FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
Nimród eposz (Ménrót)
Ez a téma le van zárva!
1 

szemtelen rigó ( #12 ) 2014-11-30 16:20:11
Privát üzenet
NIMRÓD
I. TÁBLA
Nimród, az egész folyóközi hitvilág legnagyobb hőse, a monda szerint Uruk királya volt; a királyok jegyzéke a vízözön utáni második állam egyik uralkodójaként tartja számon; ő maga százhuszonhat, fia harminc és fiának fia tizenöt évig uralkodott - e jegyzék szerint - Uruk népe fölött. Nimródot Aruru, a sorsteremtő istenasszony formálta; kétharmad része isteni volt. Isteni része sarkallta őt újabb és egyre nagyobb vállalkozásokra; ez ösztökélte, hogy az élet és a hír örökkévalóságát keresse.
Urukban zsarnoki igába fogta a népet, mindenkit az épülő falakra terelt. A nép lázong, panaszkodik, segítségért könyörög az istenekhez. Anu meghallgatja az emberek imáját és új parancsot ád Arurunak:

Nimród párját is formálja meg, erőben és bátorságban vele fölérőt, hadd mérkőzzenek ők ketten. Enkidu állatszerű lénye bölcs éppen ellenpárja és tudós Nimródnak. Hegyek között él, a vadászokat már járása is megrémíti. Egy ifjú vadász, apja tanácsára, Urukba megy segítségért, Nimród királyhoz. Cselhez folyamodnak a vadember legyőzésére. Ha megismerte a szerelmet, vaddá már nem lehet újra: egy templomi örömlányt küldenek Enkidu lakóhelyére, hogy csábítsa el a hőst. Nimród csele bevált. Enkidu a mámorból felocsúdva, hiába vágyakozik-gyötrődik régebbi énje után az Istár-papnő tudja, hogy Enkidu számára már nincs visszaút: Urukba kell mennie. Talán azzal a szándékkal beszél Nimródról, hogy ellene ingerelje a nyers erejű Enkidut; hátha megölné a város zsarnokát?
A lány szavai az elveszített állati ártatlanság helyett először vernek föl Enkidu lelkében nagy sodrású emberi szenvedélyeket: igazságérzést, becsvágyat, bosszúvágyat. Urukba indul: meg akar mérkőzni a zsarnok Nimróddal.


ÚJASSZÍR TÁBLA

Mindent látott, hallott, tapasztalt - jelenvalót és régenvoltat;
mély kútforrása bölcsességnek:
mindent tudott, mindent megértett;
átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján,
átallátott hétszer hét burkon mely elfödi a bölcsességet.
A rejtett írást fölkutatta, betemetett nyomokra bukkant,
emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből;
veszélyes, messze útra indult, melyre tudásszomj ösztökélte
s midőn megtért, úti kalandját időtálló táblákra véste.

Ő rakatá a bekerített Uruk erős bástyafalát is,
szent Éanna szűz templomának oszlopsorát,
az érc-szilárdat és a keménypárkányú, vastag külső falakat ő rakatta.
Ügyelten ügyelte naponként e falakat, épségüket vigyázta.
Tégla, rovott, ha került elibé,
Éanna templomába vitte, Istár hajlékában helyezte el utódai,
a királyok között, tudományban párja nem termett!
Föllépvén az uruki falra, körbe-körbe járt rajt keresve;
párkányait is szemlélgette,alapjait is vizsgálgatta:
vajon égetett téglából való-é a téglafal?
S vajon a Hét Bölcs vetette-é meg alapjait?

Kétharmadrész belőle isten, egyharmadrész belőle ember,
senki más emberfia nincsen kívül-belül hozzá hasonló.
Olyan, mint szarvak öklelése,
vagy sújtó kardok zuhanása
Varázsdobja, a csodatévő,
minden dolgában elkíséri .

Morogva meglapulnak otthon az előkelők, zúgolódnak:
"Puszta helyre hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;
nem lágyítja meg panasz és jaj, éjjel-nappal falakat épít;
anyától fiát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
asszonytól urát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
a jegykendőket elszakítja, éjjel-nappal falakat épít.
Ilyen hát Nimród? Ilyen hát a bekerített Uruk őrizője?
Pásztorunk, bölcsünk, büszkeségünk, erőnk, szépségünk, jaj, ilyen hát?"

Hallják az istenek az ember iszonyú fogcsikorgatását
s Anuhoz, Uruk istenéhez fejcsóválva szólnak e-képpen:
"Hőst teremtettél, isten-embert, legyőzhetetlen ég-bikáját
ilyen hát Nimród, kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember?
Mint vethetne Aruru pányvát ez iszonyú bika nyakába?
Olyan, mint szarvak öklelése, vagy sújtó kardok zuhanása ...
Varázsdobja, a csodatévő, minden dolgában elkíséri ...

Morogva meglapulnak otthon az előkelők, zúgolódnak:
Folyópartra hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;
könny mossa a követ simára, éjjel-nappal falakat épít;
verejték áztatja fehérre, éjjel-nappal falakat épít;
nem ismer szíve nyugodalmat, éjjel-nappal falakat épít;
nem ismer szíve megbocsátást, éjjel-nappal falakat épít."
Ilyen hát Nimród? Ilyen hát a bekerített Uruk őrizője?
Pásztoruk, bölcsük, büszkeségük, erejük, szépségük, ilyen hát?"
Szánja Anu atya az ember iszonyú fogcsikorgatását,
fejét csóválja s ily parancsot ád Aruru istenasszonynak:

"Te, Aruru, új hőst teremtesz - a nagy Nimródhoz hasonlót!
Hadd versenyezzen ez a kettő, hogy Uruk népe megnyugodjon."
Hallá Aruru a parancsot s látást látott legott s szívében
e látás nyomán megteremté az új hős Anuéhoz méltó képemását.
És máris indult, hogy az árny köré testet öntsön.
Aruru vizet hint kezére és tiszta gyolcsba törli kezét.
Meredek partról agyagot hoz, hűs ujjaival formálgatja,
reá-reáköp, nyomogat ja, nedvesen gyúrja emberivé.
Így teremtett Auru embert; így született Enkidu bajnok.
Tetőtől-talpig szőr borítja, haja asszonyhajként zuhog le;
teste tömött gabona-osztag, haja asszonyhajként zuhog le.
Semmit nem tud a városokról, semmit nem tud az emberekről;
teste Anuéhoz hasonló, haja asszonyhajként zuhog le.
Ruhája meg mint Szumukáné, a barmok védő-istenéé.
Füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön,
a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.
A víz eleven nyüzsgésével telik szíve az itatónál.

Egy vadász fegyverrel s hurokkal leselkedik a szarvasokra.
Látja Enkidut s elkerüli; másnap, harmadnap elkerüli.
Negyednapon farkasszemet néz Enkiduval az itatónál.
Megrémül a vadász s remegve fut el, zsákmányát eldobálja;
kiáltozik, jajong s bicsakló térddel csörtet át a bozóton; iramodik
színe fakó, mint messze utakról érkezőké.
Idővel lassúdik futása, fülelve hátra-hátrafordul,
s szívében tompa félelemmel halad tovább, megcsöndesülve;
arcára forrott rémülettel egyenesen hazafelé tart.
Otthon, ijedtségét kifújva, atyjához ily szavakat intéz:
"Atyám, láttam a hegyi embert. Mint oroszlán, olyan hatalmas.
Erős, mint Anu s veszedelmes, mint az ég tüze, ha lelobban.
Iramodik, mint gyors gazellák, szikláról-sziklára szökellve,
napkeltekor szarvasbikákkal hajlik vízre az itatónál.
Lesben álltam a fák mögött és leshelyemről nyájára csaptam:
első, másod s harmadik reggel szándékosan kitért előlem.
Negyednapon végre fölgerjedt, dárdámat térdén összetörte,
hurkaimat, miket a völgyben vetettem ki, mind elszaggatta,
csapdáimat, miket a dombon állítottam föl, mind leszórta,
vermeimet, miket a cserjék közé ástam, mind betemette.
Elterelte négylábú népét, a föld nyüzsgését elterelte,
nem engedi, hogy egyet is bár közülök fegyverrel megöljek!"
Bölcs száját beszédre nyitotta a vadász atyja s szólt e-képpen:

"Kelj útra, menj a bekerített Uruk városba, Nimródhoz;
nincs más senki, mint ő, olyan bölcs, más senki nincs olyan
hatalmas; erős, mint Anu s veszedelmes, mint az ég tüze, ha lelobban!
Mondd el neki, hogyan s mi történt, s kérj a templomból egy leányzót; azt a leányzót
hozd magaddal - bűbája nagy hasznunkra lészen!
Mikor a csorda Enkiduval az itató vizébe gázol,
megoldja övét a leányzó s úgy tesz, hogy Enkidunak tessék;
kibontja magát a leányzó, vállig, csípőig, combig, térdig
s úgy tesz, hogy Enkidunak tessék,
hogy Enkidu vére zubogjon! Enkidu majd összeforr véle,
megismeri a nő szerelmét s azután már nem ura többé az ártatlan föld erejének:
megutálja tulajdon testét s nyája is menekül előle!"
Hallgat a fiatal a vénre, hallgat a vadász a tanácsra;
fölkerekedik, útnak indul és meg sem áll a bekerített Uruk városában a gazda:
Nimród háza-küszöbéig.

Nimród színe elé jutván, a vadász ily szavakat hallat:
"Hős Nimród, hírt hozok néked a hegység hatalmas uráról,
ki, mint vadszamár, veszedelmes; erős, mint támadó oroszlán.
Enkidu szarvasokkal alszik tisztások jószagú gyepágyán,
együtt él a négylábúakkal, a föld nyüzsgő tenyészetével,
gazellákkal s félénk őzekkel hajlik vízre az itatónál.
Tartok tőle, mert szembefordult vélem, midőn lesből vadásztam,
dárdámat térdén összetörte, hurkaimat mind elszaggatta,
csapdáimat dombról leszórta, vermeimet mind betemette.
Elterelte négylábú népét, a föld nyüzsgését elterelte,
nem engedi, hogy egyet is bár közülök fegyverrel megöljek!"
Meghallgatván vádló beszédét,Nimród így szól a vadászhoz:
"Menj, vadászom, a buja Istár szerelem-őrző templomába,
kérj egy leányzót s vidd magaddal oda,
ahol vadak csapásán Enkidu naponként lemégyen
a patak kúthideg vizéhez.
Ott, az itató közelében, oldja meg övét a leányzó
s tegye, hogy Enkidunak tessék!
Vállig, csípőig, combig, térdig bontsa ki magát a leányzó,
hogy Enkidu vére zubogjon!
Enkidu majd összeforr véle, megismeri a nő szerelmét
s azután már nem ura többé az ártatlan föld erejének:
megutálja tulajdon testét s nyája is menekül előle!"
Hallgat a járatlan a bölcsre, hallgat a vadász a királyra:
fölkerekedik, útnak indul s magával viszi a leányzót.
Három éjen s napon át mennek, toronyiránt, úttalan úton,
harmadnapon Enkidu földjén a vadak csapására lelnek.
Az itatónál megpihennek, magas fűbe ledőlve várják,
mikor jön Enkidu a nyájjal, mikor jön a rettenthetetlen?
Egy napig, kettőig vigyázzák Enkidut és négylábú népét:
lép a jószág a friss csapáson, pásztora, Enkidu, elől-lép.
Füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön,
a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.
A víz eleven nyüzsgésével telik szíve az itatónál.
Látja Enkidut a leányzó, a veszedelmest, a hatalmast;
a bárdolatlan férfiút, ki hegyek közt termett, síkságon nőtt.
Ő az, örömlány! Bontsd ki melledet, szeméremdombodat takard föl!
Ha sikerült vérét fölgyújtanod, testével illet közvetlen közelről.
Dobd félre akkor a-ruhát: mezítelenül, reszkető térddel simuljatok össze!
Tanítsd meg a fekete kéjre, a nő ölének gyönyörére -
s odahagyják tulajdon barmai, a mezei jószágok elkerülik
attól fogva, hogy megvonagló hátadra mellével reáfeszült."
Az örömlány kibontja mellét, szeméremdombját föltakarja;
Enkidu megkívánja érettségét, testével illeti közelről.
Félredobja a lány a ruhát: mezítelenül,
reszkető térddel simulnak össze.
Tanítja a fekete kéjre, a nő ölének gyönyörére -
s odahagyják tulajdon barmai, a mezei jószágok elkerülik, attól fogva,
hogy mellével a lány megvonagló hátára ráfeszült.

Hat napon és hét éjen átal összetapadnak szerelemben,
egyesülnek kínban, gyönyörben; Enkidu a kéjjel betellik.
Hetednapon, megiszonyodván attól, amit testével művelt,
kiszakad a leány öléből és a csorda nyomába indul.
Lám, messziről szimatot fognak, elmenekülnek a gazellák,
tekintetétől fél az állat, a föld jószága elkerüli.
Vánszorog agyagsúlyú testtel, térdei, mint a sár-koloncok,
ereje nem könnyű szökellés, de, mint nehéz kő, föld felé von.
Úgy érzi, hogy lelke fagyott meg, tagjait rendre kicserélték;
körbejár s kőfalként keríti a gonosz tudásának átka.
Az meg - cirógatja, becézi, ily szavakat súgva fülébe:
"Szép vagy, Enkidu, istenekkel vetélkedik tested erőben;
kár volna e hegyi bozótban elkallódnod, vadak csapásán!
Gyere velem a bekerített Urukba! Istár templomának
s Anuénak átellenében épült Nimród palotája;
ott uralkodik a hatalmas, éjjel-nappal falakat épít;
ott uralkodik Nimród, ki páratlan észben és erőben;
kemény kézzel tartva a gyeplőt, uralkodik görnyedő népén!"

Beszél hozzá s Enkidu szíve meglágyul a leány beszédén;
méltó társra, barátra vágyik; így felel hát a jövevénynek:
"Nem bánom, no, vigyél magaddal ama városba
s amaz Istár tiszta házának pitvarába
s a szent hajlék átellenében az erősfalú palotába
hol Nimród, a győzhetetlen,
kemény kézzel tartva a gyeplőt, uralkodik görnyedő népén!"
Hadd lássam azt a veszedelmest, hadd lássam közvetlen közelről,
hadd nézhessek a szeme közé, hadd hívjam ki párviadalra!
Én se vagyok hiszen akárki, ember nem termett még kívülem
erőben Nimródhoz méltó, hatalomban vele fölérő.
A sorsot én puszta kezemmel hajlítom meg,
mint gyönge fácskát, földre görnyed le minden élő
iszonyatos tekintetemtől.
Ó, Nimród, láthassalak hát, mérkőzhessem roppant erőddel,
úgy érzem én, mikéntha máris összeköttettem volna véled!"

"Nosza hát, útra kerekedjünk, színe előtt hogy majd megállhass!
Hadd mutatom meg Nimródot, a csodálni való, hősi embert!
No, induljunk, a bekerített Urukba, melynek térein most
férfi, nő vigad énekelve, koszorús fővel táncba indul;
éjjel-nappal pezseg az ünnep, Nimród űleti a néppel.
Ünnepnek látszik minden óra, lélek ott veszteg nem maradhat,
fürtjeik jószagú olajjal kenvék a múlatóknak és bár
késő éjszaka légyen, hangos énekkel és citeraszóval
a Nagyokat nem félnek fölzavarni.
Hadd mutatom meg Nimródt, a csodálni való, hősi embert!
Ó, Enkidu, te sors-teremtő, két szemeddel lássad hát végre,
két füleddel halljad hát végre az épülő fal fejedelmét,
könnyek és jajgatás barátját, Nimródt, a fáradhatatlant!
Megpillantod s emberre leltél, ki emberségben szép s hatalmas;
erejét csupán bölcsessége múlja felül; munkában tölti
sok éve már uralkodását, éjjel-nappal falakat épit.
Éj- s naphosszat ügyelten ügyeli a falat és a fal rakóit,
éberségben és erőben páratlan - fenhéjázó Enkidu, erre gondolj!
Szereti őt Samas, a fénylő; Anu, Enlil s Éa teremté
sugárzó értelmét, amellyel átlát múlton és eljövendőn.
Mielőtt a hegyről lemennénk, álmot lát majd e hős felőled,
Ninszunhoz siet és jós-álmát asszony-anyjának elbeszéli:

"Anyám, álmot láttam az éjjel; fölöttem a csillagok égtek;
Anu pajzsaként hullt reám egy s kegyetlenül földhöz lapított;
gyürkőztem, hogy magasra dobjam - nem is moccant, súlyosan állott;
gyürkőztem, hogy elhengerítsem - nem is moccant, szilárdan állott.
Egész Uruk köré-sereglett, egész Uruk köribé-rajzott,
körül-hömpölyögte a nép, körül-kerülgette a nép,
még az előkelők is ott tolongtak ... Lábát csókolgatták vitézeim.
Mint asszonyra, reáfeszültem, megöleltem,
mint szerelemben lebírtam mégis valahára
s dühösen lábad elé dobtam;
ám te a porból fölemelted, megsimogattad, átkaroltad;
ám te a porból fölemelted s szelíden mellém állítottad.
Mellettem ragyogott, szép fényes, hűséges testvér-csillagomként.
A mindentudó Ninszun asszony ezt feleli dicső fiának,
a mindentudó Ninszun asszony ezt válaszolja Nimródnak:
"Fiam, megértettem az álmod. Örvendetes hírt jövendöl az.
Támad egy hős, hozzád hasonló; támad egy bajnok, győzhetetlen!
Testi-lelki jó barátokként sok csoda-dolgot műveltek majd
s mint tükörképben gyönyörködtök egymásban, kettős szeretettel:
hatalmas lészen ama másik - és nem pártol el soha tőled!"
Szóra nyitván száját, e-képpen szólott Nimród Ninszun úr-asszonyhoz:
"Nagy szerencse ért, anyám, úgy hiszem, ha szert tehetek ily dicső barátra!"
így a leányzó s kézen fogva a mélyen elgondolkozottat,
megy véle legelőkön átal, megy itatónál megpihenni,
mielőtt Nimród elébe elvezetné a palotához.
Válasz erre

szemtelen rigó ( #11 ) 2014-11-30 15:48:57
Privát üzenet
II. TÁBLA

Az előző táblán az Istár-papnő elmondotta Enkidunak Nimród jósálmait és Ninszunnak, Nimród anyjának álomfejtéseit. Most Uruk a történés helye, s amit előbb csak elmesélve - előre elmesélve - hallottunk, a valóságban is megtörténik. Nimród megálmodja, hogy hűséges barátra lel.
Az Istár-papnő díszes ruhába öltözteti a mezítelen Enkidut, így indulnak a városba. Egy pásztortanyán tartják első pihenőjüket. Enkidu nem ismeri még az emberi szokásokat; most megtanulja őket a pásztoroktól. Éjjel hálából megvédi nyájukat. Másnap egy uruki emberrel találkoznak, aki keservesen panaszolja Nimród zsarnokoskodását. Enkidu dühvel lép a városba. Urukban éppen ünnepet ülnek: a nép lelkesen, rokonszenvvel figyeli a különös idegent, köréje gyűl, Nimróddal méri össze gondolatban.

A viadal éjszaka folyt le. Uruk népe hiába várta, hogy királyát megöljék,
Nimród és Enkidu nem bírt egymással. Megunván a meddő küzdelmet
miként az álom Jósolta -, barátságot fogadtak.

Fölállott Nimród s hogy álmát fejtené,
anyjához ily szavakkal szóla:
"Anyám! büszkén járkáltam föl s alá
azon az éjszakán az emberek között.
Fölöttem az ég sok-sok csillaga.
Anu pajzsa hullott akkor reám.

Gyürkőztem, no, magasra emelem
meg se moccant, súlyosan állott.

Győzködtem, hej, inszakadásig
meg se moccant, szilárdan állott.
Uruk népe körésereglett,
lábát csókolgatták a férfiak.
Homlokom nekifeszítettem,
ám ennek se volt foganatja.
S végül mégis csak fölemeltem
s ölben vittem elődbe, úrnő!"

Nimród mindentudó asszony-anyja
szóval mondja, feleli Nimródnak:
"Fiam, isteni Nimród, hasonmásod
mezőn született,
hegyen nevelkedett.
Örül a szíved, majd ha látod.
Lábát csókolgatják a férfiak.
Átölelve, hozod be hozzám!"

Lefeküdt Nimród s más álmot álmodott.
Asszony-anyjának elmondta az álmot:
"Anyám! Láttam egy másik álmot is.
A messze-híres Uruk városában
a széles utcán balta függött -
köré gyűltek a népek.
A balta szép s alakra különös volt.
Láttam a baltát s ujjongott a szívem.
Megszerettem, miként ha asszonyt,
reátapadtam szerelemben
szerettem s fivéremmé tettem."

Nimród mindentudó asszony-anyja
szóval mondja, feleli Nimródnek :
"Aki előbb még ellenség gyanánt
állott eléd - szívbeli barátságban
veled majd egyenlővé válik."
Mikoron Nimród álmokat álmodott
a bekerített Uruk városában
Enkidu az itatónál időzött,
a leányzó ott-kuporgott előtte.
Elfeledé Enkidu: hol született?
Hat napon s hét éjjelen át
reátapadt Enkidu
párosodván.

Szóra nyitva száját,
e-képpen szólott a leányzó Enkiduhoz:

"Elnézlek téged, Enkidu!
Mint egy isten, valóban olyan vagy!
Miért barangolsz e vad földeken,
barmok csapáján, magad is baromként ?
Jer! Urukba; a messze-híres,
keskenyutcájú városba kísérlek!
A szent templomba, Anu templomába!
Kelj föl, Enkidu, elviszlek magammal!

Éannába, Anu lakába,
ahol Nimród él, a tettekben páratlan
reátapadsz, miként ha szerelemben!
Úgy szereted, hogy magadat se jobban!
Jer Állj föl e vad földről és kövess hát!"
Hallá Enkidu e beszédet
s annak magva szívébe hullott
a leányzó tanácsát elfogadta.
Ruhát vesz elő a leányzó, díszes köntöst
s reá-adja Enkidura.
Egy másik ruhát is elővesz,
azt meg saját magára ölti.
Kézenfogja
s mint egy istent, úgy kíséri, karám mellé,
pásztorok asztalához.
Köréje gyűltek mind a pásztorok.

Borjúként szopta tőgyét a baromnak.
Kenyérrel kínálták - de ő tanácstalanul nézte, nézte csak,
zavarodottan pillogott.

Nem tudta akkor Enkidu még,
mire való a kenyér, mint eszik?
És hogy a bor milyen tőkén terem,
azt se tanulta eladdig soha.
Szóra nyitotta száját a leányzó,
szólott Enkiduhoz:

"Enkidu, egyél kenyeret!
Kenyér az élet ékessége
Enkidu, igyál bort!
Bor a bú feledtetője
Evett Enkldu a Kenyérből
jóllakásig.

Ivott, hej, ivott a borból
hét kancsóval!
Fölujjongott szíve tőle,
fölragyogott az orcája.

Cirógatta magát, becézgette magát,
gyapjas testét végigsimította.
Iromba tagjait olajjal
dörzsölgette. .. Máris-máris emberré lett!
Ruhát öltött fel csínosat, takarost ...
Máris házas emberré lett!

Fegyvert fogott a kezébe,
oroszlánokkal verekedett.
Pihentek az éjszaka pásztorai.

Tőrbe csalta a nőstényfarkast,
hímoroszlánt fogott puszta kézzel.
Aludtak az éjszaka pásztorai.
Nyájukat Enkidu vigyázta,
Enkidu, a hős, a hatalmas.
Szeretkezett a leányzóval.
S amint szemeit fölemelte,
egy embert látott közeledni.
Imígyen szólott: "Hé, leányzó!
Hadd jöjjön közelébb ez ember!
Mi járatban van? Kinek hívják?
Szeretném megkérdezni tőle!"

Kiáltá a leány az embert.
Kisvártatva megérkezett az.
"Mondd, férfiú, milyen cél sarkal?
Miért adtad lábaidat ilyen fárasztó vándorlásra?"

Az ember fölnyitotta száját, szólott Enkiduhoz:
"A nép sorsa a magas uraságok tisztelete ...
Békességgel megülni otthonunkban,
távol az utca piszkától-zajától;


házasságban, családban élni;
mindőnk tiszte s kötelessége !
... Van most szörnyű sor,
van most sírás-rívás
a városban, akárha temetnének.
Nimród bennünket bemocskol:
a messze-híres Uruk királyának
varázsdob és erőszak többet ér
a menyegzői lakománál !
Nimródnak, a messze-híres Uruk királyának
varázs dob és erőszak többet ér
a menyegzői lakománál!

Nincsen előtte tisztesség, szemérem:
nászlepedőt, hej, be sokat bemocskol!
Ő a legelső: künn kushad a férj,
míg az asszonyt Nimród megnyomja az ágyon.
S jaj annak, aki lázadni merészel,
. a gyalázatot nem bírván lenyelni-
két karja levágásával lakol!"

Hallván Enkidu a férfi beszédét,
orcájában igen elsáppadott.

Megy Enkidu
s mögötte az örömlány.

Érkeznek Uruk falai alá -
a messze-híres Urukba belépnek.

Gyűl a város apraja-nagyja,
szűk utcákon tolong a nép,
messze-híres Uruk lakói
Enkidu köré seregelnek.
"Hajzata Nimródéhez hasonló!
Termete tömzsibb,
csontja erősebb !
Nem akad párja az országban;
még egy olyan, mint ő, nem termett!
Borjúként szopja tőgyét a baromnak ... "

Urukban harci lárma, vigalom kerekedik;
uruki keskeny utcán énekelnek a lányok,
ünneplőben járnak a legények.

Így ujjonganak az előkelők:

"Támadott hős, aki lebírja Nimródt,
az erőszaktévőt; támadott hős, ki méltó lészen
megküzdeni hatalmas Nimróddal!"

... Nimródnak a szolgák pihenőül
istent-megillető ágyat vetnek.
Ágyat bontanak Isharának.

Ez éjszakán,
midőn Enkidu Urukhoz közelgett,
Nimródot fölzavarták.
Nekiütődik Enkidu az utcán.
Hatalmas Nimródnak útját elállja.
Kötődik Nimróddal, fitogtatja erejét.

Enkidu haja vállára lehullik.
Fölállott Nimród,
Enkidu elé ment.
Találkoztak Uruk tág mezején.
Enkidu elállja Nimród útját,
kapu kőküszöbén elédobban.
Se előre, se hátralépni
nem engedi, küzdeni hívja.
Nekitüzesedve ölremennek,
öklelőznek veszett kosokként.
Kiszakad az ajtótábla,
megremeg a fal.
Nimród és Enkidu

nekitüzesedve ölremennek,
öklelőznek veszett kosokként,
birkóznak az utca porondján.
Kiszakad az ajtótábla,
megremeg a fal.

Áll Nimród keményen, nem ingadozik,
mint a földbevert cövek, úgy áll,
visszalöki Enkidut a küszöbről.

Nem bírván szörnyű erejével,
szóval mondja Enkidu Nimródnak :
"Nagyhírű, verhetetlen hősi sorra
szült téged, Nimród, Ninszunna asszony,
anyád, a karám vadtehene !
Vezérül emelt férfiak fölé,
királyul emelt az ország fölé,
bizony, uralkodásra kent föl Enlil!"
Megölelték-csókolták egymást
s örök barátságot fogadtak.
Válasz erre

szemtelen rigó ( #10 ) 2014-11-30 15:37:30
Privát üzenet
III. TÁBLA

Ismét Uruk a történés helye,a tábla Nimród hadi készülődéséről szól, Humbaba ellen. Enkidu erejét aláásta_a kicsapongás, barátjának panaszkodik emiatt, ám Nimród szíve mással van tele: nagyravágó tervekkel - hadjárat terveivel. Messze-messze Uruktól, a híres cédruserdő istenfája a legdicsőbb építmények anyaga: azt akarja Nimród kivágni. A cédruserdő őrizetére Enlil isten félelmetes szörnyet teremtett: Humbabát. Samas isten azonban még Enlillel is szembeszáll, hogy Humbabát elpusztíthassa: támogatja Nimród tervét.

Nimród úgy akarja, hogy Enkidu, aki pásztorként a nagy nyugati tenger partjaira is elvetődött, és jól ismeri az utat Humbabához, Enkidu vezesse a vállalkozást. Enkid fél: messze van a cédrushegy, járatlanok az utak, Humbaba szörnyűséges, senki sem állhat meg ellene. Barátja kicsúfolja: éppen ő félne, akit fenevadak neveltek, a természet edzett? Nimród megy: hírnévre, dicsőségre, fiának becsülésére vágyik. Nem csupán magának: .. Uruknak, is dicsőséget akar szerezni haditettével. Végül Enkidut is sikerül meggyőznie. Elkészíttetik a fegyvereket. A város vénei még aggodalmaskodnak, de a hősi elszántság láttán ők is áldásukat adják; óva intik Nimródt: legyen körültekintő; kérik Enkidut: épen hozza haza királyukat. Enkidu Nimróddal együtt könyörögni járul Samas elé: együtt kérik közbenjárásra Ninszunt is, kettejük óvószerető anyját. Majd imájuk végeztével az urukiak búcsúszavától kísérve hagyják el a várost.

Az eseményeket egy másik óbabiloni táblán olvashatjuk

Szeme könnyel árad, szíve búval terhes,
keserűen nyögdécsel.
Enkidu szeme könnyel árad,
szíve búval terhes, keserűen nyögdécsel.

Hozzáhajol Nimród, szóval kérdi tőle:

"Szemed könnyel árad, szíved búval terhes,
keserűen nyögdécselsz miért búsulsz, barátom?"
Szóval felel Enkidu néki,
Enkidu panaszolja Nimródnak :
"Az asszonyi kezek, barátom,
inaimat kiszakították!
Karom gyönge az öleléstől,
erőm elszállott, semmivé lett
Karom fáradt az öleléstől,
erőm elszállott, semmivé lett!"
Szóra nyitva száját, e-képpen
beszél Nimród Enkiduhoz:
"Távoli földön, cédrus erdejében,
lakik Huvava: iszonyattal teljes.
Jöjj, Enkidu, a cédrus erdejébe,
öljük meg a hatalmas Huvavát,
oltsuk ki életét!
Megmentem országunkat a gonosztól
s kinyitom az Anunnakik
lakóhelyét is!"

Szóra nyitva száját, e-képpen
szól Enkidu Nimródhoz:
"Jól ismerem azt a hegyet, barátom!
Jószág után eleget jártam arra.
Kétszer tízezer óra járóföldre terjed az erdő!
Ilyen rengeteg erdő közepébe ki merne lépni?
Huvava bőgése özönvíz, szája tűz-katlan,
lihegése szélvész! Ilyen vakmerő vágyat
miért forralsz ?
Párja-még-nem-volt harcra miért készülsz?"
Szóra nyitva száját, e-képpen
beszél Nimród Enkiduhoz:
"Föl akarok hágni ama hegyre!
Fölhágok a cédrus hegyére!
El akarok jutni az erdőbe!"
Szóra nyitva száját, eképpen
szól Enkidu Nimródhoz:
"Mint juthatnánk ela cédrus erdőbe ?
Őrizője, ó Nimród, igen hatalmas,
nyughatlan bajnok.
Huvava bőgése özönvíz,
szája tűz-katlan, lihegése szélvész!

Hatszor két óra járóföldről meghallja a lábak lépését
és a földjét taposni bátrat lefekteti örök időkre -
ki merne hát az erdejébe lépni?
A cédrus erdő hív őrizetére
Enlil hétszeres iszonyatba öltöztette!"

Szóra nyitva száját, e-képpen
beszél Nimród Enkiduhoz:
"Ki élő szállott már égbe, barátom?
Ki székel örökkévalóként fölséges Samas trónja mellett?
Megszámlálva az ember napjai:
víz futása, szél fúvása, amit tesz!
Féled a halált, remegsz falevélként
te gyáva hős, erőd is elhágy?
De nézz reám, amint elől megyek!
Kövess bátran, nevessen szád, ne félj!
Ládd, én nem félek, mert ha meg kell halnom
e harcon, hír-nevem örök leszen!

"Huvava szörnyű vasától esett el"
- mondogatják, emlékezve reám.
S ha később tán utódom születik,
csodálattal kérdez tőled felőlem:
"Mondj el mindent, amit tudsz,
az apámról!"

És te, ki erdő gyöpágyán születtél,
fenevadak között növekedtél,
miért is félnél?"

Csalogatod szívemet, betegíted.
Reájuk vetem bátran kezemet
és a cédrusok elzuhannak.
Örök hírt keresek magamnak.
Hamar a fegyvermívesekhez!
Sebtében öntsenek fegyvereket!"

Mentek a fegyvermívesekhez, gyors munkára sarkallva őket.
Nekifeszültek a mesterek, s el is készültek idejére.
Nagy fejszéket öntöttek
s bárdokat -

három talentum volt súlya egynek-egynek.
Szépmívű tőröket is kovácsoltak-
nyomtak vagy két talentumot a pengék.
Markolatuk harminc minát nyomott,
harminc mina arany használtatott el.
Nimród és Enkidu tíz talentumnál is
nagyobb súlyú bronzot hord a testén.

Hallván a hadi készülődést,
a nép Uruk hét-záras kapujában
összesereglik.
Nimród köszönti a város véneit.
Azok Nimród színe elé gyűlnek.
Szóra nyitva száját, mondá Nimród:

"Hallgassatok meg, vének, engem!
Látni akarom, amiről beszélnek
sok csuda dolgot; aminek hírével
telvék az országok; én, Nimród, látni s legyőzni
akarom a cédrus iszonyatát!
Meg akarom a világnak mutatni:
erősebb, hősebb az uruki sarjnál sehol, soha nem termett!
Reájuk vetem bátran kezemet és a cédrusok elzuhannak!
Örök nevet szerzek, örök hírt!"
Kiáltotta Nimród barátja nevét
és a jósjelet fölfedte előtte.
Nimród orcáján a könny lecsordult,
szavát így szabta, barátjához szólván:
"Nem ismerem azt az országot,
útját soha még nem jártam meg.
Kenyérre mint lel ott az ember, azt se tudom.
Szeretnék élni még sokáig
jó egészségben, csak azért hogy
szívbéli örömmel szeretni,
szívbéli hálával tisztelni,
téged, barátom, sose szűnjek!
Magas trónra ültetlek, te hatalmas!"

Hozták a fényes fegyvereket.
Vállára íjat, oldalára tegezt akasztott.
Fejszét függesztett a tegez fölé.
Egy másik fejszét övébe dugott.

Fölállottak, hogy útra keljenek.
Nimródnek utánakiáltották :

"Mikor térsz majd vissza Urukba?"

Nimródt a vének megáldják, jótanáccsal
lágyítva kemény útja veszedelmén.
"Ne bízd el magad, Nimród, erődben!
Nyitott szemmel járj! Óvatos légy!
Enkidu lépjen te-előtted
- tud minden utat, ismer minden ösvényt-
ő vezessen Huvava erdejében.

Győzelem szegődjön nyomába Enkidunak, aki elől-jár!
Nyitott szemmel, óvatos szívvel lépjen Huvava erdejébe!
Adná Samas, hogy szándékod betelnék
s szemmel láthatnád, amit szád kimondott!
Lábad előtt az elzárt utakat,
talpad alatt a járhatatlan ösvényt,
fejed fölött az égigérő
hegyeket Samas nyissa meg előtted!
Teljes örömben teljék életed,
Lugalbanda föléd hajoljon
s meghallgasson, mikor kiáltasz!
Kisgyerekként mindent megkivánj, .
és minden kívánságod teljesüljön!
Huvava lángját ha kioltád,
sarkad alá vethessed mindazt,
amire már szemed vetetted!
Ha szomjúhozol, kutat áshass;
de gondold meg, hogy tömlőd tiszta,
hűs vizéből Samas is áhít -
hűs vízzel áldozzál Samasnak !
S mindörökre eszedbe véssed
Lugalbanda tiszteletét is!"

Nimród szóra nyitja száját s Enkidunak ezeket mondja:
"Jöszte, pajtásom, jöszte vélem a fényességes palotába;
a fényességes palotába, Ninszun királyasszony elébe;
Ninszun királyasszony mindent tud, fölnevelő édesanyám ő;
Ninszun királyasszony mindent tud - tervet készít majd
lépteinknek!"

Kézenfogták egymást, úgy mentek a fényességes palotába;
a fényességes palotába, Ninszun királyasszony elébe.

Amint a palotába értek, hős Nimród előre lépett.
"Ó, Ninszun, hadra kelek immár, Humbaba táborhelye ellen,
ki a cédruserdő királya s nagyon messzire lakik innét.

Harcolni vágyom Humbabával, Humbaba vesztésére vágyom,
olyan földre, melyet nem láttam, olyan harcba, milyet nem
vívtam addig, míg visszatérek onnét, míg a cédruserdőt kivágom
s tövét tépem mi országunkból Samas elleni sok nagy bűnnek:
kérlek, könyörögj te is értem Samashoz, hogy lenne segítőm!"
Ninszun asszony, hallván fiának, Nimródnek bátor beszédét,
öltöző kamrájába tért és legszebb ruháit öltözé föl.
Karjának aranykarikáit, mellének ezüstlemezkéit,
nyakának drágakőfüzérét, feje gyöngybetétes süvegjét
minden díszét helyén viselte!
Föláll s elindul Ninszun úrnő,
föllépdel a magas lépcsősor kőfokain,
a függőkertek és teraszok emelkedőin,
megy sietve, míg el nem éri a lépcsők és teraszok föntjén,
a főhelyen Samas oltárát, melyen égő áldozatokkal engesztelik a tüzes istent
Ninszun úrnő is odajárul, szent magvakat szór a parázsra,
s így kiált, kezét fölemelve:

"Nyugtalan szívvel verted őt meg,
zsákmányra éhes büszkeséggel,
mely a világ fölött kerengve, éles szemmel lesi a prédát.
Most is nagy útra ösztökéled, Humbaba táborhelye ellen,
ki a cédruserdő királya s nagyon messzire lakik innét.
Vele fog a fiam csatázni, Nimródot vesztésére küldöd,
olyan földre, melyet nem ismer, olyan harcba, milyet nem vitt még
s én gyászolom, amíg távol van, míg a halál feszített íjjal
les ki reá a cédrus erdő fái közül, Humbaba ordas
őrzőinek dárdahegyéről. .. Samas, nagyúr, én sírok addig
és gyászolok, hamuban ülve, míg fiamat, a nyughatatlan
hős Nimródt, vissza nem hoztad ...
Ajához, a kegyes arához, szólván szólok, könyörögvén könyörgök:
járuljon, Samas, trónusodhoz, szószólója légyen előtted!
Te kísérd a veszélyes úton, te légy mellette napvilágnál,
Aja pedig nyugalmas-biztos éji táborba elvezesse!"
Ellobogván szent tűz, imádság, Ninszun az oltárt odahagyta
s Enkidut szólítá, e-képpen kérlelvén meg a párducléptűt:
"Enkidu! Ha nem szakadtál is ölemből- éppenúgy szeretlek;
fiam testvéred s anyád lettem én: Nimróddal egyenlő vagy
szívemben!
Enkidu, őrizd fiamat! Hozd vissza épségben a királyt!"
Hallván Enkidu az úrnő beszédét, szóval mondja, fölfeleli Ninszunnak:
"Királyasszony, Nimródért ne aggódj! Visszahozom épségben a királyt!"
Válasz erre

szemtelen rigó ( #9 ) 2014-11-30 15:19:40
Privát üzenet
IV.TÁBLA

A cédruserdőhöz érkezett a két merész hódító - Útjukat gyors menetben tették meg. Az erdő kapuja előtt mindketten biztató szókat szóltak: innen már az ellenség,földjén, céljuk térein járnak. AZ események pontos menetét a töredékes szöveg homályban hagyja, de az kitűnik, hogy Enkidut újból elfogta a kétségbeesés. Bősz bölényként szökött az erdő kapujának, még kihívóan ordított is a messzeségbe, a finoman halló Humbabához, de karja megsebesült. Nimród azzal biztatja, hogy meggyógyul, hogy most már úgyis győzni fognak, és ha meghalnának is, immáron övék a vágyott dicsőség. Óvatosan folytatják útjukat, Humbabához közeledvén.

Nimród és Enkidu útjáról és megérkezéséről szól az újasszír tábla:

Útnak eredtek, gyors irammal, húsz mérőföldig meg sem álltak,
akkor kardjukat földbe szúrták, s tarisznyát bontva, megpihentek
Harminc mérföldnyi járóföldre éj lépte be őket - ledőltek.
Egész nap ötven mérőföldnyi utat tesznek meg, csodaképpen
Másfél hónapi járóföldet három nap alatt járnak végig.
Napnyugta előtt kutat ásnak - hűs vizét Samasra köszöntik.
A cédruserdő kapujában szólott Enkidu Nimródhez:
"Hős barátom, emlékezzél hát: miként határoztál Urukban?
Várja jöttöd a cédruserdő! Hágj föl a cédrushegyre bátran!
Ne feledd, hogy te Nimród vagy, Uruk sarja, királyi ember!"

Bátorodik Nimród szíve Enkidu szájának beszédén, régi szándéka új lobot vet, kiáltván kiált barátjához:
"Hágj föl mellé, sebten ragadd meg!
Hamar, hogy el ne meneküljön!
Surranj a fák törzséhez bújva,
közelíts hozzá - és ne féljél!
Ha sikerült már megragadnod,
tépd föl hétszeres védőburkát,
de vigyázz - ha egyet leszaggatsz,
hat marad még mindig alatta!"

Mint veszett bölény, úgy szökött fel, bömbölve a kapunak ugrott,
körülnézett veszett bölényként s az erdő őrét szólítgatta,
Humbaba nevét kiáltotta, Humbabát hívta hangos szóval.
Szóra nyitva száját, e-képpen szólott Enkidu Nimródhoz:
"Ne menjünk tovább, ó, barátom, ne menjünk az erdő szívébe!
Karom súlyos sebet kapott, midőn a kaput döntögettem!"
Szóval mondá, fölfelelé Nimród, barátja, Enkidu szavára:

"Egy-testvérem, miért csüggedsz el?
Miért siránkozol gyerekként? Mindet megtettük már az utat
- s a cél előtt, te visszalépnél ?
Ismered hiszen jól a harcot, eleget forogtál csatákon,
szembenéztél sűrűn halállal- érintsd meg köntösöm s ne félj hát!
Felejtsd el a halált egészen, bátran lépj a kapun keresztül!
Elmúlik a fájás karodból, hasogató sebed beforrad!
A cél előtt erőd feszüljön, a cél előtt szíved lobogjon!
Az erős férfi, a megfontolt, előlhalad körülfigyelvén,
óvja magát, nem gyávaságból, de hogy hadi célját elérje!
S ha mégis ott-veszne a harcon - örök nevet szerzett magának!"
A zöldbe-borult hegyen átjutottak.
Szavaik csöndesek valának
s ők maguk is nagy csöndben lépegettek.
Válasz erre

szemtelen rigó ( #8 ) 2014-11-30 15:14:13
Privát üzenet
V. TÁBLA

A tábla itt sem ép, de az események világosak. Humbaba legyőzéséről, a vállalkozás befejezéséről szól a szöveg, amelynek egyes részei egymástól jó ezer év jó ezer kilométer távolságra készültek ugyan, mégis azonos mondafonálra fűződnek sorban.

Nagy utat kell még megtenniök, hogy szemtől szembe láthassák Hummbabát. Gyorsan haladnak. Éjjel pihenőt tartanak. Három álom lepi meg egymás után Nimródt. Mindháromra felriad. Elmondja őket Enkidunak. Az első álom Nimródra vonatkozik: azt jósolja, hogy épen kerül ki a hadból. Enkidu biztatásnak érzi az álmot, de hogy pontosan mit gondol, csak a tábla törmelékei tudhatják. A második álom Hummbabára és a cédrushegyre vonatkozik - Enkidu is így érti. A harmadik álmot Samas küldi Enkidu felől, Nimród kérésére. Az álom ijesztő: vihar, halál, szörnyűség láttatnak benne: ez volna Enkidu majdani sorsa? ..
Nimród a párviadal előtt Samas segítségét kéri, érdemeire hivatkozván. A segítség: hatalmas nyolc szél Humbaba ellen - és az erdő óriása megrémül, alkudozni próbál; adná már a cédrust is, csak mentse életét. De nem alkuszik a két hős megölik Humbabát. - Egy másik szövegezés Samas szeleit nem említi. A két barát először Humbaba pusztító ragyogását teszi ártalmatlanná, azután öli csak meg Enkidu a Hermon s Libanon rémét, az erdő őrizőjét, Enlilt nemcsak ezzel, de az Anunnakik megsértésével is haragra ingerlik. Haditettük diadiajelét és zsákmányát: a kivágott cédrusokat az Eufrátesz szent vizén szállítják Urukba.

----újasszír táblatöredék-----

Megtekintik a cédruserdőt, fölmérik hosszát, szélességét;
föl sudarát a cédrustörzsnek, föl karcsúságát, vastagságát;
megszemlélik a széles utat, az egyenes futású ösvényt;
látják Irnini szenthelyét; a cédrushegy kékes kupoláját.
A hegy előtt királyi-büszkén őrködik, egyenes derékkal
a cédrusfa - királyi teltség! S királyi ujjongás az árnya!
Fölkerekedtek, útra keltek - idő múltán pihenni ledőltek.
Álom folyta be Nimródnak tagjait; riasztó álom fojtogatta.
Éjfélkor véget ért az álom.
Álmát elmondja Enkidunak, nagy fennszóval ekként kiáltva:
"Barátom, nem te szólítottál Mi riasztott, mire ocsúdtam?
Kezeddel nem te érintettél ? Mintha megráztál volna, úgy volt ... "

"Barátom, másodszor is álmot álmodtam, rémest és ijesztőt:
ledőlt a hegy, amelyen álltam, ledőlt és lábaimra omlott ...
Rémületes fény lobogott föl. ..
Akkor egy férfiú jelent meg,
gyönyörű ábrázatú, szép járású ...
Felém lépett, kivont a hegy alól,
vízzel kínált, nyugtatta szívemet.
Majd fölsegített s járni biztatott ... "

Szóval mondja Enkidu akkor
Nimródnak, annak az istennek:
"Bizony, indulnunk kell, barátom! ...
Most látom csak,
mennyire meghökkentő meghökkentő a hegy!
Minden csontomban félelem vacog!

A férfiú, akit álmodban láttál,
akit két szemed megpillantott:
a férfiú, aki megmentett:
jó bírt, szerencsés folytatást jelent!"

Az álmot egy újasszír tábla is elbeszéli,

majd így mondja tovább Nimród és Enkidu történetét!:----

Szóval mondá Nimród Enkidunak:
"Barátom, másodszor is álmot álmodtam, rémest és ijesztőt:
Nagy hegy csúcsán állottunk ketten; állottunk teljes dicsőséggel;
s egyszerre csak szörnyű robajjal mélybe zuhant a hegy alattunk ...
"Enkidu örömmel kiált föl: "Barátom, jót jelent az álmod;
Nimród, jós-álmod szerencse; Nimród, jós-álmod örömhír!
Az a nagy hegy a cédrus erdő hegye - azt láttad elzuhanni;
az a nagy hegy Humbaba sánca - annak köve omlik alattunk ...
Elfoglaljuk a cédruserdőt, rajtaütünk Humbaba sáncán;
leverjük a bősz fejedelmet; holttestét a gyöpre kivetjük!"
Útnak eredtek, gyors irammal, húsz mérőföldig meg sem álltak,
akkor kardjukat földbe szúrták s tarisznyát bontva, megpihentek.
Harminc mérföldnyi járóföldre éj lepte be őket - ledőltek.
Egész nap ötven mérőföldnyi utat tettek meg csodaképpen.
Napnyugta előtt kutat ástak - hűs vizét Samasra köszönték.
Nimród fölhágott a hegyre s égő áldozattal adózott
a hegy istenének, kiáltván fennszóval az istent imigyen:
"Ó hegy, jós-álmot hozz szememre: mutasd meg, mi lészen a sorsunk?"
A hegy istene Enkidu felől mutatott álmot Nimródnek
---Nimród harmadik álma újasszír táblán----


Mint aki mély iszapba hullott s testrészei sárba ragadnak, úgy folyta be Nimród testét az álom-sár, a nehezítő. Második őrjárat szakában, nyomasztó álmából fölébredt, fölkelt, Enkidut megkereste s így szólott Nimród a hőshöz:
"Barátom, nem te szólítottál? Úgy hallottam, nevem kiáltod Nem illetted vállam kezeddel?
Úgy éreztem, költögetsz engem!
Vagy tán egy isten ment el erre s ő hajolt le, hogy fölriasszon?
Barátom, harmadszor is álmot álmodtam, rémest és ijesztőt:
az ég, mint megsebzett oroszlán ordított, hogy vére fagyott meg az élőknek;
a föld kiáltott, mintha iszonyú zuhanással
a poklok fenekére hullnék; a vihar keselyűin ülve
szállott fekete szárnycsapással a sötétség és bekerített.
Az éjjellé sötétült nappal sátorát villám hasogatta,
a fellegek megsűrűsödtek s halál hullott alá belőlük.
Azután a villám kilobbant s a magasból alázuhant tűz hamuvá hűlt a lábaimnál.
Ezt álmodtam. Szívem barátja, hős Enkidu,
ülj ide mellém s mondd el, amit álmomról gondolsz!"

Nimród fejszét fog kezébe,fejszével a cédrustörzshöz sújt.
Fölveri az erdei csöndet a fejsze súlyos csattanása;
retten Huvava, talpra ugrik,hánykolódik dühös haragban:
"Ki merészel földemre lépni?
Hegyeim füvét ki tapossa?
Cédrusfám törzs éhez ki sújtott?"
Szólott Nimródhoz az ég napistene,
szólván szólott Samas e-képpen;
"Menj közelébb !
Tőle csöppet se félj!
Menj közelébb, amíg eléred!
De házába, vigyázz, ne lépj be!"
Gyors patakokként zuhogtak alá
Samas igéi az égből.
Az ég napistenéhez, a legfőbbhöz,
Nimród ígyen szólt szavával:
"Emlékezzél rá:
ama szent napon a városban
oltáraidat helyreállítottam!
Most én eléd, égi napisten elé, leborulok.
Megtaláltam végre az utat.
Segíts a célhoz!"
Hajlik Nimród kérésére
nagy szíve az ég napistenének.
Szél támad, üvöltő, hatalmas,
metsző, vágó - Huvava ellen;
északi szél, sas-szárnyon szálló,
orkán kerekedik, forgószél,
viharos szél, izzó-szél, hideg szél,
minden-életet-elölő szél,
támad a szelek valahánya,
mind a nyolc szél üvöltve támad:

Huvavát szembe-hátba éri,
se té- se tovalépni nem bír
meddő harcát ekkor föladja,
Nimródhoz ekkor imígy szól:

"Szolgád leszek, uram legyél te!
A növényeket, amiket ültettem,
egytől-egyig néked ajánlom.
Fogadd el mind a cédrusokat is,
vágd ki őket s építs házat belőlük!"

Tőle csöppet se félj!
Menj közelébb, amíg eléred! De házába, vigyázz,
ne lépj be!"
Gyors patakokként zuhogtak alá Samas igéi az égből.
Az ég napistenéhez, a legfőbbhöz, Nimród igyen szólt szavával:

"Emlékezzél rá:
ama szent napon a városban oltáraidat helyreállítottam!
Most én eléd, égi napisten elé, leborulok
Megtaláltam végre az útat.
Segíts a célhoz!"

Hajlik Nimród kérésére

nagy szive az ég napistenének.
Szél támad, üvöltő,
hatalmas, metsző, vágó
Huvava ellen; északi szél,
sas-szárnyon szálló, orkán kerekedik,
forgószél, viharos szél, izzó-szél, hideg szél,
minden-életet-elölő szél,
támad a szelek valahánya,
mind a nyolc szél üvöltve támad:
Huvavát szembe-hátba éri,
se té- se tovalépni nem bír
meddő harcát ekkor föladja,
Nimródhoz ekkor imigy szól:
"Szolgád leszek, uram legyél te!
A növényeket, amiket ültettem, egytől-egyig néked ajánlom.
Fogadd el mind a cédrusokat is, vágd ki őket s építs házat belőlük"
Szóval mondja Enkidu Nimródnak :
"Mely szavakat szólott ez? Ne hallgasd meg!
Oltsd ki életét!"
Akkor hát fejét vették Huvavának
Az óbabilóni tábla így mondja el a párviadal történetét:
Szóval mondá Nimród, mondá Enkidunak:
"Ha megérkezünk, ha lesujtunk,
kardunk vasától föllángol s kialszik
a varázslatos fénysugárzás
és vele-hal a ragyogás is!"

Enkidu ekként felelt Nimródnak :
"Bölcs példaszó :
Aki a kotlóst befogja, bírja mind a csirkét!"
A varázslatos fénysugárzást
hagyjuk későbbre, úgy bolyong majd
anyavesztetten, mint a csirke,
bolyong csipogva, egymagában!
Azt mondom, hogy a fővel végezz
tagjai úgysem élhetik túl!"

Meghallgatta Nimród e beszédet,
fejszét ragadott kezébe,
tőrét öve mellől kirántá.
Gyors csapással nyakához vágott,
másodszorra Enkidu sújtott,
harmadszorra Enkidu sújtott
Huvavát földre terítette.

Harsant a csönd, az ijedelmes,
kővé dermedett a rokonság:
atyafiuk oda - halott Huvava!

Kétszer két órányira hallik,
mint jajgat-kesereg a cédrus:
Enkidu Huvava fejét
mellőle ütötte a porba
s körülötte vágja ki majd
a sátor-lombú erdőséget.

Enkidu kardjának vasától
az őriző feje legördült:
nem él már, akinek szavára
megremegett Hermon s Libánon
halott Huvava, haragjától
nem kell félniök a hegyeknek,
halott Huvava, mostan immár
a nyugtalan szirt megnyugodhat!

Huvavát számos őriző,
a varázslatos fénysugárzás
vigyázója követte még
Enkidu mind levágta őket!
Ezek hétszeres halált halván
nyolc sékel súlyú hálót és tőrt,
nyolc sékel súlyú holmit vett le
barátja válláról, e-képpen
könnyítve annak terhelésén.

Föllelte s megnyitotta az Anunnakik lakóhelyét is.
Majd a Nimród döntögette fáknak rönkjeit ásta ki a földből.
Szóval mondá Enkidu Nimródnak :
"Isten-ember, öld meg hát, a cédrust, az isten-fát!"
Az Eufrátesz szent vizéhez legörgették a cédrust,
az Eufrátesz szent vizén leúsztatták a cédrust
Válasz erre

szemtelen rigó ( #7 ) 2014-11-30 14:57:30
Privát üzenet
VI. TÁBLA

Urukban nyugalom helyett újabb vad kaland várja a két bajnokot, ezúttal Istár miatt. AZ istennő meglátta Nimród délceg szépségét, amikor a hős a forrásnál mosakodott, s szerelemre lobbant Uruk királya iránt. Csábítja Nimródt minden földi jóval, de ő mm enged, sőt merész biztonsággal még szemére is veti a parázna istennőnek mindazt a gonoszságot, amit unt szeretőivel elkövetett. Istárt sérti a nyers beszéd, bosszút esküszik Nimród ellen. Anut kéri, teremtsen egy hatalmas bikát, amelyik majd megöli a dacoló hőst - s ha nem teremt, Istár lemegy a holtakhoz, az élők ellen vezeti őket. Anu fél, hogy Nimród miatt a többi ember is elpusztul, de Istár, aki istennője nemcsak a szerelemnek, de a szaporodásnak, termékenységnek is, megnyugtatja.

A égi bika Urukban mindenkit megrémít, csak Nimród és Enkidu mer szembeszállni véle.
Hosszú harc után megölik a fenevadat. Istár kétségbeesetten átkozódik;
Enkidu fenyegetésként, arcába vágja a bika kitépett hímtagját :
vigyázzon, még ő is pórul járhat!

A nép gondtalanul vigad a tetem fölött :
a bika szarvát Nimród győzelmi jelként viteti atyja, Lugalbanda templomába.
Csak Enkidu nem nyugszik ezen az éjszakán: riasztó álmok fojtogatják.
Újasszír tábla Istár és Nimród viszályáról

Mosakodik tetőtől talpig, tisztálkodik forrás vizében,
hosszú haját végigsimítja, megfésülve vállára ejti.
Ledobja a bevérzett gyolcsot, fölveszi a patyolat-inget,
ünneplőjét fölébehúzza, kendőket köt keresztbe mellén,
koronáját fejére tűzi, kendőket köt keresztbe mellén.
Meglátja őt felséges Istár s szépségétől gyúl szerelemre.
"Szeress engem, ó, hős Nimród! Éljünk férj ként és feleségként !
Tiéd legyen ölem gyümölcse,...enyém legyen ágyékod magva!
Aranyszarvú s drágakövekkel kirakott gyors harciszekéren térsz meg hozzám majd a csatából
s amikor a házba beléptél füstölőmből királyi cédrus részegítő illata csap meg!
Amikor a házba beléptél, eléd jönnek a trónon-ülők:
király, herceg, sok-sok hatalmas alázkodva lábadhoz omlik
s ételt, italt s drága kenettel töltött kancsót raknak elébed.
Kettősöket ellik juhnyájad, hármasokat kecskéid nyája,
hátas szamarad öszvérekhez, hátas öszvéred elefánthoz,
paripád a sebes szélvészhez hasonlít majd - csak szeress engem!"
Felel erre dicső Nimród, a hős bajnok szólal e-képpen:
"Amit ígérsz, tartsd meg magadnak! Elég nekem az is, amim van!
Elég nekem az ünneplő ing, elég nekem a drága kendő!
Ételt s italt se osztogasson király s herceg - van nekem bőven!
Király-módon eszem naponként, isten-módon iszom naponként!

Olyan vagy, mint a nyitott ajtó: minden kis szél verdesi sarkán.
Olyan vagy, mint a rozzant kastély: keresztülfúj rajta az orkán.
Olyan vagy, mint az elefánt, ha kötélhálóját elszakítja!
Olyan vagy, mint egy zsák szurok, mely a szolga vállát meghajlítja !
Olyan vagy, mint a lepecsételt tömlő: vized szomjat nem olthat.
Olyan vagy, mint mészkő-alapzat: nem bírsz te meg márványfalakat !
Olyan vagy, mint a lopott jáspis: veled senki nem dicsekedhet!
Olyan vagy, mint a szűk cipellő: elátkozott mind, aki fölvett!
Volt-e férjed, kit nem hagytál el? Volt szeretőd, kit nem csaltál meg?
Volt egy is bár, ki nem ment tönkre azok közül, akik szerettek?
Tammúznak, a szerelem ifjú, nap-homlokú szép istenének,
- ő vont magához legelőször - csókjaiért mivel fizettél? S
ok éven át búsult miattad, sírt érted a megcsalt szerelmes!
S a második? A tarkatollú? Gerjesztetted vad szerelemre,
hogy ész nélkül rohant utánad s szárnyát törted, mikor elért már!
Megrokkanva bolyong az erdőn s ezt kiáltja: "Eltört a szárnyam!"
Szeretted a hímoroszlánt is, mégis hétszer és újra hétszer
hadd kínlódjék - verembe csaltad!
S nem ostoroztad-e halálra a tüzes mént, a harcra szomjast?
Előbb kéjre gyújtottad testét, azután a hátán termettél,
hét s újra hét mérföldre űzted s végre mikor egy tiszta forrás elé rogyott,
hogy oltsa szomját - ivóvizét is fölkavartad!
Idős anyja, Szilili nénő, azóta is zokogva átkoz.
Hát a pásztort, a szelíd őrzőt, aki hamut szórt lábaidhoz,
aki naponként gödölyécskét áldozott föl tiszteletedre,
miután kedved betöltötte, nem változtattad hímfarkassá?
Rémült nyája futott előle, furkósbottal kedvelt bojtárja zavarta el
és hű kutyái megszabták bundáját uruknak.
Isullánu, atyád kertésze, kedvedbe járt, (úrnője voltál!)
virágokat szedett csokorba, asztalodat földíszítette,
de te rá is szemet vetettél s csábítgattad ilyen szavakkal:
"Isullánu, ó,Isullánu, öntsd át belém férfi-erődet!
Jer, lakjál jól, egyél-igyál csak, hogy jobban győzd ha majd velem hálsz!"
Fejet csóvált s így szólott akkor Isullánu, a derék férfi:
"Mit követelsz tőlem, te úrnő? Vajon anyám nem sütött-főzött otthon nekem, egyszem fiának?
Mire való az olyan étel, melyből erő helyett romlását, gyászos végét eszi az ember?"
Meghallgattad ezt a beszédet s haragod a kertészre lobbant:
vergölődő, vak denevérré változtattad szegényt legottan.
S most én kellek, engem kívánnál? Látom is már, mily sorsra juttatsz!"
Így Nimród. Hallgatott Istár s midőn a hős elkomorodva befejezte vádló beszédét,
az istennő szörnyű haraggal sarkon fordult és meg sem állott,
míg el nem érte apja-anyja téglafallal körülkerített, soktornyú égi palotáját.

Elébe jött Anu, az isten, elébe jött Antu istennő.
"Atyám - szólott Anuhoz Istár
meggyalázott engem szavakkal, sértett mezítlen, nyers beszéddel,
viselt dolgaim fölnagyítva, szíven talált Nimród engem
- kérlek, büntesd meg őt e bűnért!"

Szóra nyitva fölséges száját, szól Istárhoz Anu eképpen:
"Bizonyára magad idézted fejedre a Nimród átkát!
Ezért sértett meg durva nyelvvel, ezért talált beszéde szíven!"
"Mindenható! Teremts lángokból s a fekete vihar szeléből, földrengésből és jégesőből
s mindenből, ami veszedelmes egy nagy bikát:
szügye bozontos s hatalmas legyen, mint a hegység,
négy lába, mint négy márványoszlop, homloka, mint a bazaltszikla,
szeme villámokat lövelljen, szarva az ég vásznába szúrjon -
ezt a bikát arra neveljük, hogy a sértőt agyontapossa ! ...
Tiltakozol ? Fejed csóválod? Nem ily véget szánsz Nimródnak?
De tudd meg: ha kíméled őt és nem bünteted vétkét halállal,
lemegyek az alsó kapukhoz, melyek a holtak birodalmát rekesztik el s betöröm őket ..
Földre hullik a meglazult zár, csikorogva fordul a sarkán és kinyílik a kapu szárnya!
S előtódul fehér lepelben, merev karját előrenyújtva,
a nyelvetlen, a néma tábor, üveges szemét rám mereszti
s én vezetem; föl, föl, a fényre, a föld virágzó fölszínére !
Utánam a kiéhezett had, csattog a sok elsárgult fogsor:
ezek fölfalnak minden élőt, zabálják a friss csecsemőhúst,
leharapják a duzzadt emlőt, melyből a tej állukra csordul,
nem marad egy anya s egy gyermek, kinek éhségük megkegyelmez
s a férfihúst, a mámorítót, ezek dülledt szemmel zabálják,
kiszívják a vitézek vérét, rostjaiktól erőre kapnak,
hogy a végén ez árnyék-testek, e hústalan-vértelen vázak.
élőbbek lesznek, mint az élők ... "
Ijedten állt ott Anu isten s imígy szólott a bősz Istárhoz:
"Mit követelsz, fenséges lányom?
Az a bika hét évre minden kalászt fölfal! Mit adsz a népnek?
Gyűjtöttél-e már elegendőt? Gabonamag, gyümölcs elég-e?
És széna az éhes baromnak?"
Mosolyog a ravasz istennő,nyájas hangon nyugtatja Anut:
"Atyám, máris gondoltam erre!
Számlálhatatlan asztagokba gyűjti a nép az évi termést, olyan gazdag volt aratása!
Hadd jöjjön a hét szűk esztendő!
Egyetlenegy ember se hal meg, egyetlenegy barom se pusztul éhség miatt, ezt megígérem!
Anu atyám! Egy fiatal bikát, bátrat, erőset, hathónaposat
teremts elő s kötelét add kezembe!"
Hallván Anu ezt a beszédet, megteremté az ég bikáját
a bikát a földre leküldte, küldé Uruk városa ellen.

Harmadszorra Enkidura rohant, öklelő homlokát nekiszögezte;
ám Enkidu ravasz csellel kitért, félrehajolva a döfés elől.

Majd szilajon felszökött s megragadta szarvánál fogva az égi bikát:
a bika véres tajtékot fútt Enkidu arcába és farkbojtjának egy csapásával messzire-vetette.
Szóra nyitván száját, e-képpen szólott Enkidu Nimródhoz:
"Mily ékes nevet, milyen szép hírt szerzünk fenséges barátom, magunknak,
ha most e bősz bikát lebírjuk!"

Ott Nimród, erőnek erejével rugaszkodván, rontott bikára
s oly hatalmasan ragadá meg, hogy a beste mozdulni sem bírt.
Ott Nimród az állat inas nyakát megmarkolta füle tövénél.
Miután a bikát megölték s alábbhagyott szívük haragja,
Samas elé járultak s mint két édes testvér, egymást karolták s az isten lábához leülve,
dicséretet mondtak Samasnak.
Istár pedig bőszült haraggal rohant elő s a bekerített Uruk falára hágva,
szörnyű átkot szórt Nimród fejére:
"Jaj, Nimródnak, aki engem durva beszéddel meggyalázott;
aki az ég roppant bikáját kegyetlen vasával megölte !"
Hallván Enkidu e beszédet, a bika tetemére rontott:
hímvesszejét tőből kitépte, s az istennő arcába dobta.
" Veled is - úgy mond - azt tehetném, amit tettem e szörnyeteggel !
Ugyan földhöz szegezhetnélek! S beleit karjaidra kötném!"
Istár a templom leányzóit s a papnőket a falra hívta
és a bika teste fölött sirató-éneket parancsolt.
Mívesek gyűlnek a tetemhez, Nimród hívta össze őket;
értelemmel és tudománnyal teljes mívesek tapogatják
a bika szarvát s megdicsérik!
Harminc font súlya egynek-egynek s két ujjnyi tokja szélessége!
Hat vödör olajat - a két szarv öblében ugyanennyi fért el!
Lugalbanda szent templomába vitet Nimród áldozatként,
hálából őrző istenének. S függeszteté a szarvakat az isten ágyas-kamrájának
arannyal megbélelt falára ...
Az Eufrátesz szent vizébe alámerültek s megtisztulva
a harci szennytől-verítéktől, városukba, a bekerített
Urukba tértek - rúdra kötve mutogatták a büszke zsákmányt!
Összeverődik férfi-, asszony- és gyereknépség zsivajogva:
kísérik a hazatérő két hős bajnokot utcák során, föl
a fényes oszlopokon nyugvó palota erős kapujáig.
Nimród a küszöbön állva, így kiált a rabszolganőkhöz :
"Férfiak között ki a legszebb? Hősök között ki a legbátrabb?"
"Nimród! Ő a legbátrabb hős! Enkidu! Ő a legszebb férfi!"
Örömünnepet ül a város. Üstdob döndül, flóta rikoltoz.
"Éj közepén szűnik a lárma; nyugosznak fekvőhelyre dőlve.

Enkidu is elalszik, ámbár rossz sejtések nyugtalanítják. Riasztó álom-indák kúsznak torka felé s ő fuldokolva, panaszos kiáltással ébred. Ijedten keresi szemével Nimródt, a nyugodtan alvót s fölébreszti testvér-barátját:
"Fivérem, mondd, mivégre gyűlnek a komor istenek tanácsba?"
Válasz erre

szemtelen rigó ( #6 ) 2014-11-30 14:35:19
Privát üzenet
VII.TÁBLA

Enkidu álmában az istenek tanácskozását hallja: Enlil, Samas, Anu és Éa vitatkoznak. Anu jogtalannak tartja, hogy a két hős a cédrushegyre hágott, megölte Humbabát, elpusztította az égi bikát: büntetésül meg kell halnia egyiküknek. Enlil úgy ítél, hogy Enkidu haljon, aki a gyilkosságot véghezvitte. Samas védelmébe veszi Enkidut: ő parancsolta Humbaba megölését, ártatlanul halna Nimród barátja! Véleményét elutasítják, s neki magának is szemére vetik, hogy az ember védelmére kel.
Enkidut rémület tölti el, halálfélelem fojtogatja. Keservében a tetteit számlálja elő, okát keresvén: miért is éri a büntetés? A kaput, Hummbaba erődjének kapuját okolja, az sebesítette meg, bánja is már kíméletét iránta. Indulatosan elátkozza a kaput. Hallván az átkot, Nimród hősi könnyekre fakad, vigasztalja barátját, megígéri, hogy Enlilhez könyörög majd életéért. Enkidu régibb okot is talál: az örömleány, az Istárrpapnő szerelmét - az tette őt emberré, az hozta a városba. Iszonyú átkot mond a leányra. Samas azonban inti Enkidut: vajon nem a lány érdeméből jutott-e neki Nimród barátsága, a dicsőség, a hírnév, vagy hát nem Nimród tette őt Uruk második emberévé? "Enkidu még az éj folyamán megnyugszik átkát is visszavonja: hadd legyen boldog, szeretett az örömlány.

Sorsát ezzel sem háríthatta el: újabb álmában keselyű; hátán a holtak országába; repül. Ébredésekor már beteg, s napról napra betegebb lesz; A tizenkettedik napon magához hívatja Nimródt. Elbúcsúzik testvér- barátjától.

Pitymallatkor szóval mondja Enkidu Nimródnak:
"Álmot láttam ezen az éjjelen: az ég magas termében
Anu, Enlil, Éa és Samas tanácskozni gyűltek.
Szóval szóla Anu Enlilhez:
"Az ég bikáját is leszúrták, agyonütötték Huvavát is,
mindezek miatt egyikőjük halálnak halálával haljon!"
Enlil szavát imígyen szabta:
"Kettőjük közül Enkidu haljon meg,
Nimród éljen!"
Mondja mostan az ég napistene,
szóval mondja, fölfeleli Enlilnek:
"Nem az én parancsomra öltek-é?
Az égi bikát s Huvavát legyőzni
én biztattam kettejüket föl-
és most miért Enkidu haljon?"
Dühödve válaszolta Enlil
Samasnak, az ég napistenének:
Szégyen, hogy te,
mintha barátja volnál egyiküknek,
védeni őket naponta leszállasz!"
Leborult Nimród elé Enkidu s lábát átölelte.
Nimród torkát sírás fojtogatta,
könnyei arcára peregtek.

Szólott Enkidu Nimródhoz:
"Szerető felem, egy-testvérem, véremnek drága vére!
Megyek a halál szelleméhez, mögöttem a kapu bezárul.
Egy-testvérem, nem látlak soha többé!"

Enkidu, fölemelve szemét, az értelmetlen ajtóval beszélget, értelme-nincs erdei fával.
Szól érthetetlenül, zavartan, ember-szóval beszél az ajtóhoz:

"Halljad, értelmed-nincsen ajtó,értelem nélkül szűkölködvén!
Kétszer húsz óra járóföldreválasztottam meg én a fádat!
Mekkora út, mennyi törődés,míg a magas cédrushoz értem!
Párja annak sehol nem termett,keressék bár egész országban.
Hetvenkét öl magassága,huszonnégy öl szélessége ...
Ajtó, pántjaid, eresztékeid ezüsttel vertek, arannyal szerzettek:
híres-neves nippuri mester remekelte zárad, sarokvasad!
Mégis, ajtó, ha idején tudom, hogy romlást hoz fejemre a te fád;
hogy ez a te szépséges tested testemnek gyászos pusztulást terem-
fejszémet ráemeltem volna, nádcsóvával gyújtottam volna meg ! ... "

"A kapuban bizony megálltam, Humbaba híres kapujában:
"Kapu, napjaid most betelnek: oszlopod földbe szúrt hegyéig, utolsó szögig elátkozlak.
A király, ki majd jő utánam ajtóságodat összetörje, kapuságodat összezúzza;
az isten, ki majd jő utánam, sarkaidból vessen ki téged!
Változtassa nevem nevére, sarkaidból vessen ki téged,
tépje ki oszlopod tövestül, vessen ki a gyöpszélre téged!
S gyorsan, sietve teljesedjék a szám-reádszórta sok átok"
Hallá Nimród e beszédet s könnyei nyomban megeredtek. Szóra nyitva fölséges száját, Enkiduhoz e-képpen szólott:

"A bekerített, messze-híres Uruk derék lakói közül,
miért, hogy éppen a királynak fejében forog fura átok?
Mi lelt, barátom? Mért súg szíved nyelvednek ily különös szókat?
Ijesztő volt álmod? Valóban! De ijedtséged még ijesztőbb!
Ekkora félelem nem illik az álomhoz, ha mégoly ritka, különös bár!
Ajánlanám, hogy a félsz helyett inkább fohászkodj!
Egészségedért, jó barátom, fohászkodj - erre int az álom!
Én magam is, templomba menvén, imádkozom az istenekhez!
Gyógyulásodért könyörgök majd, isteneid nevét kiáltom!
Enlil, a nagy istenek atyja, segítsen rajtad, arra kérem!
Képed mását szoborba öntik sáfrány-fényű, súlyos aranyból;
nem sajnálom a mívesektől garmadáját a sáraranynak !
Kívánnám, hogy a jövendölés ne a párharc igéje légyen,
mert jaj, az egyszer kimondott szó soha többé nem semmisül meg!

Barátom"

Szóra nyitva száját, imígyen szólott Enkidu a vadászról :
"Gazdagságát Samas pusztítsa el, ifjúságát Samas hervassza meg!
Bemocskolt légyen társai szemében - lába nyomából förtelem fakadjon!
Kivetett csapdái elől messzire meneküljön mind a vad!
Egyetlen egyszer, soha ne legyen életében, hogy vágya teljesednék !"
Dühében ütvén önnön csípejére, szólván szólott a leányzóhoz is:
"Most elátkozlak, te leányzó! Tönkretévőm, most elátkozlak!
Mindörökké az utca légyen lakóhelyed, falak tövében,
kerítés árnyékában éljél! Soha ne találj nyugodalmat,
sárnehéz tested ne pihenjen; szekeresek ostorhegyétől
serkenj talpra hajnali órán s éj közepén durva rugással
részeg ébresszen ölelésre ...
Légy átkozott, mert megigéztél, mézes szóval elcsalogattál barmaim mellől,
a mezőről, idegen földre, városodba: sáncok, falak szűk gyűrűjébe ... "
Hallván Samas ezt a beszédet, lekiált az ég udvarából:

"A leányzót, ki enni szerzett királyi ételt asztalodra,
a leányzót, ki inni szerzett isteni italt asztalodra,
a leányzót, ki Nimródnak barátságát szerezte néked,
miért átkozod a leányzót?
Nimród fivéred, barátod; drága kenetet, drága kelmét, arannyal vert, bíborral bélelt nyugvószéket
és szépenmetszett edényeket kaptál kegyéből, mindenben kedvedet kereste;
a föld királyai csókolják lábaidat s szolgálatodra rendeltettek ki mind a népek. ..
Miattad sír Uruk lakója, miattad jajgat szívettépő, csillapíthatatlan jajgatással,
téged sirat, miattad gyászol szertartással, szomorú gyásszal
Nimród is teljes szívéből, gyászban jajgat majd temiattad,
mint párját vesztett hím-oroszlán, ordítozva rohan alá s föl!"
Enkidu, éles fájásokkal,egyedül, álmatlanul fekszik.
Elmondja súlyos gondjait,éjjel barátjának beszéli.
"Nimród, szeretett barátom, szörnyű álmot láttam az éjjel:
Egyedül állottam a földön, vihartól vemhes éjszakában s hirtelenül mellettem termett valami élő: félig ember, félig saskeselyű ... Ijesztő karmait felém feszítette.
Majd reám fútt s keselyűszárnyak sarjadtak nyomban karjaimból.
"Kövess engem, úgymond, kövess hát! Irkalla hajlékába szállunk!
A sötétség házába szállunk ,Soha-vissza úton röpülünk!
A házat, azt az éjsötétet, nem hagyja el többé, ki egyszer
magas küszöbét átallépte. Fény nélkül él, öröm nélkül él
a halál háza, vaksötétben imbolyognak ott-lenn az árnyak,
port isznak és agyagot esznek. Fény hozzájuk soha nem ér már.
sötétben, vaksin imbolyognak, tollruhát viselnek az árnyak"
A por házában, sötét rajjal, tollruhásan, vak madarakként imbolyognak elő a holtak,
fölborzolt tollú madarakként ...
A por házában jogarokkal, palástokkal és koronákkal
vastagon borítva a padló ... Agyagot esznek a királyok,
port isznak ama fejedelmek, kik a világot leigázták ...
A por házában szűz és ringyó egyugyanazon padkán görnyed;
részegesek és bornemisszák, szolgák és papi fejedelmek,
tudós bölcsek és eszelősök osztályostársak a halálban ...
A por házában él Szumukán; Etana is e ház lakója;
Ereskigál, a tollruhájú királynő országol az árnyak fény-nem-járta,
öröm-nem-látta, koromsötét birodalmában ...

A por házában, sötét rajjal, tollruhásan, vak madarakként imbolyognak elő a holtak .
Könyvre hajolva áll előttük Bélit-széri, az írnok-asszony s számadásukat törli-rója ...
A por házában, mikor engem megpillantott, magához intett,
magához intett és a könyvbe nevem jeleit belerótta.

Barátom, ím, kancsóm betellett : túlcsorduló csöppje lehullik s lehullok én is, földre hullok ...
Te, aki velem vándoroltál s társam voltál annyi veszélyen,
egyedül maradsz nemsokára
Az álom, melyet megálmodtam, sorsomat gonoszul befonja!"
S ama napon, melyen az álmot látta, sorsa máris betellett.
Fekszik Enkid holtraváltan, testét fájások hasogatják;
fekszik Enkidu holtraváltan, nem múlik el, újul a fájás. .
Nem múlik egy napig, kettőig; háromig se, négyig se múlik;
ötöd-hatodnapon nyilallóbb; heted-nyolcadnapon keményebb;
kilencednapon húsbavágóbb, tizedik napon csontbaszúróbb;
tizenegyediken tüzes vas, tizenkettediken jeges kő ...
Előhívatja hű barátját, Nimródt, s így búcsúzik tőle:
"Gonosz rontás szállott meg engem, azért kell vesznem
nyomorultul !
Ágyban rothadok el, barátom - ne úgy sirass, mint azt,
ki harcban, méltó ellenfél fegyverétől találva, hullott le a porba.

A küzdés elől meghátráltam : kétes halál lesz hát a bérem.
Pedig csak az boldog s szerencsés, aki fején büszke sisakkal,
karján vassal, karddal kezében, harcmezőről jut odatúlra!"
Amikor pitymallani kezdett,bordája görcsét hős Samas kioldá szíve haragja tovaszállott ...
Enkidu a leányzóhoz szólott újból, tiszta szóval:
"Aki megkíván, térjen visszamessze útjáról közeledbe
s a hozzádtérő elpihenjen! Királyok, hercegek, vezérek
szeressenek téged, örömlány!
Combodra ráverni tenyérrelsoha, senki ne vetemedjék.
Megpillantván, szakálla száláthúzogassa a vén miattad;
a fiatal meg jó szorosra kösse derék-övét, szemed hogy
rajt megakadjon!
Ajándokul lápisz-lazulit és arany-ékszert rakjanak lábaidhoz!
Átkozott légyen az, aki bemocskol-kincseit, házát tűz eméssze!
Az isten színe elé, szentélyébe papja mindenkor bebocsásson!
Elhagyatott légyen miattad a hét gyermek anyja, a fő-feleség
és az özvegy is!"
Válasz erre

szemtelen rigó ( #5 ) 2014-11-30 14:13:10
Privát üzenet
VIII. TÁBLA

Enkidu meghalt. Nimród siratót mond barátja fölött. Szeretetét önti búcsú szavaiba; büszkeségét a közösen szerzett dicsőség fölött, fájdalmát, hogy társának meg kellet halnia. Gyászt rendel el, a véneknek is sírást parancsol. Halotti áldozatot mutat be Enkidu tiszteletére.
Nimród siratója új-asszír táblán
"Enkidu! Apád vadszamár volt, anyád meg, úgy lehet, gazella ez ékes-farkúak, e büszkék teremtettek és ők neveltek, ők és a sivatag bikája kísértek minden legelőkön.
Sirassanak a megjárt utak, a meredek hegyi csapások, a cédruserdő ösvénykéi - sírjanak, zokogjanak érted!
Sirassanak a bekerített Uruk vénei, akik egykor kinyújtott karjuk áldásával kísérték az útrakelőket!
Sirasson meg a zöld mező is, anyádként gyászoljon, sirasson!
Sirassanak a kősziklák is, amelyek látták vonulásunk!
Sirasson a tigris, oroszlán, párduc, vadmacska és hiéna, medve, vadbivaly, szarvas és őz,
sirasson a kőszáli kecske, a kormos-szarvú bika - erdő-mező vadja sirasson!
Sirasson az Uláj, a vad víz, melynek partját együtt tapostuk!
Sirasson a bő Eufrátesz, melyből tömlőnk vizet merített!
Sirassanak a messze-híres, bekerített Uruk vitézi -
ők látták, amint a határban a támadó bikát megöltük.
Sirassanak a hírvivők, kik Eriduba futtak neveddel!
Sirasson a nádszál - vizében naphosszat híredet susogta!
Sirasson a szántóvető - gabonát rejt majd a sírodba!
Sirasson a pásztor - vajat rak tested alá a temetéskor!
Sirasson a sütő, ki szádhoz a sírban frissen sült cipót tesz!
Sirasson a szerelem-papnő, ki drága olajjal bedörzsöl!
Sirasson házad gondnoka, ki pecsétgyűrűidet őrzi.
Sírjanak nővérek, fivérek - ezek megtépve dús szakálluk,
azok hajuk zuhogó fürtjét sírod fölött tőből lenyesve!
Siratlak a réten jártamban, anyád-apád helyett siratlak, sírok, jajgatok
- hej, vitézek s Uruk vénei, halljátok csak! Enkidu,
egy-felem, fivérem - őt siratom, miatta sírok,
jajgatok, mint siratóasszony, zokogok keserves-szünetlen.
Mintha oldalam ékességét, jobb-karom legfőbb bizodalmát,
övem tőrét, arcom rostélyát, ünnepi ruhám drága csatját orozták volna tőlem el,
most úgy élek én Enkidu nélkül!
Barátom, jófutású öszvér, vadszamara magas hegyeknek,
szívem barátja, párducléptű, vadszamár, jófutású öszvér!
Együtt jártunk a nagy hegyen túl, az égi bikát megkötöztük
s szarvát fogva, fejét levágtuk. Humbabát is, a cédruserdő fejedelmét,
harcban levertük s gazdag zsákmánnyal tértünk vissza a hegyen túli tartományból.

Hős Enkidu, szívem barátja, milyen álom béklyóz, felelj hát!
Milyen sötétség hullt szemedre, milyen süketség dőlt füledre,
hogy csak fekszel s nem mozdulsz többé?
Megérintem szemed - nem néz föl!
Megérintem szíved - nem dobban !
Mint fátyolába a menyasszony - talpig halálba burkolózol !
Sasként őrködöm, ládd, fölötted, oroszlánként járok alá s föl,
nőstény-oroszlánként kerengek, kitől kölykeit elrabolták.
Gyászomban tövestül kitépem hajamat és messze hajítom,
elvetem jó ruháimat, mint megfertőztetett, durva posztót!
Meghallgassatok, Vének, engem! Enkiduért sírok-jajgatok én!
Barátom után zokogok-kiáltok! Ruháim tépem, mint a sirató nők!
Íj vállamon, oldalamon szekerce, kard az övemben - s a könnyem lecsordul.
Ünneplő ruha, drágamívű ékszer, pompa, dicsőség,
ó jaj, mire kellett?
Díszes ágyba, bíbor-aranyba fektettelek, hogy megnyugodjál,
díszes székre, bal oldalamra ültettelek, hogy megpihenjél -
a föld királyai csókolták lábaidat, szolgálatodra rendeltettek ki mind a népek .
Miattad sír Uruk lakója, miattad jajgat szívettépő, csillapítatlanan jajgatással,
téged sirat, miattad gyászol szertartással, szomorú gyásszal `
Nimród is teljes szívéből, gyászban jajgat-sír temiattad,
mint párját vesztett hím-oroszlán, ordítozva rohan alá s föl ... "
Nimród parancsot adott:
"Ó, mindenfajta mívesek ti, faragjátok, kovácsoljátok, ötvözzétek képét szoborrá!"
Ahány míves volt, nekilátott - ércbe vésték Enkidu mását.
Szólván szólott Nimród akkor, szólott Enkiduhoz:
"Melled drágakővel ékes, tested arannyal borított !"
Amikor föltetszett a hajnal,Nimród: asztalt, elemmaku-fából valót, nagyot,
hozott ki, mézzel töltött egy karneol-csuport,
egy kék-kő-csuprot tejföllel tetézett,
s a rakott asztal étel-italát az öröktüzű Napnak felmutatta ...
Válasz erre

szemtelen rigó ( #4 ) 2014-11-30 13:54:12
Privát üzenet
IX. TÁBLA
Nimród sírva bolyong a pusztában, mint fiait vesztett nőstényoroszlán; nem bírja felejteni veszteségét. Sőt egyre szomorúbb lesz, ha arra gondol: neki is így kell tán meghalnia, Nem nyugodhat, feleletet kell kapnia az élet és halál kérdésére. Eszébe ötlik, hogy Um-napisti -hajdan,a vízözön idején örök életet kapott ajándékba, Őt akarja fölkeresni. Útjának első állomása: Masu hegye, amely a világ végén fekszik.
Skorpió-emberpár őrzi: egyetlen halandó sem kelhet át rajta. Nimródot is feltartóztatják. Előtte a halottak útja áll - élőként meg nem teheti. Nimród Um-napistira hivatkozik: hozzá megy, vele akar beszélni mindenáron. Nimród sorsának terhén még a skorpió-ember szíve is meglágyul: útjára engedi.
Nyugatnak halad Nimród, a hegy gyomrában, ős-sötétségben, majd északra fordul. Tizenkétszer két óra járásra - tizenkét mérföldre újból fényre: az istenek tündöklő gránátalma-kertjébe jut. Nem enged a gyümölcs csábításának, továbbhalad célja felé.
Enkidut, egyetlen barátját siratva, jár a pusztaságban Nimród s ily szavakat hallat:
"Én is, én is meghalok holnap, holnapután, vagy még korábban;
miként is tudnám elkerülni párducléptű Enkidu sorsát?
Félelem ragadott meg engem, halálfélelem szállt szívembe;
ezért járok a pusztaságban, ezért sietek, a Nap útját követve,
Um-napisti őshöz, Ubar-tutu dicső fiához ...
Elértem a hegyek gerincét; szakadék tátongott előttem;
oroszlán lapult a bozótban; megdermedtem a rémülettől;
éjjel kezem az égre nyújtám, Szin oltalmáért könyörögve
s Istár erős istenasszonyhoz kúsztak föl esengő imáim.
S most is, fenséges istenek, ti, őrizzetek kegyesen engem!"
Midőn aludni tért ez éjjel, borzalomteli álmot látott:
holtak seregei élőkként ujjongtak-táncoltak előtte.
Fejszét fogott erős kezébe, elővonta övének kardját ám mintha nyíl csapódott volna rájuk a felhőtelen égből:
átverte, fölnyársalta, földreszögezte, szívenszúrta őket.
Azokután Masu hegyéhez érkezett el, hol ég a földdel egybeszakad, világvégére, az alvilág bejáratához ...

Látta a hegyet, mely öröktől a Nap támadatát s lenyugtát őrzi a föld meredek partján.
Az ég íve vállain nyugszik, törzse az alvilágba ér le ... Két skorpió-ember vigyázza
a zárt kaput, melyen halandó mindeddig nem jutott keresztül.
Arcuk kínzó rettenetesség, szörnyethalás szemük nézése, tekintetükből rémítő fény esik a hegyek oldalára.
Nimród megpillantja őket s arca félelemtől sötétül. Összeszedi erejét mégis - remegve térdet hajt előttük.
Látván őt a skorpió-ember, előszólítja feleségét s Nimród felé intve, így szól:
"Nézz reá, a közeledőre!
Alakja isten-fájdalomtól görnyed le úgy; teste isten-hús!"
Nimródot jól szemügyre véve, feleli a skorpió-asszony:
"Kétharmadrész belőle isten, egyharmadrész belőle ember!"
Kiáltja a skorpió-ember az istenarcú Nimródnak:

"Hogyan kerültél erre, mondd meg? Milyen úton és módon értél a világ végére, elébem?
Mint jutottál át sok magas hegy gerincén, rémes szakadékon és az oroszlánok bozótján?
Kérlek, világosíts föl erről! "

Hős Nimród ezt válaszolja a skorpió-ember szavára:
Um-napisti ősöm elébe járulnék én, ez vezet engem

e kietlen és veszedelmes tájékon mindegyre előrébb!
Um-napisti elé, ki ember volt egykor s isten-sorba lépett,
ősöm elé jutni szeretnék, ki távolból, tétlen szemléli
az élők forgását-nyüzsgését; elé jutván, megkérdem tőle, mit gondol életről, s halálról? "

Szóra nyitva ijesztő száját, feleli a skorpió-ember:
"Odafelé, Nimród, nincs út; soha nem is volt; senki ösvényt nem talált még hátán a hegynek,
sem utat, amely belsejében túlsó felére átvezetne; senki a halottakon kívül!
Tizenkét mérföld átmérőjű a hegy gyomra; szuroksötéten,
szurokvastagon színig tölti az öröktől-örökké élő, fény-nem-bolygatta ős-sötétség."
Szóval mondja Nimród, fölfeleli:
"Ha bánatban, ha szenvedésben,jéghidegben vagy forróságban,
sóhajtozva bár, sírván-sírva,menni akarok én!
Nyisd meg a kapudat előttem !"

Megenyhül a skorpió-ember. Imígy fordít a kimondott szón:
"No, Nimród, hát kerekedj föl s békével folytasd, amit kezdtél!
Haladj tovább királyi ősöd hajléka felé, napnyugatnak!
Szegény Nimród, menj, siess csak - Masu hegyén épségben általmehetsz, a belső ős-sötétben! ... A kapu nyitva áll előtted!
Bár kis érne siker az úton!"
Ezt hallván Nimród, örömmel útnak eredt s ment a Nap útját követve,
napnyugatnak, mint a skorpió-ember tanította.
Egy mérföldet haladt - sötétség folyta körül, a fény kihamvadt.
Két mérföldet haladt - előtte s mögötte siket éj, hideg csönd.
Három mérföldet haladt - mintha megfagyott volna minden élő.
Négy, öt mérföldet haladt - s imé, se vége, se hossza az útnak.
Hat, hét mérföldet haladt - már nem mérhette árvasága súlyát.
Nyolc mérföldet haladt - a csöndbe, sötétségbe nagyot kiáltott.
Kilenc mérföldet haladt - ekkor napnyugatról északra fordult.
Tíz mérföldet haladt - a hegység túlsó széle már nem volt messze.
Tizenegy mérföldet haladt - a fény újra szemébe tűzött.
Tizenkét mérföldet haladt lángjaival várta az égbolt.
Amint az ég alá kilépett, kerek erdő állta el útját.
Ez az erdő - az isteneknek hűs ligete - kincseket termett.
Arany- s ezüstlomb nőtt a fákon, drágakőből való gyümölcsök
szikrázó húsa csalogatta a karneol-csőrű rigórajt.
Lazúrkő-ágbogú a cserje; zsongása víg újévi ünnep;
gyönyörűség az ilyen erdő lomb-sátorában megpihenni!
Ám Nimród épp elhaladt csak a kerek erdő fái mellett szeme a ligeten időzött, de célja sietést parancsolt. ..
Válasz erre

szemtelen rigó ( #3 ) 2014-11-30 13:42:21
Privát üzenet
X.TÁBLA

A halál tengeréhez érve, Szidurival, az istenek csaplárosnőjével találkozik Nimród. Sziduri megrémül tőle, reteszre zárja az ajtót, hogy a vándor be ne léphessen. Nimród zörget, majd büszke szóval fedi föl kilétét. A kocsmárosnő aggódva és kíváncsian tudakolja: mi űzi-hajtja ilyen szenvedésteli vándorlásra a híres Nimródot! Nimród panaszkodva felel, elmeséli minden baját, Enkidu halálát, hőstetteiket, szíve halálfélelmét, meg, hogy Um-napistitől vár feleletet. Sziduri inti: az élők közül a holtakhoz, az örök élet földjére soha, senki nem jutott még!

Van ugyan egy ösvény, amelyet Samas, a napisten tapos nyugtában-keltében, de az a halál tengerén át vezet, - e tengeren pedig Nimród egyedül, saját erejéből nem juthat keresztül. Szidurí mégis segít: megmutatja Ur-sanábit, a vízözön hajójának kormányosát: ő talán átviheti. Nimród megismétli panaszát, kérését a kapitánynak. Az vállalja is a hajó kormányzását, bár a varázserejű szavak tábláját és a varázserejű füvet, amelyekkel épp akkor foglalatoskodott, Nimród eltiporta. Ur-sanábi evezőket vágat Nimróddal, majd elindulnak. Csak egyet csaphat Nimród mindegyik evezővel, azután el kell dobnia: a halál tengerének egyetlen cseppje is megölné. Amint áijutottak, megpillantja a parton heverésző Um-napistit. Nimród előadja, mi járatban van; megkérdezi, hogyan nyerhetne örök életet?
Um-napisti bölcsen felel: a halandók nem kerülhetik halálukat.

Újasszír tábla szövegével követjük tovább a vándort:


Ül Sziduri a tenger partján, ül az isteni csaplárosnő,
ül és a messzeségbe bámul.
Dézsája, vödre leterítve. Nimród közeleg a parthoz, verejtékezve, porlepetten; testét durva bőrök borítják; külseje félelem-idéző;
szíve isten-része világit; szíve ember-része sötétlik; vége-hossza-nincs utat járva, Nimród közeleg a parthoz.
Amint a vándort megpillantja, Sziduri arca elsötétül,
s nyomorúságát számbavéve, mindegyre sötétebbre válik.
En-lelkével tanácsot ül és ekként szól magához az úrnő:
"Rossz járatban van ez bizonnyal. Egyébiránt vajon miért is vonszolódnék e titkos úton - hacsaknem szíve haragjában ?"
Ezt gondolván, máris reteszt tol kapu-ajtóra s fogadóját
a jövevény előtt becsukja.
Ám Nimródot zár nem riasztja; ő a csapláros-istenasszonyt látni akarja mindenáron!
Megdöngeti a vasalt ajtót, megzörgeti az ablakdeszkát
és a mögöttük rejtezőhöz nagy hangon ily szavakat intéz:
"Mi van veled, te csaplárosnő? Mi van veled, te istenasszony? Kapu-ajtóra reteszt toltál és bezártad a fogadódat?
Ha nem nyitsz ki, betörök menten! A vasalt kaput és az ajtót könnyű forgácsként összezúzom s a tolózárat is letépem!"
Szóra nyitván száját, így szól Gis Szidurihoz, a csapláros- asszonyhoz:
"Én vagyok az, aki a cédrus iszonyatos őrét megöltem; én vagyok az, ki erdejében sújtottam Humbabát halálra ;
én vagyok, aki hegyi úton oroszlánt fogtam puszta kézzel!"
Felel Sziduri Nimródnak, ezt mondja a csapláros-asszony:
"Ha te vagy az, aki a cédrus iszonyatos őrét megölted; ha te vagy, aki erdejében sújtottad Humbabát halálra;
ha te vagy, aki hegyi úton oroszlánt fogtál puszta kézzel;
ha te vagy, aki megragadtad és lebírtad az ég bikáját,
mely a föld romlására termett - mondd meg akkor, miként van az, hogy arcod bőre a csontra száradt, orcáid gödrösen beestek,
hátad görbe, mint aggastyáné, ifjú tested megtörtnek látszik
s komor tekinteted mutatja: milyen fáradt lehet a szíved?
Te zörgető, mondd meg, mi bánt úgy?
Miért buzog gond a szívedből?
Miért merült lábad bokáig vége-hossza-nincs út porába?
Miért surransz hátrafülelve, mint akit ádáz ellenség űz?
Miért bujkálsz árnyad elől is, mint aki fél a napvilágtól?"
Nimród szóra nyitjá száját, így beszél a csaplárosnőhöz:
"Arcom bőre a csontra száradt, orcáim gödrösen beestek,
hátam görbe, mint aggastyáné, ifjú testem megtörtnek látszik
s komor tekintetem mutatja, milyen fáradt lehet a szívem?

Ezt mondod-é, te csaplárosnő? S miért buzog gond a szívemből?
Miért merült lábam bokáig vége-hossza-nincs út porába?
Miért surranok hátrafülelve, mint akit gonosz ellenség űz?
Miért bújok árnyam elől is, mint aki fél a napvilágtól?
Ezt kérded-é, te csaplárosnő? Istenasszony, halld hát a választ:
Egy test s egy vér voltunk mi ketten Enkiduval - szívem barátja volt ez a hős,
e párducléptű, egy test s egy vér voltunk mi ketten !

Együtt jártunk a nagy hegyen túl, én s Enkidu, a párducléptű, az égi bikát megkötöztük, s szarvát fogva, fejét levágtuk.
Humbabát is, a cédruserdő fejedelmét, harcban levertük
s gazdag zsákmánnyal tértünk vissza a hegyen túli tartományból.
Ha mi ketten, szilaj ló hátán vágtattunk le a hegyi úton,
földre lapult, s mint gyáva macska, úgy reszketett a hím-oroszlán
emlékezett, hogy puszta kézzel raboltuk el nemrég a párját!
Hány harcon és mennyi halálon gázoltunk át,
gyors vér-folyókon, mellettem járt, velem jött mindig hős Enkidu,
a párducléptű. Hol van a hős? Enkidu hol van?
Hová lett ő, ki puszta kézzel ment neki a fenevadaknak ?
Szörny-ereje, mondd meg, hová szállt? Utolérte őt is a minden embert sújtó hatalmas átok!
Hét éjjel és hat nap sirattam s csak mikor a hetedik hajnal láng-fogata az égre szökkent - akkor engedtem eltemetni!
Félek, mivel balsorsát láttam, rettegek a halál szelétől, menekülnék, elfutnék tőle, de érzem, mindenütt utolér: barátom sorsa követ engem, ránehezedik vállaimra,
előle szöktem messze földre, vége-hossza-nincs utat járva;
Enkidu sorsa követ engem, ránehezedik lábaimra,
előle szöktem föld alá is, leszállva az alsóbb világba.
Gyönge vagyok a hallgatásra és még gyöngébb méltó fennszóval világgá kiáltani gyászom,
hogy a kőszál is megremegjen:

Hős Enkidu, szívem barátja, elment, s többé vissza se tér már,
ó, Enkidu, gyors vizek árja, ó, Enkidu, árnyék a szélben!
Melléd hullok, zuhanok én is, elfutnék bár, sorsod utolér;
mint két szobor, fekszünk a porban, moccanatlan, örök halálban."
Kisvártatva újra megszólal, könyörgő hangon tudakolja:

"Mondd, Sziduri, csapláros-asszony! Um-napistihez, a távolba melyik ösvény vezet el innét?
Kérlek, vezess rá és ha van jel, mely ez ösvény futását jelzi - ismertessél meg ama jellel!
Könyörgök, el ne hallgass semmit, ami illetné vándorutam szerencsés célba érkezését!
Mert én föltettem s váltig állom: ha tengeren, ha szárazföldön, mégis eljutok oda-túlra, megkeresem az isten-sorban örökkön élő Um-napistit

s találkozván - utód az őssel- szót váltunk életről s halálról!" Szól a csapláros-istenasszony, Sziduri mondja Nimródnak :
"Se szárazon, se vízen nincsen egyetlen út, amely halandót az alvilágba elvezessen!
Soha még senki nem jutott el az idők elejétől fogva oda-túlra, a tiltott földre:
halandó láb még nem taposta a halhatatlanok csapását!
Ismeretes ugyan előttünk a tengeren egy átkelőhely,
mely tűz-homlokú Samas istent az alvilágba segítette -
ám Samas istennek is bátor, páratlan övéi között is;
miként lehetne mérni embert Samas isteni erejével?
S az átkelőhely messze innét, fáradságos az út odáig;
sötét vizei a halálnak tolózárként állnak előtte!
E vízen hát miként kelnél át, megtört testű, szegény halandó?
Tolózárként gördül elébed - Nimród, hagyj föl a reménnyel!
Azaz várj csak ... itt látom éppen Um-napisti bátor hajósát, Ur-sanábit: mezőn füvet szed;
kézügyében a kőtáblák is ... Szólítsd meg s szép szóval beszéld rá, hogy a hajón vigyen magával;
ha meghallgat, kelj át békével - ha nem hallgat meg, fordulj vissza!"
Nimród e szók hallatára eldobta a harci szekercét,
tőrét is kivonta övéből és a bozótba hajította :
fegyvertelenül közelített Ur-sanábihoz - mint gazella ugrándozott,
szökellt feléje; gyors nyílként röpítette vágya!
Ur-sanábi fölnyitja száját és ezt kérdezi Nimródtól:

"Arcod bőre a csontra száradt, orcáid gödrösen beestek, hátad görbe, mint aggastyáné, ifjú tested megtörtnek látszik, s komor tekinteted mutatja: milyen fáradt lehet a szíved!
Édes fiam, mondd meg, mi bánt úgy? Miért buzog gond a szívedből?
Miért merült lábad bokáig vége-hossza-nincs út porába?
Miért surransz hátrafülelve, mint akit ádáz ellenség űz?
Miért bujkálsz árnyad elől is, mint aki fél a napvilágtól?"
Nimród ezt feleli erre Ur-sanábinak, a hajósnak:

"Arcom bőre a csontra száradt, orcáim gödrösen beestek,
hátam görbe, mint aggastyáné, ifjú testem megtörtnek látszik,
s komor tekintetem mutatja, milyen fáradt lehet a szívem?
Ezt mondod-é, te hajós-ember? S miért buzog gond a szívemből?
Miért merült lábam bokáig vége-hossza-nincs út porába?

Miért surranok hátra-fülelve, mint akit gonosz ellenség űz?
Miért bújok árnyam elől is, mint aki fél a napvilágtól?
Ezt kérded-é, te hajós-ember? Ur-sanábi, halld hát a választ:

Egy test s egy vér voltunk mi ketten Enkiduval - szívem barátja volt ez a hős,
e párducléptű, egy test s egy vér voltunk mi ketten!
Együtt jártunk a nagy hegyen túl, én s Enkidu, a párducléptű,
az égi bikát megkötöztük s szarvát fogva, fejét levágtuk.
Humbabát is, a cédruserdő fejedelmét, harcban levertük
s gazdag zsákmánnyal tértünk vissza a hegyen túli tartományból.
Ha mi ketten, szilaj ló hátán vágtattunk le a hegyi úton,
földre lapult s mint gyáva macska, úgy reszketett a hím-oroszlán emlékezett,
hogy puszta kézzel raboltuk el nemrég a párját!

Hány harcon és mennyi halálon gázoltunk át, gyors vér-folyókon,
mellettem járt, velem jött mindig hős Enkidu, a párducléptű.
Hol van a hős? Enkidu hol van? Hová lett ő,
ki puszta kézzel ment neki a fenevadaknak ?

Szörny-ereje, mondd meg, hová szállt?
Utolérte őt is a minden embert sújtó hatalmas átok!
Hét éjjel és hat nap sirattam s csak mikor a hetedik hajnal láng-fogata az égre szökkent - akkor engedtem eltemetni!
Félek, mivel balsorsát láttam, rettegek a halál szelétől,
menekülnék, elfutnék tőle, de érzem, mindenütt utolér;
barátom sorsa követ engem, ránehezedik vállaimra,
előle szöktem messze földre, vége-hossza-nincs utat járva;
Enkidu sorsa követ engem, ránehezedik lábaimra,
előle szöktem föld alá is, leszállva ez alsóbb világba.

Gyönge vagyok a hallgatásra és még gyöngébb méltó fennszóval világgá kiáltani gyászom,
hogy a kőszál is megremegjen:
hős Enkidu, szívem barátja, elment s többé vissza se tér már,
ó, Enkidu, gyors vizek árja, ó, Enkidu, árnyék a szélben!
Melléd hullok, zuhanok én is, elfutnék bár, sorsod utolér;
mint két szobor, fekszünk a porban, moccanatlan, örök halálban."
Kisvártatva újra megszólal, könyörgő hangon tudakolja:

"Mondd, Ur-sanábi, hajós-ember! Um-napistihez, a távolba melyik ösvény vezet el innét?
Kérlek, vezess rá és ha van jel, mely az ösvény futását jelzi - ismertessél meg ama jellel!
Könyörgök, ne hallgass el semmit, ami illetné vándorutam szerencsés célba érkezését!
Mert én föltettem s váltig állom: ha tengeren, ha szárazföldön, mégis eljutok oda-túlra, megkeresem az isten-sorban örökkön élő Um-napistit
s találkozván - utód az őssel- szót váltunk életről s halálról !"
Ur-sanábi elkomorodva ezt válaszolja Nimródnak:
"Saját kezeddel törted össze az átkelés biztos reményét; ímé, a táblák összetörtek;
Nimród, te törted el őket! És a füvet is letapostad: meg nem védhet többé a vízen!
Vedd a baltát - nem mondhatok mást - menj az erdőbe s kétszer hatvan,
hatvan láb hosszúságú szálfát dönts ki! S hordd el a partra!
Indagúzzsal összekötözzük és a hajón tengerre szállunk!
Ha sikerül, mégis elérhetsz Um-napisti lakóhelyére!"
Hallván Ur-sanábi beszédét, Nimród baltát fog kezébe,
övének kardját lecsatolja, megkeresi a szálfaerdőt
s szálfákat, hatvan lábnyi hosszúakat dönt s gyűjt rakásra.
Azután vállra kapja és a tenger partjára hordja őket.
A szálfákat, vízre taszítva, indagúzzsal összekötötték és a hajót a hullámzó ár sodrába vetve, elindultak.
Három napja és három éje röpült velük a hajó s máris másfélhónapi járóföldre kerültek a parti vizektől.
Nimród ottan széttekintett s a halál vizeire ismert ...
Ur-sanábi, a hajós, akkor ezt kiáltotta Nimródnak:
"Nimród,kezeddel ne érintsd a halál vizét, mert jaj annak, ki a halál sötét taréját puszta kezével érintette!
Hanem ragadj evezőt inkább, markold meg az evezőrudat
s csapj bátran a loccsanó habra, szeld bátran a hullám taréját!
Egy-egy rúddal csak egyet csapjál - és messzire vesd azt a rudat!"
S így tőn Nimród rendre mind a kétszer hatvan evezőrúddal!
Evezőt ragad kétmarokra, forgatja az evezőrudat,
csap bátran a loccsanó habra, szeli a hullámok taréját ...
Loccsanva egyet csap az első evezőrúd, másikat vesz föl,
egyet csap és lehull másodszor, harmadszor; az evezőrúd,
negyedszer és ötödször szintén, hatod- s hetedszer nemkülönben,
nyolcad- s kilencedszer ugyancsak, s tizedszer és tizenegyedszer,
s tizenkettedszer - egy feszítés s máris messzire hajította.
Nimród leveti ruháit, csípőit lemezteleníti,
s jobb kezével föl, egyenesen tartja a hosszú árbocrudat.
Um-napisti, távoli szirten heverve, látja jeladását; en-lelkével tanácsot ül és tűnődve ekként szól magához:
"Ha ugyan nem csal meg a látás - messziről kiváltképp hibázhat! a rovott táblák összetörtek.
S úgy lehet, épp annak kezétől, aki ott a hajón közelget ... E jövevény aligha ember;
jobbja, mellyel a rudat tartja, nem emberjobb ... Mint került vajon
Ur-sanábival egy-hajóra? S mit keres itt, a tiltott földön?"
Um-napisti szól Nimród, utódhoz az ős szól ekképpen:

"Arcod bőre a csontra száradt, orcáid gödrösen beestek, hátad görbe,
mint aggastyáné, ifjú tested megtörtnek látszik,
s komor tekinteted mutatja: milyen fáradt lehet a szíved!
Édes fiam, mondd meg, mi bánt úgy!
Miért buzog gond a szívedből ?
Miért merült lábad bokáig vége-hossza-nincs út porába?
Miért surransz hátrafülelve, mint akit ádáz ellenség űz?
Miért bujkálsz árnyad elől is, mint aki fél a napvilágtól?"
Nimród szól a nagy elődhöz, Um-napisti őshöz ekképp szól:

"Arcom bőre a csontra száradt, orcáim gödrösen beestek,
hátam görbe, mint aggastyáné, ifjú testem megtörtnek látszik,
s komor tekintetem mutatja, milyen fáradt lehet a szívem?
Ezt mondod-é, lelkemnek őse? S miért buzog gond a szívemből?
Miért merült lábam bokáig vége-hossza-nincs út porába?
Miért surranok hátrafülelve, mint akit ádáz ellenség űz?
Miért bújok árnyam elől is, mint aki fél a napvilágtól ?
Ezt kérded-é, lelkemnek őse? Boldog előd, halld hát a választ:

Egy test s egy vér voltunk mi ketten Enkiduval,
szívem barátja volt ez a hős, e párducléptű, egy test s egy vér voltunk mi ketten !
Együtt jártunk a nagy hegyen túl, én s Enkidu, a párducléptű,
az égi bikát megkötöztük s szarvát fogva, fejét levágtuk.
Humbabát is, a cédruserdő fejedelmét, harcban levertük s
gazdag zsákmánnyal tértünk vissza a hegyen túli tartományból.
Ha mi ketten, szilaj ló hátán vágtattunk le a hegyi úton,
földre lapult s mint gyáva macska, úgy reszketett a hím-oroszlán emlékezett,
hogy puszta kézzel raboltuk el nemrég a párját!
Hány harcon és mennyi halálon gázoltunk át, gyors vér-folyókon,
mellettem járt, velem jött mindig hős Enkidu, a párducléptű.
Hol van a hős? Enkidu hol van? Hová lett ő, ki puszta kézzel ment neki a fenevadaknak ? Szörny-ereje, mondd meg, hová szállt? Utolérte őt is a minden embert sújtó hatalmas átok!

Hét éjjel és hat nap sirattam s csak mikor a hetedik hajnal láng-fogata az égre szökkent - akkor engedtem eltemetni!

Félek, mivel balsorsát láttam, rettegek a halál szelétől,
menekülnék, elfutnék tőle, de érzem, mindenütt utolér;
barátom sorsa követ engem, ránehezedik vállaimra,
előle szöktem messze földre, vége-hossza-nincs utat járva,

Enkidu sorsa követ engem, ránehezedik lábaimra,
előle szöktem föld alá is, leszállva az alsóbb világba.

Gyönge vagyok a hallgatásra és még gyöngébb méltó fennszóval világgá kiáltani gyászom,
hogy a kőszál is megremegjen:

Hős Enkidu, szívem barátja, elment s többé vissza se tér már,
ó, Enkidu, gyors vizek árja, ó, Enkidu, árnyék a szélben!
Melléd hullok, zuhanok én is, elfutnék bár, sorsod utolér,
mint két szobor, fekszünk a porban, moccanatlan, őrök halálban!"
Itt Nimród szünetet tartott, majd folytatta, őséhez szólva:
"Úgy gondoltam, ha ember bármit segíthet még, csak te lehetsz az,
ki testedben halált nem ismersz, ki bizton látsz hátra s előre,
Um-napisti, királyi ősöm, kit ég és föld méltán jutalmaz!
Láthassalak s szavad hallhassam, ezért lettem úti bolyongó:
hágatlan hegység kaptatói s vad tengerár vezettek hozzád.
Alvástalanul, elcsigázva vonszoltam testem-lelkem súlyát,
botladoztam úttalan úton s alig hittem, hogy még elérlek.
Távol a tengerparti háztól, távol Sziduri hajlokától,
a ruha már ronggyá-cafattá foszlott rólam, bőröm kitetszett.
Oroszlánt, párducot, hiénát, medvét, tigrist száz-számra öltem,
vadul a vadat megragadtam, ragadozót elragadoztam :
húsával húsomat tápláltam, bőrével bőrömet befödtem.
Felelj hát te, titkok tudója, Um-napisti, szólj a halálról"
Um-napisti, az ember őse, kinek teste halált nem ismer,
a tökéletes Um-napisti, e-képpen szólott a halálról:
"Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése.
Még alighogy világra jöttek s már el is kell menniök innen.
Nézd a karám apró gidáit, amint a fényben tántorognak:
szőrükről a születés lucskát az erős nap még föl se szívta
s te már tudod, mi végre nőnek ! Így van minden halálra szánva.
Mert a halál dühöngő isten, vérszomjas, mint a hím-oroszlán
s alattomos, mint sima párduc - jaj az egyszer megszületettnek !
Építesz kő- meg téglaházat ? Veszel magadnak feleséget?
Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésed?
Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyesség? Jelek? Kötések?
Tudod: mindez nagyon mulandó! Sirtábláid is elenyésznek!
Ember-e még, mondd, a halott is? Ugye, hogy nem?
Ő már nem ember!
Alvóhoz hasonlít, de mégsem! Aki meghalt, nem álmodik már!
Szoborhoz hasonlít, de mégsem! Holt kő az, de nem is volt élő!
A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem!
Sokat tudnak az Anunnakik s Mammétu is, a sors-teremtő, hajszál se hull le úgy fejünkről,
hogy rovásukról hiányoznék élet-halál urai ők, de annak napját,
mikor az élő elhívatik, még ők se tudják!"
Válasz erre

szemtelen rigó ( #2 ) 2014-11-30 13:14:54
Privát üzenet
XI. TÁBLA

Nimród csodálkozik, UM-napisti életmódján: hogy lehet az, hogy az örökké élő csak tétlenül hever, míg a halandó küzd, akar, alkot? Um-napisti válasz gyanánt a vízözön történetét mondja el.
A tanulság az, hogy Nimród se lehet halhatatlan, ha nincs párt-fogója az istenek között: tőlük függ élet és halál. Egy mód volna, egy próbatétel: virrasszon hat napon, hét éjjelen át. Nagy követelés ez, hiszen Nimród halott-fáradt az út miatt; de a tét is nagy: az örökélet lehetősége. Nimród nem állja meg a próbát, mélyen elalszik.
Um-napisti rögtön tudja, hogy Nimródnak vissza kell térnie, útravaló kenyereket süttet hát feleségével; ezek száma mutatja azt is, hány napig aludt a "kereső". Felébredvén, ő is megérti, hogy elveszett: a Halál ólálkodik - körülötte. Um-napisti mégis jót akar: azt parancsolja Ur-sanábinak, fürössze meg, öltöztesse tiszta ruhába az elnyűtt vándort, úgy vigye haza. Elindulnak, de Um-napisti felesége megszánja a vigasz nélkül hazatérőt, kéri férjét, adjon neki mégis ajándékul valamit. Az "örökkéletű megifjulás füvének" rejtekhelyét fedi föl Nimród előtt. A tenger fenekéről kell azt felhoznia. Boldog, mert nemcsak magának: Uruknak is áldást visz vele. De sorsát még se kerülheti el: reggeli fürdéskor kígyó kúszik a fűhöz és lenyeli. Nimród elkeseredett, kiábrándult, de hű marad tevékeny önmagához: új tervekkel tér meg városába, Urukba.


A vízözön mondája egy új-asszír tábláról.

Um-napistit, az ember ősét, a távolit, aki tűnődve
a mély-árnyékban heverészett, Nimród szólítá e-képpen: Elnézlek téged, Um-napisti! Külsőre egészen hasonló
vagy te hozzám, bátyám lehetnél- anyánk is elvéthetne olykor!
Csakhogy engem eleven mozgás tölt színültig és ki-kicsordul pezsgő leve: küzdelmet áhít, harcot keres szívem szünetlen.
Te meg csak fekszel hátadon, mint heverésző pásztor, egész nap, tétlenül magad elé bámulsz, - megveted a küzdők világát.
Mondd el, hogy leltél rá utadra, betöltve az ember reményét, Um-napisti, királyi ősöm, isten-sorsra miként jutottál?"
"Titokba avatlak be! Rejtett tudásába az isteneknek!
Halandó fül még soha erről nem hallott - ezért jól figyelmezz!

Az Eufrátesz-menti város, Surippak, régi kövön épült ős-időktől az isteneknek kedvelt helye volt ez a város!
De hiszen ismered bizonnyal, s kár is rá több szót vesztegetnem.
Elég annyi: ott éltem én is, gazdagság nyűgén vonszolódva s mai napig is ott lakoznék, ha nem történik, ami történt.
Gyűltek az istenek tanácsba: főhelyen Anu atya trónolt, fényesen, mint királyhoz illik: jobbján a bajnok Enlil, balján Ennugi ült, a vizek őre s szemben velük, parancsra várva gyorslábú Ninurta tanyázott, égi szózatok hírvivője.
Lobogószemű Éa isten tanácsot ült a-fiával,
tanácsot ülvén, határoztak. Éa nádkunyhóba kiáltott:
"Kunyhó, nádkunyhó, nádkunyhó-fal - nádkunyhó, halljad, fala, tudd meg!
Surippak férfia, te jámbor! Ubar-tutu bölcs fia! Bontsd le
az ékes házat, melyben annyi sok öröm és gond vala részed;
bontsd le a házat mindenestül, építs erős hajót helyette;
bordája, árboca megálljon, még ha ég és föld összedől is!
Építs hajót s vesd meg ezentúl- hiszen amúgy is elhagyod majd
s vesd meg a birtoklás hatalmát, mely odakötöz javaidhoz,
vesd meg a házat, kertet, földet, ezt a mulandó gazdagságot
s keresd az életet helyette - életet mentesz a hajóval!
Gyűjts egy párt az élő fajokból hogy majd akkor magjuk ne vesszen!
Pontos mérték szerint építsd meg a hajót: se széle, se hossza hajszálnyit nem térhet el attól, amit veled parancsként közlök. Ha elkészültél idejében, a szent tengeren horgonyozz le horgonyozz le és várj a jelre, mikor vitorlát bontanod kell!
Hallván ezt, így szóltam Éához: "Uram, én egyetértek azzal amit akarsz, s nagyra becsülöm -
ám nem tudom, mit mondanék majd az utcámbeli embereknek, sürgésem-forgásom ha látnák s kérdenék tőlem, hogy mi készül? S a vének gyülekezetében a kérdezőknek mit felelnék?"
Uram szóra nyitotta száját s szolgájához, hozzám, ekként szólt: "Emberfia, ezt mondd,ha kérdik: Úgy látszik, Enlil megneheztelt reám, többé nincs maradásom városotokban - mint szögezném tovább Enlil földjére arcom, ha már Gazdám haragja üldöz? Őseim-Látta földre térek, a tenger partján megtelepszem, ott lakozom majd Éa mellett, ki uram és pártfogóm lészen!

Ne féljetek, csőstül hull áldás reátok, ha elmegyek innét; szerencse szerencsébe botlik; azt se tudjátok már a végén
mit is kezdjetek "ö z ö n é v e l": madarak, halak sokasága nyüzsög a légben, a vizekben - hát még ha búzaszem-esővel paskol egy szép napon reátok a sötétedés fejedelme ... "
Mihelyt a reggel fénye feljött, tenni kezdtem Éa parancsát.
Négy napom telt el házbontással, négy éjszakám telt rombolással, hajóm hosszát és szélességét ötödnapon végre kimértem.
Falát százhúsz rőfnyi magasra parancs szerint fölvonnom kellett, szintúgy százhúsz rőf széle-hossza. Elgondoltam a hajótestet s pontos terv szerint lerajzoltam.
Hat fedélzetet választottam el rajt, mindegyikét hét-hét részre osztottam.
Padozatát kilenc részre kerítém. Oldalára evezőket kötöttem. Árbocrúdnak való szálfát kerestem s reá csomóztam a vitorlát. Hat órjás-mérték szurkot rakattam fel a főzőkemencék falára, három órjás-mérték szurokkal belsejüket erősítettem.
Tapasztott kosarakban három órjás-mérték olajat vittek,
keskeny pallón mind föllebb-föllebb lépve, a rakodómunkások. Egy órjás-mérték olajjal a réseket sorra betömtük;
két órjás-mérték olajat meg a hajóácsok igényeltek .
Az állványon fáradozóktól nem sajnáltam italt, sem ételt:
szomjúságukat szőlőlével, sörrel és musttal oltogatták; éhségüket elverni nyárson egészben forgatták a birkát,
sőrére hízott tulkot, szárnyast s amit kívántak, azt ehettek.
mézzel-borral folyó menyegző volt fölkelésünk, nyugovásunk:
éltünk, mintha örökös ünnep - újesztendő hajnala volna.
Kinyittattam a kincsetérő kenettel töltött szelencéket s megengedtem,
hogy bárki szolgám kezét beléjük helyezhesse!
S bár mulatozva, könnyű kézzel építették, a hajó mégis elkészült rendelt idejére ...
Veszkődve, sok nagy mesterséggel azután vízre bocsátottuk; kötelekkel,
görgőrudakkal igazgattuk lefele-útját;
végül kétharmad magasságig merült el, a tengerbe jutván.
Akkor gondosan összeszedtem arany-ezüst marhámat s minden mozdítható vagyonomat s szolgáimmal reárakattam.
Egy-egy párt az élő fajokból rekeszes belsejébe zártam
s én magam is, rokonságommal s nagyszámú kedves emberemmel, szolgákkal és kézmívesekkel odaköltöztem a hajóra.
Gondom volt rá, hogy bár egyetlen hasznos ipar ki ne maradjon! Zsúfolásig terhelve állott a bárka, melyet építettem:
a ketrecbe zárt hím-oroszlán árnyékában bárányka béget, vadbika horkan, nyála csordul, mellette megkötözött lábú keselyű vergölődik, szárnya a hajót csaknem felröpíti
Samas, a fény hatalmas őre, jóelőre közölte vélem: "Ha majd búzaszem-esőt hullat a sötétedés fejedelme, szedd föl akkor gyorsan a horgonyt s menekülj messze a hajóval!"
S amint Samas megjövendölte, egyszer búzaszem-eső hullott
Néztem az ítéletidőt, mely Surippak végét jelentette
s láttára félelem fogott el.
Házam népét köribém gyűjtve elvonultam a fedélzetről s Puzur-amurri kapitányra bíztam a hajó vezetését ...
Mikor a hajnalfény felizzott, az ég aljáról barna felhőkúszott föl egyre magasabbra.
Adad isten mennydörgött abban. Sullat és Hanis gyors futárként száguldottak előtte,
rémes kiáltással jelezve jöttét. Irragál cölöpöket tépett,
Ninurta gátakat szakított s az Anunnakik fölemelték
a pokol-sercegésű fáklyát, hogy az országot láng eméssze!
Adad dühe, dübörgő hadként, mind magasabbra kúszva, rontott a fény tornyos bástyáinak, s bármily erős falak fogadták
végül mégis az ármány győzött - cserépként összetört az ország ...
Álló napig zúgott-morajlott a déli szél, sziklákat döntött, sarkát a víz szügyébe vágta s korbácsával habosra verve addig űzte-hajtotta, míg csak ágaskodva a hegyre nem tört.
Zilált sörényű harci ménként szembeszökve, vadul sodorva, hullám zúdult az emberekre, akik lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől s a csúcson tehetetlenül megrekedtek.
Fojtó gőzök lepték el őket; olyan sötét volt, mint a zsákban; a fellegtől és szélzúgástól nem látták, nem hallották egymást s oly sűrű homály takará el a földet, hogy az istenek se tudhatták, mi történik ott lenn ...

Ég-föld szakadt s már nem maradt hely, biztonságos, azisteneknek, ők is lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől az égen

s végül jutván Anu egébe, tehetetlenül megrekedtek -reszketve összekuporodtak,
mint kutyák, a falhoz lapulva. Közéjük kuporodik Istár, szülőasszonyként hánykolódik,
jajgat az isten-úrnő s ekként kiált föl kínban a széphangú:
"Mindaz, ami élt, azért romlik omló sárrá, bomló agyaggá,
mert én magam gonoszat szóltam égiek gyülekezetében!
Hogy is vihetett rá a lélek, szörnyűséget mért is akartam, hogyan szavazhattam igennel, mikor az ítéletet hoztuk?
Hiszen én szültem őket, én, én! S döglött halporontyokként összeütődnek most a tengerárban! ..."
Az istenek és Anunnakik vele együtt sírnak-zokognak,
fejük gyászban mellükre csügged, ajkuk megvonaglik a kíntól.
Hat napon s hat éjen át tombolt a déli szél s a dühöngő ár elmosott mindent, ami élő; elpusztította az országot.
Hetednapon elült az orkán, a tenger vize visszagördült medrébe s nem hullámzott többé - vége-szakadt a vízözönnek !
Kikémleltem hajóm nyílásán: láthattam a szélcsönd derűjét
s azt is, hogy bomló televénnyé változott, ki még nem is oly rég örömben s gondban sürgölődött ...
Mint lapos tető, a mezőség éppolyan kopasz és sivár volt. Sehol, sehol, semmilyen élő!
Megnyitottam az ablaktáblát : az erős fény szemembe vágott. Akkor a földre hanyatlottam, alig bírtam elvánszorogni
a nyílástól, sajgó szememből a könnyek arcomra lefolytak ...
Szárazföldet kutattam később, s a tenger sima szemhatárán - a tizenkettedik rovásnál, amint a kapitány lemérte! (sziget emelkedett előttünk - Niszir hegyéhez ért a bárka.
Ütődtünk a Niszir hegyéhez s az megakasztotta hajómat -

első napon, másodnapon csak áll egy helyben, nem jut előrébb, harmadnapon, negyednapon csak áll egy helyben, még nem is moccan,
ötödnapon, hatodnapon csak áll egy helyben, levert cövekként. Midőn a nap hetedszer szállott Niszir hegye fölé, fölébünk,
egy galambfiat eleresztek: hadd röpüljön, amerre tetszik! Elszállott a galamb, kerengélt és nemsokára visszafordult.

Sík víz borította a földet - pihenőhelyet nem talált még!
Midőn a nap nyolcadszor szállott Niszir hegye fölé, fölébünk, egy fecskefiat eleresztek: hadd röpüljön, amerre tetszik! Elszállott a fecske, kerengélt és nemsokára visszafordult.
Sík víz borította a földet - pihenőhelyet nem talált még!
Midőn a nap tizedszer szállott Niszir hegye fölé, fölébünk, egy hollófiat eleresztek: hadd röpüljön, amerre tetszik!
Elszállott a holló, kerengélt s mind távolabbra tűnt előlünk. Károgott, kapirgált, szemet lelt - nem fordult vissza soha többé!
Kibocsátottam mind az élőt, hadd fusson szét, amerre tetszik s fajbelijével párosodván, népesitse újra a földet!
Azután a Niszir hegy ormán máglyát raktam s kost s bakot ölve égő áldozattal fizettem az isteneknek életünkért.
Hét s megint hét kőtállal raktam a földre áldozati ételt
s ajándékul nádat, cédrusfát s mirtuszt füstöltem uraimnak.
Fölszállott a füsttel az illat, föl az istenek trónusáig
s az égiek sűrű rajokban gyűltek az áldozat helyére.
Belépett az isten-úrasszony, Istár, a láng s füst udvarába
s fölemelt egy csörrenő ékszert, melyet Anu az ő kedvéért készített hajdan s szólt eképpen:
"Ti istenek, amint ez ékszert, e lazúrkövűt nem felejtem - minthogy mindig nyakamon hordom! úgy nem felejtem azt a percet, amidőn balul határoztunk!
Gyűljenek az égő máglyához az istenek mind-valahányan, seregeljenek, mint madár-raj, ízlelgessék a hála füstjét -
de Enlil ne legyen közöttük, mert Enlilt nem illeti hála:
ő készítette ezt a romlást, sarkallva szeszélyes haragtól,
ő szórta döglött halporontyként tengerbe az emberi fajtát!"
Midőn Enlil, a haragvó úr megérkezett s vízen a bárkát észrevette, szörnyen felbőszült s az istenekre így kiáltott: "Akárki is hajózott rajta - bizonnyal túlélte a romlást!
Holott megmondatott: egyetlen lélek sem maradhat meg élve!"
Ninurta, a gyorslábú isten, égi szózatok hírvivője ekként felel bajnok Enlilnek:

"Eán kívül, akad-e köztünk egyetlen is, tervekhez értő? Vajon ki más tudhatott volna efféle dolgot kieszelni?"
Előre lép Éa s keményen szemébe vágja hős Enlilnek: "Enlil, te bölcs tanácsú isten, bátor bajnok hírében állasz -
ám nem értem, miként tehetted, amit tettél az ember ellen? Aki bűnös, hadd hordozhassa bűne súlyát, vezekelhessen; aki vétkes, megbánva vétkét, könnye árán megtisztulhasson!
S miért kellett mindet megölnöd? A bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül- ha oroszlán tör reá s darabokra tépi;
a bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül - ha farkas ront reá s befalja mindenestől; a bűnös lakolhatott volna
özönvíz nélkül - ha éhségtől elgyöngülve, holtan rogyik le; a bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül - ha Irrának döghalált hozó szele éri ...
Ami engem magamat illet: semmi titkot ki nem fecsegtem, csupán eggyel, a legméltóbbal láttattam jós-álmot, hogy
végképp az emberi nem ki ne haljon!

A derék hajós, Um-napisti, imé, tanácsot vár mitőlünk!"
Így Éa Szavára megenyhült Enlil s a fedélzetre lépett: kézenfogva, a szárazföldre vezetett, háznépemmel együtt.
Midőn a süppedékes partot érintette újra a lábunk,
asszonyommal előbbre intett, letérdeltetett a fövenyre,
szorosan mellénk állott s mindkét kezét fejünkre téve, áldást
mondott reánk, azután fennen kiáltá, hogy mindenek hallják:
Ember volt eddig Um-napisti, ember-módra küzdött, törődött mostantól asszonyával együtt hozzánk, istenekhez hasonló! Lakozzék távolban ezentúl, a folyamok torkolatánál!
Magasba ragadtattunk máris, vitettünk a levegő-égben s a folyamok torkolatánál tétettünk le, távoli földön. Ami azonban téged illet: isten-sorba miként kerülnél
s mint cserélhetnéd múló léted örökéletre?
Mondanék én
egy módot, melyet ha betartasz, bízvást eléred, amit kívánsz ... Nosza, hat egész napon és hét egész éjen át ne aludj el!"
Ült Nimród a föld porában s lelkéből figyelt e szavakra, melyek őse szájából folytak s az öröklétet jelentették -
és imé, ülő helyzetében orkánként reáfútt az álom.
Um-napisti látta a testet fejjel előre bukni s dőlt zsák gyanánt végigdőlni a porban. Feleségének így kiáltott:
"Nézz az erősre! Örökélet forrását megkeresni indult s orkánként reáfútt az álom!"
Felesége aggódó szemmel tekintett le a jövevényres aggódó szóval kérleli férjét:
"Érintsd meg őt! Hadd ébredjen föl! Hadd térjen meg épségben újra övéihez! Hadd lépjen vissza a zárt kapun, mely a halandók országát elrejti előlünk;
hadd haladjon emberi úton, mely házába visszavezérli"
Um-napisti, az ember őse, a tökéletes Um-napisti,
a távolban lakozó, szólott aggódó szavú asszonyához:
"Téged is gyarlóságra csábít az emberi nem gyöngesége!
Nem bánom - süss kerek cipókat s helyezd őket a feje mellé!
Ezek mérjék az időt, melyet Nimród mély-álomban töltött!"
Um-napisti asszonya tésztát gyúrt és magas, kerek cipókat sütött az izzó kemencében.
Kiszedte őket és lerakta sorban Nimród feje mellé.

Az első cipó kiszáradt.
A második dohos lett.
A harmadik keserű.
A negyedik penészes.
Az ötödik szürkés-fehér taréjú.
A hatodik naptól-kőkemény.
A hetedik éppen csak kisült

s Nimród fölébredt. Szeméből hirtelen elszállott az álom. Föltápászkodott s megpillantván a távolban lakozót, ősét, Um-napistit, ekként kiáltott:
"Elkábított engem az álom
s váratlanul fölriasztottál!" Um-napisti felelt a hősnek:
"Nosza, Nimród! Számold csak meg kenyereidet! Hadd tudassál, számukkal, hány napig aludtál!
Nézd csak, itt hevernek a földön!

Az első cipó kiszáradt.
A második dohos lett.
A harmadik keserű.
A negyedik penészes.
Az ötödik szürkés-fehér taréjú.
A hatodik naptól-kőkemény.
A hetedik éppen csak kisült

Hallja Nimród e beszédet s arca és szíve elsötétül.
"Hogyan kell viselkednem, ó, mondd, hová, hová szökhetek innen?
Tagjaimat már megragadta a Ragadó, velem kél s fekszik
Akárhová is menekülnék: előttem jár s vár a küszöbnél!"
Um-napisti igy beszél ekkor Ur-sanábihoz, a hajóshoz:
"Ur-sanábi, kívánom néked - gyűlöljön meg a kikötőhely, révésznek, révnek idegen légy, szélcsendes öböl ne szeressen;
ne vess te horgonyt, mert a partra érkezőt partja megrabolja!
Az embert, kit idevezettél, kinek testét rongyok borítják, szépségét durva, pácolatlan bőrök fedik el, vidd ez embert a fürdő-hely sekély vizébe, hogy rongyait tisztára mossa;
testét hófehérre sikálja; a durva bőröket levesse
és az elsodró tengerárba dobálja sorra valamennyit!
Teste szépségben fölragyogjon, villanjon meg fején a kendő; meztelensége hőshöz méltó köntösbe s ingbe öltöztessék!
S ameddig csak hazafelé tart, amíg el nem jut városába, ruhája ünneplő maradjon - folt, piszkolódás rajt ne essék!"

Ur-sanábi magához inté Nimródot s nyomban elvezette a fürdőhely sekély vizéhez, hol rongyait tisztára mosta; testét hófehérre sikálta; a durva bőröket levette
és az elsodrá tengerárba dobálta sorra valamennyit!
Teste szépségben ragyogott föl, megvillogott fején a kendő; meztelenségét hőshöz méltó köntösbe s ingbe öltöztették.
S ameddig hazafelé tartott, míg el nem jutott városába, "ruhája ünneplő maradjon!" - folt, piszkolódás nem esett rajt.
Amint fölhágtak a hajóra, amint tarajos hullámháton
mind messzebb-messzebb távolodtak, hogy már csak árbocrúdjuk látszott,
Um-napistit, a távol őrét, ekként szólitá felesége:
"Üres kézzel engedtük útnak a keresőt! Hiába volt hát
kínlódása-fáradozása! Üres kézzel tér meg Urukba
övéihez ... Nem vihet semmit, amivel hasznukra lehetne?"
Um-napisti, tenyérből tölcsért formálva, utánuk kiáltott
s midőn partjára visszatértek, így szólott a hős: Nimródhoz

"Üres kézzel engedtünk útnak, te kereső!. .. Halljad hát, imé, nagy titkot fedek föl előtted. .. Szállj alá a tenger vizébe
s addig kutass, míg rátalálsz egy nyílvesszőhegy-formájú fűre, mely mint a tüske a sövényen, vagy mint tövis a rózsaszáron ...
Ezt a füvet ragadd meg bátran; ne féld - még ha ujjadba szúr is!! leszakítani, szádba venni s foggal elmorzsolva, lenyelni!
Az élet füvét, ha lenyelted, fiatal maradsz, nem fog rajtad a vénülés őrlő hatalma!
S tiéid is, a bekerített Urukban, ízlelve a füvet -
az öregség minden keservét hosszú időre elkerülik!"
Ismét fölhágnak a hajóra s amint tarajos hullámháton
a túlsó parthoz közelednek:
Nimród nehéz köveket köt bokáira s a vízbe ugrik. A nehéz kő súlya lehúzza,
le a tenger mély fenekére. Mikor a kő földhöz ütődik,
Nimród hunyt szemét kinyitja; a vizén átszűrt derengésben körültapogatva keresgél; az áramlások-hajlítgatta
növényi szárak erdejében térden-könyéken csúszik-kúszik. Kúszását szerencse kíséri: az életfüvét megtalálja -
s nem gondolva vérrel, tövissel, gyors kézzel letépi tövéről.
Kést ragad ekkor és levágja bokái nehéz kő-koloncát;
a víz sodra fölveti testét; a füvet inge alá rejti.
Visszatalálva a hajóra, Ur-sanábinak, a hajósnak
mélyvízi útjáról beszámol s az életfüvét fölmutatja.
"Ur-sanábi, e fűről szólott Um-napisti búcsúzásunkkor; ez a fű az ígéret füve; aki eszik belőle, ifjú marad, soha meg nem öregszik - napról-napra örül örömmel!" Megújulsz újra mint e fűszál; a neve e titkos növénynek.
Megízlelem - s nem vénülök meg ! Hazaviszem - egyék belőle ember, asszony és kicsi gyermek; aggság többé meg ne gyötörje a bekerített Uruk népét! ... "
Útnak eredtek, mendegéltek, húsz mérőföldig meg sem álltak, akkor botjukat földbe szúrták s tarisznyát bontva megpihentek.
Harminc mérföldnyi járóföldre éj lepte be őket - ledőltek. Jókora reggel fölserkenvén,
fekvőhelyüktől kődobásra, Nimród gödröt pillantott meg, melynek mélyén áttetsző-tisztán víztükör villogott.
Ledobva nagysebtiben köntöst, tarisznyát s alsóneműt - a füvet is, lám, ingével a földre leejté! -
poros testét a víz váratlan hűvösségébe merítette.
Míg Nimród prüszkölt, lubickolt, kígyó kúszott oda a fűhöz, szimatot kapván illatától; feléje kapott s elragadta.
Fürdője után partra lépve, egyenesen a fű felé nyúl Nimród , hogy enne belőle s megízlelvén, tovább haladna;
hogy haza vinné városába az uruk-beli embereknek;
a fű felé nyúl s nem találja.
" Belesápad az istenember, arcán könnyei leperegnek; sír és jajongva átkozódik.
Majd nagy fennszóval ezt kiáltja Ur-sanábinak, a hajósnak:
"Ur-sanábi, miért volt minndez? Karjaim miért fáradoztak? Szívem vére miért folyott el? Semmi jót nem tettem magammal, sem az uruki emberekkel!
Csupán a föld oroszlánjának tett jót kínom-fáradozásom! Beleuntam a küzdelembe, fáradtan meghátrálok innét. .. Elhagyom immár a hajót is, a parton hagyom a hajót is ... "
Útnak eredtek, mendegéltek, húsz mérőföldig meg sem álltak, akkor botjukat földbe szúrták s tarisznyát bontva, megpihentek. Harminc mérföldnyi járóföldre éj lepte be őket - ledőltek.
Jó korareggel fölserkenvén, a Nappal tovább vándoroltak s még hűvösön a bekerített Uruk város földjére léptek.
Megállott Nimród s a falra, (melyet olyan sok vér s verejték öntözött már) pillantva szólott:
"Ur-sanábi, hágj föl e falra, vizsgáld meg gondosan legalsó tégláitól a legfölsőkig:
vajon égetett téglából való-é a téglafal? S vajon a Hét Bölcs vetette-é meg alapjait?
S azt is, milyen módon rakattam lőréseit s tornyai boltját?
Mert újabb gond a hazatérés s nekem, ki már mindent föladtam, új terveim vannak e fallal. .. "
Válasz erre

szemtelen rigó ( #1 ) 2014-11-30 12:51:14
Privát üzenet
XII. TÁBLA

E tábla eredetije egy jóval korábbi sumer Nyelvű eposz második felének fordítása. A sumer szöveg első része így szól: Röviddel a világ teremtése után a déli szél kitépett egy növényt az Eufrátesz partjáról. Istár a növényt Urukban ültette el, talán éppen saját szent ligetében. Fáját majdan ággyá és székké akarta faragtatni. A palántát Nimród óvta és gondozta; Istár hálából neki is ajándékozta, mikor már fává terebélyesedett. Nimród varázsos hatalmú dobot és dobverőt készített belőle., Egyszer azonban, a tárgyak az alvilágba hullottak alá; Nimród jajgatni tudott csak: "Ó, én varázsdobom, ó, én varázsdobverőm." Innen már követi a sumer eposzt a XII. tábla újasszír szövege. Enkidu vállalja, hogy felhozza Nimródnak (Ménrót) varázshatalma eszközeit. Nimród hálával fogadja az ajánlkozást; s inti Enkidut: akkor térhet csak vissza, ha önmegtartóztatás, az élethez kötöző vágyak feladása előzi meg útját, mert ha nem: halottként nyeli el az alvilág. Enkidu nem fogadta meg az intelmeket, nem is tudott visszatérni, Nimród mindent megtesz, hogy barátját az istenek segítségéve! visszahozza, de eredménytelenül: Enlil és Szin elutasítják kérését. Végül Negrál- Ninanzu - Ereskigál férje: az alvilág királya az emberen mindig segítő Ea parancsára Enkidu szellemét vezeti föl az alvilágból. Nimród és Enkidu beszélgetése szomorú: az alvilágban sivár, vigasztalan az élet. De az, aki hősként halt meg,becsülésben részesül. -A halál után is csak az jut kivettetésre, csak az semmisül meg igazán, aki élőként se volt méltó arra, hogy éljen.

XXXXXXXXXXXXXX

A két barát végső beszélgetése az új-asszír változat szerint

"Egykor, midőn az ács házában őrizgettem varázsdobom még, akkor az ács jó feleségét szülőanyám helyett szerettem, akkor az ács szép szűzleányát kicsiny húgom helyett szerettem. -
No, lássam csak, ki hozza föl varázsdobom az alvilágból ?
Varázsdobverőm föl ki hozza, - ki megy érte az alvilágba?"
Enkidu, szóra nyitva száját, imigyen szólott Nimródhoz:
"Édes gazdám! Ez hát a vágyad? Ezt kívánod, hogy tegyem érted?
Fölhozom én, lemegyek érte, varázs dob ért az alvilágba!
Fölhozom én, lemegyek érte, dobverődért az alvilágba !"
Nimród, szóra nyitva száját, Enkiduhoz imigyen szólott:
"Enkidu, jól értsd meg, mit mondok! Leszállani az alvilágba,
Irkalla szentélyét elérni: nehéz sor ez, küzdelmes próba a sikerét hétszeres pecsétű, szigorú parancshoz kötötték!
Tiszta inget addig nem ölthetsz, mert odatúl az árnyak vaksi szemét színével elvakítja!. .. Jó olajjal se kenekedhetsz,mert illatától megdühödve, köréd seregelnek az árnyak! ...
Íjad ott földön nem nyugodhat, mert az íjjal megöltek árnya láttára mind testedre rajzik;
testedre rajzik és agyon-nyom ... Botot se tarthatsz majd kezedben, mert bot elől a halott lelkek
reszketve elmenekülnének .. Cipőt se húzhatsz lábaidra, mert a cipő zajt üt a földön s fölveri a holtak nyugalmát!
Asszonyodat, akit szerettél, utad előtt csókkal ne érintsd, asszonyodat, akit gyűlöltél, utad előtt bottal ne illesd!
Gyermekedet, akit szerettél, utad előtt csókkal ne érintsd,
gyermekedet, akit gyűlöltél, utad előtt bottal ne illesd!
Különben elborít egészen az alvilág nyomorúsága ...
Ő, aki lenn nyugoszik, ő, aki lenn nyugoszik, Ninazu anyja, e bús, aki lenn nyugoszik,
kinek lepel vagy ruhaféle nem födi el tiszta csípőit,
kinek fönséges melle-dombját vászon-mellkendő nem takarja,
Ninazu anyja Enkidut visszatartja az alvilágban!"
Jaj Enkidunak! Ura szózatát föl sem is fogta, meg sem is fogadta!
Tiszta inget öltött magára - s ez odatúl az árnyak vaksi
szemét színével elvakítá .. , Jó olajjal kente be testét-
és illatától megdühödve, köré seregeltek az árnyak ...
Íját a földre levetette - ám az íjjal megöltek árnya
láttára mind testére rajzott; testére rajzott s földre-nyomta ...
Botját tartotta a kezében s botja elől a halott lelkek
reszketve mind elmenekültek ... Lábaira cipőt húzott föl-
a cipő zajt ütött a földön s fölverte a holtak nyugalmát.
Asszonyát, a legkedvesebbet, útja előtt csókkal érinté.
Asszonyát, a leggyűlöltebbet, útja előtt bottal illette.
Gyermekét, a legkedvesebbet, útja előtt csókkal érinté,
gyermekét, a leggyűlöltebbet, útja előtt bottal illette.
Ő, aki lenn nyugoszik, ő, aki lenn nyugoszik,
Ninazu anyja, e bús, aki lenn nyugoszik,
kinek lepel, vagy ruhaféle nem födi el tiszta csípőit,
kinek fönséges mell-dombját vászon-mellkendő nem takarja,
Ninazu anyja Enkidut visszatartá az alvilágban!
Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadtael: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Nem a férfiak küzdőhelyén, mint hőshöz illik, esett el ő: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Ékurba, Enlil templomába siet szorító panaszávals leborulva, ilyen szavakkal szólítgatja a kegyes istent:
"Enlil atyám, varázsdobom - ó jaj, zuhant az alvilágba;
Enlil atyám, dobom verője - ó jaj, hullott az alvilágba!
Enkidu alászállott értük és rab maradt, vissza se tér már;
Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Nem a férfiak küzdőhelyén -mint hőshöz illik - esett el ő: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!"
Urba, Szin isten templomába siet szorító panaszával
s leborulva, ilyen szavakkal szólítgatja a kegyes istent:
"Szin atyám, halld, varázsdobom - ó jaj, zuhant az alvilágba;
Szin atyám, halld, dobom verője - ó jaj, hullott az alvilágba!
Enkidu alászállott értük - és rab maradt, vissza se tér már!
Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Nem a férfiak küzdőhelyén - mint hőshöz illik - esett el ő: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!"

Eriduba, Éa házába siet szoritó panaszával
s leborulva, ilyen szavakkal szól1tgatja a kegyes istent:
"Éa atyám, varázsdobom - ó jaj, zuhant az alvilágba;
Éa atyám, dobom verője - ó jaj, hullott az alvilágba!
Enkidu alászállott értük - és rab maradt, vissza se tér már!

Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!
Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nem a férfiak küzdőhelyén - mint hőshöz illik - esett el ő: alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét !"
Hallván Éa ezt a beszédet, hős Nergálhoz, a férfiashoz fordul és parancsolja néki:
"Férfias hős, Nergál, figyelj rám s parancsom szerint cselekedjél! Fúrj lyukat a föld belsejébe, az alvilág torkáig érőt! S Enkidu szellemét vezesd ki
e lyukon át az élők közé, alvilágból a napvilágra,
hogy Nimródot fölkereshesse s karjába szoríthassa ismét!"
Amint Nergál, a férfias hős, Éa parancsát meghallotta, lyukat fúrt a föld belsejébe, az alvilág torkáig érőt
s e lyukon át Enkidu árnyát alvilágból a napvilágra, az élők közé fölvezette ...
"Szólj barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál! Szólj bátorsággal, bizalommal! Az alvilág rendjét beszéld el"
-"Ne kívánd, hogy szóljak, barátom! Szívesebben hallgatok inkább, mert ha szólnék az alvilágról, az árnyékoknak életéről, zokogva a földre leülnél, nap-nap után jajgatva sírnál!"
-"Zokogva a földre leülök, nap-nap után jajgatva sírok, csak szólj az árnyak életéről!"
-"Testemet minap még foghattad, látásán még örvendezhettél-
s mára már férgek lepik-falják, mint rossz ruhát, átal-lyuggatván; testemet minap még foghattad, látásán még örvendezhettél -
s mára már, mint a gátrakó zsák, színültig telt földdel-homokkal."
Nimród így kiáltott: "Ó, jaj!" s zokogva a földre legörnyedt,
Nimród így kiáltott: "Ó, jaj!" s zokogva a földre leomlott.
-"Szólj, barátom, Enkidu, szólalj ! Beszéld el, amit alant láttál! Aki a vas halálát halta, találkoztál-e lenn olyannal?"
-"Igen, találkoztam olyannal Békében pihen, tiszta ágyon és hűs víz csorog korsajából !"
-"Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál! Aki csatán, karddal esett el, találkoztál-e lenn olyannal?"
-"Igen, találkoztam olyannal!
Apja-anyja karolja vállát, hű asszonya hajol föléje!"
"Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál! Kinek holttestét kivetették, találkoztál-e lenn olyannal?"
-"Igen, találkoztam olyannal
Nem nyughat föld alatt az árnya, ide-oda bolyong hazátlan"

"Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál! Akire már lélek se gondol, találkoztál-e lenn olyannal?"
-"Igen, találkoztam olyannal!
A fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja!"
Válasz erre


1 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal