FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
Híres Kalózok
Új hozzászólás
1 2 

Numerramar ( #42 ) 2015-06-18 18:18:55
Privát üzenet
OLIVIER LEVASSEUR (1688 vagy 70 - 1730)

Francia kalóz. Beceneve: Mészáros, (ölyv), azért hívták, így mert támadásai villámgyorsak és kegyetlenek voltak. A nevéhez fűződik az egyik legnagyobb kalózkincs elrejtése, amelynek helyéről titkosírásos dokumentum is létezik. Az elásott kincs értéke mai áron 1 milliárd font.
Haditengerészeti tiszti kiképzést kapott. A spanyol örökösödési háborúban XIV. Lajostól zsákmányoló levelet kapott, hogy privateerként szolgálja a francia koronát. A háború végeztével a hazatérés helyett hajójával csatlakozott Benjamin Horingold kalózhoz. (1716) Ekkoriban már egy sebesülés miatt fél szemére kezdett megvakulni. Egy év után szétváltak és Levasseur a nyugat-afrikai partvidék felé vette az útját. Ekkor szövetkezett Howell Davis-el és Thomas Cocklyn-al. Megtámadták Oiudah portugál rabszolga kikötőt és Benint. (1720) . Még ebben az évben, hajótörést szenvedett a Mozambiki-csatornán és Anjouan szigetén rekedt. Ekkor már teljesen megvakult és szemkendőt használt.
Még ebben az évben szövetkezet John Taylor-al és Edward England-el. A bázisuk Sainte-Marie szigete volt Madagaszkár keleti partjai előtt. Ekkor tervezték el a Mekkába tartó zarándokhajók megtámadását. Először kifosztották a Laksadíva szigeteket. A zsákmányt holland kereskedők vették meg. Levasseur és Taylor megunta, hogy England emberiességét a kifosztott hajók legénységével szemben, ezért kirakták Mauritius szigetén. Így England "marooner" az az "kirakott" kalóz lett.
Ezek után pályafutása legnagyobb zsákmányát ejtette - kifosztották az egyik nagy portugál gályát a Nossa Senhora do Cabo-t a FOKVÁROSI SZENT SZŰZET -Goa püspökének (Kelet -India páriárkája) és a portugál kormányzó kincseivel, akik ekkor tértek volna haza Lisszabonba.
A kalózok egyetlen ágyúlövés nélkül foglalták el a hajót, mert az megsérült egy viharban. Azért, hogy a felborulást elkerüljék a hajó mind a 72 ágyúját vízbe dobták. Lehorgonyoztak Réunion szigeténél a javításokat elvégezni. Az eseményt később Robert Louis Stevenson regénye: a Kincses Sziget című regényében írta meg -A hajót a regényben INDIA HELYTARTÓJA néven nevezi.
A zsákmány arany és ezüst rudakból, több láda arany guineasból gyémántokból-gyöngyökből vallási kegytárgyakból állt. Köztük a goai Sé katedrális színaranyból készült gyémánt, rubin és smaragd berakásos Tüzes Keresztjével. A kereszt olyan súlyos volt, hogy 3 ember vitte át a fedélzetre. A kincs akkora volt, hogy a kalózok nem rabolták ki az utasokat, noha ezt máskor nem mulasztották volna el.
1724-ben Levasseur tárgyalást Réunion sziget kormányzójával, hogy amnesztiát kapjon, amelyet felajánlottak minden kalóznak, aki befejezi a tevékenységét az Indiai - óceánon. A francia kormány azonban a kincsből részt kért tőle. Levasseur úgy döntött, hogy nem kér ebből az amnesztiából és titokban a letelepedett Seychelle- szigeteken. 1730-ban Madagaszkáron Fort Dauphin közelében elfogták és felakasztották.
Legenda szerint, amikor a vérpadon állt volt egy nyaklánc a nyakában, amelyre egy 17 soros titkosírás volt rávésve. A láncot a tömegbe dobta és azt kiáltotta: ,,Aki meg tudja fejteni azé a kincs". A nyaklánc sorsa ismeretlen, Sokan megpróbálták megfejteni a titkosírást, de kincset még nem találták meg.
Válasz erre

Numerramar ( #41 ) 2015-06-17 12:00:18
Privát üzenet
JOHN JULIAN (1701-1726)

John Julian volt az első feljegyzett bennszülött - fekete keverék kalóz az Újvilágban. John Julian miskito indián és afrikai szülőktől származó nicaraguai fiatal kalóz volt aki 16 évesen csatlakozott Samuel Bellamyhoz és a WHYDAH -nak, Bellamy zászlóshajójának lett az első tisztje. Egyike volt a legénység 30- 50 afrikai származású részének. 1717-ben a Whydah hajótörése után elfogták és börtönbe zárták Bostonban. Majd eladták rabszolgának John Quincy-nek akinek unokája John Quincy Adams később amerikai elnök lett. Az engedetlen Juliant aztán eladták egy másik tulajdonosnak. Onnan gyakran megszökött, egy szökési kísérlet közben megölt egy őt üldöző fejvadászt, amiért 1726 márciusában felakasztották.
Válasz erre

Numerramar ( #40 ) 2015-06-16 21:50:38
Privát üzenet


JOHN QUELCH

1703 júliusában Boston kormányzója zsákmányoló levéllel látta e Daniel Plowmant a CHARLES nevű hajó kapitányát. A Charles 80 tonnás hajó volt, Bostonban épült 1701 és 1703 között épült kalózkodás céljára Új-Fundland és Arcadia partjai előtt.Az engedély francia és spanyol hajók megtámadására szólt Új-Fundland és Arcadia vizein. Plowman hadnagya John Quelch volt. Mielőtt a hajó elhagyta volna a massachusettsi Marblehead kikötőjét a legénység Anthony Holding szállásmester vezetésével fellázadt a beteg Plowman ellen, és a kabinjába zárta. A legénység Quelchet választotta meg kapitánynak, aki a Charles-al délre hajózott. Plowmant vízbe dobták. Kilenc portugál hajót raboltak ki Brazília partjainál és nagy zsákmányra tettek szert. Tették ezt úgy, hogy Anglia nem állt háborúban Portugáliával és a zsákmányoló levélben sem eset szó portugál hajókról. A zsákmány értéke mai pénzben 1 millió font volt. Mielőtt visszatértek Marbleheadbe a legenda szerint, a New Hampshire partjai előtt levő Csillag szigeten elásták az aranypénzeket. Az 1800 - as években találtak is némi aranypénzt a szigeten. Miután a visszatértek Marbleheadbe a kalózok elverték a zsákmányt. Quelchet elfogták és börtönbe zárták kalózkodásért. Mivel portugál hajókat nem rabolhatott volna ki valamint Anna királynő ekkor lépett szövetségre a portugálokkal, Quelchet és legénységét Bostonba vitték. Itt folytatták le az első Anglián kívüli bírósági tárgyalását az Admiralitásnak - kalózkodás ügyében. Mindeket halálra ítélték. Minden kalóz megbánást tanúsított kivéve Quelchet. Mielőtt Felakasztották megemelte a kalapját meghajolt a kivégzésre összegyűlt nézők előtt, és azt mondta: ,,Mindenki legyen óvatos, aki New Englandba pénzt hoz, mert felakasztják érte." Testüket a tengerparton temették el.
Egy másik legenda szerint Quelch az un. Old Roger zászló alatt hajózott. Amelyen egy alak egy szívet szúr át lándzsával a másik kezében pedig egy homokórát tart. Úgy tartják ez név volt a Jolly Roger eredete. Az Old Roger motívumait használta később Feketeszakáll és Black Bart.
Válasz erre

Törölt bejegyzés ( #39 ) 2015-06-16 19:25:07
Törölve
Numerramar ( #38 ) 2015-06-08 16:20:55
Privát üzenet
RAHMAH IBN AL JABIR JALAHIMAH

Rahmah ibn al-Jabir Jalahimah (1760-1826)
Arab kalóz - az egyik legsikeresebbként tartják számon azok közül, akik megfordultak a tengereken, óceánokon.
Hírneve szerint kegyetlen és rettenthetetlen. Az egyik tengeri csata során elvesztette az egyik szemét, ezért szemkötést viselt. Az egyik legkorábban dokumentált kalóz, aki szemkötést viselt ezzel a mai "kalóz" -ról kialakult kép egyik modellje. Charles Belgrave brit történetírója és tanácsadója leírása alapján maradt fenn a neve. Nevének első tagja arabul "kegyelmet" jelent ennek ellenére senkinek nem kegyelmezett.
Egyszerű lókereskedőként kezdte a pályafutását és pénzen, amit keresett megvette az első hajóját és 10 emberrel megkezdte kalóz pályafutását. Hamarosan már egy új 300 tonnás hajóval és 350 főnyi legénységgel rendelkezett. Majd 2000 ember (köztük sok fekete rabszolga) fölött parancsnokolt, még újabb zászlóshajójának neve "Al-Manowar" amit az angol hadihajók összefoglaló neve a Man-of-war után nevezett el.
A kalózkodás mellett egy törzsi viszályból kialakult állandó háborúságban halt meg.
A mai Kuwait területén született ahova apja Jabir bin Utub vezette törzset. A másik törzset Al Khalifa vezette.
Egy Al Khalifa elleni tengeri ütközetben halt meg hajójának az Al-Ghatroushah- nak a fedélzetén, amit maga robbantott fel önmagával a saját fiával, embereivel és Al Khalifa hajójával együtt. Ramah inkább a halált választotta semmint, hogy az ősi ellenség kezébe kerüljön.
Legendája a mai napig él Katar Bahrein és Kuwiat területén.
Válasz erre

Törölt bejegyzés ( #37 ) 2015-06-08 16:20:31
Törölve
Numerramar ( #36 ) 2015-06-08 09:15:12
Privát üzenet
RICHARD WORLEY

Richard Worley (1686 - 1719)

A Karib-tengeren és a keleti parti amerikai gyarmatokon kalózkodott a XVIII. század elején. Ő a másik, akit a források a halálfejes kalóz zászló egyik első használójaként azonosítanak. Sem a hajója nevét sem az általa elfogott hajók nevét nem ismerjük. Rövid ideig kalózkodott 1718. szeptember végétől 1719. február 16-ig.
Első cselekményét New Yorkból történő kihajózása után követte el. 8 emberével, egy kis hajóval a Delaware folyón rabolt ki egy hajót. Ez azonban a jog szerint egyszerű rablás és nem kalózkodás volt mivel a brit tengerjog szerint a támadás nem nemzetközi vizeken történt (nyílt tenger) meg. Arról nem beszélve, hogy a támadást tévesen Feketeszakáll számlájára írták, aki előzőleg már kifosztott egy hajót azon a vidéken ennek az évnek az elején.
Második alkalommal egy Philadelphiába tartó naszádot fogtak el. Négyen csatlakoztak a legénységéhez a kirabolt hajóról. Innen a Bahamák fele hajóztak. I. György király ekkor adott k egy királyi kiáltványt, ami szerint azok a kalózok, akik nem hagytak fel a tevékenységükkel és nem fogadják el a királyi kegyelmet. Azokat elfogják és kivégzik. Egy 24 ágyús hadihajó a HMS Phoenix megpróbálta elfogni Worleyt, de azok egérutat nyertek.
Másfél hónap múltán a Bahamákon két hajót fogott el Worley és ekkor húzta fel a halálfejjel ellátott fekete színű zászlót. Ami kapcsolatban lehetett azzal, hogy legénység esküt tett arra, hogy halálig harcol, de nem teszi le a fegyvert. Worley hamarosan visszatért a gyarmatokra, ahol ebben az időben Feketeszakáll és Stede Bonnet sok sikeres akciót hajtott végre. Amikor Charlestonban (Dél-Karolina) feltűnt a hajója a helyi kormányzó két hadihajót küldött ellene. Amikor Jamestown kikötőjéhez értek, Worley találkozott a két hadihajóval és megtámadta őket, mert kereskedelmi hajóknak nézték őket. Így csapdába esett a kikötőben ahol ki volt téve a két hadihajó ágyútüzének. A kalózok azonban nem adták meg magukat. Worley és 19 ember súlyosan megsérült a harcokban a többiek meghaltak. A következő napon halálra ítélték és 1719. február 17-én felakasztották őket.
Válasz erre

Numerramar ( #35 ) 2015-06-07 19:23:47
Privát üzenet
EMANUEL WYNN

Emanuel Wynn (vagy Emanuel Wynne) egy XVIII. századi francia kalóz, sok forrás úgy tekint rá, mint az első kalózra, akik a Jolly Roger alatt hajózott. A koponya és a keresztbe tett csontok alá egy homokórát festetett, ami azt jelentette, hogy az ellenfél ideje meg van számlálva, csak akkor kerülhetik el a halált, ha egy bizonyos idő eltelte előtt megadják magukat. Wynn egy angol kereskedőhajóval kezdte kalóz pályafutását, Carolina tartomány partjainál. Később a jövedelmezőbb karibi vizekre tette át székhelyét és angol, spanyol hajókat támadott meg.
A Brit Admiralitás egy 1700. júliusi jelentésében említi, hogy a John Cranby kapitány parancsnoksága alatt álló HMS Poole-al részt vett Wynn hajójának üldözésében a Zöld-foki-szigeteknél. Wynn azonban elmenekült. A legtöbb történész egyetért abban, hogy Cranby jelentésében történik először említés az általános rajzolatú Jolly Roger használatáról.
Válasz erre

Numerramar ( #34 ) 2015-06-03 20:47:42
Privát üzenet
BLACK CAESAR

Fekete Caesar (1718-ban halt meg) születési évszám nem ismert. XVIII. századi afrikai kalóz. Egy évtizeden keresztül kalózkodott Florida Keys-nél. Utána pedig Feketeszakáll legénységének tagja volt az Anna Királynő Bosszúja (Queen Anne Revenge) fedélzetén. Egyik túlélője volt annak a csatának, amelyben Robert Maynard hadnagy legyőzte Feketeszakáll-t.
A legenda szerint Fekete Caesar egy afrikai törzs kiemelkedő hadvezére volt. Hatalmas termetű, erős és intelligens harcos volt. Évekig sikerült az afrikai rabszolga-kereskedők kezéből kicsúszni. Azonban csellel sikerült elfogni. 20 harcosával együtt egy hajóra csábította egy rabszolga-kereskedő. Mutatott neki egy órát és azzal ámította őket, hogy a hajóján sok ilyen van, de túl nagyok és nehezek ahhoz, hogy a partra hozza őket. Ha meg akarják nézni, jöjjenek a hajóra. Megvendégelte őket és közben egyik embere óvatosan felszedte a horgonyt és lassan kihajóztak a tengerre. Amikor Caesar és emberei rájöttek mi történt, megpróbálták legyőzni az el rablóikat. De a hajósok jól fel voltak fegyverezve így fogságba estek. Caesar nehezen viselte a fogságot, de végül összebarátkozott egy tengerésszel és csak tőle fogadta el az ennivalót és vizet. Florida partjainál egy hurrikán szakadt rájuk. Veszélyesen sodródtak a zátonyok felé. A tengerész, aki jóban volt Caesar-al kiszabadította a fedélközből. Majd a kapitányt és a legénységet fegyverrel sakkban tartva megrakták az egyik mentőhajót lőszerrel és készletekkel. A szél és a hullámok a partra sodorták őket, ahol kivárták a vihar végét. Az elsüllyedt hajó egyetlen túlélői voltak.
A mentőcsónakkal kieveztek e tengerre hajótöröttként viselkedtek, hogy az arra elhaladó hajókat rávegyék a segítségnyújtásra. Miután a hajó közel ért fegyverrel arra kényszerítették, hogy adják át az értékeiket, vagy felrobbantják a hajót. Néhány évig ezzel a trükkel fosztogattak és jókora mennyiségű kincset zsákmányoltak amelyet Elliott Key -ben rejtettek el. Egyik alkalommal egy fiatal nőt ejtettek túszul, akin Caesar és a régi tengerész barát összeveszett. Caesar megölte a barátját a nő miatt. Idővel egyre több kalóz csatlakozott hozzájuk és nagyobb hajók elfoglalásával már a nyílt tengeren is képesek voltak hajókat megtámadni. Gyakran úgy menekültek meg a fogságba eséstől, hogy a szövevényes öblök mangrove szigetek közé behajózva elmenekültek. Egy ilyen öblöt Caesar-Creek-nek hívtak. Ha nagyon veszélyes volt a helyzet, a hajót elsüllyesztették, majd a veszély elmúltával kiemelték. A szigeten ahol állítólag nagy mennyiségű ezüstöt is elástak, legalább 100 nőt tartott fogva a szigeten, akiket az arra járó hajókról ragadott el. Azt remélte, hogy váltságdíjat kap értük. Mikor a szigetről portyára indult, az ott maradt foglyok nem tudtak megszökni és mire visszatértek jó néhány fogoly éhen halt. Néhány gyerek állítólag megszökött a fogságból - bogyókon és kagylókon éltek - saját nyelvet és szokásokat alakítottak ki. Később ebből egy másik legenda a szigeten kísértő gyerekek szellemeiről. A XVIII. század elején Caesar elhagyta Biscayne öblöt és csatlakozott Feketeszakállhoz és hadnagyként szolgált az Anna Királynő Bosszúján. 1718-ban, amikor Robert Maynard hadnagy az Ocracoke -szigetnél megütközött Feketeszakállal. Caesar volt az, aki megakadályozta az egyik kalózt, abban, hogy felrobbantsa a lőporkamrát. Hadifogságba került és a virginiai gyarmati hatóságok elítélték és Williamsburgban felakasztották.
A Key Largo három szigete közül az egyiken található a Caesar szikla nevet viseli.
Válasz erre

Numerramar ( #33 ) 2015-06-02 12:15:29
Privát üzenet
DANIEL MONTBARS (1645-1707?) A PUSZTÍTÓ

Becenevén Montbars a Pusztító. XVII. századi francia kalóz. Egyike azoknak, aki legerőszakosabban és legkegyetlenebbül bántak a spanyolokkal. Hozzá hasonló kegyetlenséggel csak L'Ollonais és Rock (Roche Braziliano) bánt velük.
Montbars egy jómódú családban született Languedocban 1645?-ben. Tanult ember volt. A legenda szerint a spanyolok iránti gyűlöletét, azok az olvasmányok váltották ki, amik a konkvisztádorok kegyetlenkedéseit írták le az Új Világban. Különösen Bartolomé de Las Casas nak (az indiánok pártfogója) a bennszülöttek elleni kegyetlenkedésekről szóló szemléletes leírásai voltak rá hatással. 1667-ben a nagybátyjával együtt szolgált a Francia Királyi Haditengerészetnél a spanyolok elleni háborúban. Santo Domingo közelében két spanyol hadihajóval vívtak ütközetet, ahol a hajójuk elsüllyedt és nagybátyja odaveszett. Nagybátyja halála tovább fokozta gyűlöletét a spanyolok ellen. Tortugán talált menedéket a spanyolok elől és nem sokkal később már, mint kalóz folytatja életét. Majd kapitány lett miután kitüntette magát egy spanyol gálya ellen. Kuba, Mexikó, Puerto Rico, Honduras part menti településeit sorra végigfosztogatta. Elfoglalta Vera Cruzt, Cartagenát. Olyan kegyetlenül bánt a spanyolokkal (csak velük), hogy elnevezték ,,Montbar a Pusztító" -nak. Sehol nem adott kegyelmet az elfogott spanyoloknak. Rettentő módon megkínozta őket. A leghírhedtebb módszere az volt, hogy felvágta a fogoly hasát kihúzta a belét, annak fognia kellett, miközben arra kényszerítette, hogy táncoljon és egy tüzes léccel verte a hátát. Valószínűsíthetően a tengerbe veszett 1707 körül. Nagy mennyiségű rabolt kincset halmozott fel. Állítólag az embereivel elásták Anse de Gouverner -ben vagy Grand Saline-ban. Montbars még azelőtt meghalt mielőtt visszatért volna a kincsért.
Válasz erre

Numerramar ( #32 ) 2015-05-29 18:12:31
Privát üzenet
LAURENS CORNELIS BOUDEWIJN DE GRAFF (1653-1704?)

Holland kalóz, zsoldos, és a haditengerészeti tiszt, a francia, Saint-Domingue kolónián működött a XVII. század végén a XVIII. század elején.
Számos néven emlegették: Laurencillo, Lorencillo, El Griffe, (ami arra utal, hogy vegyes származású az egyik szülő afrikai a másik fehér) Istencsapása stb. Henry Morgan, Jamaica kormányzója úgy, jellemezte őt, mint "egy nagy és gonosz kalóz". De Graaf magas, szőke, bajuszos és jóképű férfi volt. Néhány spanyol hitte, hogy maga az ördög személyesen. Fiatal korában spanyol rabszolga-kereskedők kezébe került, akik a Kanári-szigetekre vitték egy ültetvényre dolgozni. Innen vagy megszökött, vagy felszabadították. Mielőtt a Karib térségben elkezdte volna kalóz tevékenységét a Kanári-szigeteken feleségül vett egy spanyol nőt. Könnyen előfordulhat, hogy szabadságát is ennek a frigynek köszönhette.1675-től vannak feljegyzések arról, hogy a Karib-tengeren francia legénységgel kalózkodik.
Fokozatosan építette ki a kalóztevékenységét. Egy kis hajóval kezdte és egyre nagyobb hajókat kerített a hatalmába. 1679- ben Graaf megtámadta a spanyol Armada de Barlovento-t és elfoglalt egy 28 ágyús fregattot, amit Tigris névre nevezett át. A Barlovento Armada egy 50 hajóból álló flotta volt aminek feladata a spanyol kincses hajók védelme volt.1682-ben de Graaf annyira sikeres volt, hogy Henry Morgan (akkor már Jamaica kormányzója) a HMS Norwich fregattot küldte az elfogására, Peter Haywood parancsnoksága alatt. Ugyanakkor a spanyolok is bosszút akartak állni az elvesztett fregatt miatt, és a Barlovento Armadát küldték Graaf elfogására. Graaf egy rövid időre megállt Kubában itt megtudta, hogy keresik. Ahelyett, hogy menekült volna azonnal a spanyol flotta keresésére indult. Hamarosan a spanyol Princessával találta magát szemben. Több órás tűzharc után a Princessa bevonta zászlóját és megadta magát. A spanyolok vesztesége 50 ember a kalózoké 8-9. Graaf a Princessa súlyosan sebesült kapitányát, partra tette egy szolga és saját orvosa felügyelete alatt. A Princessa értékeit Santo Domingóban kirakták és elosztották. Ezután visszavonultak a Haitii Petit Goáve-ba. Graaf a Princessát átnevezte Francescára és az lett az új zászlóshajója.
Ezt követően de Graaf Cartagena felé vette az irány szövetkezett Michiel Andrieszoon holland kalózzal, hogy a hondurasi öbölben fosztogassanak. Két üres spanyol gályát találtak és mivel ezeket általában a szárazföldön át öszvérkaravánok által szállított kincsekkel rakták meg. De Graaf úgy döntött, hogy visszavonulnak a Bonaco szigetre és ott várják meg, amíg megrakják őket. Azonban a tervüket tönkretette Nicholas van Hoorn. Aki mit sem tudva a másik két kalóz tervéről felderítés nélkül megtámadták a két üres hajót. Miután elfoglalta a hajókat van Hoorn a Bonaco szigetre hajózott. Ahol szövetséget ajánlott de Graafnak. Először de Graaf elutasította a szövetséget, de végül beadta a derekát. Így 5 nagy 8 kisebb hajóval és 1300 fővel, 1683. május közepén megtámadták Veracruzt. A fosztogatás második napján a spanyol flotta számos hadihajója tűnt fel a látóhatáron a kalózok túszokat ejtettek és a közeli Sacrificios szigetre hajóztak itt várták a váltságdíjat. Közben de Graaf és van Hoorn közt veszekedés robbant ki a zsákmány elosztása és a túszokkal való bánásmód miatt. A két kalóz a homokos parton párbajt vívott a vita rendezésére. Végül is de Graaf megsebesítette a csuklóján. A seb később elüszkösödött és van Hoorn két héttel később belehalt a fertőzésbe.
1683. november végén de Graaf egy hét hajós flottával Cartegenába érkezett és egy hónapig blokád alatt tartotta. Juan de Pando Estrada a helyi kormányzó három saját rabszolga-kereskedő hajóját küldte ellenük azzal az utasítással, hogy karácsonyig készítse fel a kalózok ellen. A 26 éves megbízott spanyol kapitány 800 spanyollal és a 40 San Francisco 34 ágyús Paz és egy 28 ágyús könnyű gályával megtámadta Graafot. Graaf harcedzett kalózai megöltek 90 spanyolt. A San Francisco zátonyra futott a másik két hajót elfogták. A San Francisco-t leúsztatták a homokról és ez lett de Graaf új zászlóshajója, amit átnevezett Fotune-ra aztán pedig Neptunuszra. A Paz-t Andrieszoon vette át és elnevezte Mutine-nak (Gazember). A Francescát Willems kapta, aki már Veracruz kifosztásában is részt vett. A nagyszámú spanyol foglyot karácsony napján partra tették azt üzenve a kormányzónak, hogy: "Köszönik szépen a karácsonyi ajándékokat." Majd továbbra is blokád alatt tartották a várost. 1684 januárjában egy angol konvoj élén a 48 ágyús HMS Ruby-val az élen megérkezett a térségbe, egy üzenetet is hoztak de Graaf feleségétől, amiben a spanyolok kegyelmet és jutalmat ígértek, ha felhagy a tevékenységével és visszatér. De Graaf azonban nem bízott a spanyolokban így nem fogadta el az ultimátumot. Az angolok nem támasztottak akadályt de Graaf távozása ellen. Azok visszatértek Petit Goáve-ba.
Az elkövetkező években a térségben fosztogatott váltakozó sikerrel. 1691-ben megtámadta Santo Domingót, de a 3 szoros spanyol túlerő nagy vereséget mért rá. Az életét is alig tudta megmenteni.
1693-ban találkoztak Anne Dieu-Le-Veut, feleségül vette miután párbajra hívta ki a nő férje megölése és az ő gyalázása miatt. (lekurvázta?) Még ebben az évben számos támadást vezetett Jamaica ellen. Az angolok megtorlásként 1695-ben megtámadták Port-de Paix-ot kifosztották a várost és foglyul ejtették de Graaf családját. Laurens de Graaf további sorsa ismeretlen egyesek szerint visszatért Hollandiába. Mások szerint egy francia telepet segített létrehozni Louisianában a Mississippi mellett.
Válasz erre

Numerramar ( #31 ) 2015-05-25 18:15:47
Privát üzenet
CHARLOTTE DE BERRY

Angliában született 1636-ban.

Tizenéves kora végén beleszeretett egy tengerészbe és szülei akarata ellenére hozzáment feleségül. Mint ahogy sok más kalóznő is férfi álruhát öltött és a hajóra is követte és együtt dolgozott vele. Az egyik tiszt a hajón rájött a hamis identitásra, de nem fedte fel kilétét, mert meg akarta szerezni magának Charlotte-ot. A férjét a legveszélyesebb feladatokra osztotta be, de mindent megúszott. Míg végül a lázadás szításával vádolta meg - amiben bűnösnek találták a tiszt szava alapján. Korbácsolásra ítélték, amibe belehalt. A tiszt megpróbált kikezdeni vele, de ő visszautasította. A következő kikötés alkalmával Charlotte megölte a tisztet - a parton visszavette női mivoltát és a dokkokban dolgozott. Miközben Charlotte a dokkokban dolgozott egy kereskedelmi hajó kapitányának szemet szúrt és elrabolta. Arra kényszerítette a nőt, hogy menjen hozzá, amikor Afrika felé hajóztak. A férfi meg is erőszakolta a nőt, aki lázadásra vette rá a legénységet, és ő maga ölte meg a kapitányt. Utána a hajóval kalóz tevékenységbe kezdtek. Közben Charlotte beleszeretett a spanyol Armelio Gonzalezbe. A hajó egy viharban elsüllyedt. Az életben maradt kalózok a sodródó roncson "tengerész vacsorát" rendeztek, vagyis sorsot húztak, hogy kit egyenek meg. A sors Berry szerelmére esett, akit megöltek. Pár nap múlva egy holland hajó megmentette őket. Mikor a fedélzetre vették őket azonnal megtámadták megmentőiket. Charlotte az őket megmentők pártjára állt. A kalózokat legyőzték. Charlotte azonban a vízbe vetette magát, hogy együtt legyen a férjével. Valószínűleg a vízbe veszett.
Válasz erre

Numerramar ( #30 ) 2015-05-23 13:24:25
Privát üzenet
CORNELIUS JOL (1597-16419

Becenevén Houtebeen az az Falábú. A spanyolok El Pirata néven is "tisztelték". Nemcsak korzár vagy privateer volt, hanem a németalföldi szabadságharc idején a Holland Nyugat-Indiai Társaság (WIC) admirálisa volt.1630-1640 között a spanyol területeket és hajókat fosztogatta a karibi térségben. Egy csatában elvesztette a lábát, egyike volt azoknak a kalózoknak, akik dokumentáltan falábat hordtak. Kilenc alkalommal kelt át az óceánon, hogy spanyol vagy portugál hajókat fosszon ki. 1633-ban 10 hajót fogott el Yucatán térségében. 1638-ban a kubai Cabanasnál legyőzött egy kétszer nagyobb flottát mint a sajátja. Ekkor született a spanyol dal:

"Patapalo es un pirate malo que come pulpo crudo u bebe agua del mar"

"Faláb gonosz kalóz nyers polipot eszik tengervizet iszik"

1639-ben sikertelenül támadta meg a spanyol Kincses Flottát. Tévesen azt hitték oda veszett a csatában. Azonban 1639-ben Maarten Tromp admirális hajóhadának északi kisegítő flottáját vezette a Down-i tengeri csatában a Jupiter nevű hajóról, ahol döntő vereséget mértek Antonio de Oquendo (spanyol) admirális hajóhadára.
1641-ben Sao Toméban halt meg maláriában.
Válasz erre

Numerramar ( #29 ) 2015-05-23 12:15:06
Privát üzenet
ANNE DIEU-LE-VEUT --ISTEN AKARJA ANNE (1661-1710)


Nevét azért kapta kalózoktól, mert mindig az történt, amit ő elképzelt, ha akart valamit az olyan volt mintha Isten akarta volna, annak meg kellett lenni. Franciaországban született. 1670-es évek közepén érkezett Tortugára mint "Filles de Roi" "A király lányai". Azokat a nőket illették ezzel a névvel, akiket a francia korona deportált a gyarmatokra, hogy a francia szaporulatot biztosítsák. Gyakran bűnelkövetők voltak, vagy prostituáltak. Érkezése után feleségül ment Francois le Long kalózhoz, aki Port Francois kikötőjét alapította San Domingóban. Itt van némi zavar a forrásokban. Egyes források szerint 1683-ban Laurens de Graaf egy kocsmai verekedésben megölte férjét. Más források szerint ez csak 1693-ben történt meg. Ami biztosnak látszik Anne párbajra hívta ki Graafot. Amire az elővette a kardját Anne már ráfogta a pisztolyát. Graaf leengedte a kardját mondván ő nem harcol egy nővel - és egyben meg is kérte a kezét. Mert csodálta a nő bátorságát. Anne igent mondott és ettől kezdve minden akcióban együtt vettek részt. A hajókon általában balszerencsének tekintették a női jelenlétet, azonban Anne-t kimondottan jó szerencsét hozónak tekintették. Ugyanúgy részt vett a harcokban, mint bármely más kalóz. 1693-ban kifosztották Jamaicát - mire az angolok 1695-ben megtámadták a San Domingóban Port de Paix kikötőjét és elfogták Anne-t, három évig tartották túszként, noha még a francia korona is eljárt annak érdekében, hogy engedjék el.
Graaf és Anne további sorsáról számos legenda született 1704 után sorsukról csak homályos információk vannak.
Válasz erre

Numerramar ( #28 ) 2015-05-22 15:07:01
Privát üzenet
JACQUOTTE DELAHAYE

Jacquotte Delahaye (pályafutásának ideje 1656), egy francia bukánér vagy bukán-nő. A Karib-tengeren egyike volt a kevés női kalóznak. Jacquotte Delahaye Santo Domingóban született. Apja francia anyja egy haiti -i bennszülött nő volt. A testvérének születésekor komplikációk léptek fel a testvér fogyatékos lett az anyja pedig meghalt a szüléskor. Miután apját kalózok megölték maga is kalóz lett. A legenda szerint, amikor menekülnie kellett megjátszotta s saját halálát. Ezután férfi identitást vett fel és úgy élt. Amikor hazatért visszavette nőiességét és vörös haja után -a "Vörös, aki visszatért a halálból" néven ismerték. Soha nem ment férjhez - azt mondta: "nem tudna szeretni egy olyan férfit aki, parancsolna neki, de egy olyat, sem akinek ő parancsol". Pár évvel később egy általa és bandája által megszállva tartott karibi szigeten halt meg egy tűzharcban a sziget védelme közben.
Válasz erre

Numerramar ( #27 ) 2015-05-21 16:32:10
Privát üzenet
WRECKERS- KÁROKOZÓK

Eredetileg azokat nevezték, így akik egyénileg vagy közösségben a partközelben hajótörést szenvedett hajók partra sodródott értékeit összeszedték. Ebből alakult ki később az amit ma tengeri mentésként ismerünk. A XIX. században a világtengereken a perifériára szorult part menti közösségek kereseti forrása volt. A legendák szerint voltak közösségek és egyes emberek, akik hamis fényekkel szándékosan a partközelbe csábították a hajókat, hogy azok zátonyra fussanak. Hajózási szaktekintélyek ezt cáfolják, azzal, hogy a tengerészek számára a fény a partot jelentette ezért elkerülték őket. Az egyik ilyen legenda Gebefő (Nags Head) észak-karolinai városhoz fűződik. Valamint az ilyen tevékenység gyakorlásáról kapta a nevét. A károkozók a XVIII. században lámpákat akasztottak az öszvérek nyakába és az állatokat nagyon lassan sétáltatták fel alá a tengerparton. A szándék szerint az óvatlan tengerészek a lassan mozgó fények elhitetik, hogy lehorgonyzott hajók mozognak ide-oda, vagy hajók haladnak. A másik lehetőség a fények minél magasabbra tétele. Pálmafák vagy sziklák tetejére. . A wreckers -ek a legtehetősebb polgárokká váltak főként Florida -Keysnél (amely egy korallzátony szigetcsoport Florida déli partjánál). A zátonyokra csalt hajókat felgyújtották a hajó legénységét és utasait lemészárolták. A hajókat azért gyújtották fel, hogy a roncsok ne figyelmeztessenek más hajókat a veszélyre.1823-ig büntetlenül űzték ezt a tevékenységet. Ettől kezdve, viszont ha bebizonyosodott a ,,hamis fény" használata az halálbüntetést vont maga után.

SAMUEL HALL

Samuel Hall (Sam úr) is egy wreckers volt. Barbadoson tevékenykedett. A legenda szerint a parti birtoka előtti korallzátonyokra csalta a hajókat. A kókuszpálmák tetejére lámpát tett az arra haladó hajók pedig úgy gondolták, hogy Bridgetown kikötőváros - arra vették az irányt, és zátonyra futottak. A zsidó, aki az igazi kalózkodáshoz gyáva volt -mint hullarabló, pedig kifosztotta őket. Kincseit pedig a "várában" őrizte.
Válasz erre

Numerramar ( #26 ) 2015-05-20 13:09:04
Privát üzenet
HENDRICK JACOBSZON LUCIFER

Holland privateer és kalóz. Feketeszakállhoz hasonlóan megfélemlítésre és figyelemelterelésre használt, ma úgy mondanánk pirotechnikai eszközöket. A nevét onnan kapta, (lucifer), hogy amikor megrohanta a zsákmányhajót, egyik kezében egy égő - világító - füstölgő botot tartott. Két másik kapitánnyal 1627-ben. A három hajó: Ter Veere; Leeuwine; Vlieghende Draeck. (Szurkos Komp; Oroszlán; Sárkányszarv) Kuba partjainál megtámadtak két hondurasi kincses hajót -kemény harcban elfoglalták. Hendrick több sebet is kapott a győzelem után parancsot adott az értékek áthozatalára a saját hajóikra - majd fáradságra hivatkozva visszament a kabinjába, lefeküdt és meghalt.
Válasz erre

Numerramar ( #25 ) 2015-05-20 10:54:53
Privát üzenet
PIET HEIN

Egy hajóskapitány fiaként született Delfshavenben. Egész fiatalon tengerész lett. Húsz éves kora körül elfogták a spanyolok és gályarabként szolgált 4 évig nagyjából 1598 és 1602 között. 1602-ben egy fogolycsere kapcsán szabadult.1603 és 1607 között ismét spanyol fogságba esett, amikor Kuba közelében elfogták. 1607-1612-igy a Holland Kelet-indiai Társaságnál szolgált kapitányi rangban. 1623-ban alelnöke és admirálisa lett az új Holland Nyugat-Indiai Társaságnak (WIC). Ezek után Brazília partjánál fosztogatták a portugál hajókat. Rövid időre elfoglalták Salvadort is. Aztán Afrika nyugati partjainál támadta a portugál flottát. Majd ismét átkelt az Atlanti-óceánon és kereskedelmi hajókat próbált elfogni. Salvadort közben visszafoglalta egy spanyol-portugál flotta. Piet Hein volt az egyik leghíresebb és legsikeresebb admirális a németalföldi szabadságharc idején. Noha sok privateer úgy viselkedett, mint egy közönséges kalóz. Hein szigorú fegyelmet tartott a hajóján. Ugyanakkor kellően toleráns volt más vallások híveivel, jól bánt az Új Világ bennszülöttjeivel, és rabszolgáival. Mindig egy egész flottát vezényelt soha nem tevékenykedett, mint egy hajós privateer. 1628-ban Hein admirális és akkor még csak Witte de With kapitánnyal hajózott ki, hogy elfogják a Spanyol Kincses Flotta ezüstszállító hajóit (Ezüst Flotta). A venezuelai spanyol flotta értesült a tervről, mert egy eltévedt holland hajót elfogtak és a személyzet elárulta a tervet. A másik flotta azonban gyanútlanul indult el Mexikóból. 16 spanyol hajót fogtak el. A zsákmány értéke 11millió 509 ezer gulden. A hollandok nem ejtettek foglyokat a spanyol hajók legénységét elengedték, akiket elláttak élelemmel Havannáig. A spanyolok meglepődtek, hogy Hein folyékonyan beszéli a nyelvüket, amit a 2 x 4 év spanyol fogságnak köszönhetett. A kincses flottától szerzett a zsákmány Holland Nyugat Indiai Társaság legnagyobb fogása volt a Karib-térségben. 1629-ben Maarten Tromp zászlóshajónak kapitányaként Ostendénél egy tengeri ütközetben a bal vállát ellőtte egy ágyúgolyó -azonnal meghalt.
Válasz erre

Numerramar ( #24 ) 2015-05-09 13:28:55
Privát üzenet
FRANCOIS LE CLERC - A FALÁBÚ

Francois vagy Francis Le Clerc, csúfnevén"Jambe de Bois" angolul"Peg Leg" spanyolul Pie de Palo az az falábú. Normandiában született. Ő az egyik első kalóz, akinek dokumentáltan falába volt. Az ellenséges hajó megtámadásakor mindig elsőként szállt át a megtámadott hajóra. Vakmerősége miatt vesztette el a lábát és az egyik karja is súlyosan megsérült 1549-ben mikor az angolokkal harcolt Guersneynél. Más kalózoknak egy ilyen sérülés a kalóz pályafutás végét jelentette, nem úgy Le Clercnek. Hajóflottát szervezett és kibővítette hatáskörzetét is. 1553-ban nagy rajtaütést hajtott végre a spanyolok ellen, akiktől akkor kapta becenevét a Pie de Palo-t ami Falábút jelent. Ebben az időben 7 gyors kalózhajóval és 3 királyi ,,vaisseau"-vel (sorhajó) rendelkezett.
1553-ban kifosztották Santa Cruz de La Palmát a Kanári-szigeteken. Számos épületet elpusztítottak, kifosztottak és felgyújtottak. Kifosztották a Puerto-Ricói San Germánt. Valamint végigfosztogatták Kuba partjait. 1554-ben egy hónapra elfoglalták és kifosztották Santiago de Cubát az akkori fővárost. A város soha nem heverte ki a pusztítást és nemsokára Havanna lett az új főváros. A hazafele vezető úton kirabolták Las Palmast Grand Canáriát valamint elfogtak egy megrakott genovai karakot is.
330 emberével első európaiként letelepedtek Santa Lucia szigetén és a mellette levő Galamb szigetet használta főhadiszállásként a spanyol kincses gályák kirablására. Egészen 1560-ig itt várakozott és nagy károkat okozott a Panama partjai mentén aranyrudakat szállító spanyol Kincses Flottának.
1562 áprilisában a Norman protestánsok fellázadtak a római katolikus királyi triumvirátus (IX. Károly régensei) és Antoine Bourbone ellen. I. Erzsébet angol királynő csapatai 1563-ban elfoglalták Le Havre-t. Clerc csatlakozott az angol megszállókhoz és számos francia hajót elsüllyesztett. Nagy érdemeket szerzett a Le Havre elfoglalásában. Tetteiért j magas pozíciót kért jutalomként. I.Erzsébet azonban elutasította kérést. Sértődötten az Azori-szigetekre hajózott ahol egy spanyol kincses hajó kifosztásakor megölték. (1563)
Válasz erre

Numerramar ( #23 ) 2015-04-28 12:40:36
Privát üzenet
Arnaut Mami - Mahomed az Albán (1572-1576)

Török albán renegát volt, admirálisa és a legfőbb parancsnoka az észak-afrikai iszlám hajóhadnak. Algír pasájaként a legfélelmetesebb kalóz volt. 1575. szeptember 26-án Arnaut hajója a katalán tengerparton megtámadta a Sol nevű spanyol gályát, melynek fedélzetén utazott Miguel de Cervantes a (Don Quijote szerzője). Aki Sessa hercegének parancsára utazott Barcelonába. Véres harc után az oszmán kalózok elfoglalták a hajót és a legénység életben maradt tagjait és az utasokat Algírba vitték Arnaut Mami színe eléd. Cervantes 5 év és 4 sikertelen szökési kísérlet után szabadult.
Válasz erre

Numerramar ( #22 ) 2015-04-26 16:19:19
Privát üzenet
KÓKUSZ SZIGET ÉS VÉRES KARD BENITO BONITO

A Kókusz-sziget az északi szélesség 5. fokának 32' 57"-én és a nyugati hosszúság 87. fokának 2'10"-én fekszik 550 mérföldre nyugati irányba Panama City-től. Nem összekeverendő a Kókusz-Keeling szigetetekkel, amely Ausztrália közelében van. Tökéletes rejtekhelye és búvóhelye a XVII-XVIII. és a XIX. század elején. Kívül esett a fő hajózási útvonalakon ugyanakkor elég közel a kontinens partja mentén található gazdag spanyol gyarmatokhoz. Remek támaszpontot nyújtott a kalózoknak. Biztonságos kikötőhelyeket kínált, friss víz és kókuszdió nagy mennyiségben volt a szigeten, amelyből a kalózok alkoholos italokat erjesztettek. A Kókusz-szigeten a legendák szerint olyan hírhedt kalózok rejtették el kincseiket, mint William Dampier, Edward Davis, Benito Bonito, Thompson kapitány és egyesek szerint még Kidd kapitány is.

Benito Bonito csak egy felvett név volt. A történészek egyöntetűen megállapodtak abban, Bennett Grahame brit haditengerészeti tiszt vette fel ezt a nevet. Aki Lord Nelson alatt is szolgált. 1818-ban a HMS Devondshire fedélzetén Grahamet azzal a feladattal küldték a Csendes -óceánra, hogy feltérképezze a partvonalat a Horn-fok és Panama között. Azonban a hétköznapi feladatba hamarosan belefáradt és helyette az izgalmasabb kalózkodást választotta. A legénység lehetőséget kapott a csatlakozásra - aki pedig nem akart azoknak azt ígérték partra teszik Panamában. Azonban akik nem csatlakoztak azokat a Kókusz -szigetre vitték és miután partra szálltak Grahame csapata levágta őket. Ekkor kapta nevét: Véres Kard Benito Bonito. A későbbi kincsvadászok számos csontvázat találtak, amelyről úgy gondolták, Grahame legénységének tagjai. Bonito ezek után több hajót is kifosztott. Egyik alkalommal öt hajóból álló konvojt támadott meg. 3 sorhajó kísért 2 arannyal és ezüsttel megrakott gályát. Bonito harcba bocsátkozott velük és végül megfutamította a hadihajókat, akik közül az egyiket legyőzte a másik kettő megfutamodott és magukra hagyta a gályákat. A harc közben a HMS Devonshire olyan mértékben károsodott és Benito Bonito úgy döntött, hogy a kincset berakja Relampago nevű elfogott spanyol hajóra. A Kókusz-szigetre hajózott és elrejtette a kincset.1818-1820-ig a Relmapago fedélzetén északi irányba hajózva számos hajót és part menti települést fosztott ki Közép-Amerikában. 1819-ben követte el a legnagyobb rablást. Benito megtudta, hogy Acapulcóba egy nagy öszvér karaván aranyat szállítanak. A kikötőben elfogták a spanyol őröket, felvették az egyenruháikat és a csellel megszerzett kincseket egyszerűen a saját hajójukra rakták. A Kókusz -szigetre hajóztak és ezt, kincset a Pecsét -öbölben rejtették el. A kincs értékét ma 300 millió dollárra becsülik. Végül a sok spanyol panasz miatt a brit admiralitás egy hadihajót küldött Bonito kézre kerítésére. Végül hosszas váltakozó sikerű csatározás után sarokba szorították a Jószerencse -öbölben ahol hajója elsüllyedt. Sorsáról két változat is van az egyik, hogy fejbe lőtte magát, hogy akasszák fel. A másik pedig, hogy még ott azonnal rögtönítélő bíróság elé állították és felakasztották. A legénység egy részét Angliába vitték és ott ítélték el őket. Másik részüket Tasmaniára száműzték életük végéig. Köztük volt egy fiatal lány Mary Welch vagy Welsh akit Bonito Panamából rabolt el néhány évvel korábban. Azt állított, hogy a kalózok partra szálltak a Kókusz-szigeten és a Királynő-szikla alatti barlangba ásta el a kincsét és dinamittal berobbantotta az alagutat.
Válasz erre

Numerramar ( #21 ) 2015-04-23 20:49:31
Privát üzenet
FRANCIA KORZÁROK XVII-XVIII. Század

A franciák háborúikban gyakran használták fel a korzárokat, akik állami felhatalmazással zsákmányolva, az ellenség kereskedelmét igyekeztek megbénítani. A korzár (angolul privateer, németül Kaper) hadviselő félnek számított, s ha fogságba esett, hadifogolyként, nem kalózként bántak vele. Zsákmányolással természetesen nemcsak a korzárok foglalkoztak, hanem a hadihajók is. Egy-egy szerencsés fogás a kapitányt meg a legénységét is gazdaggá tehette.

A francia korzárok közül Jean Bart (1651(?)-1702), Claude de Forbin (1656-1733), Jacques Cassard (1669-1740), Marc­ Antoine Chevalier de Saint-Pol-Hecourt (1665-1705) voltak a leghíresebbek.

Jean Bart 1662-ben kezdte pályáját egy Jerome Valbué nevű korzár hajóján. 1666-tól de Ruyter alatt szolgált, mint önkéntes. Mikor Franciaország és Hollandia közt kitört a háború, hazatért, s felszerelt egy korzárhajót. Sikeres portyázásaiért 1689-ben sorhajó-kapitányi kinevezést kapott. Ettől kezdve a királyi flottában szolgált, az Alcyon, majd a Le Glorieux parancsnoka volt. Ő vezette az ún. dunkerque-i flottát, mely több mint 80 ellenséges hajót fogott el. 1694-ben a Texel mellett vívott tengeri csatában 6 hajójával megtámadta De Vries holland tengernagy 8 hajóját, amelyek elfogtak egy Franciaországba tartó fontos élelmiszerszállítmányt. Bart kiszabadította az elfogott konvojt, s elfoglalt 3 holland sorhajót, köztük az admirálisi hajót is. E tettéért nemességet kapott.

Claude de Forbin szolgált Duquesne, Tourville és d'Estrée alatt. Két évig a sziámi flotta admirális a volt. 1688-ban tért vissza Franciaországba, és mint sorhajókapitány Jean Bart alatt szolgált, 1689-ben egy konvojt kísértek, de Bart-tal együtt az angolok elfogták őket, Plymouthból azonban sikerült megszökniük. Egyike volt a legsikeresebb korzároknak. 1690 és 1707 közt az Északi-, a Földközi-tengeren s az Adrián cirkált, és számtalan angol, holland és osztrák hajót zsákmányolt. Felégette Trieszt kikötőjét is. 1707 -ben hajórajparancsnok lett, s grófi címet kapott.

Kevésbé volt szerencsés Jacques Cassard. Korzárként kezdte 1686-ban, majd érdemeiért kinevezték lieutenant de frégate-nak. Felváltva szolgált a flottában és korzárként nantes-i kereskedők zsoldjában. Több sikeres fegyvertény után sorhajókapitány lett. Később összekülönbözött a király miniszterével, Fleury bíborossal, aki, Ham várába záratta; ott is halt meg 15 évi rabság után.
Válasz erre

Numerramar ( #20 ) 2015-04-20 11:24:14
Privát üzenet
LIBERTALIA

A kalózkodás történetében egészen egyedülálló Francois Misson alakja. Francia nemesember volt, tengerésztiszt XVI. Lajos Victoire nevű hajóján. Nápolyban eltávozást kapott hajójáról, hogy az antik emlékek megtekintésére Rómába utazzon. Itt megismerkedett egy Caraccioli nevű dominikánus szerzetessel, akinek deista és liberális eszméi nagy hatással voltak rá. A papot rábírta, hogy vesse le csuháját, és szálljon vele hajóra. A Victoire később Martinique szigeténél harcba szállt a Winchester nevű angol hajóval. A csata során az angol hajó a levegőbe repült, de a Victoire veszteségei is nagyok voltak: Misson kivételével elesett a teljes tisztikar. Ekkor Misson és Caraccioli a megmaradt legénységet megnyerték nézeteiknek. _ A kapitány Misson lett, hadnagynak pedig Caracciolit választották. Madagaszkár felé vették útjukat, ahol szabad köztársaságot alapítottak "Libertalia" néven. Később hozzájuk csatlakozott Tom Tew, akit Kidd hiába keresett. Fosztogattak is, de a zsákmányelvétele után a hajókat legénységükkel együtt szabadon engedték; ha rabszolgát találtak, felszabadították. Az emberéletet, ahol csak lehetett, kímélték. Az államot végül is a bennszülöttek pusztították el, Misson maga egy viharban veszett oda.
Válasz erre

Numerramar ( #19 ) 2015-04-13 16:29:34
Privát üzenet

XVII.SZÁZADI KALÓZOK

A XVII. században a barbareszk kalózkodás kiterjedt az Atlanti-óceánra is. A gályák a Földközi-tenger hajói voltak, óceáni hajózásra alkalmatlanok. Eddig csak Murad merészkedett ki Gibraltáron túlra. De 1606-ban egy, a kalózok közé állt holland, Simon de Danser megtanította őket vitorlások, kerek hajók építésére. Ettől kezdve megjelentek a barbareszk hajók az atlanti partokon is, elmerészkedtek a Temze torkolatáig, sőt egy holland renegát, Jan Janszon (Murat Reis ifjabb), egészen Izland szigetéig. Egyetlen európai tengeri útvonal sem volt biztonságban tőlük. Csak Rainborow angol admirális flottájának 1637-es büntető hadjárata - az Atlanti-óceán partján Gibraltár közelében fekvő marokkói kalózfészek, Salé ellen - javított a helyzeten: a barbareszkek visszaszorultak a Földközi-tengerre. Itt azonban tovább fosztogattak. Híres kapitányaik többsége már az előző században is a renegátok közül került ki, a XVII. században ezek száma még nagyobb lett. Nem mindegyikük lett mohamedánná, a vallás kérdése ekkor már kevésbé volt fontos.

SIMON DANSER - SIMON REIS - DALI REIS - D'ANSER, DANSA, DANSKER, DANTSIGER, DALI-CAPTAIN (ÖRDÖG vagy ŐRÜLT KAPITÁNY) és SIMON SIMONSZOON van VLISSINGEN

Simon de Danser matrózként kezdte pályáját, majd a holland függetlenségi háborúban egy korzárhajó kapitánya lett. A Danser Danziger (Táncos ) melléknevét onnan nyerte valahányszor egy sikeres kalózútról visszatért. A partraszállás után a legénységével körtáncba kezdett a kikötőben. Egy kevésbé sikeres cirkálás után Marseille-ban kötött ki, itt azonban mindenét elverte, még a hajóját is eladta. Rangjától megfosztották, mire elkötött a kikötőből egy kis hajót, és kalóz lett. Csakhamar egy kisebb flottára való hajót zsákmányolt össze, s félelmetessé tette nevét a Földközi-tengeren. 1606-ban Algírban telepedett meg, innen kiindulva három évig rabolt a tengeren. Szövetségre lépett más renegát kalózzal is többek közt John Ward, alias, Jusuf Reis-el (becenév Birdy) és Peter Easton-al is (superkalóz). Minthogy azonban nem vette fel a mohamedán hitet, hanem református maradt, nem érezte magát teljes biztonságban, és a francia király, IV. Henrik bocsánatát elnyerve, megszökött a kalózok közül. Magával vitt két nagyon értékes svéd bronzágyút, amit az Algíri bejtől kapott kölcsön. Mikor a franciák szakítottak török szövetségesükkel, és flottát küldtek Tunisz és La Goulette ellen, az expedícióban (1610) Danser is részt vett egy küldöttséggel, amely a keresztény foglyok és hajók visszaadásáról tárgyalt Dansert is meghívták. A barbareszkek azonban tőrbe csalták, és kivégezték. Levágott fejét a kidobták a várkapun.

JAN JANSZOON van HAARLEM - MURAT REIS az IFJABB - KICSI JOHN WARD -becenév - FODRÁSZ

Jan Jansz ugyancsak holland korzár volt a függetlenségi háborúban, majd ő is a barbareszkek közé állt. Támaszpontja Salé volt, amelynek kormányzója és admirális a lett. Felvette a mohamedán vallást, s bár otthon felesége és gyermekei voltak, elvett egy berber (mudejár) nőt (Margarita) akitől 4 gyermeke született.
A mudejár -"megszelídített" azokat a mórokat jelöli, akik a reconquista után az Ibériai-félszigeten maradtak, de nem vették fel a kereszténységet - ellentétben a moriszkókkal, akik áttértek.
Miután áttért (1618), a híres Sulayman Reis -el (Slemen Reis) eredetileg Ivan Dirkie De Veenboer holland kalóz hajóján volt kormányos. 1619-ben a Spanyolországból elűzött moriszkók által lakott Saléban 14 kalóz megalapította a Saléi Kalandorok (Kalózok) Szövetségét. Saléi köztársaságot pedig "függetlenítették" a szultán befolyása alól. A saléi flotta 18 kis hajóból állt mivel a kikötő nagyon sekély-vizű volt. Ezt a félautonóm helyzetet fenntartották. A Szövetség elnöke Jansz volt majd 1624-ben kormányzó lett. 1627-ben átette székhelyét Algírba.1622-ben, mikor a La Manche-csatornában portyázott, hogy készleteit kiegészítse, bevitorlázott a hazai kikötőbe. Hiába próbálták a családtagok őt is, legénységét is visszatérésre bírni; sőt, újabb újoncok álltak közéjük. Jansz 1627-ben Izland fővárosát, Reykjavíkot rabolta ki, ahonnan 400 rabszolgával tért vissza. Egyik útja alkalmával (1635) a máltai lovagok fogságába került. Öt évig tartották fogva a "hírhedt pincebörtönökben", onnan azonban megszabadult. 1640-ben, mikor a tuniszi dej egy nagyszabású kalóztámadást indított a foglyok kiszabadítására. Még ez évben ismét Saléban volt, mikor az első holland feleségétől származó lánya, Lisbeth meglátogatta a marokkói holland konzul társaságában. Halálának pontos ideje ismeretlen.

I. Jakab uralkodása alatt, 1603-tól az angol partok mentén újra feltámadt a kalózkodás, amelyet pedig Erzsébet királynő már sikeresen visszaszorított. A Jakab békés politikája miatt foglalkozás nélkül maradt angol tengerészek egy része kalózzá vált. Többen a barbareszkek közé álltak, mint Sir Henry Mainwaring, Sir Francis Verney, John Warde és Peter Easton. Verney Algírban ütött tanyát, Warde(Ward) pedig Tuniszban. Ők, úgy látszik, áttértek a mohamedán hitre, a többiek azonban nem.

SIR HENRY MAINWARING

Henry Mainwaring régi shropshire-i családból származott, s Oxfordban nevelkedett, ahol 1602-ben, 15 éves korában végezte be tanulmányait. Sok mindennel próbálkozott; volt katona, tengerész.1610-ben megbízást kapott az Admiralitástól, hogy fogja el a hírhedt Új-fundlandi kalózt Peter Eastont. Azonban a Resistance nevű kis vitorláson kalózkodni kezdett, Gibraltár környékén spanyol hajókat fosztogatott. Támaszpontja Mamiora szigetén volt, a berber partoknál. Sikeres portyáival csakhamar nagy hírre tett szert, 1614-ben azonban a spanyolok, míg ő Új-Fundland partjainál járt, és Peter Easton régi bázisait használta hajói felújítására, és legénység toborzásra, elfoglalták támaszpontját. Ekkor Villefranche kikötőjében ütött tanyát, ahol együttműködött egy Walshingam nevű angol kalózzal. Jakab király 1616-ban kegyelmet kínált neki, amelyet Mainwaring el is fogadott. Ezután az angol partok előtt ólálkodó barbareszk hajók ellen harcolt sikerrel. Egyénisége annyira megnyerte a király tetszését, hogy udvarába fogadta; az udvaronc szerepe azonban nem volt kedvére. Jakab ekkor Dover és Cinque Ports kormányzójává nevezte ki. 1623-ban Dover parlamenti képviselője lett. A kalózkodásról írt emlékiratait a British Museum őrzi. 1639-ben altengernagyi rangban volt amikor royalistaként száműzték Franciaországba, ahol szegénységbe halt meg 1653-ban.

SIR FRANCIS VERNEY

Kevésbé volt szerencsés Sir Francis Verney élete. Ő is jó családból származott, Oxfordban végzett a Trinity College-ben. Hogy szerencsétlen házasságából meneküljön, vagyonát eladva eltűnt Angliából. Mikor vagyonát elverte, egy rokonához, a marokkói szolgálatban álló Philip Gifford kapitányhoz csatlakozott. Algírban áttért a mohamedán hitre. Miután Gifford meghalt vagy firenzei fogságba esett a Fortune nevű hajóval önálló kalózkodásba kezdett. Annak ellenére, hogy semmilyen tengerészti képzettsége nem volt nagyon kiválóan irányított. Ebben az időszakban a John Ward fővezérsége alatt álló tunéziai flotta négy vezetőjének egyike volt. (Richard Bishop - Jan Jansz- Simon Danser) Verney Ward helyettese volt. Egy portyája alkalmával (1612) fogságba esett, s rabszolgaként két évig evezett egy szicíliai gályán. Ekkor kiváltotta egy angol jezsuita, szabadsága visszanyerése érdekében újra katolizált. 1615-ben, a messinai kórházban halt meg.


JOHN WARD - JACK WARD - JUSUF REIS- becenév: BIRDY

John Warde halászként kezdte, majd Erzsébet királynő alatt korzár lett. Jakab uralkodása idején ő is tétlenségre kényszerült, s jobb híján belépett a királyi tengerészetbe, de itt a fegyelem nem volt ínyére. Több társával együtt elkötött egy kis hajót, s kalózkodni kezdett. Ütközetben elfogtak egy nagyobb francia hajót (Violet), a Wight szigetnél, amelyet Robin Hood társáról Little Johnnak kereszteltek át, s a Földközi-tenger felé fordultak. A Földközi-tengeren elfogták a 32 ágyús Gift nevű hajót. Az algíri bej elutasította ajánlkozásukat, a tuniszi bej Cara Osman azonban elfogadta. A kikötő használatáért a bej elővásárlási jogot kapott a rabolt árukra. Elfogott egy 60 tonnás hajót a Reniera e Soderinát. A hajó azonban rohamosan ment tönkre megrohadt ezért elhagyták. Egy évvel később Görögország partjainál elsüllyedt. Egy időben Danserrel működött együtt. Warde főleg velencei és máltai hajókra vadászott. Noha kegyelmet kért I. Jakabtól azt nem kapta meg így a zsákmányból fényes palotát építtetett, s áttért a mohamedán hitre. Ekkortól vette fel a Jusuf Reis nevet elvett egy olasz nőt, angliai feleségének azonban továbbra is küldött pénzt. Továbbra is kalózkodott és 1622-ben 70 éves korában halt meg pestisben.

PETER EASTON a SZUPERKALÓZ

Peter Easton és ősei hűségesen szolgálták az Angliát. Részt vettek a keresztes hadjáratokban és a spanyol Armada elleni ütközetben. 1602-ben, Easton egy konvoj parancsnokaként mint korzár, hogy I. Erzsébet megbízásából védje az újfundlandi halászflottát. A flotta zászlóshajója Easton vezénylete alatt a Happy Adventure volt. 1603-ban I. Jakab békét kötött a spanyolokkal és az összes privateer engedély érvényét veszítette. Easton azonban folytatta a hajók kifosztását most már, mint kalóz. 1610 körül Bristol környékén portyázott, később Új-Fundland vizeire hajózott.1612-ben 10 hajós flottát irányított, Grace kikötője volt a főhadiszállása. A karibi térségbe is elkalandoztak megostromolták Puerto Ricóban levő Szent Fülöp erődöt az El Morro hegyfoknál. Ez az erőd kiállta Sir Francis Drake ostromát is. Most sem sikerült elfoglalni. Viszont elfoglalták a San Sebeastian nevű hajót, amely kinccsel volt tele. Utána visszatért Grace kikötőjébe. Egy portya alkalmával kifosztott 30 hajót Szent János városánál (az angolok által alapított legrégebbi város Észak-Amerikában). Foglyul ejtette Sir Richard Whitbourne-t. Azzal a feltétellel engedte szabadon, hogy Angliába visszatérve amnesztiát kérjen számára. Easton pedig a berber partra vonult spanyol hajókat fosztogatni. Az Azori-szigeteknél a spanyol arany flotta hajóira vadászott, majd Villefranche-ba vonult vissza: Kincseiből (2 millió font aranyban) itt egy palotát vásárolt, s miután a remélt kegyelem Angliából nem érkezett meg, itt élte le, nagy jólétben, hátralevő éveit, Savoy márkija.
Az európai hatalmak a XVII. században is hiába próbálkoztak a barbareszk kalózfészkek kifüstölésével: Az 1637-es Salé elleni hadjárata kivételével valamennyi hatástalan maradt. 1654- ben Blake admirális Tunisz ellen vonult fel. Az angolok 1655-ben Algírt és Tuniszt, 1671-ben Bougi városát lőtték, és felégették a kikötőben levő kalózflottát. 1677-ben Tripolisz ellen vezettek expedíciót, 1680-ban Duquesne francia admirális Chio kikötőjében megsemmisítette a tripoliszi flottát. 1682-ben Duquesne, 1683-ban Tourville, 1688-ban d'Estrée flottája lőtte Algírt. Az eredmény ugyanaz volt, mint az előző század expedíciói után. Az európai flotta elvonulása után újraépítették az elpusztított gályákat, s tovább folyt a rablóportyázás. A XVIII. században sem változott a helyzet. Duguay- Trouin admirális (Robert Surcouff felmenője) hiába vezette a kalózok ellen a francia flottát 1731-ben. Az európai hatalmak később megpróbálták váltságdíjfizetéssel mentesíteni hajóikat a barbareszkek támadásai ellen, de sikertelenül. A XIX. század elején sem az amerikaiak tripoliszi expedíciója, sem az egyesült angol-holland flotta támadása Algír ellen nem vezetett sikerre. Csak a franciák 1830-as algériai partraszállása s Algír, majd Tunisz meghódítása vetett véget a barbareszk kalóz államok rabló hadjáratainak.
Válasz erre

Numerramar ( #18 ) 2015-04-08 11:19:33
Privát üzenet
BARBARESZK KALÓZOK

Az iszlám gyarmati törekvései a XVI. század elején, a spanyolországi birtokok 1492-es elvesztése után a Földközi-tengeren a kalózhadjáratok erősödésével jelentkeztek. A kalózok a berber partokról, Tunisz, Algír, Dserba, Salé kikötőiből indultak az európai partok felé. Innen, a berber névből származik a barbareszk elnevezés. A barbareszk kalózkodás egyéni vállalkozás okként indult egy egy bej vagy dej égisze alatt, majd nagyszabású hadjáratokká alakult, amelyekben a kalózflották gyakran a török flottával együtt operáltak, mint például Málta ostrománál vagy a lepantói csatában. A nagyarányú kalózkodás megindulása egy mütilénei görög fazekas két, mohamedánná lett fiának nevéhez fűződik. Az idősebbik, Aruds (vagy Uruds) tűnt fel előbb, halála után azonban túlszárnyalta öccse, Khizr.

1504-ben Uruds (egyéb nevek: Oruc Reis - Baba Oruc - Baba Aruj ) azzal kezdte pályáját, hogy elfogta a pápai flotta két nagy gályáját. Minthogy névleg a tuniszi bej szolgálatában állt, az a zsákmány egy részének átengedése fejében megengedte, hogy városát támaszpontul használja. 1516-ban az algíri bej Uruds segítségét kérte uralma megerősítéséhez. A kalóz el is ment Algírba, ott azonban segítség helyett a bejt palotájában megfojtotta, és maga ült a helyébe. Uruds, vagy, ahogy az európaiak vörös szakálla után nevezték, Barbarossa, ettől kezdve innen indult rablóhadjárataira. Az algíri lakosság azonban uralmát még elődjénél is keservesebbnek érezte, s ezért 1518-ban V. Károlyhoz fordult segítségért. Az kapva kapott az alkalmon, és nagy sereget küldött Uruds ellen, aki a harcban elesett.
Helyét ekkor öccse, Khizr (Hajreddin Barbarossa) foglalta el, aki bátyjánál még vakmerőbben és nagystílűben folytatta kalózhadjáratait. Első lépésként uralma megerősítésére felajánlotta Algírt a török szultánnak. így, mint a szultán vazallusa, védelmet szerzett. Tettei miatt a szultántól a Kheyr-ed-din (A hit jótevője) nevet kapta, míg Európában vörös szakálla miatt, akárcsak bátyja, Barbarossa néven lett hírhedtté. Székhelye, Algír ellen V. Károly már 1519-ben Don Hugo de Moncada admirális alatt egy 50 hajóból álló flottát küldött, de a támadás sikertelen maradt. Barbarossa kitűnő alvezérei alatt - az anatóliai török Dragut, a szmirnai Szinan, a renegát Aydin s az ugyancsak renegát albán Murad - a barbereszk flotta minden tavasszal elindult rabló­ útjára: télen - ez még antik hagyomány volt - a gályák nem merészkedtek ki a tengerre. A fő ellenség a spanyolok voltak, akik két fronton kényszerültek harcolni: egyrészt amerikai birtokaikon, másrészt saját partjaik védelmében a Földközi-tengeren. De a többi mediterrán állam vagy város is sokat szenvedett a kalózoktól. Barbarossa 1534-ben 61 gályával indult az olasz partok ellen, majd elfoglalta Tuniszt. V. Károly ekkor Andrea Doria vezetésével nagy flottát indított ellene. Doria bevette Tuniszt, de a kalózvezér elmenekült, Bone kikötőjében ismét hajóra szállt, s megtámadta Minorca szigetét, ahonnan nagy zsákmánnyal Konstantinápolyba hajózott. A zsákmányból 6000 keresztény foglyot ajánlott fel a szultánnak, hogy Tunisz elvesztéséért kárpótolja. A szultán ekkor a török flotta "nagyadmirálisává" nevezte ki. Doria Barbarossát üldözve hajózott a Földközi-tengeren. A két ellenfél 1538-ban találkozott össze az albán partok előtt. Doria 80 velencei, 36 pápai és 30 spanyol gálya és 50 kisebb hajó felett rendelkezett, Barbarossa mintegy 150 gályát vezetett. A nagy összecsapás Barbarossa győzelmével végződött. Háromévi előkészület után került sor az újabb összecsapásra. 1541-ben az egyesült keresztény flotta Doria alatt Algír ellen indult. Maga V. Károly is részt vett az expedícióban, és az admirálisi hajóról figyelte az ostromot, amelyet a szárazföldi csapatok parancsnoka, Alba herceg vezetett. A győzelem már biztosnak látszott, amikor egy vihar a flottát szétverte, és az ostrom megszakadt. Az ostromlottak kitörtek a városból, és csak a visszavonulást fedező máltai lovagok önfeláldozásának volt köszönhető, hogy a keresztény sereg nem veszett oda az utolsó emberig.

Barbarossa 1546-ban bekövetkezett halála után Dragut (Turgut Reis) lett a barbareszk kalózok vezére. Algír begler bégje(főkormányzó) lett majd Dserbába tette át székhelyét ­ Algírban Barbarossa fia, Hasszán uralkodott. Aztán Tripoli szandzsák bégjévé (tartományi kormányzó) nevezték ki. A márciustól októberig tartó rendszeres kalózhadjáratok mellett a barbareszk flotta 1565-ben részt vett a szultán nagy vállalkozásában, Málta ostromában is. Az egyesült török és barbareszk flottát Piali pasa, ill. Dragut vezette, a védelmet pedig a lovagrend nagymestere, Jean Parisot de la Valette, akinek nevét ma a sziget fővárosa őrzi. A fél évig tartó ostrom már-már eldőlt a mohamedánok javára, mikor a felmentő spanyol flotta hírére a törökök közt pánik tört ki, s megfutottak. A kalózok egy ideig tovább folytatták az ostromot, de Dragut a harcokban csakhamar elesett, mire az ostrom is félbeszakadt.

DRAGUT- TURGUT REIS- THORGUT

Turgut görög származású oszmán tengerész volt. Bodrum falu közelében született, az Égei- tenger partján a Kis-Ázsiában. Ifjúkorában kalózok elfogták és rabságban tartották, ahol áttért az iszlám hitre. 12 éves korában figyelt fel rá az oszmán hadsereg egyik parancsnoka, mert rendkívüli ügyességgel használta a lándzsát és az íjat. Az felügyelete alatt a fiatal Turgut képzett tengerész haditengerészeti taktikus és képzett ostromlöveg kezelő és ostromtüzérség irányító lett. Harcolt Egyiptomban (1517). Pártfogója halála után, Alexandriában matrózként csatlakozott Sinan Reis flottájához. Azonnal a legénység és a Sinan kedvence lett, mert pontos lövéseivel sikeresen vett részt az ellenséges hajók kilövésében. Először negyed részbeni tulajdonosa lett egy brigatinnak, később teljes tulajdonos. Idővel, egy könnyű gályával, amit a legmodernebb ágyúkkal szereltek fel a Földközi-tenger keleti hajózási útvonalain működött. 1520-ben csatlakozott Hajreddin Barbarossa flottájához, aki védelmezője és a legjobb barátja lett. 1526 és 1533 közt számos haditettet hajtok végre a szicíliai és nápolyi királyságban sok spanyol és olasz hajót elfogott.1538-ban elkísérte H. Barbarossát az Andrea Doria elleni harcban az Adriai-tengeren. Több várost feldúlt és kifosztott Albánia partjai mentén és a Preveza - öbölben legyőzték a Szent Liga flottáját. Elfoglalta a krétai Candiát, és számos velencei gyarmatot az Égei-tengeren.
Dragut később Korzika felé vette útját, és Girolata szigetének nyugati partján kötött ki. Miközben hajóit javította meglepte őt Giannettino Doria (Andrea Doria unokaöccse), Giorgio Doria és Gentile Virginio Orsini egyesített flottája. Turgutot elfogták és gályarabként dolgozott Giannettino Doria hajóján 4 évig mielőtt Genoában börtönbe zárták. Barbarossa felajánlotta, hogy váltságdíjat fizet érte, azonban nem fogadták el az ajánlatát. 1544-ben Szulejmán és I. Ferenc francia király szövetséget kötött. Ennek keretében Barbarossa a Toulonban telelő Brabarossa Genoába vitorlázott egész flottájával és mielőtt ostrom alá vette volna a várost Andrea Doriával tárgyalt Dragut kiadásáról. A két admirális végül 3500 arany dukátban egyezett meg. Barbarossa 1546-ban bekövetkezett halála --után Dragut (Turgut Reis) lett a barbareszk kalózok vezére. Algír begler bégje (főkormányzó) lett majd Dserbába tette át székhelyét ­ Algírban Barbarossa fia, Hasszán uralkodott. Aztán Tripoli szandzsák bégjévé (tartományi kormányzó) nevezték ki. 1552-ben az Oszmán flotta fővezéreként II. Henrik francia király szövetségeseként a legyőzte Andrea Doria egyesült flottáját Ponzánál. Ezek után a Földközi-tenger kormányzója majd Tripoli pasája lett. 1561-től a mediterrán hadjáratokon Ochiali (Uluc Ali Reis) is részt vett vele együtt. A márciustól októberig tartó rendszeres kalózhadjáratok mellett a barbareszk flotta 1565-ben részt vett a szultán nagy vállalkozásában, Málta ostromában is. Az egyesült török és barbareszk flottát Piali pasa, ill. Dragut vezette, a védelmet pedig a lovagrend nagymestere, Jean Parisot de la Valette, akinek nevét ma a sziget fővárosa őrzi. A fél évig tartó ostrom már-már eldőlt a mohamedánok javára, mikor a felmentő spanyol flotta hírére a törökök közt pánik tört ki, s megfutottak. A kalózok egy ideig tovább folytatták az ostromot, de Dragut a harcokban csakhamar elesett, (egy becsapódó ágyúgolyó által kivágott törmeléktől) mire az ostrom is félbeszakadt. A holtestét Ochiali Tripoliba vitte ott is temették el.
OCHIALI -ULUC ALI REIS

A következő években egy Ochiali nevű renegát calabriai olasz tűnt ki a barbareszk vezérek közül Uluds Ali néven. Giovanni Dionigi Galeni néven született, de számos más néven ismerték a keresztény országokban és a mediterránumban. Az irodalomban különböző nevek alatt jelenik meg. Miguel de Cervantes: Don Quijote de la Mancha című művének XXXIX. fejezetében Uchalinak hívta. Máshol úgy utalnak rá, mint Ali pasa vagy Euldj Ali. Eredetileg papnövendék volt, akit a kalózok elraboltak, s a rabszolgasors helyett inkább a mohamedán hitet és a kalózkodást vállalta. Ali. 1536-ban Ali Ahmed,Hayreddin Barbarossa pasa kalózkapitánya elrabolta. Gályarabként szolgált. 1538-ban a Prevezai- csatában evezős gályarabként vett részt, egy oszmán gályán. Néhány éven belül áttért az iszlám hitre és Turgut Reis kalózflottájának tagja lett. Ebben az időben sok keresztény rabszolga tért át és lett belőle kalóz. Némelyek nagy hírnévre tettek szert. Hajózási és vitorlázó tudása messze felülmúlta a többi kalózét. A legmerészebb kalóz hírnevet vívta ki magának a berber-partokon. A mesterséget Dragut alatt tanulta, s Málta ostrománál úgy ki­ tüntette magát, hogy a szultán őt nevezte ki Barbarossa fiának, Hasszánnak utódjául algíri bejjé. Rablóhadjáratai során Ochiali 1570-ben Velencétől elhódította Ciprus szigetét. Ciprus elfoglalásának hírére a keresztény hatalmak V. Pius pápa vezetésével nagy tengeri haderőt gyűjtöttek össze. Velence és Spanyolország Giovanni Doria, a nagy admirális unokaöccsének vezetése alatt hatalmas flottát küldött. Az egyesült keresztény flotta 206 gályából állt, 48 000 emberrel a fedélzeten. A spanyol hajók egyikén Miguel de Cervantes is részt vett az expedícióban. A flotta fővezére Don Juan d'Austria volt, V. Károly törvénytelen fia, II. Fülöp féltestvére. A hajóhad a görög partok előtt, Lepantónál találkozott az Ali pasa vezette török és az Ochiali vezette barbareszk egyesült flottával, 1571. október 7-én. Ochiali kijátszotta közvetlen ellenfelét Giovanni Andrea Doriát, és elfoglalta a máltai lovagok zászlóshajóját és elragadta zászlójukat. A csata a keresztény hatalmak győzelmével végződött a számbelileg nagyobb mohamedán hajóhad felett. A lepantói csata megtörte a török tengeri hatalmat, amely soha többé nem támadt fel, de alig érintette a barbareszk kalózkodást. A nagy hódító hadjáratok megszűntek, de a fosztogatás tovább folyt. Amikor az ottomán vereség nyilvánvalóvá vált, Ochialinak sikerült kimenekíteni a hajóit, és összeszedte a szétszórt oszmán flotta megmaradt hajóit. 87 hajóval tért vissza Konstantinápolyba. Ott bemutatta a máltai lovagok zászlaját II. Szelim szultánnak aki a tiszteletbeli Kilic (Kard) címmel ruházta fel. Majd 1571-ben Kapudán pasa címet nyert. Ami az oszmán flotta Nagy Admirálisa cím volt. Később Kilic Ali pasa néven emlegették. Ochiali 1578 -ban Konstantinápolyban hunyt el. A török haditengerészet a mai hadrendjében rá emlékezve a Kilic osztályú gyorsnaszád van rendszeresítve.

Ochiali halála után az albán Murad Reis a legnevezetesebb barbareszk kalóz. Ő is kereszténynek született, gyerekkorában rabolták el. Rabszolga lett, s gazdája, egy algíri kalóz, Kara Ali nevelte kalózzá. 1565-ben részt vett Málta ostromában. 1580-ban a pápai flotta két hajóját fogta el, köztük az admirálisi gályát is. Ő volt az első a barbareszkek közt, aki átkelt a Gibraltári-szoroson, s gályáival kimerészkedett az Atlanti­ óceánra. 1585-ben a Kanári-szigeteken fosztogatott három gályájával. 1595-ben Algír admirálisa lett. 1609-ben elfoglalta a Máltai lovagok híres 90 ágyús La Serena (Szirén)nevű vörös gályáját, amelyet a törökök Vörös Pokol néven emlegettek. A leírások szerint 1638-ban 103 évesen esett el Vlore (Albán kikötőváros) ostrománál.

Keresztény részről Spanyolország vállalta a barbareszkek elleni harc legnagyobb részét. A XVI. század folyamán több expedíciót vezettek a kalózfészkek ellen, anélkül azonban, hogy eredményt értek volna el. 1509-ben és 1510-ben, Ferdinánd alatt a spanyolok blokád alatt tartották Oran, Bougi és Algír kikötőit, s Algír előtt, Penon szigetén erődöt emeltek, amely 1529-ig ellenállt a kalózok ostromának. V. Károly alatt 1518-ban és 1519-ben indult expedíció Algír ellen, 1534-ben Doria vezetésével egy spanyol flotta bevette Tuniszt, 1541-ben viszont eredménytelenül ostromolta Algírt, majd 1550-ben Mehadiát támadta sikerrel. A kalózkodás azonban változatlanul folyt tovább. E harcok nagy alakja keresztény részről Andrea Doria volt (1468-1560), a génuai tengerész, aki előbb a pápa, majd I. Ferenc francia király s végül V. Károly zsoldjában harcolt az iszlám tengeri ereje ellen. A harcokban a keresztény államok nagy támasza volt a jeruzsálemi Johannita lovagrend. A rendet 1070-ben alapították. 1291-ben azonban Szaladin kiűzte őket Jeruzsálemből. Ekkor egy Vignalo di Vignali nevű génuai kalózzal szövetkezve meghódították Rodosz szigetét, s itt a mohamedán kalózok üldözése lett a feladatuk. De közben, megtorlásként, maguk is fosztogatták a mohamedán hajókat. Rodosz több török ostromot is kiállt, de 1522-ben végül török kézre került. 1530-ban V. Károly Málta szigetét adta a rendnek, melyet ettől kezdve Máltai lovagrendnek is neveztek. A fontos stratégiai helyen fekvő szigetet a lovagok hatalmasan megerősítették - az 1565-ös ostromnak sikeresen ellen tudott állni -, és flottájuk most már innen indult az ellenséges hajók üldözésére. A rendnek hét nagy gályája volt, a parancsnoki fekete, a többi pedig vörös színűre festve. A barbareszkek rettegték a lovagok nagy gályáit, csak Ochiali és Murad merte megtámadni őket. Ochiali 1570-ben Szicilia partjai mellett meg­ rohanta a lovagok négy gályáját, hármat közülük elfogott, míg a negyedik, a vezérgálya, társait cserbenhagyva elmenekült. Saint-Clément admirálist e gyáva tettéért a rend halálra ítélte, és kivégeztette. Muradnak pedig egy La Serena nevű máltai gályát sikerült elfoglalnia. A lovagok egyéni akcióik mellett a keresztény hatalmak valamennyi expedíciójában részt vettek, ott voltak Lepantónál is. A rend a XVII. és XVIII. században is folytatta a harcot. 1798-ig maradtak a lovagok Málta szigetén, és számos kitűnő tengerészt adtak a francia királyi flottának, mint pl. Tourville, de Grasse és Pierre André Suffren. Az eredetileg francia rendet 1810-ben Németországban szekularizálták, s ettől kezdve német rendként élt tovább, de jelentőségét teljesen elvesztette. A tengeren szemben álló felek mindegyike az evezős gályát használta. A zsákmány nagy részét mindkét oldalon a foglyok alkották, elsősorban azért, mert ezek szolgáltatták a nélkülözhetetlen evezősöket, másodsorban pedig a remélt váltságdíj miatt. A barbareszk hajókon keresztény, a keresztény hajókon pedig mohamedán rabszolgákat láncoltak az evezőpadokhoz. Az ellenfelek nem egy nagy alakja evezett egy ideig rabszolgaként az ellenséges gályákon, míg ki nem váltották; így Dragut, a kalózvezér és Jean Parisot de la Valette, a máltai lovagok későbbi nagymestere. A szegénysorsú rabszolgák kiváltásával két szerzetesrend is foglalkozott, a trinitárius ok és a lazaristák, akik vagy kiváltották a foglyokat, vagy - átvállalva a rabszolgasorsot magukkal cserélték ki őket.
Válasz erre

Numerramar ( #17 ) 2015-03-31 12:50:05
Privát üzenet
Középkori kalózok

Az északi vizek kalózai a vitaliánusok (Vitalienbrüder) voltak. Mikor 1391-ben Margit dán- svéd-norvég királynő Stockholmot ostromolta, a szorongatott Albrecht király megsegítésére rokonai a mecklenburgi hercegek kalózokat fogadtak fel, hogy az ostromlott várost tengeri úton vitáliákkal, élelmiszerrel lássák el. A vitaliánusok 1392-ben elfoglalták Gottland szigetét, majd mi után Konrad Jungingen, a német lovagrend nagymestere innen kiverte őket, a Fríz-szigeteken ütöttek tanyát. Miután a háború véget ért, a Vitális Testvérek tovább folytatták a kereskedelmi hajók kifosztását saját számlájukra és elnevezték magukat "Likedeeler"—nek. Amely egyfajta kalóztestvériség volt. Egyformán vettek részt az akcióban és egyformán részesültek a zsákmányból. Különösen a Hanza és az angol kereskedelem szenvedett tőlük. l401-ben Helgoland mellett csatát vesztettek a hamburgi flottával szemben. Elfogták leghíresebb vezérüket, Klaus Störtebeckert is. 1429 ben ugyan még kirabolták és felgyújtották Bergen városát, azután végleg eltűntek a tengerekről.

Störtebeker

Nikolaus Storzenbecher, vagy Klaus Störtebeker 1360 -ban született Wismarban - október 20-án. Egyik vezetője, és a legismertebb képviselője volt a Vitális Testvérek néven ismert privateer társaságnak. Számos mítosz és legenda övezte Klaus Störtebeker életét. Störtebeker csak egy becenév, ami azt jelenti "egy korsót ürít egy hajtásra". A becenév arra utal, hogy a kalóz állítólag képes volt kiüríteni egy négy liter korsó sört egy húzásra. Miután kiűzték őket Gottland szigetéről ahol felépített egy várat a sziget székhelyén Visby városában. Störtebekernek volt egy erődítménye Marienhafen, (Alsó Szászország - Kelet -Frízia). A rákövetkező években, Störtebeker és néhány kapitánytársa (a leghíresebbek közülük: Gödeke Michels, Hennig Wichmann és Magister Wigbold) Hanza hajókat fosztogattak, származásra való tekintet nélkül. 1396 után feleségül vette egy keleti-fríz vezér Kento ten Broke lányát. A legenda szerint 1401-ben az Utrechti Simon által vezetett hamburgi flotta utolérte Störtebeker hajóját Helgoland közelében. Störtebeker hajóján egy áruló olvasztott ólmot öntött a hajókormányt mozgató lánc szemei közé. Störtebekert és legénységét elfogták és bíróság elé állították Hamburgban kalózkodásért. A legenda szerint Störtebeker cserébe az életéért és a szabadságáért felkínált egy aranyláncot, amely olyan hosszú volt, hogy körbe érte volna Hamburgot. Azonban Störtebekert és mind a 73 társát halálra ítélték és lefejezték a Grasbrookban. A másik leghíresebb legenda Störtebeker kivégzéséhez fűződik. Störtebeker megegyezett Hamburg polgármesterével abban, hogy megkegyelmez azoknak az egy sorba állított társainak, akik előtt végig tud menni miután lefejezték. A megegyezés után az ítéletet végrehajtották. Störtebeker fej nélküli felemelkedett és elsétált 11 embere előtt mielőtt a hóhér elgáncsolta a testet. Az egyezséget nem tartották be a 11 embert kivégezték a többiekkel együtt. A Hamburgi szenátus a kivégzések után megkérdezte a hóhért nem fáradt- e el. A válasz az volt, hogy nem, akár az egész szenátust le tudná fejezni. Ekkor a hóhért is halálra ítélték és a szenátus legfiatalabb tagja kivégezte. Az utolsó legenda szerint amikor Störtebeker hajóját a szétszedték. A háromárbocos hajó árbocainak magja (közepe) színesfémmel volt kiöntve. Arannyal, ezüsttel és rézzel. A hamburgi Szent Katalin templom tornyának borításához használták fel. Híres fa ivókupáját a hamburgi városházán őrizték, amíg 1842-ben egy tűzben meg nem semmisült.
Válasz erre

Numerramar ( #16 ) 2015-03-27 07:41:58
Privát üzenet
BENITO DE SOTO

Benito de Soto volt az egyik utolsó kalóz, aki a nyugati tengereket rótta. Egy ennyire elvetemült személyiséget, mint De Sotót napjainkban egészen biztosan pszichopatának tartanának. Gyerekkoráról mindössze annyit tudunk, hogy Corunnában (egy galiciai városban Északnyugat-Spanyolországban) látta meg a napvilágot portugál szülők gyermekeként. Valódi kalózpályafutását az Atlanti-óceán déli részén kezdte, ahol a Jóreménység foka és Nagy-Britannia között futó kereskedelmi útvonalakat vette célba. 1827 novemberében De Soto szolgálatba állt a Defensor de Pedro nevű portugál brigantinon, melynek az volt a feladata, hogy rabszolgákat vegyen fel és szállítson el Guineából Amerikába. A hajó kapitánya a portugál haditengerészet tisztje, egy bizonyos Dom Pedro de Maria de Susa Sarmiento nevű férfi volt, aki Buenos Airesben toborozta a legénység nagy részét - nemcsak De Sotót, hanem 12 kubai kalózt is. De Soto, nem sokkal azt követően, hogy Dom Pedro kapitány hajójára került, összebarátkozott az első tiszttel, Miguel Mercuróval, és a két férfi kieszelt egy tervet, melynek segítségével kezükbe kaparinthatták a hajót. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, a legénységnek legalább a felét rá kellett venniük arra, hogy csatlakozzanak hozzájuk, ezért gyorsan neki is láttak a korteskedésnek. Végül 22 ember állította, hogy készen áll a kapitány megbuktatására (köztük egy St. Cyr Barbazon nevű francia, akiről később még szó lesz), mivel mindnyájan szívből gyűlöltek Dom Pedrót. A terv és az emberek készen álltak, De Soto azonban megvárta, amíg a hajó lehorgonyzott 15 kilométerre Rio Muni kikötőjétől, a guineai partok közelében. Amikor a kapitányt a hajóügynök kivitte a kikötőbe, a zendülők gyorsan elfoglalták a Defensor de Pedrót (melyet Black Joke névre kereszteltek át), és kirakták azt a 18 matrózt, akik nem voltak hajlandók részt venni a zendülésben. Ezeket az embereket - akiket élelem víz és fegyver nélkül ültettek egy kis csónakba - később a hatóságok halottnak nyilvánították.

Az újonnan átnevezett Black Joke továbbhaladt a Nyugat-Indiák felé, a fedélzeten azonban egyáltalán nem csitultak el még az indulatok. Alighogy véget ért a zendülés, a kalózok máris feltörték az italraktárt és hamarosan mindenki részeg volt. Ebben a légkörben próbálták eldönteni, hogy ki legyen az új kapitány. Végül Miguel Mercurót választották meg vezetőjüknek. De Soto azonban, aki nem volt elégedett a döntéssel, megvárta, amíg leszállt az éjszaka, és Mercuro részeg álomba zuhant, majd egy társával- Antonio Biscayóval - belopózott az új kapitány kabinjába. Pisztolyt nyomtak Mercuro fejéhez, és közvetlen közelről fejbe lőttek. De Soto később azzal engesztelte ki a társait, hogy kijelentette, mindnyájuk érdekében ölte meg a kapitányukat, és új vezetőként ő, Benito de Soto elmondhatatlan kincseket szerez nekik, amerre csak járnak. Nem sokkal azt követően, hogy meggyilkolta az első tisztet, De Soto és legénységének figyelme a hajó rabszolgarakománya felé fordult. A hajófenékben lapuló szerencsétleneket felrángatták a főfedélzetre, ahol többségüket áthajították a korláton. Azokra sem várt sokkal jobb sors, akik életben maradtak, mivel felmerült javaslatként, hogy az első útjukba eső kikötőben adják el őket annak, aki a legjobb árat kínálja. Ezt a javaslatot gyorsan elfogadták, és amint De Soto hajója kikötőbe ért a Nyugat-Indiákon, az összes megmaradt rabszolgát (egy fiú kivételével, akit megtartott szolgának) elvitték a piacra, ahol túladtak rajtuk.

Ezek után De Soto és kalózai rengeteg hajót kifosztottak. 170 Közéjük tartozott egy amerikai brigantin, melyet minden értékről megfosztottak. Ennek érdekében a kalózok ördögi tervet eszeltek ki. A legénységet és az utasokat bezárták a hajófenékbe. Csak egyetlen feketének engedték meg, hogy a fedélzeten maradjon, neki is csak azért, hogy a kalózokat szórakoztassa. A kalózok felgyújtották a hajót, majd távolról figyelték, ahogy leég, és a nyomorult afrikai kötélről kötélre kapaszkodik, már az árboccsúcson jár, most az árbocmerevítő kötélre ugrik át, aztán a hajó egyik részéről szökell a másikra Nem sokkal a gyalázatos támadás után De Soto újabb kereskedőhajókat fogott el. Kifosztott és végigrabolt minden útjába kerülő hajót. 1832 tájékán az emberei felfedeztek egy konvojt, amely Ceylonból tartott Anglia felé. A konvoj legnagyobb járműve a Kelet-indiai Társaság Susan nevű 600 tonnás hajója volt, míg a legkisebb (és leglassabb) jármű a Morning Star nevű "bark" típusú vitorlás volt, mely fahéjat és kávét (a XIX. században mindkét árucikk igen drága volt), valamint női és férfi utasokat szállított, köztük egy katonai segédorvost, egy őrnagyot és a feleségét, 25 hadirokkant katonát és 2 civil kereskedőt. Amint De Soto megpillantotta ezt a hajót, azonnal a fedélzetre parancsolta az összes kalózt, és elrendelte, hogy készüljenek fel a támadásra. Közben a Morning Star fedélzetén az egyik matróz észrevette, hogy egy hosszú csövű ágyúval felszerelt nagy brigantin közeledik feléjük. A Black Joke amint a préda közelébe ért, felvonta a kalózlobogót. A Susan legénysége ekkor azon nyomban nekilátott, hogy a hajó 8 ágyúja közül 4-et előkészítsen a tüzelésre. De Soto gyorsan lőtávolságon kívülre manőverezett, és ott is maradt, míg végül a Susan - azt gondolva, hogy a fenyegetés elvonult - visszatért, hogy a konvoj többi hajója körüljárőrözzön. 1832. február 21-én reggel a Morning Star megpillantotta a Black Joke-ot a horizonton. A kapitány nem nyugtalankodott sokáig azt hitte, biztonságban vannak már, ám ekkor balszerencséjére megváltozott a széljárás, a Black Joke hirtelen irányt váltott, és egyenesen feléjük tartott. Souley, a Morning Star kapitánya megpróbált elmenekülni, de hasztalan. A Black Joke hamarosan melléjük ért és tüzet nyitott, ezzel jelezve Souley kapitánynak, hogy álljon meg. A Morning Star azonban továbbhaladt. A hosszú csövű ágyúval újra leadtak egy lövést. A lövedék több embert is megsebesített a Morning Star matrózai közül, és leszaggatta a hajó vitorlázatát is. Souley kapitány tudta, hogy nem védheti meg a hajót egy ilyen támadással szemben, ezért megadta magát. De Soto hajója ekkor odaállt prédája mellé, és a kalóz megparancsolta Souley kapitánynak, hogy kapaszkodjon át hozzá, és vigye magával a hajópapírokat. Souley nem volt hajlandó erre, inkább első tisztjét küldte át. De Soto durván ütlegelte a tisztet, és a tengerészkardjával is megsebesítette, majd közölte vele, ha a kapitánya nem vigyáz a hajójára, könnyen elsüllyeszthetik. Az első tiszt visszatért a Morning Starra ezzel az üzenettel, és Souley kapitánynak nem maradt más választása, mint hogy csatlakozzon De Sotó-hoz a Black Joke fedélzetén. Alighogy megérkezett, De Soto, aki még mindig a kezében tartotta tengerészkardját, a fejére sújtott, és Souley kapitány azonnal szörnyethalt. Ugyanebben a pillanatban egy másik kalóz - St. Cyr Barbazon, aki a Defensor de Pedrón kitört lázadás után csatlakozott a legénységhez - megölte a Morning Star másodtisztjét, majd kartácstüzet zúdított az utasokra, akik mind a fedélzeten tartózkodtak. A lövés sokakat megölt. Az életben maradottak fedezékbe rohantak, De Soto azonban még ezzel sem érte be. 6 emberét - köztük Barbazont - átküldte a Morning Star fedélzetére azzal a szigorú utasítással, hogy ne csak a hajót fosszák ki, hanem mindenkivel végezzenek a fedélzeten. Utána süllyesszék el a hajót, hogy ne maradjanak szemtanúk vagy bizonyítékok.
Alighogy De Soto emberei a fedélzetre léptek, megparancsolták az őrnagynak és feleségének, valamint a 25 hadirokkantnak, hogy vetkőzzenek fehérneműre, majd lelökdösték őket a hajófenékbe. A lejárati csapóajtókat szilárdan rögzítették, majd nehéz tárgyakat vonszoltak rájuk, így senki nem menekülhetett. A fedélzeten maradt embereket tengerészkardjaikkal vágták le, míg a megmaradt nőket az előfedélzetre terelték. Minden utazóládát előrángattak, minden mozdítható értéket egy rakásra hordtak: pénzt, ezüstözött tárgyakat, térképeket, tengerészeti eszközöket, a rakomány részét képező 7 csomag értékes drágakövet. Mindezt azoknak kellett felcipelniük a hátukon, akiket a kalózok. Amint ez megtörtént, De Soto sürgette az embereit, hogy lékeljék meg a hajót, mert azt akarta, hogy a Morning Star minél előbb elsüllyedjen. Ezt követően a kalózok parancsot kaptak, hogy azonnal hagyják el a süllyedő hajót. A Morning Star utasaival együtt el is süllyedt volna, ha az asszonyoknak nem sikerül kiszabadítaniuk a hajófenékbe zárt férfiakat, akik utána gyorsan eltömték a lyukakat. Mivel a kalózok levágták a hajó teljes vitorlázatát, így a Morning Star nem érhette utol testvérhajóit, és a szárazföldig sem juthatott el. Csakis a vakszerencsén múlt, hogy másnap egy arra járó hajó megpillantotta őket, és felismerve, hogy bajbajutottak, a megmentésükre siettek.

Útja során a Black Joke számos hajóval találkozott, köztük a Kelet indiai Társaság egy kifelé tartó brigantinjával. A hajó fedélzetén 200 utas tartózkodott, köztük nők és gyerekek, valamint több mint 50 katona. Mivel a hajó röviddel azt követően futott ki Londonból, hogy a visszatérő Morning Star hírét vitte a kalózoknak, illetve a fedélzeten lezajlott rémtetteknek, a brigantin kapitánya nagyon ügyelt arra, nehogy az ő hajója is erre a sorsa jusson. Így esett, hogy amint megpillantotta a Black Joke-ot, azonnal elrendelte, hogy az összes ágyút helyezzék harckészültségbe, a katonáknak pedig megparancsolta, hogy töltött fegyverrel gyülekezzenek a fedélzeten. A kapitány két ágyúval tüzet nyitott a Black Joke orrára. Ekkor De Soto elrendelte, hogy tolják lőállásba a hajó jobb oldali ágyúit. Váratlanul azonban vihar támadt. A brigantin elhajózott az egyik irányba, De Soto a másikba. Hajszálon múlott a menekülés. De Soto hamarosan újabb brigantint pillantott meg, amelyik nem volt olyan jól felfegyverkezve, mint az előző, így el is foglalták a kalózok. Miután kifosztották a brigantint, De Soto - aki tanult a Morning Star esetéből, és nem akart egyetlen tanút sem életben hagyni - lemészároltatta a teljes legénységet. Egyetlen embert hagyott életben, mivel az illető nagyon jól ismerte az útvonalat, melyen át a Black Joke eljuthat Corunnába. Ez az ember sem élt azonban sokáig. A kikötőhöz érve De Soto állítólag megköszönte a kalauzolást, majd. fejbe lőtte a férfit, a holttestet pedig a tengerbe hajította. Corunnában a Black Joke-ot az oldalára döntve megtisztították, feltöltötték a készleteit, De Soto pedig eladta a rabolt zsákmány tekintélyes részét. Ezt követően embereivel Cadiz felé indultak el, ahol a zsákmány többi részét kívánták értékesíteni. Azonban nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Corunnából kihajózva a Black Joke viharba került. Az orkán egyre erősödött, miközben besötétedett. A sodródó hajó a szikláknak csapódott, mire megvirradt a Black Joke-ból jóformán csak roncs maradt, ezért a legénység csónakba ült, és a partra evezett. De Soto ekkor kieszelt egy tervet, hogy miként térhetne vissza kalózaival együtt Cadizba, ahol törvénytisztelő, hajótörött tengerészekként jelennének meg a tengerészeti hatóságok előtt, mivel így vásárolhatnának új hajót maguknak. Néhány napig minden a tervek szerint haladt. A hatóságok elhitték De Soto meséjét, és 1750 dollárt ajánlottak neki a Black Joke-ért. Később azonban valaki gyanút fogott, és a legénység 6 tagját letartóztatták. De Soto azonnal elmenekült Cadizból több kalózával együtt, akikkel Gibraltár felé indult. Mikor azonban megérkeztek, közölték velük, hogy csak azok léphetnek be Gibraltár erődjébe, akik írásos engedélyt kaptak a kormányzótól. De Soto és társasága nem akart gyanút ébreszteni, ezért Posadéban szálltak meg.

A kalózkapitány itt kezdte el tervezgetni, hogy miként juthatna be az erődbe, hogy ellopjon onnan annyi aranyat, amelyből új hajót vásárolhatna. Társai azonban túlságosan veszélyesnek találták a tervet, ezért De Sotónak egyedül kellett végrehajtania azt. Miután hamis útlevelet szerzett az erődbe, betért egy vendégfogadóba, amely a város főutcája mellett állt. De Soto több napon át ebben a fogadóban maradt. A szerencse azonban elpártolt tőle: a fogadóban felismerte néhány katona, akik a Morning Star fedélzetén utaztak a kalóztámadás alatt. Álruhája ellenére könnyen felismerhető maradt. Mindezek tetejébe letartóztatásakor megtaláltak nála számos olyan tengerészeti eszközt és fegyvert, melyek egykor a Morning Starhoz tartoztak. Ráadásul a fogadó egyik szobalánya is újabb terhelő bizonyítékkal állt elő De Soto azonosításához, amikor átadott a hatóságoknak egy tengerésztőrt, illetve számos olyan ruhadarabot, melyekről azt feltételezték, hogy ugyanazon kifosztott hajó utasaihoz tartoztak egykoron. Mind közül a legsúlyosabb terhelő bizonyíték a szobájában talált napló volt, mely a Morning Star egykori kapitányáé volt, és az elhunyt kézírásával rótt sorokat is megtalálták benne. Benito de Sotót azonnal letartóztatták, és börtönbe vetették, ahol 19 hónapig raboskodott, amíg a hatóságok minden lehetséges terhelő bizonyítékot összegyűjtöttek ellene. A tanúk beszámoltak azokról a rémségekről, melyeket De Soto kezébe kerülve kellett elszenvedniük. A vád tanúk egész sorát vonultatta fel a tárgyalás során: közéjük tartozott St. Cyr Barbazon is, aki úgy döntött, hogy az enyhébb ítélet reményében bűntársai ellen vall. Vallomásában azt állította, hogy a Defensor de Pedro fedélzetén Benito de Soto ördögi hatása alá került. A zendülés első két napjában Miguel Mercuro az Ő társparancsnoka volt, Benito azonban úgy érez­ te, hogy a férfi egyedül akar parancsnokolni. Ezért amíg Miguel az ágyában aludt, Benito kettő, míg Antonio Biscayo egy pisztollyal rálőtt, és az egyszerre leadott lövésekkel megölték őt. Ezután Benito lett a kizárólagos parancsnok. Vallomásában Barbazon azt is kijelentette, hogy ők állították meg a Morning Start, hogy kirabolják. A férfiakat a hajófenékbe zárták, majd ezt követően rátámadtak a fedélzeten maradt nőkre, végül pedig Benito de Soto pisztolyt adott Barbazon kezébe, hogy ölje meg a Morning Star két matrózát. ezt követően Barbazon meg is tette ezt két angol tengerésszel, akiket felhoztak a hajófenékből: meglőtte őket azzal a két pisztollyal, melyet az említett Benito adott neki. Az ügyész még bemutatta a tengerésztőrt, a ruhákkal tömött utazóládát, a naplót és a fegyvereket, melyeket letartóztatásakor De Sotónál találtak, és melyek közvetlen kapcsolatba hozták a Morning Star fedélzetén elkövetett bűntettekkel. Végül elérkezett az ítélethozatal napja: a vádlottat bűnösnek találták, és halálra ítélték. Ezek után De Soto több héten át makacsul azt állította mindenkinek, akit érdekelt, hogy ártatlan, a per pedig nem volt több vásári komédiánál. Csakis akkor gondolta meg magát, amikor közeledett a kivégzés napja, és végül Isten kegyelmét kérve bevallotta bűneit. Félelemnek jelét sem mutatta ­egyenesen lépkedett a végzetes szekér mögött, időnként a koporsójára, időnként a kezében tartott feszületre pillantott. A bitófát a nyílt víz mellett, egy kietlen síkságon állították fel, és amint a kis menet végül odaért, De Soto állítólag ugyanolyan bátran lépett fel az akasztáshoz használt kordéra, mint amilyen bátran mögötte lépkedett. A kivégzés azonban még így sem ment gördülékenyen, mivel amikor felegyenesedett a kordén, akkor látták, hogy a hurkot túlságosan magasra kötötték. De Soto nem akarta megvárakoztatni az összegyűlt tömeget, ezért rálépett a koporsójára (amely szintén a szekéren volt), majd saját maga tette a nyakára a hurkot. Ahogy ezt elvégezte, a szekér megindult, és ebben a pillanatban De Soto állítólag ezt mormolta: "Adios todos" (Isten veletek!), majd előredőlt, hogy megkönnyítse a halálát.
Válasz erre

Numerramar ( #15 ) 2015-03-16 17:36:02
Privát üzenet
CSENG I SZAO A KÍNAI TENGEREK KIRÁLYNŐJE

Cseng I halálakor törvényes felesége elég befolyással rendelkezett a kalózok körében ahhoz, hogy elhunyt félje helyébe lépve vezetőjükként ismertesse, el magát Cseng I Szao történetére. Cseng I Szao a hírhedt Cseng I (Ching Yih), a XIX. század egyik leghírhedtebb tengeri rablójának felesége volt, és mind vezetési stílusban, mind vérszomjúságban méltó párja volt a férjének. Cseng I Szao korai éveiről keveset tudunk. Kantonban dolgozott prostituáltként, mielőtt 1801-ben hozzáment volna Cseng I -hez, hogy feleségként és kalóztársként egyaránt csatlakozzon hozzá a hajóján. Cseng I, Kína első számú zendülői közé tartozott: A régi kalózdinasztiába született Csengről azt tartják, hogy Vietnamban harcolt a lázadók oldalán, mígnem 1801-ben visszatért Kínába azzal a céllal, hogy Kvangtung tartományban megszerezze a teljes kínai kalózflotta főparancsnoki címet. Ez nem kis feladat lehetett, ha figyelembe vesszük, hogy az említett flotta, becslések szerint 800 nagy, és 1000 kisebb hajóból állt. A flottát 6 kisebb hajórajra osztották, ezek mindegyike saját - vörös, sárga, kék, zöld, fekete vagy fehér - zászló alatt hajózott, hogy megkülönböztessek magukat egymástól. Minden egyes raj egy adott tengeri útvonalat ellenőrzött, mely általában a rajparancsnok lakóhelyének közelébe esett. Cseng I a vörös flottát vezette, mely 200 nagy hajóból, és mintegy 20-40 000 emberből állt. Hajóraja olyan nagy és hatékony erőt jelentett, hogy állítólag a császári haditengerészeten is túltett. 1805-re Cseng I a hajóhadával olyan mértékben uralta Kanton partvidékét, hogy az sem zavarta különösebben, amikor megjelentek a brit fregattok, mint például Őfelsége Phateon és Bellona nevű hadihajói 1807-ben. Az ilyen fokú hatékonyságnak és ütőképességnek azonban ára van - és Cseng I esetében ez az ár a brutális kormányzás volt. John Turner, a Tay első tisztje Cseng I és csapata kezébe került 1806 környékén, és 5 hosszú hónapig raboskodott náluk. Éjszaka a fedélközben tartották egy olyan szűk lyukban, amely csupán 18 inch (46 cm) széles és 4 láb (122 cm) hosszú volt, napközben pedig rendszeresen verték, és halálos fenyegetésekkel terrorizálták. Étkezésre mindössze parányi rizsadagot kapott, melyhez néha egy kis sózott halat is adtak. Ha rosszak is voltak ezek a körülmények, össze sem lehetett őket hasonlítani azzal a sorssal, ami Cseng I kínai foglyainak (többségükben a császári haditengerészet tisztjeinek) jutott. Egyetlen szóval lehet csak megfelelően leírni azt, ahogy ezekkel a szerencsétlenekkel bántak: barbarizmus. Ahogy Turner írta: egy férfi lábait hosszú szegekkel fedélzet deszkáihoz szegezték, majd 4 összefont náddal addig verték, amíg vért hányt. Egy ideig otthagyták összeverve majd kivitték a partra, és darabokra vágták. Eközben a másik foglyot állva kikötözték felhasították a gyomrát, majd kitépték a szívét, melyet később alkoholba áztattak és megették.

Cseng I flottája. Hajói közül a legnagyobbat 12 ágyúval fegyverezték fel, és emellett számos evezős csónakot is vitt magával, melyek mindegyikében akár 20 ember is elfért. Ezek a kisebb csónakok ágyútalpra szerelt lövegekkel voltak felszerelve, és segítségükkel nagyobb titokban lehetett megközelíteni a prédának kiszemelt hajót. Azt, hogy mi történt, miután a kalózok feljutottak a fedélzetre, szigorú törvények szabták meg. A világ többi részén működő kalózok többségéhez hasonlóan az elfoglalt hajó legénysége, amennyiben azonnal megadta magát, és kiszolgáltatta a rakományt, szabadon távozhatott. Ha azonban a hajó ellenállt, nem volt irgalom. A foglyokat átvitték a kalózhajóra, ahol megkínozták, majd megölték őket. Nem csoda, hogy Cseng I-től nemcsak ellenségei, hanem saját emberei is rettegtek. Vizek hátán kiépített hűbérbirtokán vaskézzel uralkodott. Úgy tartják, hogy 1807-ben halt meg, amikor egy tájfun a tengerbe sodorta. Flottája parancsnok nélkül maradt, és az üres helyet gyorsan be kellett tölteni. Cseng özvegye, Cseng I Szao érkezett betölteni ezt az űrt. Kínában nem volt szokatlan, hogy nők töltsenek be vezető pozíciókat, különösen az olyan zárt közösségekben, ahol a férfi és női munka között nem voltak annyira merevek a határok. Kína déli partvidéke mentén mindenfelé nagy számban akadtak úszó falvak, ahol az egész közösség dzsunkák vagy egyéb kisebb hajók fedélzetén élt. A dzsunkákat nagyon kedvelték a kínaiak, különösen a kalózok. A nagyobb csónakokra - melyek kb. 25 méter hosszúak és 5 méter szélesek voltak - általában 3 árbocot állítottak, míg a kisebb dzsunkák feleekkorák lehettek, és csak 2 árboccal rendelkeztek. Mindegyik hajó kapitánya a tatban lakott feleségével és gyermekeivel, míg a legénység és az ő családjaik a hajófenékben vagy a hátulsó fedélzeten elhelyezett hosszú hálótermekben kaptak szállást. A nők együtt dolgoztak a férfiakkal, gyakran kijártak a tengerre halászni, vagy a többi hajóval kereskedni. Sok nő kerülhetett olyan pozícióba, hogy egész flotta tartozott a keze alá. Ezek közül néhány kalóztevékenységet folytatott, ami szükségszerűen együtt járt a harccal. Igaz ugyan hogy nőket is kinevezhettek kalózvezérnek. ám ettől még Cseng I Szaó-nak gyorsan kellett lépnie, hogy férje halála után magának biztosítsa az érzése szerint őt megillető helyet. Gondoskodott arról, hogy egykori férje leghatalmasabb szövetségese - a 21 éves Csang Pao nevű férfi - az ő oldalára álljon. Kinevezte Paót félje egykori hajóraja, a vörös flotta élére, mely ez egész harci kötelék legerősebb egysége volt. Mikor Csang Paót - aki szegény halászként kezdte az életét - 15 éves korában elfogta, és kalózkodásra kényszerítette Cseng I Szao férje, kiderült, hogy a fiú kivételes vezetői képességekkel rendelkezik. Olyannyira, hogy a kalózvezér - halála előtt - kinevezte őt kapitánynak. Cseng I Szao azzal is erősítette a stratégiáját, hogy gyorsan viszonyt kezdett a fiatal kapitánnyal- ez a kapcsolat sok év után házassággal végződött. Cseng I Szao újdonsült szeretőjével ugyanolyan sikeresen vezette a kalózhajók kötelékét, mint annak idején. Mindketten akkurátusan ragaszkodtak a szabályokhoz és rendeletekhez, és kitaláltak egy büntetési rendszert azok számára, akik át merészelték hágni a határvonalat. Ilyen szabály volt például a következő: Egyetlen kalóz sem szállhat partra engedély nélkül. Az első kihágás büntetése a fülek kilyukasztása. A visszaesők büntetése: halál. Minden megszerzett árut jegyzékbe kell venni szétosztás előtt. A hajónak jár a megszerzett zsákmány egyötöd része, a többi a közös alapba kerül, Nőkkel erőszakoskodni tilos, még akkor is, ha a nőket rabszolgának és ágyasoknak viszik el. Azokat, akiket nem váltságdíjért tartanak fogva, a kalózok vehetik meg feleségnek fejenként 40 dollárért. A büntetések között szerepelt még a lefejezés azért, ha valaki megtagadott egy nyílt parancsot, vagy lopott a kalózok közös kincstárából. Azt a kalózt, aki magának tartott meg egy rabolt holmit, megkorbácsolták. Ha még egyszer rajtakapták, azért már kivégzés (általában lefejezés) járt. A nemi erőszakot szintén halállal büntethették; ha azonban úgy találták, hogy a fogoly is cinkos az ügyben, akkor a férfi büntetése fővesztés lehetett, míg a nőt összekötözött lábakkal, a kötelekre súlyokat kötve a tengerbe hajíthatták.

Cseng I Szao Csang Paóval 3 éven át megakadályozta, hogy a kormányerők megtörjék a dél-kínai tengereket markukban tartó kalózok hatalmát. Cseng I Szaó flottája rendkívül szervezetten működött, és legalább akkora hangsúlyt fektetett a rabolt holmik eladására, mint a megszerzésükre. Általános üzleti tervének a váltságdíjak kivetése is szerves részét képezte. Nemcsak embereket tartott fogva, hogy pénzt követeljen a szabadon engedésükért, hanem hajókat, sőt egész közösségeket is. A kalózkodásra nem használt hajóknak szabott váltságdíja volt: 50 ezüst jüan egy halászdzsunkáért, 130 jüan egy teherhajóért. Elfogott embereket ritkán engedtek el fejenként 90 tael (ezüstpénz) alatt, míg külföldiek esetében ez az összeg akár 7000 spanyol dollárig is lehetett. A zsarolás és a védelem szintén kedvelt eszköze volt Cseng I Szaónak. A sókereskedelem volt az egyik olyan üzlet, ahol a tulajdonosok gyorsan rájöttek, hogy könnyebb védelmi pénzt fizetni a kalózoknak, mintsem hogy végignézzék, amint hajóikat kifosztják, legénységüket pedig, lemészárolják. Védelmi pénzt általában évente egyszer fizettek, s ennek fejében a kereskedő "útlevelet" kapott a kalózoktól. Ha ezek után valamelyik kalóz feltartóztatta, csak a papírmunkát kellett elintézni, és máris szabadon továbbmehetett. Az átlagos sarc 50 jüan volt ezüstben minden 100 zsák só után. Cseng I Szao minden egyes tranzakcióról könyvelést vezetett, pontosan tudta, hogy ki mennyivel tartozik neki, mikor válik esedékessé a fizetés, mennyivel kell évente emelni az összeget. Cseng I Szaónak szokása volt, hogy fokhagymás vízzel hintette be magát, ugyanis a kínaiak szerint ez megvédi őket a lövésektől.

1808 januárjában Li-Csang­ keng tábornok, Csejkang tartomány főparancsnoka támadást indított Cseng I Szao ellen Kvangtung vizein. A rendkívül véres harcokban Li-Csang-keng végül rákényszerült arra, hogy gyújtóhajókat küldjön a kalózokra. de még ezekkel sem ért el jóformán semmit. A kalózok arattak győzelmet, Li-Csang-keng pedig, elesett, amikor a torkát széttépte az ágyútűz. Még ugyanabban az évben Csang Pao hajóit kormányerők minden oldalról blokád alá vették ­ azzal a szándékkal, hogy kiéheztetéssel kényszerítsék magadásra őket. Csang Paót azonban nem lehetett egykönnyen legyőzni. Hamarosan szerét ejtette, hogy kijusson a partvidékre, ahol embereivel nekilátott, hogy minden útjukba kerülő falut kiraboljanak. Cseng I Szao kalózai olyan agyafúrtan, illetve olyan sikeresen alkalmazzák a védekező és támadó hadműveleteket egyaránt, hogy 1808 végére a császári tengerészet 63 hajóját semmisítették meg.
A polgári lakosságot sem kímélték a harcok, jóllehet több száz közösség megpróbált szembeszállni a behatolókkal. 1809 augusztusában feljegyezték, hogy a Szansan nevű falut porig égették a kalózok, a 80 helyi lakost lenyakazták, majd a fejeket fügefákra aggatták a többi falunak szánt figyelmeztetésül: így jár, aki dacol a parancsaikkal. Azt az esetet is dokumentálták, amikor 1809 szeptemberében Csang Pao megtámadta Taocseao szigetét, és az akció során emberei 1000 polgári lakost mészároltak le, illetve elraboltak 20 asszonyt. A kalózok között életben lévő szabály szerint minden egyes kínai levágott fejéért 10 dollárt fizetett a parancsnokuk. A kalózok - Cseng I Szao fővezérsége alatt - újra és újra kifosztották a falvakat, és lemészárolták lakóikat. Emellett az áthaladó mandarin hajókat is megtámadták. A kalózflottát pusztán számbéli fölénye is gyakorlatilag legyőzhetetlenné tette, létszámuk sok ország teljes haditengerészeti erejét felülmúlta. Mivel kis helyen rengetegen zsúfolódtak össze, ezért teljesen természetes volt, hogy elviselhetetlenül mocskosak voltak, hajóikat elözönlötték a különféle élősdiek. Különösen sok volt a patkány, melyek szaporodását a kalózok is segítették, akik ínyenc-csemegeként fogyasztották ezeket az állatokat.

1809 decemberében, Cseng I Szao hatalma csúcsára ért. Óriási flotta felett rendelkezett, legénysége hűségéhez sem férhetett kétség, parancsnokhelyettese, Csang Pao pedig mindenben támogatta. 1810 elejére azonban Cseng I Szao tengeri birodalmát komolyan fenyegette az összeomlás veszélye.
A kalózok között viszály robbant ki Amióta Cseng I Szao parancsnokhelyettesévé nevezte ki Csang Paót, állandósult az elégedetlenkedés a többi hajóraj vezetői között. Az egyikük, egy Opotao nevű kalóz, különösen nehezményezte ezt a kinevezést. Eddig csak azért nem robbant ki gyilkos belharc köztük, mert mindkét férfi nagyon tisztelte Cseng I Szaót, de végül mégis robbanásig feszült a helyzet. 1810 elején Paót és flottáját blokád alá vették a császárság hajói. Cseng I Szao elrendelte Opotao flottájának, hogy induljon riválisa megmentésére, ő azonban nem engedelmeskedett. Csang Pao végül kitört a csapdából, és megmenekült, amint azonban hírét vette Opotao viselkedésének, rettentő dühbe gurult. Azonnal Opotao hajójára sietett, és magyarázatot követelt. Opotao azzal védekezett, hogy flottája nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a császári hajóhaddal. Ez a kifogás azonban még jobban feldühítette Paót, aki hadat üzent ellenfelének. A kirobbanó harcban Pao több száz emberét elvesztette, és végül vesztesként kellett eloldalogni a csatából. A harc azonban ezzel még nem ért véget. Jól tudván, hogy Pao egyesíti, erőit Cseng I Szao kalózaival, és visszatér, hogy megölje őt, Opotao kegyelemet kért a császártól maga és emberei számára, ha megadja magát. A XIX. századi Kínában (ahogy a korabeli Angliában is) nem számított szokatlan lépésnek, ha egy bűnöző kegyelmet kért a kormánytól annak fejében, hogy jó útra tér. Az esetek többségében meg is adták a kegyelmet, és ez alól Opotao sem jelentett kivételt. A kormány kegyesen bírálta el a kérelmét, és a kínai haditengerészet tisztjévé nevezte ki, 8000 embere pedig szabadon távozhatott. Jóllehet serege erősen megfogyatkozott, Cseng I Szao mégis tovább fosztogatta a falvakat és a kínai, illetve mandarin hajókat. Helyzete azonban egyre súlyosabbá vált. Nemcsak az Opotao és 8000 embere okozta veszteség miatt, hanem azért is, mert a kínai haditengerészet immár brit és portugál hajók segítségét is igénybe vette a kalózok elleni harchoz. Egyre nagyobb és nagyobb erők gyülekeztek össze, hogy leszámoljanak a kalózokkal. Végül Cseng I Szao is kezdte fon- tolóra venni, nem kéne-e Opotao példáját követve neki is császári kegyelmet kérnie. Végül azonban nem kellett meghoznia ezt a döntést, mivel a kormány megelőzte, és amnesztiát hirdetett minden kalóznak. Cseng I Szao úgy döntött, hogy Kantonba megy tárgyalni a főkormányzóval. 1810. április 18-án érkezett a városba, és 17 nőből és gyermekből álló küldöttség élén a kormányzó elé járult. Cseng I Szao tudta, hogy a főkormányzó gyorsan véget kíván vetni a kalózok garázdálkodásának a kínai vizeken, és bármit megtenne a békés megoldás érdekében.

Többórás tárgyalás után megállapodtak abban, hogy a kalózok beszolgáltatják hajóikat és fegyvereiket a kormánynak, viszont megtarthatnak minden addig összegyűjtött zsákmányt. Mindezek tetejébe Cseng I Szao emberei közül bárki, aki akart, szabadon csatlakozhatott a császári flottához. Cseng I Szao emellett teljes kegyelmet alkudott ki társa, Csang Pao számára is, és elintézte, hogy hadnagyi rangban felvegyék a császári haditengerészetbe, illetve megtarthasson egy 20 dzsunkából álló magánflottát. 1810. április 20-án megszületett a határozat, és mintegy 17 400 kalóz részesült kegyelemben. A kalózkodástól visszavonulva Cseng I Szao és Csang Pao először Kantonban telepedtek le, majd később Fukienbe költöztek, ahol Cseng I Szao fiúgyermeknek adott életet. Csang Pao tovább szolgált a kínai fegyveres erőknél, ahol ezredesi rangig jutott, mígnem 1822-ben, 36 éves korában meghalt. Férje halála után Cseng I Szao visszatért Kantonba, ahol állítólag egy játékbarlangot vásárolt meg és vezetett 1844-ben bekövetkezett haláláig. 69 évesen hunyt el. Ez az asszony a valaha is létezett egyik legnagyobb ­ ha nem a legnagyobb - kalózbirodalmat vezette 3 hosszú éven át, és ez alatt egyetlen csatában sem szenvedett vereséget. Cseng I Szao tengeri uralmának és hajóhadának nem akadt párja a világon sem a férfi, sem a női kalózok között.
Válasz erre

Numerramar ( #14 ) 2015-03-12 19:17:13
Privát üzenet
JEAN LAFITTE A MEXIKÓI-ÖBÖL RÉME

A különféle ragadványneveken - "a Korzár", "Barataria királya", "New Orleans hőse", illetve "Az öböl réme" - ismert Jean Lafitte olyan ember volt, akinek sokféle neve jól illett sokszínű személyiségéhez. Gyakran állítják róla, hogy inkább üzletember volt, mint tengerész. A New Orleans-i csatában - ahol az amerikaiak oldalán harcolt a britek ellen - tanúsított bátorságáról dicshimnuszokat zengtek, míg ugyanezek az amerikaiak ugyanolyan hevesen elítélték a Mexikói­ öbölben elkövetett kalóztetteiért. Lafitte, Lord Byront is megihlette, aki verset írt róla. Lafitte-ről elneveztek egy Nemzeti Történelmi Parkot, emellett Louisianában egy csejen halászfalut is. Lafitte Franciaországban, St. Maloes városában született 1781-ben (mások szerint Haitin született), és 13 éves korában szállt tengerre. Miután több éven át hajózott Európa körül és Afrika partjainál, Lafitte-et kinevezték első tisztnek egy Madrasba tartó francia kelet-indiai hajóra. Az utazás során a hajó viharba került a Jóreménység fokánál, ezért a kapitány megváltoztatta az útvonalat, és Mauritius felé indult. Amint biztonságban megérkeztek a szigetre, Lafitte otthagyta a francia kelet-indiaiakat (mivel összerúgta a port a kapitánnyal), és kapitányként talált munkát saját privateer-hajóján. Hamarosan úton volt, hogy brit, spanyol és francia hajókat raboljon ki, ám meggyűlt a baja az egyikkel, amelyik üldözőbe vette, és egészen az Egyenlítőig üldözte. Mivel ahhoz nem volt elegendő élelem és víz a hajón, hogy visszaérjenek Mauritiusra, Lafitte úgy döntött, hogy a Bengáli-öböl felé indul, hátha talál néhány angol hajót, melyekről élelmiszert és vizet rabolhat. Saját hajója nem volt különösebben jól felszerelve, hiszen csak 2 ágyút és 26 fős legénységet vitt a fedélzetén, ennek ellenére sikerült elfoglalnia az útjába akadó első angol hajót - egy felfegyverzett schoonert. Lafitte átküldte 19 emberét erre a hajóra, majd tovább portyázott a bengáli partok mentén, ahol rátalált az angol Kelet-indiai Társaság Pagoda nevű hajójára. Lafitte mellé manőverezett, úgy téve, mintha a nagyobb hajókat a Gangeszen végigvezető révkalauzok egyike lenne. Majd bátor követőivel együtt váratlanul a fedélzetre kapaszkodott, minden ellenállást letörtek, és villámgyorsan elfoglalták a hajót. E sikeres akció után Lafitte és emberei visszahajóztak Mauritiusra, ahol a kapitány új hajót kapott, a La Confiance-t; Új hajójával Brit-India felé indult, ahol 1807 októberében újabb angol hajót pillantott meg, mely körülbelül 400 fős legénységgel és 40 ágyúval volt felszerelve. Az angol hajó messze erősebb volt, mint Lafitte sloopja, a francia azonban a csakis rá jellemző magabiztossággal egyenesen nekitámadt. A kalózok akkor sem hátráltak meg, amikor az angol hajó oldalsortüzet adott le rájuk. Lafitte ehelyett elrendelte az embereinek, hogy hasaljanak le a fedélzetre, amíg a sortűz véget nem ér. Ahogy kilőtték az ágyúkat, a kalózok gránátokat és bombákat kezdtek hajigálni az angolokra. Ez a támadás rengeteg angol tengerészt megölt vagy megcsonkított: végtagok szakadtak le. A legénység életben maradt tagjai között kitört a pánik, sokan a tengerbe vetették magukat. Lafitte, aki meglátta a kínálkozó esélyt, pisztolyokkal és tőrökkel felfegyverzett 40 emberét az ellenséges hajó fedélzetére küldte. Amint sikerrel jártak, elindította a támadók második hullámát is. Nem sokkal később a kalózok megölték a hajó kapitányát. Lafitte ezek után elrendelte, hogy az egyik ágyújukat töltsék meg kartáccsal, és ezt a löveget irányította az ellenséges hajóra. A brit tengerészeknek ez volt az utolsó csepp a pohárban. Látva, hogy minden további ellenállás hasztalan, megadták magukat. Lafitte szinte egyik napról a másikra a környék brit kereskedőinek rémévé vált, és emiatt a brit kereskedelmi hajók igyekeztek nehézfegyverzetű védőkíséret oltalma alatt átkelni az Indiai-óceánon. A brit hajókat ebben az időszakban olyan erőkkel védték, hogy Lafitte végül úgy döntött, máshol keres könnyebb prédát. Felhajózott a Guineai-öbölbe, ahol a Benin-torkolatnál elfogott két - elefántcsonttal, aranyporral és pálmaolajjal megrakott - hajót. Ezek után St. Maloesra hajózott, ahol egy brigantint vásárolt, melyet 20 ágyúval és 150 fős legénységgel szerelt fel, majd elindult a Nyugat-Indiákon lévő Guadeloupe felé.

Számos sikeres rablótámadás után Lafitte úgy döntött, hogy New Orleansben telepedik le, ahol testvérével, Pierre-rel a Rue de St. Philippe-en kovács üzemet alapítottak. A kovácsüzlet azonban csak a látszat fenntartása miatt kellett, mert valójában azokat az árukat vásárolták fel és adták tovább, melyeket a kalózok csempésztek Louisianába. Azt tartják róluk, hogy rabszolgakereskedelemmel is foglalkoztak: a Mississippi-körzet gyapot- és cukornád ültetvényeseinek adtak el rabszolgákat a hivatalos emberkereskedőknél jóval alacsonyabb áron. A testvéreket - és különösen Jeant - nemcsak agyafúrt kereskedőnek, hanem igen tanult embernek is tartották. Egyes kortársai szerint jól olvasott és folyékonyan beszélt 4 nyelven: angolul, franciául, olaszul és spanyolul. Nyilvánvaló New Orleans-i sikereik ellenére (vagy talán éppen azok miatt) 1809-ben a két testvér úgy döntött, hogy elhagyják a várost, és a Mexikói-öböl részét jelentő Baratariára teszik át a székhelyüket, ahol 3 sziget fekszik: Grande Terre, Grande Isle és Cheniere Caminada. A szigeten erődöt is építtetett, mely kiváló szálláshelyet biztosított a falakon belül, jóllehet a kalózházak többsége alig volt több egyszerű viskónál, melyekre pálmalevelekből raktak zsúptetőt. A kikötőt 20 ágyúból álló tüzérség, valamint több őrhely is védte, melyeket úgy építettek, hogy azonnal észrevegyék az ígéretesnek látszó préda közeledését, a hírt pedig jelzőláncon át továbbították az erődbe, melyet Lafitte csak ritkán hagyott el.

Lafitte berendezkedett Baratarián, ahol a hosszú, homokos tengerpartot gyönyörű pálmafák szegélyezte mélykék lagúnák színesítik. A szigetek környéke hemzseg a halaktól: lepényhal, garnéla és tengeri rákok ugyanolyan bőségben megélnek itt, mint a különféle trópusi gyümölcsök és zöldségek. Lafitte királyként uralkodott mindenki és minden felett, amerre csak nézett. Barataria környékén körülbelül 1000 kalóz portyázhatott, és Lafitte minden áthaladó kereskedőhajóról rabolt zsákmányból részesedést követelt magának. Hamarosan nagyon gazdag ember lett. A rablózsákmányt bor és sajt, kakaó és konyak, selyem és organtin, ezüstlemezek, bútorok, ruhák, kézműves termékek és aranypor. valamint ékszerek és spanyol dollárok alkották: ezeket mind könnyedén pénzzé tudta tenni New Orleans-i kapcsolatain keresztül. Lafitte különleges szállítmányozó rendszert épített ki a Baratariát és New Orleanst körülvevő mocsarak és töltések között, holott ez a terület még ma is jóformán áthatolhatatlan a mocsarak, az őserdei növényzet és a veszélyes vadállatok miatt. Embereivel kidőlt fatörzsekből kenukat és uszályokat építtetett, majd kialakított egy olyan víziutat, melyen naponta közlekedtek New Orleansba és vissza a csempészáruval megrakott járművek. Az árut nem a városban maradt régi kereskedőbarátainak adta el, hanem a Grand Terre erre a célra létesített piacán árvereztette el. Louisiana minden részéről érkeztek Baratariára az emberek, akik nem is igyekeztek elleplezni utazásuk célját. Az állam legnagyobb tiszteletben álló lakosainak is szokása volt, hogy a Barratariáról szerzett csempeszarut vásárolják. Ez az aranyélet azonban nem tartott sokáig. 1812-ben vita robbant ki az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között, hogy melyik ország birtokolja - és ezáltal ellenőrizze - a Louisiana térségébe vezető különböző tengerszorosokat. A nézeteltérés hamarosan odáig fajult, hogy mindkét fél megpróbálta blokád alá venni a másik kereskedelmi útvonalait. Még ennél is rosszabb volt, hogy amint az amerikai kongresszus elé került a jelentés, mely feltárta, hogy a britek bennszülött indiánokat használnak fel az amerikaiak, illetve az amerikai telepesek elleni harcra, James Madison elnök hadat üzent Angliának. Ez rossz hírt jelentett Lafitte számára, mivel az amerikaiak megneszelték, hogy a britek tervbe vették a Mississippi-folyó alsó szakaszának megszállását, melyet a Mexikói-öblön és New Orleansen keresztül kívántak végrehajtani. Mindkét terület Lafitte ellenőrzése alatt állt, és az amerikai kormány aggódott, hogy ő esetleg a britek oldalára áll. Ezt elkerülendő Claiborne, Louisiana kormányzója letartóztatási parancsot adott ki Lafitte ellen, melynek végrehajtásával Andrew Holmes kapitányt bízta meg. Lafitte azonban úgy ismerte a mocsarak és töltések rendszerét, mint a tenyerét, ezért hónapokon át sikeresen elkerülte üldözőit. New Orleans-szerte mindenhová hirdetményeket tettek ki a letartóztatása érekében, de mindhiába. Claiborne kormányzó 750 dollár vérdíjat tűzött ki a fejére, ám nem sokkal ezután falragaszok jelentek meg, melyek kétszer ekkora díjat ígértek a kormányzóért. Lafitte-nek sikerült kicsúsznia üldözői markából, és a macska-egér játék tovább folytatódott, mígnem az angolokkal vívott háború ügye égetőbb kérdéssé nem vált. 1814. szeptember 2-án egy felfegyverzett angol brigantin, a Sophia, mely a kikötő közelében hajózott el. A Sophia parancsnoka Lockyer kapitány levelet hozott a Mexikói-öbölben állomásozó angol csapatok rangidős tisztjétől, William Henry Percytől. A levél írója felajánlotta Lafitte-nek, hogy Őfelsége, Anglia királya szolgálatába léphet. Lafitte kapitányi rangot kapott volna, valamint egy 44 ágyúval felfegyverzett fregattot, továbbá 30 000 dollár jutalmat, ha fegyvert fog az amerikaiak ellen, és segít a briteknek átjutni a mocsaras-ingoványos területen, hogy ostrom alá vegyék New Orleanst. Lafitte több napon át köntörfalazott, s ezalatt több embere őrizetbe vette Lockyer kapitányt, azzal a szándékkal, hogy meggyilkolják. Lafitte azonban nem támogatott egy efféle árulást, és Lockyer végül visszatérhetett a hajójára, méghozzá azzal a levéllel, melyben Lafitte több időt kért, hogy átgondolhassa az ajánlatot. Ez a levél lényegében azt a benyomást keltette, hogy Lafitte komolyan fontolóra vette Lockyer ajánlatát, a valóságban azonban csak időt akart nyerni, hogy felvegye a kapcsolatot ősellenségével, Claiborne kormányzóval. Szeptember 4-én neki is írt egy levelet, melyben kifejtette, hogy ő és kalózai szívesebben harcolnának az amerikaiakkal a britek ellen, mint a britekkel az amerikaiak ellen. A levél igen okos trükk volt, és Lafitte azt várta tőle, hogy sikerül rávennie az amerikaiakat az egyezség megkötésére. 1815. szeptember 16-án, kora reggel 3 haditengerészeti nagy csónak érkezett, melyek nemcsak katonákkal, hanem több száz lövésre elegendő lőszerrel is meg volt rakva. Ráadásul 6 ágyúnaszád és a Carolina nevű hadihajó is feltűnt a Barataria-öbölben. Azonnal tüzet nyitottak Lafitte erődjére és a környező házakra. Az erődre egyik ágyúgolyót lőtték ki a másik után, melyek ott robbantak fel körülötte. Annyi lövést kapott az épület, hogy Lafitte elmenekült a városból, és ismét a környező mocsarakba vette be magát. Időközben az amerikaiak elfogták 13 hajóját, illetve mintegy 50 kalózt, elkoboztak 50 000 dollár értékű csempészárut. Annak ellenére, hogy menekülni kényszerült, Lafitte még nem vesztett el mindent. A Lafourche deltájában lévő találkozási ponton újra összegyűltek azok a kalózok, akik nem vesztették életüket Claiborne rajtaütése során. Lafitte informátora közül az egyik jelentette a kalóznak, hogy Andrew Jackson tengernagy úton van New Orleans felé, hogy megvédje a várost a britektől. Lafitte meglátta a kínálkozó alkalmat, amikor meggyőzheti az amerikaiakat baráti szándékáról, ezért felfogadott egy ügyvédet, John Randolph Grymest, hogy szervezzen meg egy találkozót számára a tengernaggyal, amint az megérkezik. 1814. december 2-án Jackson a terveknek megfelelően meg is érkezett New Orleansba, ahol a brit invázióra készülve azonnal blokád alá vette a város és a Mexikói-öböl között lévő torkolatokat. Mikor meghallotta, hogy Lafitte hajlandó az amerikaiak oldalán harcolni, állítólag csak gúnyolódott. A kalóz azonban nem adta fel. A legnépszerűbb történet szerint egyszerűen betört a főparancsnok hadiszállására, ahol félórányi vita után rávette Jacksont, hogy engedje őt és embereit az amerikaiak oldalán harcolni. A kalózoknak töméntelen mennyiségben állt rendelkezésére lőszer, fegyver és puskapor, vagyis csupa olyan dolog, amelyre a főparancsnoknak nagyon nagy szüksége volt. Esztelenség lett volna ezt az ajánlatot visszautasítani, így végül Jackson elfogadta Lafitte feltételeit, és utasította Claiborne kormányzót, hogy hívja meg Lafitte-tet és kalózait az Egyesült Államok lobogója alá. 1815. január 8-án a britek elérték New Orleanst.


Hatalmas létszámfölényben voltak Jackson és Lafitte csapataival szemben, ráadásul hivatásos katonák voltak - vagyis jól képzett és kitűnően felszerelt csapatok. A 60 fős oszlopokban haladó - vállukon muskétát, létrákat és a vizesárkok feltöltésére használt rőzsenyalábokat cipelő - brit katonák folyamatos gránát és ágyútűzben haladtak előre. Az amerikaiak - Lafitte-tel együtt - egy 24 fontos ágyúval folyamatosan lőtték a briteket. Lafitte és emberei az említett löveg mögött helyezkedtek el, és úgy viselkedtek, mintha veterán katonák lennének. A beszámolók szerint "pártatlan bátorsággal küzdve két alkalommal is visszaverték a támadókat. Az első roham során Lafitte látta, hogy a brit csapatok a folyó és a töltés között törnek előre, ezért tengerészkardjával a kezében egyenesen közéjük rontott. A vakmerőségétől elképedt britek megpróbálták feltartóztatni, Lafitte azonban végül két tisztjüket is megölte. Nem ő volt az egyetlen kalóz, aki azon a napon derekasan harcolt: sok száz embere olyan szívós ellenállást tanúsított, hogy a britek hamarosan rájöttek, nem tudják bevenni New Orleanst, és visszavonultak a halottakkal és haldoklókkal borított csatamezőről. 1815. február 6-án James Madison elnök teljes és korlátlan kegyelmet adott nekik a múltban elkövetett vétkeikért. Az ünneplés azonban nem tartott sokáig, mivel azzal, hogy az amerikaiak szabad kezet kaptak Baratarián, Lafitte kalózközössége sem élhetett ott tovább a kormányzat hatókörén kívül. A kalózoknak lépniük kellett. Vagy továbbállnak, vagy letelepednek, és békés, törvénytisztelő életet élnek. Lafitte azonban az ilyesmire egyáltalán nem volt hajlandó. Ehelyett Pierrerel, a testvérével és számos követőjével együtt felhajózott a Galveston­öböl egyik szigetére (a Kigyó-szigetre vagy régebbi nevén Campechere), Texas közelébe. Lafitte privateer szabadalomlevelet kapott a mexikóiaktól, hogy az útjába kerülő minden spanyol hajót elfogjon és kifosszon annak fejében, hogy embereivel letelepedhet a szigeten. Lafitte a kalózaival hamarosan épített egy erődöt Galvestonon, melyet Maison Rouge (Vörös Ház) névre keresztelt a falak színe után. Még több bukanér érkezett, akik magukkal hozták asszonyaikat is; emellett egyre nőtt a településre érkező kereskedők száma. Folyamatosan áradtak a különféle nációba tartozó emberek - szerencsejátékosok, tolvajok, gyilkosok és más gonosztevők -, akik azért csatlakoztak Lafitte kolóniájához, hogy elkerüljék a büntetést, mely az Egyesült Államokban elkövetett bűneikért várt volna rájuk. Lafitte kincsesládája egyre gyarapodott, ugyanakkor egyre jobban magára vonta a hatóságok figyelmét, melynek köszönhetően ismét megpróbálták zabolázni a kalóztevékenységét így a galvestoni kalózközösség azonban nem volt örökéletű, és ez javarészt Lafitte hibájának volt köszönhető. Az évek során rengeteg szökött fegyencnek engedélyezte a letelepedést a szigeten, míg végül ellenőrizhetetlenné vált a helyzet. A szomszédok meggyilkolták és kirabolták egymást, és ha nem ezt tették, akkor a mexikói és amerikai kereskedőhajókat fosztogatták, ezért állandóan összeütközésbe kerültek mindkét ország hatóságaival. Mindezek tetejébe az őslakos indiánok - a karankawa törzs - is folyamatosan fosztogatták Lafitte birtokait, és megölték az embereit.


1818 végén rettenetes hurrikán csapott le a szigetre, és elpusztította a birtokok többségét. Mexikó pedig békét kötött Spanyolországgal, többé már nem volt szükség Lafitte szolgálataira. Madison elnök - ugyanaz az államférfi, aki megkegyelmezett neki - most totális háborút hirdetett a kalózkodással szemben. 1820 novemberében az Enterprise nevű amerikai hadihajó befutott a Galveston-öbölbe. A hajóval érkező Larry Kearney hadnagy megparancsolta Lafitte-nek és kalózainak, hogy haladéktalanul hagyják el Galvestont. Lafitte nem mozdult könnyen, tulajdonképpen hónapokig visszautasította, hogy bárhová is menjen. Kearney végül egy egész hadihajóflottával tért vissza, és ezúttal ultimátumot intézett a kalózokhoz: vagy azonnal elhagyják a szigetet, vagy ripityára löveti őket. Aznap éjjel Lafitte felgyújtatta Campeche-t. Az Enterprise fedélzetén is látták, ahogy felcsapnak a lángok. Mikor hajnalban partra léptek, csak köveket és elszenesedett romokat találtak. Lafitte hajói eltűntek. Senki sem tudja biztosan, mi történt Lafitte-tel és embereivel, miután elhagyták a szigetet. Az egyik verzió, hogy miután a Pride nevű kétárbocosával elhajózott Texasból, senki nem hallott újra Lafitte-ről 1826-ig, amikor állítólag Merida közelében, egy kis indián faluban, pestisben meghalt. Más források azt feltételezik, hogy egy ideig a dél-karolinai Charlestonban élt, de ennél is többen állítják, hogy Bolivár lázadóival harcolt a dél-amerikai nacionalisták ellen. Megint más azt írja Lafitte-ről, hogy a kalóz nem lopakodott el a sötétség leple alatt Galveston szigetéről, hanem szert tett egy 16 ágyúval felszerelt nagy brigantinra, és 150 főnyi legénységével együtt újra kalózkodásba kezdett. Most már azonban nemcsak spanyol, hanem mindenféle nemzetiségű hajókat kifosztottak. Nem sokkal később egy brit hadihajó felfedezett egy hosszú, sötét kinézetű hajót, amelynek igen alacsony palánkjai, viszont magas főárbocai voltak, és olyan fehér vitorlázata, mint a frissen hullott hó ", A hadihajó hamarosan üldözőbe vette Lafitte-et, míg a két hajó egymás közelébe nem került. Lafitte ellőtte az angol hajó előderékárbocát, mire a britek oldalsortűzzel válaszoltak, mely nem­ csak Lafitte hajójának előderékárbocát tépázta meg, hanem a vitorlázat nagy részét is leszaggatta, és azonnal megölt 10 kalózt. A brit tengerészek ekkor átugráltak Lafitte hajójának fedélzetére, és kezdetét vette a kézitusa.

"Lafitte ekkorra már két sebet is szerzett, melyek harcképtelenné tették. Egy kartácslövedék eltörte a jobb lábát, a hasát pedig kardvágás érte, legénysége azonban tigrisként küzdött a bokáig vérben úszó fedélzeten. A támadást vezénylő kapitány akkorra ütést kapott a fejére egy muskéta boldogabbik végével, hogy eszméletlenül zuhant a fedélzetre Lafitte közelében, aki előhúzta a tőrét, hogy szíven döfje ellenfelét. " Lafitte balszerencséjére azonban olyan erősen vérzett, hogy a vérveszteségtől elgyengülve eltévesztette a célt, és mellkasa helyett combon szúrta a kapitányt. Megpróbálta még egyszer döfésre emelni a karját, ez azonban már nem sikerült neki, visszarogyott a fedélzetre és elvérzett. Nem sokkal később a britek diadalmaskodtak. A vérontást túlélő kalózokat Jamaicára szállították, ahol az Admiralitás bírósága elé állították őket. 16-ot közülük halálra ítéltek, végül azonban csak 10-et végeztek ki, a többiek kegyelmet kaptak, és elengedték őket.
Válasz erre

Numerramar ( #13 ) 2015-03-05 08:38:31
Privát üzenet
JOHN RACKHAM KALIKÓ JACK

A színes pamutruhái nyomán Kalikó Jackként (A kalikó egyfajta pamutvászon) ismert John Rackham kapitány az egyik legérdekesebb személyiség volt, aki valaha is a nyílt tengereken hajózott. A leírások szerint jóképű jó felépítésű férfi volt. Fekete, hullámos hajjal, villogó fekete szemekkel, aki kétségkívül vonzotta a nőket. Feketeszakállal ellentétben ő még illatosította is magát. Saját elmondása szerint főként a magasabb társadalmi osztályba tartozó hölgyekkel voltak szerelmi ügyei. Anne Bonny azonban rájött, hogy titkos szerelmi kalandjainak többsége hazugság volt. A nőcsábász hírében álló kalózról azt beszélték, hogy számos szeretőt tartott Kubában, miközben naponta találkozott az akkor már férjes Anne Bonnyval, és rávette, hogy kövesse őt a tengerre. Felvett egy másik női kalózt - Mary Readet - is a hajójára: hármójuk tettei elkerülhetetlenül összefonódtak egymással. Rackhamet színes öltözködési stílusa és mozgalmas szerelmi kalandjai egyaránt megkülönböztették a többi kalóztól, neki azonban sem hosszú, sem gyümölcsöző karrier nem adatott meg. Ehelyett ő is úgy végezte, mint sok más kortársa: felakasztották.

John Rackhamről az első információ 1718 tájáról származik, mikor megemlítik, hogy kormányosmesterként szolgált Charles Vane kapitány kalózhajóján. Vane nehéz ember volt, aki beosztottjaival és foglyaival egyaránt durván bánt, és ez bizonyos fokig megmagyarázhatja, hogy egy francia hadihajóval kapcsolatban hozott döntéséből kifolyólag miért fordult szembe vele Rackham.
Rackham azért került összeütközésbe Vane kapitánnyal, mert a parancsnok vonakodott megtámadni a francia hadihajót, amíg az a Kuba és Hispaniola közti szoroson hajózott át. Vane kapitány azon volt, hogy kotródjanak el, amilyen gyorsan csak tudnak, mivel úgy vélte, hogy a hadihajó túlságosan erős ahhoz, hogy szembeszálljanak vele; John Rackham azonban, akinek a hajó tisztjeként volt némi beleszólása a kapitány döntéseibe, ellenkező véleményt képviselt. Elismerte, hogy a francia hadihajónak talán több és nagyobb űrméretű ágyúja van, ők azonban feljuthatnának a fedélzetre, és akkor az elszántabb fickók fognak győzni. Rackham fellépése után a legénység gyávának bélyegezte Vane-t, és szinte kivétel nélkül mind Rackhamre szavaztak kapitányukként. 1718. november 24-én a szavazást követően Vane-t, illetve azokat a kalózokat, akik a vitában melléálltak, egy kis sloopra tették, majd sorsukra hagyták őket. Vane hajója, a KINGSTON ezzel Rackham parancsnoksága alá került, aki sorozatban rabolta ki sikerrel a Jamaicából kifelé tartó hajókat. Rackham soha nem bánt rosszul a foglyaival: soha nem jegyezték fel, hogy bárkit is megkínzott vagy hidegvérrel meggyilkolt volna. Az ellenkezőjére azonban van példa. Miután kirabolt egy madeirai kereskedőt, visszaadta a hajót a kapitánynak, majd elintézte, hogy a fedélzeten tartózkodó Hosea Tisdell kocsma tulajdonost visszavigyék Jamaicára, ahol folytathatta az üzletét. Ezt a kalandot követően Rackham egy kis szigetre vonult vissza, hogy a karácsonyt embereivel a szárazföldön töltse ivással és vigadozással. Rackham az ünneplést követően a Bermudák felé hajózott, ahol két hajót is elfogott: egy Karolinából Angliába tartó vitorlást, illetve egy New Englandből indult pink. Mindkét hajót visszavitte a Bahamákra, ahol nekilátott, hogy minden értékes holmitól megfossza őket. Ezzel egy időben megtisztíttatta és újrakátrányoztatta saját hajóját. Amíg ezzel töltötték az időt, Roger kapitány, aki akkor már a Babamák kormányzója volt, tudomást szerzett Rackham jelenlétéről, és kiküldött egy jól felfegyverzett sloopot, ami vissza is szerezte a két elrabolt hajót. Rackhamnek azonban sikerült elmenekülnie a helyszínről, mielőtt elfoghatták volna.
Rackham ezek után állítólag Kuba felé indult. Ő és emberei több hétig maradtak Kubában, ahol nők ­és rengeteg alkohol - társaságában múlatták az időt. Végül azonban készleteik vészesen megcsappantak, ezért úgy döntöttek, hogy ideje újra tengerre szállni. Ugyanebben az időben egy spanyol őrhajó érkezett a kikötőbe egy kisebb angol sloop társaságában. Az őrhajó Rackham hajóját megpillantva azon nyomban támadásba lendült, Rackhamnek azonban sikerült egy kis sziget mögé manővereznie, így a spanyolok másnap reggelig nem tudták megtámadni. Az éjszaka leszálltával Rackham átvitte az embereit az angol sloopra, melyet pillanatok alatt megszálltak, majd megfenyegették a fedélzeten tartózkodó spanyolokat, hogy azonnal lemészárolják őket, ha riadót fújnak. Rackham ezt követően a lehető leggyorsabban kivitte a tengerre a sloopot. Másnap reggel a spanyolok megtámadták Rackham régi hajóját, amely addigra - természetesen - már üres volt. A spanyolokat bolonddá tették, Rackham pedig egy vadonatúj hajóval utazott tovább.
1720 augusztusában végigcserkészte Jamaica északi és nyugati partjain a kikötőket és öblöket, a nagyobb hajók helyett azonban inkább a kisebb, kevés matrózzal hajózó, ezért könnyebb prédát jelentő kisebb hajókat fosztogatta. Szeptemberben elfogott 8 halászhajót a Harbor­-sziget közelében, majd innen Hispaniola francia részére hajózott, ahol néhány napot marhatolvajlással és vadkutyák vadászatával töltött. Miután feltöltötték a hajó készleteit friss hússal, elfogtak és kifosztottak még két sloopot, mielőtt Jamaica felé indultak, ahol a Port Maria-öböl közelében október 19-én elfogták Thomas Spenlow kapitány schoonerét. Másnap reggel Rackham újabb sloopot vett észre, mely a Dry Harbor-öbölben horgonyzott. A hajót felgyújtva kényszerítette a legénységet, hogy kenukba ugrálva meneküljenek a partra. Mikor a tengerészek rájöttek, hogy kalózok támadtak rájuk, ahelyett, hogy rejtekhelyeiken maradtak volna, csatlakoztak Rackhamhez és legényeihez. Rackham egyáltalán nem volt keménykezű vagy durva kapitány, nem hasonlíthatjuk Feketeszakállhoz, Benito de Sotóhoz vagy Henry Morganhez. Tulajdonképpen pitiáner tolvajnak számított: kisstílű bűnöző volt, aki rablótevékenységét halászhajókra, illetve más kisebb bárkákra korlátozta. Egyáltalán nem volt olyan ember, aki azon igyekszik, hogy annyi hajót raboljon ki, amennyit csak lehet. Eszébe sem jutott, hogy megpróbáljon lemészárolni minden tengerészt, aki a szeme elé került. Valószínűleg sokkal szelídebb életmódra vágyott, olyan életre, melynek a nők is részét képezik. Elsősorban Anne Bonnyval és kisebb mértékben Mary Readdel folytatott viszonya tette őt híressé. John Rackham kapitány először 1719 májusában találkozott Anne Bonnyval a Providence-szigeten. Bonnyt Jennings kapitány mutatta be Kalikó Jacknek. Jennings akkoriban kalózközösséget vezetett a szigeten. Jennings bemutatta Bonnyt a kikötőben tartózkodó kalózkapitányoknak: John Martelnek, Thomas Burgessnek, John Carternek, Peter Courantnek, Thomas Cocklynnak, Charles Bellamynak, Benjamin Hornigoldnak, John Augernek és Edward Teachnek (Feketeszakállnak). Anne és férje Jennings kapitány kikötőre néző házában szálltak meg. Bonny akkor találkozott először John Rackhammel, amikor a férje tengerre szállt, és szinte azon nyomban beleszeretett. Rackham látszólag azért ment a Providence-szigetre, hogy éljen a Rogers kapitány által felkínált amnesztia lehetőségével, mely minden kalóznak járt, aki önként feladta régi életét, és felhagyott a kalózkodással. Amint azonban megkapta a királyi kegyelmet, Rackham találkozott Anne Bonnyval, és rávette, hogy hagyja el a férjét, majd a hajójára vitte. A nyílt tenger csábítása, melyhez Anne Bonny meggyőző ereje is társult, hamarosan rávette Rackhamet, hogy elfelejtse Rogers ajánlatát, és visszatérjen a kalózélethez. Anne hamarosan várandós lett, mire Rackham visszahajózott Kubába, ahol barátaira bízta a szeretőjét, amíg a gyermek megszületik. A megszületett babát is ezekre a barátokra hagyták, Anne pedig visszatért Rackham hajójára. A férfiruhába öltözött Anne Rackham mellett maradt. Valamikor ez idő tájt csatlakozott Rackham legénységéhez Mary Read. Ő egy kereskedelmi hajón utazott (férfinak öltözve, Mark Read néven), melyet Rackham fogott el, majd ezt követően a lányt a saját hajójára vitte. Bonny (aki nem ismerte fel az új kalózban a nőt) különös vonzódást érzett Read iránt. Olyan erős volt ez a vonzalom, hogy Readnek nem maradt más választása, mint őszintén feltárni a kilétét. A két asszony ezek után Rackhamnek is elárulta Mary titkát. Ilyen körülmények között csak idő kérdése lehetett, hogy Mary Read valódi személyazonosságáról az egész hajó tudomást szerezzen. Engedélyt kapott, hogy John Rackham hajóján maradjon, ahol még szerelmes is lett egy fiatal tisztbe, aki egy olyan bárkán dolgozott, melyet Kalikó Jack ezt követően fogott el. A fiatalembert Tom Deanenek hívták, somerseti születésű volt, és kormányosként dolgozott egy kereskedelmi bárkán. Miután John Rackham foglyul ejtette, és kalózként kellett dolgoznia nála, Mary és Deane hamarosan szerelemre gyúltak egymás iránt. Deane még a lány kezét is megkérte. Állítólag Mary is rajongott érte olyannyira, hogy amikor vita robbant ki Deane és egy másik kalóz között, Mary szándékosan vitát provokált ki az illetővel, így ő párbajozhatott vele. Az érintett felek partra eveztek, ahol pisztolyt adtak Mary és ellenfele kezébe, ám mindkét párbajozó célt tévesztett. Ekkor húzták elő a tengerészkardokat, és Mary, aki rettenthetetlen vívó volt, megölte az ellenfelét: ezzel megmentette szeretője életét, aki sem a karddal, sem a pisztollyal nem tudott jól bánni. 1720 nyarán Kalikó Jack, Anne Bonny és Mark Read visszatértek a Providence-szigetre. Egészen biztos, hogy Rogers kapitány is értesült a megjelenésükről. Augusztus 22-én a 3 kalóz - Rackham összes emberével együtt - csendben átevezett a Nassau kikötőjében horgonyzó egyárbocos, kéttonnás vitorláshoz, a Williamhez. A John Ham kapitány - helyi lakos - tulajdonában lévő William csodálatos hajó volt, fedélzetén 4 ágyúval, melyekhez két forgatható lövegtalp is társult. Ráadásul lőszerrel is bőségesen el volt látva, vagyis igazán ellenállhatatlan prédának bizonyult, melyet Rackham és társasága annak rendje s módja szerint meg is szerzett, hogy aztán sebesen elhajózzanak vele. Közben Rogers kapitány egy sloopot is küldött a kalózok után, majd szeptember 2-án egy másodikat is, mely 12 ágyúval és 45 fős legénységgel futott ki. Az akció híre azonban hamarosan Rackham fülébe is eljutott, aki épp akkoriban fosztott ki egy kisebb hajókból álló halász­ flottát, és éppen délre, Hispaniola irányába tartott. Október 1-jén Kalikó Jack elfogott egy schoonert Jamaica északi partjai mellett, és a következő 3-4 hétben nyugatra hajózott a sziget mellett, Ocho Rios, Falmouth és a Montego-öböl homokos partjai közelében. Végül a legnyugatibb pontján, a Negril-öbölnél érte el Jamaicát. Rogers kapitány hamarosan hírt kapott a tartózkodási helyéről, és azon nyomban kiküldött egy sloopot Jonathan Barnet kapitány parancsnoksága alatt. Ezalatt Rackham, amint kihajózott a Negril-őbölből, észrevett egy kisebb hajót, üdvözölte a legénységét, majd meghívta őket a William fedélzetére, egy kupa puncsra. Az emberek először visszautasították az ajánlatot, de aztán meggondolták magukat, és felszálltak Rackham hajójára, ahol mintegy 50 - muskétát és tengerészkardot lóbáló - kalózzal találták szembe magukat. Az életükért rettegő tengerészek már a tengerbe akartak ugrani, mikor váratlanul megjelent Barnet kapitány hajója. Most a kalózokon volt a sor, hogy rettegjenek: felhúzták a horgonyt, és mindent megpróbáltak, hogy elmeneküljenek. Barnet azonban a nyomukban volt, és kihasználva a szárazföld felől fújó gyenge szelet, utolérte a kalózhajót. Barnet ezek után üdvözölte a Williamet, és felszólította, hogy azonosítsa magát, mire azt a választ kapta, hogy: John Rackham Kubából, Barnet megparancsolta Kalikó Jacknek és legénységének, hogy adják meg magukat. Rackhamnek azonban esze ágában sem volt így tenni. Barnet hajójára lövetett az egyik elforgatható ágyúval. A lövés célt tévesztett, Barnet pedig teljes oldalsortűzzel válaszolt, illetve kisebb kaliberű fegyverekből is leadott egy sortüzet, amivel letörte a kalózok vitorlarúdját, és gyakorlatilag mozgásképtelenné tette a hajót. Barnet és emberei gyorsan felkapaszkodtak a William fedélzetére azzal az eltökélt szándékkal, hogy kézitusát vívnak a kalózokkal. Meglepő módon azonban csak két kalóz akadt a fedélzeten, akik hajlandók lettek volna felvenni velük a harcot: Mary Read és Anne Bonny. A legénység többi része túlságosan kimerültnek vagy részegnek tűnt, de az is lehet, hogy egyszerűen túlságosan rémültek voltak ahhoz, hogy bármiféle ellenállást tanúsítsanak. Végül az összes kalózt - köztük Bonnyt, Readet és Kalikó Jacket - lefegyverezték és hajóra rakták. Barnet emberei a Negril Point közelében lévő Davis-öbölben tették őket partra. A kalózokat Richard James őrnagy csapatai kísérték át a szigeten, majd Spanish Townban (a XVIII. századi Jamaica közigazgatási központjában) börtönözték be őket. Kalikó Jack és 10 kalóztársának pere (Anne Bonny és Mary Read ügyét külön tárgyalták) november 16-án kezdődött az Admiralitás bíróságán. A 12 tagú bizottság 11 vádlottat fogott perbe. Tom Deane-t nem fogták perbe, mivel Mary Read a saját perében tanúsította, hogy Deane egy kereskedelmi hajón szolgált, amikor Rackham foglyul ejtette, majd akarata ellenére kényszeríttette kalózkodásra. A kalózok ártatlannak vallották magukat. Ezzel semmit sem értek el. Sir Nicholas Lawes és 12 bizottsági társa a tanúvallomásoknak adott hitelt, és a 11 kalózból 5-en már másnap a Gallows Pointon - a Port Royalból kiugró keskeny földnyelven - felállított akasztófákon lógtak. Vane kapitányt, akivel John Rackham annak idején kalózpályafutását megkezdte, alig néhány hónappal korábban, 1720. március 22-én ugyanitt akasztották fel. Miután 1718-ben Rackham egy csónakban a sorsára hagyta, Vane végül elérte a Hondurasi-öblöt, ahol új legénységet toborzott, és ismét nekivágott a tengernek, hogy folytassa kalóztevékenységét. Balszerencséjére - miután egy sor különböző nemzetiségű hajót kirabolt - 1719 februárjában rettenetes tornádó csapott le a sloopjára, melyet egy lakatlan szigetre sodort a Hondurasi-öbölben. A hajó darabokra tört, legénységének nagy része a tengerbe veszett, Vane azonban csodával határos módon életben maradt. Végül a helyi halászok segítségével menekült meg, akik teknősökre vadászva érkeztek a szigetre. Ezen a ponton azonban végképp elhagyta a szerencse, mivel a segítségére siető férfi Holford kapitány volt, aki azonnal visszavitte Jamaicára, és átadta a hatóságoknak. Néhány nappal később Vane a Gallows Pointon lógott. Port Royal, ahol a bitófákat felállították, nemcsak arról vált hírhedtté - ahogy gondolhatnánk -, hogy egy időben kalózparadicsom volt, hanem arról a rengeteg kalózról is, akik itt fejezték be az életüket a kötél végén himbálózva. Vane is egy volt közülük, és számukat gyarapította a Kalikó Jackkel hajózó 5 másik kalóz is. Velük azonban még korántsem zárult le az ezen a kopár földnyelven kivégzett haramiák névsora. 1722 májusában 41 kalózt akasztottak itt fel, és a Gallows Point közel egy évszázad múltán is kivégzőhely volt: John Rackham kapitány, miután végignézte 5 embere halálát, tudta, hogy már neki sem lehet sok hátra. Johnson szerint az volt az utolsó kívánsága, hogy hadd láthassa még egyszer Anne Bonnyt. Kérését teljesítették, és átvitték Anne cellájába, "a lány azonban csak annyi vigaszt adott neki, hogy kijelentette: sajnálja, hogy itt látja őt, de ha férfiként küzdött volna, most nem akasztanák fel, mint egy kutyát". Rackhamet, másnap az 5 megmaradt kalózzal együtt Kingstonba vitték, ahol mindnyájukat felakasztották. Ezek után John Rackham, George Fetherston és Richard Corner holttestét levették a bitóról. majd az egyiket Bush Key, a másikat Gun Key, a harmadikat pedig Plump Point meghatározott pontján vasketrecben lógatták fel - figyelmeztetésül a többi kalóz számára. Azoknak a tengerészeknek a kivégzése, akiket Rackham egy kupa puncs ígéretével csalogatott a hajójára, majd fogott el, nyilvánvalóan az igazságszolgáltatás megcsúfolása volt. Az a 8 ember aznap került a kalózhajó fedélzetre, hogy a hajót elfogta Barnet kapitány, aki vesztükre a kalózok társaságában találta őket - ezért most mindnyájukat egy kalap alá vették a kalózokkal. 1721. február 17 -én és 18-án akasztották fel őket.
Válasz erre

Numerramar ( #12 ) 2015-02-06 13:05:38
Privát üzenet
EDWARD LOW KAPITÁNY

Low Londonban született a XVIII. század első felében. Westminsteri iskola éveitől eltekintve nagyon keveset tudunk a gyermekkoráról. Minden élő és valaha élt kalózok közül ő volt az, aki egyszerűen erre a hivatásra született. Hasonló nevelést kapott, mint az angliai közemberek többsége. Ő a természeténél fogva kalóz volt; már egészen fiatal korában is sarcot vetett ki a westminsteri fiúkra, és ha megtagadták a fizetést, annak harc lett a vége. Az egyik bátyja szintén bűnözőnek állt. A fiú egészen fiatal korában rávette a család egyik felnőtt barátját, hogy a hátán egy kosárban vigye körbe őt az utcákon, és valahányszor a páros a tömegbe sodródott, a kisfiú kalapokat és parókákat lopott. Nem tudhatjuk biztosan, hogy Edward részt vett-e ebben a tevékenységben vagy sem. Azt viszont tudjuk, hogy az egyik idősebb fiútestvérévei 3-4 évet a tengeren töltött, majd különváltak, és Edward Amerikába ment, ahol egy bostoni vitorlakészítő-üzemben kapott állást. 1714. augusztus 12-én állítólag feleségül vette Eliza Marble-t. A nő először fiút, majd később egy lányt szült neki, ám 1719 telén meghalt, és nem sokkal utána követte őt elsőszülöttje is. Low, akit nagyon elkeserített szerettei halála - és amúgy sem volt az az ember, aki megkönnyítette volna a saját életét -, összeveszett a munkaadójával. Ezen a ponton úgy érezte, már semmi vesztenivalója sincs, ezért lányát felesége rokonaira bízta, majd felült egy, a Hondurasi-öböl felé tartó hajóra. Nem sokkal azt követően, hogy megérkezett a kikötőbe, Low állást kapott egy rönkfát szállító hajón. A bárkát alaposan felfegyverezték, hogy megvédhessék magukat a spanyoloktól, akik hajlamosak voltak annyi rönkfát ellopni, amennyit csak bírtak. Egyik este, miután felvittek egy rakomány fát a hajóra, Low a fedélzeten akart maradni, hogy a kapitánnyal megvacsorázzanak. A kapitánynak azonban adott a legénységnek egy üveg rumot, majd megparancsolta, hogy hordjanak be egy újabb rakomány fát, mielőtt leülnének enni. A legénység erre dühbe gurult, de különösen Low, aki felkapott egy puskát, és a kapitányra lőtt. A golyó célt tévesztett, de megölte a kapitány mellett álló embert. Low és a legénység többi része elmenekült, másnap azonban visszatértek, lehajították a kapitányt a fedélzetről, majd felvonták a fekete zászlót. Low és legénysége a Nagy Kajmán-sziget felé indult, ahol eredetileg talán szándékukban állhatott rendes hajósmunkát keresni, Low azonban itt találkozott egy George Lowther nevű kalózzal. Lowther felajánlotta neki, hogy csatlakozzon hozzá szövetségesként. Ezt az ajánlatot Low nem utasíthatta vissza, és a két kalóz egy ideig együtt hajózott egészen 1722 májusáig, amikor elfogtak egy Bostonból indult brigantint. Ekkor úgy döntöttek, hogy különválnak útjaik, és Low megtartotta magának a frissen zsákmányolt hajót. A hajót REBECCA névre keresztelte 44 megbízható embere élén, saját hajóján kalózkapitánya lett.
Nem sokkal ez után Low kapitány kalózaival elfogta John Hance kapitány sloopját, melyről elhurcoltak minden mozdítható értéket. Low áthordatta az összes ellátmányt a Rebecca fedélzetére. Még ugyanazon a napon találkoztak egy másik slooppal, melynek James Calquhoon volt a kapitánya. Low ezt a hajót is kifosztotta. Calquhoon amint Low elhajózott, nekilátott, hogy felszereltesse a tartalékkötélzetet és a vitorlákat, majd a Block-sziget felé vette az irányt, ahonnan visszaküldött egy bálnavadászhajót a szárazföldre, hogy riadóztassa a hajósokat. Másnap reggel a rendelkezésre álló két leggyorsabb sloopot felszerelték, és kiküldtek Edward Low után. Az első, 10 ágyúval felszerelt hajót John Headland kapitány vezette, míg a második, 6 ágyús sloopot John Brown kapitány. A két hajó észrevette ugyan a Rebeccát a Block­ sziget partjainál, ám kapitányaik nagy csalódására a kalózok már elmenekültek, mire ők odaértek. Low hajóját legközelebb napokkal később észlelték, amint a Buzzard-öbölbe érkezett meg vizet és egyéb ellátmányt vételezni. Néhány kalóz a bálnavadászhajókat támadta meg és fosztotta ki élelmiszert keresve, míg a többiek partra szálltak, hogy birkát lopjanak. Miután teljesen feltöltötte a készleteit, Low észak felé hajózott Új-Skócia irányába, ahol Rosemary kikötőjébe hajózott be. Itt 13 halászbárkát talált, melyek a Massachusetts-öbölböl érkeztek, és pihentek néhány napot, mielőtt visszatértek volna a munkához. A fekete zászlót felvonva Low pillanatok alatt elküldte a kalózait, hogy fosszák ki a halászhajókat, és raboljanak el minden jó felépítésű férfit, akiket csak tudnak, mivel őket is kalózkodásra akarta kényszeríteni. Low azt is eldöntötte, hogy a legnagyobb halászhajó - a 8 tonnás MARY - sokkal alkalmasabb kalózhajónak, mint a Rebecca, ezért le is cserélte a hajóját. A Maryt átnevezte FANCY -re, majd az összes embert, aki nem akart kalózkodni, átrakta a Rebecca fedélzetére, melyen ők visszahajóztak Bostonba. Low az Új-fundlandon fekvő St. John felé hajózott, ahová nyár közepén érkezett meg. Először megkísérelt elfoglalni egy kikötőben lehorgonyzott hajót, az utolsó pillanatban azonban észrevette, hogy egy hadihajót (a Solebayt) készül megtámadni, ezért gyorsan visszavonult, majd a 38 kilométerrel északabbra fekvő Carboneau felé indult. Carboneau-be érve Low és kalózai kifosztották a várost, és felégették a házakat, mielőtt az újfundlandi halásztelepek felé indultak volna, ahol elfogtak egy gyengén felfegyverzett (mindössze 2 ágyúval rendelkező) francia bankert (tőkehalászhajót). Low nagy szerencsével itt menekült el két sloop elől, melyek az új-skóciai Annapolis-Royal helyőrség erődjébe tartottak. Mindkét hajó el volt látva ágyúkkal, fedélzetükön pedig katonákat szállítottak. Amint tüzet nyitott rájuk a Fancy, azon nyomban visszalőttek. Csakis az mentette meg Low-t és embereit a fogságba eséstől, hogy mindent elborított a köd, így a Fancy észrevétlenül elhajózhatott a két sloop mellett. Low a Karib-tenger felé indult el közben rettenetes hurrikánba keveredett, mely olyan károkat okozott a Fancyn, hogy a hajót a Leeward-szigeteknél biztonságos kikötőbe kellett vinni. Itt a helyiektől megtudta, hogy több hadihajó is vadászik rá a Nyugat-Indiákon, ezért úgy döntött, hogy az Észak-atlanti-óceánon áthajózva az Azori-szigetek felé indul. Az odavezető úton elfogott egy 34 ágyúval felszerelt francia hajót, melyet magával vitt. Miután St. Michael felé tartott, újabb 7 vitorlást fogott el a Notre Dame, a Mere de Dieu, a Dove, a ROSE PINK és még 3 másik hajó miközben azonnali kivégzéssel fenyegetett meg mindenkit, aki ellenállni merészelt. Olyan rettegést ébresztett bennük, hogy egyetlen lövés nélkül szerezte meg minden tulajdonukat. Low a támadások során nemcsak kifosztott és felgyújtott számos francia hajót, hanem miután megígérte, hogy a teljes legénységet szabadon engedi, meggondolta magát, és kinézte magának a szakácsot, Ezek után a boldogtalant kikötözték az egyik francia vitorlás főárbocához, majd felgyújtották alatta a hajót. Low ezt követően üzenetet küldött St. Michael kormányzójának, hogy ivóvíz és élelmiszer fejében elengedi a megmaradt hajókat, amelyeket még nem gyújtott fel. A kormányzó beleegyezett ebbe, mire Low egy vitorlás, a Rose Pink kivételével - melyet magának tartott meg - az összes hajót visszaadta. A Fancy parancsnokságát helyettese egy Harris nevű férfi kapta meg. A Fancy és a Rose Pink St. Michaeltől a St. Mary-sziget felé indult. Útközben azonban észrevették a Carter kapitány vezette Wrightot. Harris tüzet nyitott a hajóra, és Carter viszonozta a tüzet. Olyan erős ellenállást tanúsítottak, hogy Harris emberei, amikor végül a Wright fedélzetére jutottak, tengerészkardjaikkal mindenkit darabokra vágtak. Két portugál utasra még ennél is szörnyűbb sors várt. Mindkettőjüket felhúzták egy-egy szárnyvitorlára, és ott tartották őket, amíg félig megfulladtak. Ezután leengedték őket a fedélzetre, majd pillanatok múlva újra felhúzták áldozataikat - és ez alkalommal mindkét férfi nyakcsigolyája eltört.

A WRIGHTOT kifosztották, vitorláit megsemmisítették, majd a Fancy és a Rose Pink Madeira felé hajózott, hogy vizet vegyenek fel. Innen továbbhajóztak délre, a Zöld-foki-szigetekhez. Itt fogták el a LIVERPOOL MERCHANT nevű hajót, melyen Goulding kapitány volt a parancsnok. Szintén a Zöld-foki-szigetek között hajózva fogtak el és fosztottak ki két, Brazília felé tartó sloopot, egy Santa Cruzba tartó angol sloopot, és 3, St. Thomasról indult és Curacaóba tartó hajót. Low ezenkívül feltartóztatott egy Angliából kifutott kereskedelmi sloopot is, melyet végül megtartott magának. 1722. október 20-án Carrisal kikötőjében elfogták George Roberts hajóját, a Margaretet. Robertset éjszakára a hajón tartották a kalózok, másnap reggel azonban találkozott 3 kalózzal, akik felismerték benne régi kapitányukat, aki alatt a Susannan nevű hajón szolgáltak 1718-ban. A 3 kalóz figyelmeztette Roberts kapitányt, hogy fogolyként akarják a fedélzeten tartani, mivel ő képes lenne elnavigálni a Rose Pinket a brazil partok mentén. A kalózok Low-nak is szóltak, hogy Robertsnek felesége és 4 gyermeke van, emellett azt is tanúsították, hogy a kapitány mindig rendkívül jól bánt a legénységéve. Low, aki nem tudott döntésre jutni, másnap reggel felvonatta a zöld mezőben trombitába fújó sárga emberalakot ábrázoló selyemzászlót. A "tanácskozó lobogó" felvonása azt jelentette, hogy az összes kalózhajóról egy képviselőt tanácskozásra várnak a fedélzeten. A tanácskozáson Low kikérdezte Roberts kapitányt a családjáról, illetve arról, hogy megfelelő anyagi helyzetben élnek-e. Roberts azt felelte, hogy nem, felesége és gyermekei gyakorlatilag nincstelenek, mivel minden pénzüket arra költötték, hogy felszereljék a Margaretet, és megvásárolják a rakományát. Ha azonban a kalózok elengedik, és lehetővé teszik, hogy eladja az árut, akkor megfelelően gondoskodni tud a családjáról. Végül elengedték, és a Margaret fedélzetén 4 font kétszersültet, egy muskétát lőszerrel, illetve egy üveg vizet és némi dohányt. 1722. október 29-én Roberts kapitányt és megmaradt embereit - vagyis azokat, akik hűségesek maradtak a kapitányukhoz - szabadon engedték. A következő 14 napban Roberts minden erejével azért küzdött, hogy partra vigye a hajóját. Végül sikerült is neki, mivel először a Leeward-szigeteket érte el, majd sikerült Jamaicára vergődnie. Nem tudni Low miért tanúsított olyan elnéző magatartást vele szemben. Egy dolog bizonyos: egyáltalán nem volt jellemző rá ez a viselkedés. Low néhány héttel később levágatta néhány foglya fülét, megsózta, megborsozta, majd megsüttette ebédre.

A Margaret-epizód után Low 3 hajója - a Rose Pink, amelyet ő maga vezetett; a Fancy, Spriggs vezetésével, valamint Russell szkúnerje Brazília felé vette az irányt. Napokig a partvonal mellett haladtak lefelé, de mindössze egyetlen olyan hajót pillantottak meg, amelyet érdemes volt üldözőbe venni, ám az is túlságosan gyors volt ahhoz, hogy utolérjék. A kedveszegett Low megfordította flottáját, és inkább a Karib-tenger felé vették az irányt - a Háromszög néven ismert francia­guyanai szigetcsoport felé. Ahogy megérkeztek, Low oldalra döntette (letisztíttatta és megjavíttatta) a hajóit. Elsőként a Rose Pink került sorra. Low felparancsolta az embereit a vitorlarúdvégre és a vitorlázatra a hajó egyik oldalán, hogy a súlyuk megbillentse a hajót. Az egész műveletet azonban túl gyorsan hajtották végre, és víz tört be a nem megfelelően lezárt ágyúréseken. Váratlanul felborult a hajó, két ember megfulladt, bár Low-nak sikerült kimentenie az egyik hajóorvost, akit a lőrésen keresztül húzott ki a hajóból. A szerencsétlenség után el kellett hagyni a Rose Pinket, ezért Low átvette a Fancy parancsnokságát, majd Tobago felé indult. A szerencse azonban ismét elpártolt tőle, mivel a gyenge szélhez társuló erős áramlat elsodorta a szigettől, és a 68 kilométerrel távolabb, északnyugati irányban fekvő Grand Grenada szigetén ért partot. Amint ez megtörtént, a Grand Grenadán állomásozó francia hatóságok a Fancy fedélzetére léptek, arra kényszerítve ezzel Low-t, hogy a fedélközbe rejtse el legénysége többségét, hogy ne keltsenek gyanút. Miután átestek a vizsgálaton, Low elfoglalta a francia hajót, majd a parancsnokságot átadta Spriggsnek. A Fancy és Spriggs új a Karib-tengerre indult kalózkodni. Rövid időn belül elfogtak számos helyi hajót, illetve a Signoria de Vietbria nevű portugál gályát. Low ez utóbbi hajón több matrózt is kínvallatásnak vetett alá, hogy kiszedje belőlük, hová rejtették el a pénzt. Végül az egyikük bevallotta, hogy a kapitány körülbelül 11 000 moidort ( moeda de ouro) portugál aranypénzt) dobott ki a kabinja ablakán a tengerbe. Low állítólag annyira feldühödött ezen a veszteségen, hogy a fedélzetre hurcoltatta a kapitányt, a főárbochoz kötöztette, tengerészkardjával levágta az ajkait, megsüttette, majd megetette a portugál másodkapitánnyal. Ezek után a másodkapitányt a kapitánnyal és 32 matrózzal együtt kivégezték. 1723 januárjában Low Santa Cruz környékén elfogta az UNITY nevű brigget, melyet később szintén kalózflottájához kapcsolt. A kalózok Curacaóba indultak a szárazföld partja mentén, ahol észrevettek két nagy hajót: a MERMAID nevű hadihajót, illetve egy nyugat-afrikai kereskedelmi bárkát. A kalózok üldözőbe vették a két hajót, amíg fel nem is- merték, hogy az egyik egy hadihajó. Ekkor menekülőre fogták a dolgot. Amikor a Mermaid utolérte őket, a kalózhajók szétváltak, és ellentétes irányba menekültek tovább. A két hajó 5 hét múlva találkozott újra, és a Honduras-öbölben lévő Roatan kikötőjében találtak menedéket. Ezek után Low és Spriggs néhány hónapra meghúzhatták magukat. Egyes beszámolók szerint Charles Harris kapitány is csatlakozott hozzá, aki a Ranger nevű sloopot vezette. Low és Harris együttes munkával 3 hajót üldözött és foglalt el (a Crow-t, a King Williamet és a Carteretet). Alig néhány nappal ezt megelőzően Low és Harris elfoglalták a New Englandből indult Amsterdam Merchant nevű hajót, melyet John Welland (más források szerint Williard) vezetett. Low gyűlölt mindenkit, aki New Englandben született. Low senkit nem hagyott futni, aki. abból a megyéből származott, ezért levágta Welland füleit, kettéhasította az orrát, és több helyen megvágta a testét, majd kifosztotta és sorsára hagyta a hajóját. Néhány nappal később elfogta a HOPEFUL BETTYT, Greenman kapitány hajóját Delaware közelében, és a kapitány arcát állítólag a tengerészkardjával szabdalta össze. Greenman ezek után Philadelphiába menekült, ahol jelentést tett a történtekről. Értesítette a hatóságokat, hogy Low azzal henceg, a közelmúltban 15 hajót fogott el, továbbá 80 000 angol fontot zsákmányolt aranyban és ezüstben.


Válaszként az amerikai hatóságok Peter Solgard kapitány vezényletével kiküldték a GREYHOUND nevű hadihajót. A Greyhound 20 ágyúval és 120 katonával a fedélzetén futott ki és tekintélyes ütőerőt képviselt. 1723. június 10-én pillantotta meg először Solgard kapitánya kalózflottát. Ugyanakkor Low és Spriggs is észrevették őt, és nem tudván, hogy hadihajóval van dolguk, üldözőbe vették a Greyhoundot. Solgard kapitány, aki. nem akarta felkelteni Law gyanúját, menekülést, színlelt, ezzel egy időben azonban hozzálátott, hogy harckész állapotba hozza a fedélzetet. A kalózhajók hamarosan beérték a Greyhoundot. Ekkor Solgard irányt változtatott, és ráfordult a kalózokra. Az összes hajó tüzet nyitott. Két órán át folyt a tűzpárbaj, majd ezt követően a két kalózhajón az evezőket is kiengedték, hogy megpróbáljanak el­ menekülni, viszont a Greyhound is ugyanígy cselekedett, és délután fél 3 körül utolérte a kalózokat. Az ágyúzás folytatódott, miközben a Greyhound a Fancy és a Ranger közé manőverezte magát, míg végül az egyik lövésével eltörte az utóbbi főárbocát. Low ekkor elhagyta a harc helyszínét. Magára hagyta Harrist, hogy boldoguljon egyedül, melyet ez utóbbi a maga módján meg is tett: embereivel együtt megadta magát Solgardnek. Solgard egészen biztos volt abban, hogy ha később sötétedik, akkor elfogja Low-t és a Fancyt, mely szerinte súlyos sérüléseket szenvedett a tűzharcban, és több embere megsérült, illetve meghalt.
Közben Low, aki cserbenhagyta társait, kifosztott egy bálnavadászhajót, mely Nathan Skiff parancsnoksága alatt Nantucketből indult, és New England partjai mellett dolgozott. Skiff meglehetősen ártalmatlan ember volt, Low azonban a bálnavadászhajó elfogásakor azonnal megneheztelt rá, ezért megfosztotta a ruháitól, és megkorbácsoltatta a kalózaival. Low ezek után levágta a kapitány füleit, majd elrendelte, hogy röpítsenek golyót a fejébe. A fedélzeten lévő többi embert egy kis halászhajóba rakatta, majd a legminimálisabb ellátmánnyal sorsukra hagyta őket.
Két nappal később Low egy másik bálnavadászhajót is elfogott ezúttal a kapitány fejét csapta le a kardjával. Beszámolók szerint még aznap elfogott két másik hajót is Rhode Island közelében. Az első bárkán felvágta a kormányos mellkasát, és a még elő embernek kitépte a szívét, majd megsüttette, és kényszerítette a másik hajó kormányosát, hogy megegye. Low a halászhajó legénységből másokat is le akart gyilkoltatni, ez alkalommal azonban saját emberei elégelték meg a viselkedését, és követelték, hogy fejezze be. Low Újfundland felé vette az irányt, és Breton-fok közelében állítólag 23 halászhajót fogott el, melyek közül az egyik 22 ágyúval volt felszerelve. Ezt a hajót átalakíttatta, hogy megfeleljen a kalóztevékenységhez, majd flottájával 8 újabb hajót fogott el és fosztott ki. Solgard kapitány azonban nem adta fel, hogy Low nyomára akadjon, és nekilátott, hogy Újfundland partjai mentén végigjárja az összes kikötőt. 1723. június 16-án találkozott Durrell kapitánnyal, aki HMS SEAHORSE nevű hadihajójának volt a parancsnoka. Ezt követően a két férfi egyesült erővel kereste a kalózt. Ugyanebben az időben Low elfoglalta a MERRY CHRISTMAS nevű hajót, a helyett azonban, hogy kifosztotta és elsüllyesztette volna, úgy döntött, hogy megteszi zászlóshajójának, magának pedig admirális címet adományozott. Új vitorlásának új kalózzászlót is tervezett, mely fekete háttérben vörös csontvázat ábrázolt. 1723 szeptemberében Low visszahajózott az Azori-szigetekhez, ahol megtámadott egy portugál nemesember tulajdonát képező angol brigantint. A legénység fele is portugál volt. Ez a tény nem kerülte el Low figyelmét, aki a portugálokat fellógatta a vitorlarúdra, míg az angol matrózokat szabadon engedte. Az Azori-szigetekről a Kanári-szigetek, illetve a Zöld-foki-szigetek felé indult, ahol elfogta a DELIGHT nevű szkúnert, melyet a Merry Christmashez hasonlóan átalakított kalózhajónak. Innentől kezdve azonban Edward Low kapitány története és sorsa egyre bizonytalanabb. Azt még tudjuk, hogy 1724 januárjában elfoglalta a SQUIRREL nevű hajót, és május 17 -én jelentést tettek, hogy Barbadosnál is kifosztott egy másikat. Ennél többet nem nagyon tudunk róla. A legismertebb történetváltozat szerint 1724-ben (késő tavasszal vagy kora nyáron) Low és a legénység viszonya megromlott, majd egy különösen heves vita után, melyben a kormányosmester inkább a legénység, nem pedig Low mellé állt, a kapitány álmában meggyilkolta a kormányosát. Másnap, amint felfedezték a holttestet, a legénység fellázadt, és Low kapitányt kevés élelemmel és vízzel felszerelve csónakba tették. Állítólag egy francia hajó szed te fel, ami visszavitte Martinique-re, ahol azonban felismerték, és kalózkodás vádjával bíróság elé állították, bűnösnek találták és felakasztották.
Válasz erre

Törölt bejegyzés ( #11 ) 2015-02-06 13:02:35
Törölve
Numerramar ( #10 ) 2015-02-03 18:22:56
Privát üzenet
EDWARD ENGLAND

Edward England pályafutása meglehetősen rövid ideig, mindössze 2 évig tartott. Ennek során - amíg aktívan részt vett a kalózkodásban - igen kedvelt, ám végül gyenge kapitánynak bizonyult, kinek a foglyokkal szemben tanúsított könyörületessége oda vezetett, hogy emberei végül ellene fordultak. Általánosan elfogadott nézet, hogy England Írországban született, és egyes történészek szerint eredetileg Jasper Seagar néven látta meg a napvilágot, jóllehet ezt az állítást nem nagyon lehet tényekkel alátámasztani. England gyermekkoráról és tengerész pályafutása kezdetéről is csak kevés adatunk van. Az első írásos feljegyzés is csak mellékesen említi meg, mint egy kalózhajó másodtisztjét. A Providence-sziget felé tartó sloopot 1718 környékén elfogta egy másik kalóz, Winter kapitány. Röviddel az esemény után mindkét kalóz horgonyt vetett a Providence-szigetnél, ahol összetalálkoztak Rogers kapitánnyal, akit nemrégiben neveztek ki a Bahamák kormányzójának azzal a feladattal, hogy megtisztítsa a szigeteket (és elsősorban Providence-t az egyre gyarapodó kalózkolóniáktól. Rogers felhatalmazást kapott arra, hogy bármelyik kalóznak megkegyelmezzen, aki hajlandó feladni törvénytelen tevékenységét, és becsületes útra tér. Az ajánlat 1718 szeptemberéig élt. Englandet is megkereste Rogers, aki szíves örömest alkalmazta volna nála a Kegyelmi Törvényt, England azonban visszautasította az ajánlatot. Meglepő döntés volt ez Englandtól, aki gyűlölte a foglyokkal való kegyetlenkedést. A Providence-szigetekről Edward England Afrika felé vette az irányt, ahol állítólag több hajót is elfogott, köztük a CADOGAN SNOW-t Sierra Leone közelében. A hajó parancsnoka Skinner kapitány volt, aki többekkel is találkozott már Edward England legényei közül. Skinner balszerencséjére ezek a kalózok nem őriztek kellemes emlékeket a hajóján. Skinner nem fizette ki őket. A kalózok a horgonycsörlőhöz kötözték, és elkezdték törött üvegpalackokkal hajigálni, amíg cafatokban nem lógott a bőre. Skinnert ezek után eloldozták, és végigkorbácsolták a fedélzeten, míg végül az egyik kalóz elővette a pisztolyát és a kapitány fejébe küldött egy golyót. Utána két kalóz behajította Skinner holttestét a tengerbe, míg a legénység többi része elemelt néhány kiválasztott holmit a Cadogan Snow fedélzetéről. Végül elhagyták a hajót, és a megmaradt rakománnyal együtt az első tiszt, Howel Davis felügyeletére bízták.
Néhány nappal később Edward England kapitány és legénysége elfogta Tyzard kapitány hajóját, a Pearlt. A PEARL sokkal nagyobb sloop volt, mint England hajója, ezért a kalózok elfoglalták, és ROYAL JAMES-re keresztelték át. Englandnek tökéletesen megfelelt a James kalózcélokra, és amíg az Azori- és Zöld-foki-szigeteket megkerülte, állítólag sok más hajót elfogott vele - spanyolokat és angolokat egyaránt. Később, 1719 tavaszán England úgy döntött, hogy visszahajózik Afrikába, ahol a Gambia torkolatánál hajózott le, és becslések szerint 10-11 hajót fogott el, melyek közé tartoztak az alábbiak:

Az Eagle nevű pink, Rickets kapitány hajója melyet március 25-én fogtak el. 6 ágyú és 17 ember volt a fedélzetén, közülük 7 kalóznak állt. '

A Charlotte, Oldson kapitány hajója, melyet május 26-án fogtak el. 8 ágyú és 18 ember volt a fedélzetén, közülük 13 kalóznak állt.

A Sarah, Stunt kapitány hajója, melyet május 27-én fogtak el. 4 ágyú és 18 ember volt a fedélzetén, közülük 3 kalóznak állt.

A Bentworth, Gardener kapitány hajója, melyet május 27-én fogtak el. 12 ágyú és 30 ember volt a fedélzetén, közülük 12 kalóznak állt.

A Mercury, Maggat kapitány hajója, melyet május 29-énfogtak el. 4 ágyú és 18 ember volt a Fedélzetén, közülük 5 kalóznak állt.

Az Elizabeth and Katherine, Bridge kapitány hajója, melyet június 27-énfogtak el. 6 ágyú és 14 ember volt a fedélzetén, közülük 5 kalóznak állt.

A Mercuryt, Queen Anne's Revenge névre keresztelték át az Elizabeth and Katherin-t Flying Kingre neveztek át. Mindkét hajó az újdonsült kalózokkal együtt elhagyta England kapitányt, és Brazília felé tartottak, ahol rengeteg portugál hajót fogtak el. Jó szerencséjük azonban nem tartott sokáig, mert a Flying Kinget egy portugál hajó partra kényszerítette, ahol az összes kalózt foglyul ejtették, majd 38-at felakasztottak közülük. Közben England kapitány tovább cirkált Afrika partjainál, és elfogta Owen kapitány Peterborough nevű gályáját, illetve Rideout kapitány Victory nevű hajóját. Az előbbi kapitánytól elvették a hajót, míg az utóbbi hajóját kifosztották és elsüllyesztették. Miután kikötöttek, England elrendelte, hogy tisztítsák le és lássák el új készlettel a Royal Jamest. A nemrégiben zsákmányolt Peterborough-t megfelelőnek találta a kalózkodásra. A hajó nevét is megváltoztatta Fancyre, majd ezt követően ő és emberei úgy döntöttek, hogy letelepednek a környéken, ahol züllött mulatozással töltöttek több hetet. Miután újra vitorlát bontottak, England kapitány felszólította az embereit, hogy szavazzanak arról, merre induljanak tovább. Madagaszkárra esett a választás, ahová 1720 elején meg is érkeztek.

Madagaszkár a környező szigetekkel együtt valódi kalózparadicsom volt. A szigeten bőségesen termett narancs és citrom, amely abban az időben valóságos gyógyszernek számított a tengerészek körében a skorbut megelőzésében - a friss húst és halat már nem is említve. Ahogy Madagaszkár népessége nőtt, úgy növekedett vele együtt a kereskedelmi üzletek és lerakatok száma, melyek közül az elsőt egy Adam Baldrige nevű volt kalóz vezette. Épített egy erődöt, annak a bejáratához egy áruraktárt, az előbbiben számos ágyút állított fel, az utóbbi elé pedig masszív cölöpgátat húzott, a falain belül pedig a kalózok menedéket találtak, amíg a hajóikat javították, vagy a parton töltötték az időt. England feltöltötte hajója készleteit, majd a Kelet-Indiákon fekvő Malabar partjai felé vette az irányt, ahol ő és emberei számos indiai hajó mellett két európait is kiraboltak, sőt az egyiket el is foglalták a maguk számára. Ezután visszatértek Madagaszkárra, ahol sokan partra szálltak, hogy vaddisznóra és szarvasra vadásszanak a húskészletek föltöltése érdekében. Ezt követően a kalózok a Madagaszkár közelében fekvő Johanna-sziget felé hajóztak. Útközben összetalálkoztak két nagy angol és egy holland hajóval, melyek a Kelet-Indiákon folytattak kereskedelmet. Két hajónak sikerült elmenekülnie a kalózok elől, de a harmadik - James Macrae kapitány hajója, a Cassandra azonban nem. Macrae órákon át harcolt a kalózokkal, és közben sok emberét el­vesztette. Miután mind a Cassandra, mind a Fancy zátonyra futott, a két hajó heves ágyúzásba kezdett. Macrea legénységével együtt elhagyta a hajót, majd nagy csónakjukkal a partra eveztek. Amint elérték a szárazföldet azonnal a legközelebbi város felé indultak (amely 38 kilométerre feküdt tőlük), hogy segítséget kérjenek. Mire azonban elérték King's Townt, a kalózok már elhíresztelték, hogy hajlandóak 1000 dollárt fizetni bárkinek, aki kézre keríti Macrae kapitányt. Macrae azt a hírt terjesztette, hogy ő már halott, majd 10 napon át bujkált.

Macrae végül a kalózoknak üzenetet küldött, melyben arra kérte őket, hogy térjenek vissza hajóik fedélzetére, és próbáljanak valamilyen megegyezésre jutni, mivel a kalózok segítsége nélkül ő és emberei nem hagyhatták el a Johanna-szigetet. A kalózok ugyan szavukat adták, hogy nem eshet bántódása a Fancyn, ám alighogy a fedélzetre lépett, több kalóz máris megfenyegette azzal, hogy megöli. England kapitány azonban tisztességesebb és sokkal békésebb ember volt, aki tisztelettel bánt a foglyaival, ezért azt tanácsolta Macrae kapitánynak, hogy próbáljon kedvező benyomást tenni egy John Taylor nevű kalózra, akit a hajó legénysége nagyon tisztelt - főleg azért, mert ő volt mind közül a legbrutálisabb gazember. Macrae hamarosan itallal traktálta Taylort, és kétségbeesetten próbálta elnyerni a kegyeit. Váratlanul John Taylor is megenyhült Macrae kapitány irányában, és megparancsolta a többi kalóznak, hogy hagyják békén őt (majd részeg álomba zuhant). England ezek után azt tanácsolta Macrae kapitánynak, hogy hagyja el a Fancyt amilyen gyorsan csak tudja, mivel Taylor, ha fel­ébred, könnyen megváltoztathatja a véleményét. England elintézte azt is, hogy Macrae megkapja az egyik régi bárkát, amelyre a kalózoknak már nem volt szűkségük. England kapitány, miután ilyen hatékonyan megsegítette Macrae-t, kínos helyzetbe került a legénysége előtt, akik most gyengekezű és tehetetlen vezetőnek látták. Ők úgy tartották, hogy a kapitánynak engednie kellett volna, hogy kivégezzék Macrae-t - ahogy azt eredetileg is tervezték Vélt gyengesége miatt olyan dühösek voltak Englandre az emberei - és különösen John Taylor, hogy 1721 elején fellázadtak, és partra tették 3 kalózzal együtt Mauritius szigetén. England kapitány fegyvert sem kapott, hogy megvédhesse magát a vadállatoktól, vagy vadászhasson rájuk a húsukért. Ivóvizet és semmilyen más ellátmányt sem adtak neki. A partra tett és talán életben maradt kalózok voltak a marooners-ek.
England, miután partra tették Mauritiuson - több napon át kétségbeesve törte a fejét, hogy innen hogyan léphetne tovább. Ő és 3 társa nem maradhattak a szigeten - legalábbis, ha szerettek volna életben maradni -, így végül közös erővel kis csónakot építettek, és hatalmas kockázatot vállalva elindultak Madagaszkár felé. Készleteik nem voltak alkalmasak egy ekkora útra. Legfeljebb egy kevés vizük és alig valamennyi élelmük volt, ha volt egyáltalán, vagyis ha néhány napnál többet kell a tengeren eltölteniük, akkor menthetetlenül elvesznek. A szerencse azonban most az egyszer England kapitány mellé állt, és számos akadály legyőzése után holtfáradtan, éhesen megérkeztek céljukhoz. Ezt követően keveset tudunk England kapitány életéről. Úgy tartják, hogy John Avery kalózkapitányhoz hasonlóan neki is az utcán koldulva kellett tölteni az életét, ahol alig tudott annyit pénzt összekaparni, hogy életben maradhasson. Ez a nyomorgás hatalmas kontrasztban állt azzal a vakmerő és elszánt élettel, melyet kalózként hajózva élvezett. Sok szempontból azonban tipikusnak számít, hogy a kalózok ilyen szegénységben fejezték be az életüket. "A nők és a bor úgy megcsapolták a kalózok vagyonát, hogy néhányan igen rövid idő alatt koldusbotra jutottak. Ismerünk olyan eseteket, amikor 2-3000 spanyol dollárt költött el valaki egyetlen éjszaka alatt. Kidd kapitány, Benito de Soto, John Rackham és Edward Low mindnyájan a kötélen végezték, míg Feketeszakáll és Francois L'Ollonais sokkal véresebb véget értek, ők azonban kivételnek számítottak. Valójában sokkal több kalóz fejezte be az életét részeges, leromlott egészségű, koldusszegény csavargóként. Pályafutásuk az esetek többségében csak 4-5 évig - vagy még ennél is rövidebb ideig - tartott. John Avery alig 3 évig kalózkodott, míg Edward Teachnek mindössze 15 hónapot sikerült eltöltenie választott hivatásában, mielőtt megölték.
Válasz erre


1 2 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal