FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
Ötezer év történelmi személyei II.
Ez a téma le van zárva!
1 2 3 

Regiomontanus ( #70 ) 2013-11-12 11:42:43
Privát üzenet
NOSTRADAMUS

(1503-1566)

Nostradamus (eredeti nevén: Michel de Nostre-Dame) francia orvos és asztrológus 1503. december 13-án született Saint-Rémy-de-Provence-ban. Ősei között orvos is volt, így ő is erre a pályára készült, Montpellier-ben beiratkozott az egyetem orvosi karára. 1526-ban megszakította tanulmányait, és a dél-franciaországi pestisjárvány idején elment pestisdoktornak. Nostradamus 1529-ben szerezte meg az orvosi diplomát, Agen-ban telepedett le, megházasodott és két gyermeke született. Amikor a családja egy betegségben (talán pestisben) meghalt, többéves vándorutat tett, amelynek során bejárta Franciaországot, eljutott Itáliába és lehetséges, hogy Egyiptomba is. Sokat tanult. 1545-ben Salon-de-Provence-ban telepedett le, újra megházasodott és orvosként dolgozott. Az 1546- os pestisjárvány idején ismét pestisdoktor, több csodás gyógyítását ismerték, amely megnövelte a hírét. Az 1550-es években a lyoni nyomdák megrendelésére kalendáriumokat szerkesztett. Nostradamus 1555-ben jelentette meg Lyonban Próféciák címmel asztrológiai jövendöléseinek első gyűjteményét, amellyel országos hírnevet szerzett. A könyv százas csokrokba (centuriákba) gyűjtött hermetikus, rejtélyes négysoros vereseket tartalmaz, valamiféle jövőjóslásokat vagy inkább az előrelátott jövőt. 1556-ban Medici Katalin királyné az udvarba hívatta Nostradamust, és horoszkópokat készíttetett vele. A Próféciák újabb kiadását az egyre híresebb asztrológus, II. Henrik francia királynak ajánlotta, mégpedig 1558-ban. Az egyik vers egy baljós történetet jósolt:

"A fiatal oroszlán az öreget felülmúlja, / Harci tusában, egyéni párviadalban, / Arany kalickában szemét szétrepeszti, / Két csapás, egy, majd kegyetlen halált hal".

És rövidesen, 1559-ben II. Henrik királyt egy lovagi tornán baleset érte, egy eltört lándzsa a sisakrostélyán keresztül a szemébe fúródott, és a király meghalt. Innentől kezdve Nostradamus jövendöléseinek óriási a keletje, újabb és újabb bővítésekkel jelentette meg a könyvét, Medici Katalinnak ő lett az udvari asztrológusa, majd 1564-től IX. Károly király udvari orvosává nevezték ki. Nostradamus 1566. július 2-án Salonban halt meg. A négysorosai az utána következő századokban is igen népszerűek voltak, sőt a XX-XXI. században is a reneszánszukat élik.
Válasz erre

Regiomontanus ( #69 ) 2013-11-12 11:29:56
Privát üzenet
HORATIO NELSON

(1758-1805)

Horatio Nelson, Bronte hercege, angol tengernagy 1758. szeptember 29-én született Burnham Thorpe­ ban. Apja Edmund Nelson tiszteletes volt, aki igen szigorú nevelésben részesítette. Nelson 12 évesen, 1771 májusában szállt tengerre a nagybátyja, Maurice Suckling hajóskapitány Raisonnable nevű hajóján, mint szerény hadapród. Néhány év alatt széles körű tapasztalatra tett szert; szolgált a Triumph, a Mary Ann, a Carcass, a Sea Horse nevű hajókon, 1772-ben behajózta a Karib-tengert, 1773-ban az Északi-sarkvidéken járt, 1774-ben, pedig a kelet-indiai partvidéken hajózott és a legapróbb fortélyig kitanulta a tengerészmesterséget. 1777- ben mindössze 19 évesen kapitánnyá és egy fregatt parancsnokává nevezték ki. Részt vett az 1776-83 közötti amerikai függetlenségi háborúban, ahol több jelentős hadi tettet is végrehajtott, megalapozva hadvezéri hírnevét. 1787-ben megnősült, feleségül vette Fanny Nisbettet. Nelson 1793-tól részt vett a Franciaországgal kiújult háborúban, 1794-ben részt vett a korzikai Bastia, majd Calvi ostromában, ez utóbbinál elvesztette az egyik szeme világát. 1797 januárjában a Saint- Vincent-foki csatában fényes győzelmet aratott a spanyolok felett, amiért kinevezték ellentengernaggyá. 1797 júliusában személyesen vezette ostromra egy partraszállás után a legénységét Santa Cruz kikötője ellen, amelyet el is foglalt. A harcban egy ágyúgolyó találta el a jobb karját, amelyet vállból amputálni kellett. Néhány hónapig Angliában lábadozott és a legnagyobb kitüntetésben részesült. 1798-ban a Vanguard nevű zászlóshajón flottájával a Földközi-tengerre vezényelték, s 1798. augusztus l-jén az Abukiri-öbölben megsemmisítette Napóleon hajóraját, a 13 francia hadihajóból 11-et elsüllyesztettek. A csatában Nelson ismét megsebesült és most Nápolyban lábadozott. Itt folytatódott a románca Lady Hamiltonnal, a nápolyi angol követ feleségével, aki a szeretője volt: s a kedvéért a nápolyi politikai küzdelmekbe is beavatkozott és sokakat kivégeztetett Nápolyban. Nelsont 1801-ben a brit királyi flotta altengernagyává léptették elő. Röviddel ezután Koppenhágánál tönkreverte a dán flottát. 1803-ban tengernagyként a Földközi-tengeri angol flotta főparancsnoka lett. 1805. október 21-én a Trafalgar-foknál meg ütközött a francia-spanyol hajóhaddal. Nelson 27 hajójával és 2148 ágyúval rendelkezett, az ellenség 33 hajóval és 2626 ágyúval. de Nelson zseniális hadvezéri húzással és vakmerőséggel támadott, három részre szabdalva az ellenséges flottát. Nelson a Victory zászlóshajóval közelharcba bocsátkozott a Redoutable francia zászlóshajóval. A franciák kartácslövedékei óriási pusztítást vittek végbe az admirális hajójában, Nelson azonban személyesen vezényelte az ellentüzet, de a harc során halálos sebet kapott. Még eszméleténél volt, amikor megérkezett a hír. Hogy a csatában győztek. Trafalgarnál a vitorlások korának legvéresebb ütközetében 18 ellenséges hajó adta meg magát, egy felrobbant; az angolok vesztesége 1650. Míg az ellenségé 6950 fő volt. A győzelem megakadályozta; hogy Napóleon átkelhessen Angliába, amiért Nelson az angolok nemzeti hőse lett, aki megtestesíti az évszázados angol tengeri hegemónia leghősiesebb pillanatait.
Válasz erre

Regiomontanus ( #68 ) 2013-11-12 11:17:17
Privát üzenet
BONAPARTE NAPÓLEON

(1769-1821)

1. (Bonaparte) Napóleon (eredeti neve: Napoleone Buonaparte) francia hadvezér, majd 1804-től császár 1769. augusztus 15-én született Korzika szigetén, Ajaccióban. Apja, Charles Bonaparte ügyvéd, anyja a szépségéről híres Maria Letizia Ramolino volt. Napóleon előbb az autuni, majd a brienne-i katonai kollégiumban tanult, 1785-ben hadnagyi ranggal került a francia hadseregbe. A forradalom győzelme (1789) után a hegypárt (jakobinusok) híve lett. 1793- ban mint tüzérparancsnok tüntette ki magát Toulon ostromakor, érdemeiért tábornokká nevezték ki, de a jakobinus diktatúra bukásakor, 1794-ben nyugdíjazták. Napóleont a Direktórium újra szolgálatba hívta, s 1795. október 5-én ágyúval szétvert Párizsban egy királypárti felkelést. 1796-ban feleségül vette az özvegy Joséphine Beaharnais-t, de házasságukból nem született gyermek. 1796-ban kinevezték az itáliai hadsereg parancsnokává. A lezüllött és lerongyolódott hadsereget újjászervezve 1796-97-ben, Itáliában sorra aratta a győzelmeket az osztrákok ellen, nemegyszer személyesen vezetett rohamot a csatákban. Hősként tért vissza Franciaországba. 1798-99-ben győzelmes hadjáratot vezetett Egyiptomba; a flottáját ugyan Nelson angol admirális megsemmisítette, de Napóleon 1799-ben visszatért Párizsba. 1799. brumaire 18-19- én (november 9-10-én) államcsínyt hajtott végre, megdöntötte a Direktóriumot és létrehozta a konzulátust (három konzul hatalma, de Napóleon lett az első konzul). A konzulátus voltaképpen Napóleon katonai diktatúrájának álarca volt, a társait hamar kiszorította a hatalomból. Napóleon az uralkodása alatt jelentős változásokat eszközölt a francia közigazgatásban és jogrendben. Megformálta a bírói testületet és a bankrendszert, megalapította a Francia Nemzeti Bankot és a Francia Egyetemet, központosította a közigazgatást. Előbb örökös konzul (1802), majd I. Napóleon néven francia császár lett és megalapította a császárságot. A császárrá koronázását VII. Pius celebrálta 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame-ban. A Napóleon által létrehozott rendszer a császári udvar és az új nemesség létrehozásával vált valódi monarchiává. Korlátlan hatalmát megszilárdítva a császár folytatta a háborúi és hódításai által megnövekedett Franciaország modernizálását. Egyik reformja, az 1804-ben megalkotott francia polgári törvénykönyv, a Code Napoléon egész Európában nagy hatást gyakorolt. Napóleon uralkodásának 16 éve alatt (1799-1815) rengeteget háborúzott. Sorra győzte le az Anglia vezetésével alakult koalíciókat, de Angliát nem sikerült térdre kényszerítenie, mivel flottáját a trafalgari tengeri csatában Nelson admirális 1805-ben megsemmisítette. 1806-tól Napóleon kontinentális blokádot rendelt el Anglia ellen. Ez sem hozott sikert, csak további háborúkat, a blokádot be nem tartók ellen (1808: Spanyolország és Portugália).

Napóleon, hogy dinasztiát alapítson, 1809-ben elvált Josephin császárnétól és 1810-ben feleségül vette I. Ferenc osztrák császár lányát, Mária Lujza hercegnőt, s 1811-ben megszületett a fia, a Sasfiók. Napóleon 1812-ben a cári Oroszország legyőzésére indult a Grande Armée-vel. Az eredmény - először - vereség lett: a közel 700 ezer fős hadsereg alig egytizede hagyta el élve Oroszországot. 1813. október 16-18. között a lipcsei "népek csatáján"-ban újra vereséget szenvedett, majd 1814 tavaszán a Franciaországba nyomult szövetségesek (Anglia, Poroszország, Ausztria, Oroszország) legyőzték, mire 1814. április 6-án Napóleon lemondásra kényszerült. A győztesek Elba szigetére száműzték Napóleont. Ő azonban 1815 márciusában visszatért Franciaországba és visszaállította a császárságot. Ez az uralma azonban csak száz napig tartott, a szövetségesek 1815. június 18-án a belgiumi Waterloonál végleg legyőzték. Június 22-én ismét lemondott a császári trónról, s megadta magát az angoloknak. Az angolok az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére vitték, ahol
1821. május 5-én halt meg.
Válasz erre

Regiomontanus ( #67 ) 2013-11-12 09:44:30
Privát üzenet
II. MONTEZUMA
(MOCTEZUMA)

(1466-1520)

Montezuma (Moctezuma vagy Xocoyotzin Motecuhzoma), az utolsó azték uralkodó 1466-ban (más forrás szerint 1479 körül) született Mexikóban, talán a fővárosban, Tenochtitlánban. nagybátyja, Ahuitzotl uralkodó halála után 1502-ben örökölte meg Tenochtitlánt és az Azték Birodalmat. Az ország ekkor mintegy 5 millió lakost számlált, amelynek csak a kisebb része volt azték. a többséget a leigázott népek (Tlaxcala város, Texcoco város. chalcák, tepanékok, tlaxcalaiak) jelentették. A birodalom tehát nem volt egységes, az aztékok katonai erővel tartották össze a hatalmas területeket, az elnyomott népek gyűlölték az aztékokat és isteneiket, főként a legfőbb azték istenséget, Huitzilopochtli hadistent, akinek az aztékok emberáldozatokat (pl. a hadifoglyokat) mutattak be. és az isten a feláldozott emberek véréből táplálkozott.

II. Montezuma alatt érte el az azték kultúra fejlettségének legmagasabb fokát. Kézművesei türkiz és jade berakású, remekbe szabott arany és ezüst ékszereket készítettek. Pazar épületeket emeltek, közülük is kiemelkedett a Nagy templom, a 28 méteres piramisával. Az adók behajtását hatékony hivatalnoki rendszer felügyelte, írásos nyilvántartást vezettek, és igen fejlett naptáruk volt. (legpontosabb) Amikor 1519-ben Hernando Cortez spanyol konkvisztádor megjelent néhány száz főnyi sereggel Mexikó határán, II. Montezuma az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedő birodalom felett uralkodott. Montezuma először ajándékokkal igyekezett Cortezt távol tartani, aztán hadsereget küldött ellene. Cholulánál azonban a tűzfegyverekkel és az aztékok által nem ismert lovakkal támadó spanyolok szétverték az azték sereget, ezrével mészárolták le őket. Amikor Cortez Tenochtitlánhoz ért, II. Montezuma igen határozatlan volt. Egy azték legenda szerint az őket földművelésre megtanító fehér bőrű, szakállas isten, Quetzalcoatl (Kecal-koatl) vissza fog térni, és ez a jóslások szerint 1519-re esett. Valószínű, hogy Montezuma Cortezt vélte a visszatért istennek, és félelme erősen befolyásolhatta magatartását. Montezuma 1519. november 8-án a főváros előtt fogadta Cortezt és mintegy 400-600 fős seregét, gazdag ajándékokkal halmozta el őt, beengedte Tenochtitlánba is, külön palotákat bocsátott a rendelkezésére. II. Montezuma el sem tudta képzelni, hogy ilyen kevés ember veszélyeztetheti a hatalmát, illetve kétségei voltak a jövevények istenségével kapcsolatban. Az azték "tengerben" körbezárt Cortez vakmerően elfogta II. Montezumát, és azt követően az uralkodón keresztül irányította az aztékokat. 1520-ban azonban Cortez a serege egy részével a tengerpartra távozott, hogy az elfogására érkező spanyolokat legyőzze. Mire visszaérkezett Tenochtitlánba, az ott maradt helyőrségének kapzsisága és kegyetlensége felkelést provokált ki. Cortez II. Montezumát akarta felhasználni a lázongás lecsillapítására, valamikor 1520 tavaszán. A lázadók kőzáport zúdítottak a fogoly uralkodójukra, és a spanyolok szerint egy kő sebezte halálra Montezumát (van olyan feltételezés is, hogy esetleg a spanyolok ölték meg). II. Montezuma halálakor az Azték Birodalom végveszélyben volt, de még élt és lélegzett. A fővárosból kiűzték, illetve távozásra kényszerítették a spanyolokat 1520. június 30-ról július l-jére virradó éjjel, s nagy veszteségeket okoztak a betolakodóknak. Ám Cortez maga mellé állította az aztékokkal szemben álló népeket, 1521-ben visszatért, több hónapos ostrom után 152l. augusztus 13-án elfoglalta Tenochtitlánt és lerombolta. Az Azték Birodalom végérvényesen elbukott.
Válasz erre

Regiomontanus ( #66 ) 2013-11-08 15:34:26
Privát üzenet
MEDICI KATALIN

(1519-1589)

Medici Katalin (Caterina) francia királyné 1519. április 13-án született Firenzében, a híres Medici-házból. Apja II. Lorenzo de Medici, Urbino hercege; anyja Madeleine de la Tour hercegnő, IX. (Szent) Lajos francia király leszármazottja. Katalin a firenzei fejedelmi udvarban nevelkedett, járatos volt a reneszánsz művészetekben, de a politikai intrikákban is. 1533-ban feleségül adták Henrik trónörököshöz, I. Ferenc francia király fiához. A házasságból kilenc gyermekük született, közülük hat érte meg az érett kort, és hárman lettek francia királyok. Katalin férje II. Henrik néven 1547-ben lépett a trónra. A király 1559-ben egy lovagi torna alkalmával halálos balesetet szenvedett. Ekkor Katalin fia, II. Ferenc kezdett el uralkodni, s ettől kezdve a királyné új szerepkörbe lépett, ő lett az anyakirálynő. Megindult a harc a katolikus párt vezetői, a Guise hercegek, a királyné és a hugenották között a királyi hatalom feletti gyámkodás ért (II. Ferenc 15 éves volt). II. Ferenc 1560-ban váratlanul meghalt, és testvére, IX. Károly lépett a trónra. Kiskorúsága miatt Medici Katalint jelölték ki régensnek. Az anyakirálynő a régensség alatt annyira belejött a politikába, hogy IX. Károly valójában soha nem is uralkodott önállóan, helyette anyja kezében volt a döntés joga. Az 1550-es évektől élesedik ki Franciaországban a harc a katolikusok és a hugenották (protestánsok) között, mindkét oldalon összeesküvések, vallás viták jelentkeznek. 1562 márciusában Guise Henrik herceg emberei Wassyban lemészárolták a hugenotta közösséget, mire a hugenotta Condé herceg csapatokat toborzott, és megkezdődött a fegyveres polgárháború. Úgy tűnt 1572-ben, hogy létrejön a vallásbéke, mivel Medici Katalin lánya, Valois Margit augusztus 18-án férjhez ment a nagy hatalmú hugenotta vezérhez, Bourbon Henrik navarrai királyhoz (a későbbi IV. Henrik francia király). Az esküvő napja azonban felszította a vallási ellentéteket: Bourbon Henrik nem volt hajlandó belépni a párizsi Notre-Dame katedrális kapuján, ahol a menyasszony egyedül hallgatta végig a misét, és magát az esküvőt a téren rögtönzött szertartás keretében tartották meg. Ez felháborította a katolikus főurakat. Augusztus 22-én orgyilkosok megsebesítették a hugenotta Caspar de Coligny admirálist, mire az esküvőre Párizsba ment több ezer hugenotta elégtételt követelt IX. Károlytól. A parázs hangulatban a király, a Guise hercegek és az anyakirálynő úgy döntöttek, hogy megleckéztetik a hugenottákat. 1572. augusztus 24-én, Szent Bertalan napjának hajnalán Guise herceg katonái betörtek Coligny admirális szállására és megölték a hugenotta vezért, majd a katolikus katonák és a párizsi csőcselék megvadulva mintegy 3000 hugenottát mészároltak le Párizsban (az egész országban mintegy 20 ezer hugenotta esett áldozatul). Ez volt a Szent Bertalan-éji vérengzés, az ellenfelei Medici Katalint tartották a. gyilkosságok értelmi szerzőjének. Innentől kezdve kiújult a fegyveres harc az országban. IX. Károly l574-ben meghalt, és Ill. Henrik, Katalin harmadik fia lépett a trónra. Medici Katalin ezt követően távolabb került a hatalomtól. Azt még megélte, hogy 1588-ban fia, III. Henrik és veje, Navarrai Henrik kibékültek és szembefordultak a nyíltan királyi hatalomra törő Guise Henrikkel. III. Henrik meggyilkoltatta a Guise hercegeket, és Navarrai Henriket jelölte utódának. Medici Katalin 1589. január 5-én halt meg Bloisban. Azt már nem érte meg, hogy fiát, III. Henriket még 1589-ben egy fanatikus megölte, és veje, IV. (Navarrai) Henrik lett a francia király, lánya, Valois Margit, pedig a francia királyné.
Válasz erre

Regiomontanus ( #65 ) 2013-11-08 08:51:07
Privát üzenet
MÜNZER TAMÁS

THOMAS MÜNTZER

(1490 körül-1525)

Münzer Tamás (Thomas Münzer vagy Müntzer) német reformátor és az 1524-25-ös parasztháború vezére 1490 körül született Stolbergben. Ágoston-rendi szerzetes és teológiatanár volt, Zwickauban teljesített plébánosi szolgálatot. 1517 után csatlakozott Luther Márton reformációs eszméihez, 1519-ben találkozott is Lutherral. Hamarosan azonban szembekerült a wittenbergi mesterével, Münzer azt vallotta, hogy a kiválasztottak közvetlenül a Lélek révén kapják Isten igéjét, tehát a Biblia (az Írás) csak másodlagos. Vasárnapi prédikációit hatalmas tömegekben hallgatták a bányászok, parasztok, a városok szegényei. Münzer 1521-ben végleg szakított Luther Mártonnal, saját mozgalmat indított, amelynek célja a teljes vagyonközösség megteremtése, olyan "világbirodalom" létrehozása volt, amelyben nem lesz se világi, se egyházi felsőbbség. Krisztus hírnökeként Krisztus ezeréves birodalmának, az igazság országának helyreállítására biztatta a híveit. Münzert kiutasították Zwickauból, helységről helységre vándorolt tanításait hirdetve és röpiratokban szólította fel a parasztokat eszméi megvalósítására. 1523-ban átmenetileg Csehországban húzódott meg, majd Allstedtben, 1524 végén Mülhausenben lett plébános. 1525 elején népi reformációs hatalmat szervezett, élesen támadta Luthert és a fejedelmeket. Münzer az anabaptisták (újrakeresztelők) vezéralakjává vált; a felnőttkori keresztelkedést ismerték csak el, továbbá a jézusi szegénység követését hirdették. Münzer tanítása szerint a mennyországot a földön kell megvalósítani, nem a túlvilágon. Münzer fanatizálta a híveit, saját magát kiválasztott embernek tartotta, s azzal biztatta az általa 1525 elejétől összevont paraszthadak katonáit, hogy rajtuk nem fog a kard. A fejedelmek összegyűjtötték seregeiket Münzer Tamás hada ellen. A parasztcsapatok 1525. május 16-án (vagy május 30-án) megsemmisítő vereséget szenvedtek a frankenhauseni csatában, 5 ezer parasztot mészárolt le a fejedelmek egyesült serege. Münzer Tamást menekülés közben elfogták, elítélték és lefejezték.
Válasz erre

Regiomontanus ( #64 ) 2013-11-08 07:59:38
Privát üzenet

MORUS TAMÁS
(SZENT SIR THOMAS MORE)

(1478-1535)

Morus Tamás (eredeti nevén: Sir Thomas More) angol államférfi és humanista író, filozófus 1478-ban szüle­ tett London Cheapside nevű városrészében. Apja John More bíró volt, anyját Ágnesnek hívták. Morus 12 évesen Canterbury érsekének apródja lett, aki Oxfordban taníttatta a tehetséges gyereket. Tanulmányait Londonban fejezte be és 1501-ben szerzett ügyvédi képesítést. 1502-ben az angol Alsóház képviselője lett, ő volt a képviselők között a legfiatalabb. A tehetséges diákból kiváló ügyvéd és politikus lett. Közben filozófiával is foglalkozott, barátai közé olyan híres humanisták tartoztak, mint Rotterdami Erasmus és John Fisher. Morust Anglia-szerte kiváló tudós humanistának tartották, számos történelmi és vallási értekezés került ki a tolla alól, verseket is írt, valamint latin nyelvből fordított. Leghíresebb munkája az Utópia, amelyben egy értelem uralta, egyenlőségre épülő, képzeletbeli ideális társadalmat írt le. Az ilyen társadalom megteremtését békés úton, mindenekelőtt nevelés útján képzelte el.
VIII. Henrik angol király 1509-es trónra lépése után többször is fontos diplomáciai megbízást kapott, a király elhalmozta kegyeivel Morust. 1515-16-bankövet volt, 1517 -ben a Királyi Tanács tagja lett, 1521-ben lovaggá ütötték, majd 1529-ben a király kinevezte lordkancellárrá. 1532-ben azonban szembekerült VIII. Henrikkel, mivel a katolicizmushoz való hűsége arra késztette, hogy ellenezze a király válását törvényes feleségétől, Aragóniai Katalintól, s ne támogassa a király házasságát Boleyn Annával. VIII. Henrik angol egyházfővé való nyilvánítása ügyében is konfliktusba került Morus Tamással, aki 1532-ben lemondott a lordkancellári tisztségről és visszavonult chelsea-i otthonába. 1534-ben azonban új konfliktus támadt: VIII. Henrik azt követelte mindenkitől, hogy írja alá az Utódlási Törvényt (Act of Succession), amely szentesítette a király Boleyn Annától született utódának trónöröklési jogát. A dokumentum aláírása egyben hűségesküt is jelentett. Az aláírást Morus Tamás megtagadta, mivel továbbra is törvényesnek tartotta a király első házasságát. Morust letartóztatták, felségárulásban bűnösnek találták, és halálra ítélték. 1535-ben, Londonban lefejezték (VIII. Henrik "kegyelemből" lefejezésre változtatta a felnégyelést). Halálának 400. évfordulóján, 1935-ben avatták szentté, ő az ügyvédek védőszentje
Válasz erre

Regiomontanus ( #63 ) 2013-11-05 19:38:07
Privát üzenet
JAMES MONROE

(1758-1831)

James Monroe amerikai államférfi és kétszeres elnök 1758. április 28-án született Virginiában, Westmoreland megyében, ültetvényes családból. 1774-től a legkiválóbb virginiai középiskolában, a williamsburgi College of William and Maryben tanult. A függetlenségi háború kitörésekor, 1776-ban önkéntesként jelentkezett a 3. virginiai gyalogosezredbe. Több csatában - Harlem Heights, White Plains, Trenton - kitüntette magát, amiért George Washington nevezte ki századossá. Monroe főtiszti rangban fejezte be a háborút, részt vett az 1781-es yorktowni győzelemben is. Leszerelt a hadseregtől, és 1783-tól a Virginiai Egyetemen jogot tanult, a tanára Thomas Jefferson volt, aki később mentorként egyengette a pályáját. Monroe 1782-től tagja lett a virginiai képviselőháznak, 1783-ban, pedig a kontinentális kongresszusnak is, ahol a Republikánus Pártot erősítette. 1790- ben Virginia állam szenátorává választották, majd 1794-96 között ő az USA teljhatalmú nagykövete Párizsban. 1799-től Virginia állam kormányzójaként dolgozott. 1803-ban újabb franciaországi küldetést teljesített: Napóleonnal tárgyalva megvásárolta 15 millió dollárért a franciáktól Louisianát. E hatalmas diplomáciai siker, amely majdnem megduplázta az Egyesült Államok területeit, megnövelte Monroe népszerűségét. 1803-07 között előbb Londonban, majd Spanyolországban töltött be nagyköveti állást. Hazatérve belevetette magát a belpolitikába. 1810- ben a virginiai törvényhozás elnöke, 1811-ben, pedig másodszor is kormányzó. 1811-14 között Madison elnök mellett államtitkár, majd hadügyminiszter. 1816-ban a Republikánus Párt színeiben indulva megnyerte az elnökválasztást (első elnöki ciklusa: 1817-20). Monroe elnöksége a kortársak szemében a "jó érzések kora", amikor az egységbe kovácsolódott ország a gyors ütemű gazdasági fejlődés útjára lépett. 1819-ben 5 millió dollárért megvásárolták a spanyoloktól Floridát. 1820-ban - ellenjelölt nélkül - másodszor is elnökké választották (második elnöki ciklusa: 1821-24). 1823. december 2-án a Kongresszushoz intézett beszédében fejtette ki elveit az USA világpolitikai szerepéről. A Kongresszus elfogadta a "Monroe-elv"­ként, elhíresült nyilatkozatot, miszerint "Amerika az amerikaiaké", azaz az amerikai kontinensen nem tűrnek többé európai beavatkozást. Ez hozzájárult a dél-amerikai függetlenségi harc ok sikeréhez, ugyanakkor megnyitotta az utat - az európai ellenfelek kizárásával - az USA nagyhatalmi terjeszkedéséhez. Második mandátuma lejártával az Egyesült Államok 5. elnöke 1825-ben virginiai birtokaira vonult vissza. Monroe a lánya New York-i otthonában halt meg 1831. július 4-én.
Válasz erre

Regiomontanus ( #62 ) 2013-11-05 16:58:24
Privát üzenet
I. MIKLÓS

(1796-1855)

1. Miklós orosz cár 1796. július 6-án született Carszkoje Szelóban, a Holstein-Gottorp-Romanov-házból. Apja I. Pál cár volt (uralkodott: 1796-1801), ő pedig, bátyja, I. Sándor cár (uralkodott: 1801-25) után, 1825- ben lépett a trónra, miután másik bátyja, Konstantin nagyherceg már korábban lemondott a trónöröklési jogáról. I. Miklós trónra lépése után 13 nappal, 1825. december 14-én kitört a dekabrista felkelés. A polgári szabadságért és alkotmányért küzdő katonákat és tiszteket kegyetlenül megbüntette, s a felkelést vérbe fojtotta. A cár ettől kezdve Oroszországban és Európában a forradalmi mozgalmak megtorlójának szerepét töltötte be, I. Miklóst nevezték ,,Európa zsandárjá" -nak is. Egész uralkodása alatt ellensége maradt minden alkotmányos és demokratikus törekvésnek, emiatt pedig a Vas cárnak titulálták. A külpolitikában a Szent Szövetség rendszerén belül is megmaradt bizonyos fokig függetlennek, 1828-29-ben, az orosz-török háborúban megszerezte a Duna-torkolat ellenőrzését, Irántól, pedig 1828-ban Örményország egy részét. Az 1830- 31. évi lengyel felkelést kíméletlenül leverte, s Lengyelországot az orosz birodalom elválaszthatatlan részének nyilvánította. A belpolitikában 1. Miklós a katonai-rendőri-besúgói önkényuralmat teremtette meg. A moszkvai egyetem filozófiai fakultását megszüntette; az iskolák, egyetemek és a sajtó ellenőrzésére külön szervezetet hozott létre (titkosrendőrség 3. ügyosztálya), megkülönböztetett figyelmet szentelt a politikai rendőrség (Ohrana) munkájának. Az 1832. évi törvény rögzítette, hogy "minden oroszok cárja egyeduralkodó és korlátok nélküli monarcha. Engedelmességgel csak az Istennek tartozik, de nem félelemből, hanem a lelkiismeret okán". Egy újabb felkeléstől félve Lengyelországban és az abszolutizmus elvének fenntartása miatt 1849-ben 200 ezer fős hadsereget küldött I. Ferenc József osztrák császár megsegítésére, és együttes erővel leverték a magyar forradalmat és szabadságharcot. 1849 után Oroszország átmenetileg Európa legerősebb hatalma lett, és ezt I. Miklós a törökökkel szembeni terjeszkedésre akarta felhasználni. 1853-ban hadat üzent Törökországnak, de várakozásával ellentétben Anglia és Franciaország a törökök mellé állt. A kitört krími háborúban (1853-56) súlyos vereséget szenvedett, de a háború vége előtt I. Miklós 1855. március 2-án Szentpétervárott váratlanul meghalt. A trónon fia, II. Sándor követte (uralkodott: 1855-81).
Válasz erre

Regiomontanus ( #61 ) 2013-11-05 15:12:14
Privát üzenet
JULES MAZARIN

(1602-1661)

Jules Mazarin (eredeti nevén: Giulio Raimondo Mazarini) itáliai származású francia államférfi 1602. július 14-én született Pescinában. Egyszerű szicíliai családból származott, kánonjogi tanulmányokat folytatott, a pápai hadseregben szolgált. Megbízták 1626-ban a monzoni szerződést előkészítő spanyol-francia tárgyalások, majd 1630-ban a lyoni tárgyalások vezetésével, utóbbi alkalommal Richelieu bíboros felfigyelt tehetségére. VIÍI. Orbán pápa helyettes legátusa Avignonban, majd 1634-ben rendkívüli nuncius Párizsban, ahol a kapcsolatait tovább ápolta. Mazarin 1639-ben lépett véglegesen Franciaország szolgálatába, és francia állampolgár lett. Richelieu mellett megtanult mindent, ami az államvezetéshez szükséges. Szolgálatait Richelieu 1641-ben bíborosi ranggal honorálta, amellyel együtt járt a hercegi rang is. Richelieu halála után, 1642-ben kinevezték államminiszterré, a Királyi Tanács tagja lett, egy évvel később, pedig ő lett a trónörökös, a majdani Napkirály keresztapja. XIII. Lajos 1643-as halálát követően a kiskorú XIV Lajos mellett anyja, Ausztriai Anna királyné lett a régens, aki Mazarint nevezte ki a régenstanács fejévé és államminiszterévé. Így Richelieu után Mazarin folytatta - igen nagy tehetséggel - a francia abszolút királyi hatalom kiépítését. (Mazarin egyébként csinos külsejű és kivételes egyéni vonzerejű férfi volt, a "rossznyelvek" szerint Ausztriai Annával is volt viszonya). A bíboros adórendeletei a párizsi burzsoáziát és a parlamentet szembeállították az udvarral. Az 1648-as vesztfáliai béke után Mazarinnek meg kellett küzdenie a királyellenes Fronde-mozgalommal, amelyen 1652-re sikerült úrrá lenni. Diplomáciai erőfeszítései 1659-ben a franciák számára igen előnyös pireneusi békéhez vezettek Spanyolországgal: Franciaország megszerezte Artois-t, Cerdagne-t, Roussillont, és végleg megpecsételte a spanyolországi Habsburgok hatalmát, megerősödött annak hanyatlása. Mazarin tanácsára XIV Lajos feleségül vette a spanyol infánsnőt, Ausztriai Mária Teréziát. A külpolitikai sikerek mellett Mazarin a belpolitikában rendbe tette a pénzügyeket, élénkítette a gazdaságot és a kereskedelmet is. A bíboros-kardinális személyesen felügyelte XIV Lajos neveltetését, az uralkodót már ifjúként beavatta a Királyi Tanács működésébe, és megtanította a politika legfontosabb alapelveire. Amikor 1661. március 9-én Mazarin meghalt Vincennes-ben, XIV Lajos felkészült uralkodóként megkezdhette a személyes uralkodást, amelyhez Mazarin minden alapot megteremtett.
Válasz erre

Regiomontanus ( #60 ) 2013-11-05 15:02:19
Privát üzenet
MÁRIA LUJZA

(1791-1847)

Mária Lujza francia császárné 1791-ben született Bécsben, a Habsburg-Lotharingiai-házból. Apja I. Ferenc német-római császár, Ausztria uralkodója, magyar és cseh király volt, a nagyanyja, pedig Mária Terézia. Mária Lujza a Habsburg- főhercegnőkre jellemző udvari neveltetésben részesült, arra készítették fel, hogy a Habsburg politikai érdekeknek megfelelően adják férjhez.) 1809-ben, a Franciaország elleni ötödik koalíció (amelynek tagja volt Ausztria is) veresége után merült fel a gondolat, hogy I. Napóleon francia császárhoz adják feleségül, mintegy a béke zálogául. Napóleon is támogatta az elgondolást, mivel egyre inkább foglalkoztatta a dinasztiaalapítás. Tekintettel arra, hogy első feleségétől, Josephine császárnétól nem született gyermeke, ezért 1809 decemberétől elvált tőle, s 1810-ben feleségül vette Mária Lujzát. A nászból 1811-ben meg is született a trónörökös fiú, Napóleon Ferenc József Károly, a Sasfiók, aki azonnal megkapta a római királyi címet. A csecsemő mellett Mária Lujza lett a régensnő. Mária Lujza és Napóleon 1814 januárjában látták utoljára egymást, amikor Franciaország a külföldi invázió küszöbén állt. Napóleon vereséget szenvedett, 1814 áprilisában lemondott. Mária Lujza még 1814 márciusában elhagyta Párizst hazatért Bécsbe, és fiával együtt Schönbrunnban élt. A bécsi kongresszus 1815-ben Parma, Piacenza és Gustalla hercegségek úrnőjévé tette. Mária Lujza 1816-ban, titokban férjhez ment szeretőjéhez, Neipperg grófhoz, akivel morganikus házasságban élt, és akitől 3 gyermeke is született. A hercegségeiben igyekezett közjóléti reformokat bevezetni, ápolta a kultúrát is. A fia, a Sasfiók 1832ben, nem tisztázott körülmények között meghalt (bár nem uralkodott, de II. Napóleonként tartják számon). Mária Lujza 1834-ben harmadszor is férjhez ment, mégpedig de Bombelles grófhoz. A hercegségében, Parmában érte a halál 1847-ben.
Válasz erre

Regiomontanus ( #59 ) 2013-11-05 14:28:10
Privát üzenet
MÁRIA ANTOINETTE
(1755-1793)

Mária Antoinette (Mária Anna) francia királyné 1755- ben született Bécsben, a Habsburg-házból. Anyja Mária Terézia osztrák uralkodó, magyar és cseh királynő (uralkodott: 1740-80) volt, az apja Lotharingiai Ferenc német-római császár. Mária neveltetésére nagy figyelmet fordítottak, hiszen a Habsburgok egyik fő politikai terjeszkedési iránya a "házassági politika" volt. Ennek szellemében adták feleségül 1770-ben Mária Annát a francia trónörököshöz, XVI. Lajoshoz. A házasság a Habsburgok és a franciák közötti politikai szövetség megerősítését szolgálta. A házasságból négy gyermek született, köztük a későbbi XVII. Lajos, aki ténylegesen nem uralkodott, mivel 1795-ben a forradalom börtönében meghalt. A férje, XVI. Lajos 1774-ben lépett a trónra, s a Mária Antoinette nevet kapott Habsburg-hercegnőt, pedig királynévá koronázták. Mária Antoinette igen szeszélyes és önző nő volt, aki a mértéktelen költekezésével gyorsan eljátszotta a kezdeti népszerűségét. Bár üresen kongott a kincstár, válság sújtotta Franciaországot, ő újabb és újabb ékszereket rendelt hitelre. Az 1780-as évekre a franciák minden rossz forrásává őt tették, csak az osztrák nőnek, Madame Deficitnek nevezték. Az 1789-ben kitört forradalmat csupán néhány "bajkeverő" művének tekintette, nem ismerte fel a történelmi szituációt. 1789 októberében a nép nyomására kénytelen volt XVI. Lajossal Versailles-ból Párizsba költözni. Itt egyre csak az ellenlépéseken intrikált, s rábeszélte férjét 1791 júliusában, hogy szökjenek meg Párizsból és menjenek külföldre. A határon, Varennes-nél azonban szerencsétlenségükre felismerték és visszavitték őket
Párizsba. Mária Antoinette nem nyugodott bele, hogy az addigi abszolutista királyi hatalmuk alkotmányossá "szelídüljön", ezért 1792-ben titkos levelezésében kiadta az osztrákoknak a francia haditervet. Amikor a királyságot megdöntötték és 1792. szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot, a családot - így Mária Antoinette-t is - a Temple börtönébe zárták. A férjét, XVI. Lajost a konvent halálra ítélte és 1793. január 21-én lefejezték. A királyné fogsága is egyre szigorúbb lett, 1793. augusztus 1-jén átszállították a Conciérge börtönbe. A pere 1793 októberében zajlott, ahol mindvégig méltósággal viselkedett. A külföldi hatalmakkal való összejátszás és nemzetellenes összeesküvés vádjával halálra ítélték és ki végezték (lefejezték) Mária Antoinette-t.
Válasz erre

Regiomontanus ( #58 ) 2013-11-05 14:20:39
Privát üzenet
MÁRIA TERÉZIA

(HABSBUBG)

(1717-1780)

Mária Terézia, az Osztrák Habsburg Birodalom uralkodója, magyar és cseh királynő 1717. május 13- án született Bécsben, a Habsburg-dinasztiából. Apja III. Károly német-római császár, magyar és cseh király (uralkodott: 1712-40), anyja Braunschweig-Wolfenbüttel-i Erzsébet hercegnő volt. Mária Terézia kiváló nevelést kapott, öt nyelven beszélt, járatos volt a történelemben és az irodalom­ban, az államélet és az uralkodói tennivalók alapelemeiben. 1736-ban ment férjhez Lotharingiai Ferenchez. Házasságukból 16 gyermek született, köztük a későbbi uralkodók, II. József és II. Lipót, Mária Anna (Antoinette), XVI. Lajos francia király vérpadon végző felesége. Mária Terézia apja halála után, 1740-ben lépett trónra az országaiban a Pragmatica Sanctio (a Habsburgok nőági örökösödése) nyomán. A nőági öröklést el nem ismerő Poroszország, Bajorország, Franciaország és Spanyolország háborút indított ellene (1740-48 között az osztrák örökösödési háború). Bár Sziléziát elvesztette; de sikerült hatalmát - nem utolsósorban a magyar rendek támogatásával- megszilárdítania, trónöröklését nemzetközileg elfogadtatnia. A hétéves háborúban (1756-63) eredménytelenül próbálta visszaszerezni Sziléziát. Mária Terézia a politikájában konzervatív nézeteket vallott, de ugyanakkor bizonyos reformok, újítások bevezetését is szorgalmazta a birodalmában. Ugyanakkor abszolutisztikus módon uralkodott, ebben segítette az apjától örökölt, de általa tökéletesített birodalmi apparátus és a hadsereg. 1754-ben olyan vámrendszert vezetett be, amely a birodalom egységét szolgálta. 1765 után rendeletekkel kormányzott, kirekesztve a rendi sérelmeikkel bajlódó országgyűléseket. Az 1767. évi úrbéri rendeleteiben szabályozta a jobbágyi szolgáltatásokat, 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet (hogy tisztább egyházszervezeti viszonyokat teremtsen), 1775-ben, rendeletben szabályozta a szegények ügyét. A népesség iskoláztatását szolgálta az 1777-ben kiadott Ratio Educationis, amely egységesítette az oktatási rendszert. 1777-ben Nagyszombatról Budára helyezte az egyetemet, kitüntetéseket alapított és címeket adományozott a főnemesség megnyerése érdekében, megalapította a bécsi magyar testőrséget, újjáépítette Budán a királyi palotát. Az osztrák örökös tartományokat körzetekre osztotta, ezekben igen szigorú hierarchia érvényesült. Kancellárjai - Kaunitz, majd Haugwitz - a központi hatalom megerősítését szolgálták. 1772-ben Lengyelország első felosztásakor jelentős területeket szerzett meg a birodalomnak. Férje 1765-ben meghalt, s ezt követően Mária Terézia eléggé visszavonultan élt, a vallásosságban keresett vigaszt. Idős korában a királynőt súlyos betegségek kínozták, azonban ennek ellenére továbbra is hihetetlen aktivitással uralkodott. Lakhelye a számára külön berendezett (még lifttel és házi kápolnával is ellátott) bécsi Hofburg volt. 1780. november 24-én Bécsben halt meg, 40 évet töltött a trónon. A trónon fia, II. József követte (uralkodott: 1780-90).
Válasz erre

Regiomontanus ( #57 ) 2013-11-05 13:50:07
Privát üzenet
VALOIS MARGIT

(1553-1615)

Valois Margit (Margit királyné) francia királyné 1553-ban született Saint-Germaine-en-Layeban, a Valois-házból. Apja II. Henrik francia király (uralkodott: 1547-59), anyja Medici Katalin volt. Testvére, IX. Károly (uralkodott: 1560-74) és az anyakirályné, Medici Katalin politikai célokból feleségül adták Navarrai (a későbbi IV.) Henrikhez, a hugenották vezéréhez 1572-ben. Gaspar Coligny admirális és a hugenották ellensúlyozására jött létre az esküvő, majd a megegyezést felrúgva, Medici Katalin a katolikus Guise hercegekkel szövetkezve Margit és Navarrai Henrik esküvőjét kihasználva, Párizsban megrendezték a Szent Bertalan-éji vérengzést ("párizsi vérnász"). 1572. augusztus 24-én éjjel Colignyt és mintegy 3 ezer hugenottát (protestánst) gyilkoltak le a városban, az egész királyságban, pedig közel 20 ezret. Margit és Henrik házassága rosszul sikerült, ebbe a politikai viszonyok is közrejátszottak: Henrik évekig fogoly volt, aztán a hugenották vezéreként harcolt, a házastársak sokáig külön éltek. Amikor pedig együtt éltek, nehezen viselték el egymás természetét, újra különváltak, külön udvart vezettek. Margit és Henrik között politikai érdekellentét is feszült, Margit a testvére, Francois d' Alencon herceg érdekében intrikált. Aztán Margit a szerelmi életével kora botránykrónikájának is tárgya lett, több nemessel is hírbe hozták. IV. (Navarrai) Henrik 1589-ben lépett a francia trónra, Margitot is királynévá koronázták, de elhidegültek egymástól, Henriknek is számtalan nőügye volt. Miután a házasságuk gyermektelen maradt, 1599-ben Margit is beleegyezett a válásba, amelyet a pápa is érvénytelenített. Margit a további életét irodalmárok és tudósok társaságában élte le, ő maga is folytatott irodalmi tevékenységet: költemények és emlékiratok maradtak utána. Margit 1615-ben halt meg Párizsban.
Válasz erre

Regiomontanus ( #56 ) 2013-11-05 13:43:00
Privát üzenet
PÁRMAI MARGIT

(1522-1586)

Pármai Margit spanyol hercegnő és Németalföld helytartója 1522-ben született Audenardeban, Apja V. Károly spanyol király és német-római császár volt. Gondos neveltetésben részesült, művelt és okos nővé cseperedett. Apja 14 évesen, 1536-ban feleségül adta őt Alessandro Medicihez, akinek halála után 1537 -ben Margit vette át Firenze kormányzását. Margit nem sokáig maradt özvegyen, a kor szokásai szerint - nyilvánvalóan apja bábáskodása mellett, akinek fontos volt az észak-itáliai befolyás -, 1538-ban nőül ment Párma hercegéhez, Octavio Farneséhez. A történelem színpadán Margit több mint 20 évvel később, 1559-ben kapott szerepet, amikor testvére, II. (Bölcs) Fülöp spanyol király (uralkodott: 1556-98) Németalföld helytartójává nevezte ki. A családban már volt hagyománya a női kormányzóságnak, hiszen V. Károly testvére (tehát Margit nagynénje), Magyarországi Mária (II. Lajos magyar király özvegye) 1530 és 1556 között igencsak megelégedésre kormányozta Németalföldet. Valószínűsíthető, hogy II. Fülöp is azért a testvérét nevezte ki a forrongó tartomány élére, mert abban bízott, hogy mint nő, le tudja csillapítani az elégedetlenséget. Pármai Margit nagy becsvággyal kívánt megfelelni a megbízatásnak, közeledett a németalföldi nemesi ellenzékhez, több reformot vezetett be, és általában meghallgatta a javaslataikat egy-egy kérdésben. 1566-ban a németalföldi nemesség és a városi polgárság kérvényezte tőle az eretneküldözések mérsékelését és követelték a rendek összehívását is. Margit egyre nehezebben tudott lavírozni a németalföldiek és a testvére, a spanyol király politikája között. Ami­ kor 1566 végére Margitnak már csaknem sikerült úrrá lenni a belső elégedetlenségen, II. Fülöp 1567-ben Németalföldre küldte Alba hercegét, akinek teljhatalmi igényei sértették Margit helytartói hatalmát, ezért Margit lemondott és elhagyta Németalföldet. Itáliába utazott és Aquileában telepedett le. 1576-ban II. Fülöp ismét rá akarta bízni a helytartóságot, de Margit nem fogadta el a felkérést. 1579-ben mégis meggondolta magát és visszatért Németalföldre, ahol a fia volt a helytartó. Az anya és a fiú között a problémák kezelése tekintetében konf1iktus alakult ki, amelyet Margit úgy oldott meg, hogy 1583-ban otthagyta Németalföldet és visszatért Itáliába. 1586-ban halt meg Omatában.
Válasz erre

Regiomontanus ( #55 ) 2013-11-05 13:37:14
Privát üzenet
JEAN-PAUL MARAT

(1743-1793)

Jean-Paul Marat, a francia forradalom népvezére 1743. május 24-én született Svájcban, a Neuchátel közelében fekvő Boudry városkában. Apja egy protestáns vallásra áttért katolikus pap volt. Marat szigorú és alapos nevelést kapott, s ennek köszönhetően 16 évesen, 1759-ben egy gazdag bordeaux-i kereskedőcsaládnál lett nevelő. 1762-ben Párizsba ment, ahol természettudományi tanulmányokba kezdett. 1766-ban átkelt Angliába, hogy orvosnak tanuljon; 10 évet töltött ott, előbb Londonban, majd a skóciai Edinborough-ban, 1775- ben szerezte meg az orvosi diplomát a skóciai Saint Andrews nagy hírű egyetemén. Marat 1776-ban tért vissza Franciaországba, és orvosi praxisba kezdett. Miután látványosan meggyógyított egy márkinőt, 1777-ben kinevezték XVI. Lajos öccse, Artois gróf testőrségének háziorvosává. A munka mellett természettudományokkal foglalkozott, több tanulmányi írt, de tevékenységére senki nem figyelt fel. A sikertelenség elkeserítette, embergyűlölővé tette. Marat úgy döntött, hogy máshol szerez elégtételt a megaláztatásokért, így 1789-ben csatlakozott a forradalmárokhoz, hogy aktívan részt vegyen a régi rend lebontásában. 1789. szeptember 12-én megjelentette A nép barátja (L' Ami du peuple) című lapot, amely­ ben a sans-culotte-ok (külvárosok népe) heves védelmezője volt a reakciós erőkkel és a mérsékeltekkel szemben. Mint a Cordelier Klub elszánt tagja a nép hangján írt, állandóan tüzelte őket. Két ízben, 1790- ben és 1791-ben, uszító cikkei miatt rövid időre Angliába menekült, az újságját betiltották. 1792 augusztusában, a királyság bukásának pillanatában tért haza, s azonnal kiadta a L 'Ami du peuple-t, majd ezt szeptemberben felváltotta a Le Journal de la République-kel. 1792-ben beválasztották a Konventbe, Danton és Robespierre oldalán ő lett a hegypárt egyik vezérszónoka, s a sans-culotte-ok véleményének rettegett szószólója. Ö követelte, hogy név szerinti szavazással XVI. Lajost halálra ítéljék. Marat a mérsékelt girondisták céltáblája volt, 1793 áprilisában letartóztatták, de április 24-én a Forradalmi Törvényszék felmentette: Fontos szerepet játszott a girondisták 1793. június 2-i megbuktatásában és kivégzésében. Elkezdődött a jakobinus diktatúra, azzal a kérdéssel: ki lesz az, aki az abszolút hatalom birtokába juthat, Robespierre vagy pedig riválisa, Marat (Danton már nem élt, kivégezték). A bekövetkező események megoldották a dilemmát: 1793. július 13-án egy 25 éves arisztokrata nő, Charlotte Corday meghallgatás kérésével bejutott Marat házába, és a fürdőkádban ülő népvezért egyetlen tőrdöféssel megölte, hogy megbosszulja a girondisták kivégzését. A párizsi szegénynép, a sans-culotte-ok a forradalom mártírjaként tisztelte Marat-t, a Konvent 1794-ben halhatatlannak nyilvánította az emlékét.
Válasz erre

Regiomontanus ( #54 ) 2013-11-05 13:24:20
Privát üzenet
LOYOLAI SZENT IGNÁC

(1491-1556)

Loyolai Ignác (eredeti nevén: Inigo López de Loyola), a jezsuita rend megalapítója, 1491. október 23-án született a baszkföldi Azpeitiában, egy helyi kisnemes gyermekeként. Előbb egy spanyol nemes apródjaként szolgált, majd a navarrai alkirály, Nejara mellé került, mint fegyveres nemes.

1521-ben, amikor a franciák megtámadták Navarrát, Inigo Pamplona védelmében kitüntette magát, de a harcokban súlyosan megsebesült. Lábadozása alatt olvasta el Karthauzi Ludolf: Krisztus élete című munkáját és a szentek életét elbeszélő Arany legendát. Inigo az olvasmányai hatására úgy döntött, hogy nem tér vissza a világi életbe, hanem Isten katonájaként minden erejével "Isten nagyobb dicsőségén" (Ad maiorem Dei gloriam) fog munkálkodni. 1523-24-ben zarándokutat tett Jeruzsálemben, ami az elhatározásában megerősítette. Visszatérve Európába - most már Loyolai Ignácként - elkezdett tanulni, hogy céljainak jobban meg tudjon felelni. Járt Barcelonában, az alcálai egyetemen, Salamancában, majd 1528-35 között Párizsban, ahol teológiát tanult. 1534. augusztus 15-én a Montmartre dombján hat diáktársával (köztük Xavéri Ferenc is) fogadalmat tett Isten szolgálatára. A fogadalom évente megismétlődik majd, a társaság pedig tíz tagra bővül ki: ez lesz a majdani Jézus Társasága. Ignác 1537-ben társaival a Szentföldre akart menni, de a török háborúk miatt nem indult Velencéből zarándokhajó. Így Róma felé vették az útjukat. Ignác 1538-tól Rómában prédikált, miután 1537- ben Velencében pápai engedéllyel pappá szentelték. 1540-ben, Rómában hozták létre a Jézus Társasága (Societas Jesu) nevű rendet, amelyet hamarosan jezsuita rendnek kezdtek nevezni. III. Pál-pápa jóváhagyta a rendalapító dokumentumot, amelynek címe a küzdő egyház feladataira utalt (Regimini Militantis Ecclesiae), és Ignácot választották meg a társak a rend generálisává. A rend célkitűzései közé tartozott kezdettől fogva, hogy a vallási reform eszközének a teológia elmélyült tanulmányozását tekintik, továbbá a missziós munkát és az eretnekség (benne a reformáció) elleni küzdelmet. Céljuk volt a katolikus egyház régi egyeduralmának visszaállítása, és ennek érdekében minden eszközt megengedhetőnek tartottak. ("A cél szentesíti az eszközt!") Néhány év alatt ezrek léptek be a rendbe, Rómában és szerte Európában intézményeket és jezsuita kollégiumokat alapítottak, jezsuita hittérítők indultak szét (Xavéri Ferenc Indiába és Távol-Keletre). A jezsuita nevelés rendszerét Loyolai Ignác az 1548-ban megjelent Lelkigyakorlatok című munkájában dolgozta ki, és ugyancsak ő állította össze a Jézus Társaság szervezeti kereteit megteremtő "konstitúció'"-t is. 1556. július 31-én halt meg Rómában, XV. Gergely pápa 1622-ben avatta szentté.
Válasz erre

Regiomontanus ( #53 ) 2013-11-05 12:45:08
Privát üzenet
KOVÁTS MIHÁLY

(1724-1779)

Fabriczy Kováts Mihály (nevét írják Kovácsnak is), amerikai huszárezredes, az amerikai lovasság alapító­ atyja 1724-ben született Magyarországon, Karcagon. Tanulmányait szülővárosa református gimnáziumában végezte, művelt ember volt, beszélt németül, franciául, lengyelül és angolul is. 1740. június l-jén - 16 éves korában - beállt közhuszárnak a császári Hávor-huszárezredbe, Az 1740-48 közötti osztrák örökösödési háborúban különböző harctereken küzdött az ezredévei együtt: 1742 táján átkerült a francia hadseregbe, s ott kornétás (zászlós, kürtös) rangban szolgált, legalábbis 1745-ben ebbéli szerepét vizsgálták. 1745- 46-ban a Haller-huszárezred kornétásaként Szászországban és Csehországban harcolt. Miután ezredét 1746-ban kivonták a harctérről és feloszlatták, nem tudni, hogy milyen úton, de 1746-tól a franciaországi Bercsényi-huszárezredbe került, kitüntette magát, és Bercsényi László hadnagyi rangra terjesztette fel. 1752-ben a francia létszámcsökkentés következtében szolgálaton kívülivé vált. 1752. szeptember 23-án Kováts Mihály János néven II. Frigyes porosz király egyik huszárezredében vállalt szolgálatot, kezdetben strázsamesterré (altisztté) nevezték ki, majd kiváló szolgálatáért megkapta a kornétás tiszti rangot. Az 1756-63 közötti, ún. hétéves háború első éveiben a porosz hadseregben küzdött az osztrákok ellen. Sok csatában kitüntette magát, s ezért 1758-ban hadnagyi rangot kapott. Főként sikeres rajtaütéseivel és portyáival vívta ki elöljáróinak megbecsülését. 1759-től egy huszárokból álló szabadcsapat parancsnokává léptették elő, 1760-tól kinevezték huszárkapitánnyá. 1761-ben elhagyta a porosz hadsereget, Lengyelországból Franciaországba akart jutni. Késmárkon a Habsburg-udvar ügynökei letartóztatták, és Pozsonyba szállították. Az ellene felhozott vádak alól felmentették, 1762. június 22-én szabad lett, visszakapta vagyonát is, sőt a kérelmére Mária Terézia 1 763-ban megítélte neki a szolgálaton kívüli főstrázsamesteri (őrnagyi) rangot és a vele járó évi kegydíjat. Kováts Mihály 1763. május 29-én feleségül vette Szinyei Merse Zsigmond Sáros vármegyei alispán Franciska nevű lányát. Eperjesen telepedtek le, egyetlen gyermekük kisdedként meghalt. 1768-72 között a magyarországi lengyel kiképzőtáborok egyikében kiképzőtiszt volt. 1776 novemberében Párizsba utazott, majd ott értesülve az amerikai függetlenségi háborúról, áthajózott az Újvilágba. 1777. április 30-án jelentkezett az amerikai hadseregbe, újoncozó tiszti rangot kapott. Még ez év őszén a fegyveres harcokba is bekapcsolódott, és megismerkedett a lengyel Kazimierz Pulaski brigadérossal, aki hamarosan az amerikai lovasság főparancsnoka lett. Pulaski előterjesztésére Kováts Mihály 1778 januárjában ezredesi rangot kapott, és kiképzőtisztként vett részt az amerikai lovasság megteremtésében. A kiképzéseket olyan eredményességgel végezte, hogy "az amerikai lovasság alapító atyjá"-nak nevezik. 1778-tól egy önálló légió parancsnokaként több rajtaütésben, védelmi harcban ért el sikert a könnyűlovasaival. 1779-ben Charleston védelmére rendelték az egységét és a Pulaski-légiót. 1779. május 11-én Kováts Mihály ezredes mintegy 100 gyalogossal és 80 lovassal rajtaütött a 900 fős angol elővéden, amely Charlestonhoz közeledett. A Kováts-kötelék szétverte az angol elővédet, de Kováts Mihály ezredes is elesett a hősi harcban. Az ő bátor és vakmerő támadását később csak "charlestoni halállovaglás" néven emlegették. A rajtaütés után az angolok meg sem kísérelték Charlestont megtámadni, hanem visszavonultak. Kováts Mihály ezredes hősi halála nagy tiszteletet váltott ki iránta az amerikaiakban. 2003. október 11- én a washingtoni magyar nagykövetség kertjében fel­ avatták Takács Pál szobrászművész alkotását, amely Kováts Mihály huszárezredest a halálos lövés pillanatában ábrázolja, kezében az amerikai zászlóval.
Válasz erre

Regiomontanus ( #52 ) 2013-11-05 12:14:38
Privát üzenet
JOHN KNOX

(1514-1572)

John Knox skót reformátor és hitszónok, a kálvini reformáció skóciai meghonosítója 1514 körül született a skót Haddington környékén. Tanulmányait a glasgow-i egyetemen végezte, 1536- ban szentelték pappá, majd egy kis skóciai egyházközség plébánosa lett. 1544-től a katolikus Guise Mária régens (Stuart Mária anyja) politikájával szemben a skót hazafiak tömegestül tértek át a protestáns hitvallásra. John Knox is csatlakozott a reformáció híveihez. Rövidesen a lázadó skót nemesek prédikátora, emiatt a lázadás bukása után 1547 -ben Franciaországba száműzték, és kényszermunkára ítélték. 1549-ben térhetett vissza Skóciába, 1551-ben, pedig VI. Edward király házilelkésze lett. Knox aktívan közreműködött az Általános imakönyv 1552-es második kiadásában, amely jelentős elmozdulást jelentett a protestantizmus irányában. 1553-ban, VI. Edward halála után, a katolikus Tudor Mária lett Anglia királynője, így Knox ismét elmenekült és Franciaországon keresztül Genfbe ment, ahol Kálvin János mellett dolgozott. Genfi korszakának fő műve az 1557-es ,,Harci riadó a rettenetes asszonyuralom ellen" című pamflet, amelyben a két katolikus nagyasszony, Tudor Mária és a skóciai régens, Guise Mária uralma ellen tiltakozott. Knox 1559-ben térhetett vissza véglegesen hazájába, Skóciába, miután 1558-ban Tudor Mária meghalt, és I. Erzsébet lépett a trónra. Knox nekilátott a skóciai egyház, a Kirk megszervezéséhez. Aktívan közreműködött a 25 cikkelyből álló Skót hitvallás (Confessio Scotica) megszerkesztésében, amely a skót református egyház hitvallási irata. Ezt a parlament 1560 augusztusában elfogadta. Az új skót egyház kálvinista alapokra épült, alapvető hittételei között szerepelt Jézus valódi jelenlétének tagadása az oltáriszentségben. Az 1561 januárjában kiadott egyházfegyelmi könyv megteremtette a vallás intézményes kereteit, amely az autonóm plébániák és a területi egyházi hatóságok (presbitériumok) rendszerét egyesítette magában. Knox szemben állt az 1561-ben visszatért Stuart Máriával, noha az toleráns volt a protestánsokkal szemben. 1567-ben szerepet játszott a királynő lemondatásában. Knox még megírta "A vallási reformáció története a Skót Birodalomban" című művét (1586-ban adták ki), majd 1572-ben meghalt Edinburgh-ban.
Válasz erre

Regiomontanus ( #51 ) 2013-10-31 16:32:19
Privát üzenet
MAGELLÁN

(1480 körül-1521)

Fernáo de Magalháes (Fernando vagy Fernand vagy Ferdinand Magellán) portugál és spanyol tengerész, földrajzi felfedező, aki először hajózta körbe a Földet, 1480 körül született Sabrosában. Ifjúkorától hajózással kereste meg a kenyerét, jó kapitány és tapasztalt navigátor volt. A portugál flotta alkalmazásában a Kelet-indiai-szigeteknél szolgált. Mellőzöttsége miatt 1517 -ben átköltözött Spanyolországba, és felajánlotta szolgálatait V. Károlynak. Magellán ismerte a Fűszer-szigetek helyét, és úgy gondolta, hogy nyugati irányban, Amerika partjai mentén hajózva dél felé, egy átjárón el lehet érni a Fűszer-szigeteket rövidebb útvonalon is. V. Károly 1519-ben megbízta Magellánt, hogy keresse meg a Fűszer-szigetek (Molukki-szigetek) felé vezető nyugati útvonalat. Magellán 1519. szeptember 20-án indult útnak 5 hajóval és 270 fős legénységgel, 2 évre való élelemmel. 1520 telét a déli földgömbön, a Szent György-öbölben töltötték. 1520. október 21-én Dél­ Amerika déli csücskénél behatolt a később róla elnevezett Magellán-szorosba, a déli földet ő nevezte el "Tűzföld" -nek, és november 28-án megpillantották a Csendes-óceánt. 3 megmaradt hajójával közel 4 hó­ napos viszontagságos út után, az éh- és szomj halál küszöbén 152l. március 6-án elérték a Mariana-szigeteket, elsőként Guam szigetén szálltak partra. Az erőgyűjtés után továbbhajózva felfedeztek egy újabb szigetcsoportot, amelyet később Fülöp spanyol királyról neveztek el Fülöp-szigeteknek. Az egyik szigeten 1521. április 27 -én Magellán az életét vesztette a bennszülöttekkel vívott összetűzésben. Az expedíciót Juan Sebastian Del Cano kapitány vezette tovább, két hajóval értek a Molukki (Molukka- vagy Maluku)­ szigetekhez, ahol megpakolták a hajókat fűszerekkel. A két vitorlás különböző úton indult haza: az egyiket a portugálok elfogták, de a "Viktória" nevű hajó Cano kapitánnyal és 18 tengerésszel 1522. szeptember 6-án megérkezett Spanyolországba. Ez az egy hajó annyi fűszerrel ért vissza, hogy a vállalkozás befektetőinek sokszoros hasznot hozott. A Magellán-expedíció a felfedezés-történet egyik legnagyobb tette volt. Először hajózták körül a Földet, s bebizonyosodott, hogy a Föld gömbölyű. Megtalálták a Déli-tengerhez, vagyis a Csendes-óceánhoz vezető átjárót. Kiderült, hogy a Földet óriási vízfelület borítja; valós kép alakult ki a Föld nagyságáról. Mindezekben Magellánnak elévülhetetlen érdemei vannak, hisz az ő eltökéltsége vitte át a flottát sok nehézségen, mivel a tengerészek nemegyszer már visszafordultak volna.
Válasz erre

Regiomontanus ( #50 ) 2013-10-31 15:51:03
Privát üzenet
NICCOLO MACHIVELLI,

(1469-1527)

Niccolo Machiavelli, firenzei politikus és író, 1469. május 3-án született Firenzében, egy szerény, de előkelő családból. Fiatal kora Lorenzo Medici, az Il Magnifico uralmának idejére esik, nagy műveltséget szerzett. Politikai pályafutása a Mediciek elűzése és Savonarola máglyahalála után (1498) kezdődött, amikor a firenzei kancellária titkára lett. Machiavelli jelentős befolyásra tett szert, és alkalma kínálkozott a politikai élet alapos megfigyelésére. Számos diplomáciai megbízást teljesített: 1500-ban XII. Lajos francia királynál, 1502-ben Cesare Borgiánál, 1504-ben ismét XII. Lajosnál, 1506-ban II. Gyula pápánál. 1508-ban I. Miksa császárnál, 1510-ben újra Párizsban járt. Megfigyelőkészsége, kiterjedt kapcsolatai és ügybuzgalma miatt megbecsült diplomata volt, mint azt útjai bizonyítják. 1512-ben római csapatok törtek Firenzére, és velük együtt visszatértek a Mediciek. Machiavelli kegyvesztett lett, de Firenzében maradhatott. Írói tevékenységbe kezdett, és az írással sikerült visszaküzdenie magát a közéletbe. 1512-13-ban írta meg főművét, A fejedelem (Il Principe) című munkát, amelyet a gyermek Lorenzo Medicinek ajánlott, ám végül nem jelentetett meg. Machiavelli kifejtette, hogy az uralkodók legfőbb tudománya abban áll, miként tudják megőrizni hatalmukat. A fejedelmek két legfőbb erényét az erőben és a ravaszságban jelölte meg. Eszményképe az erőskezű, korlátlan hatalommal felruházott uralkodó, akinek céljai elérése érdekében szabad képmutatónak hitszegőnek, kegyetlennek lennie. Machiavelli tulajdonképpen a történelmileg napirenden levő abszolút monarchia ideológiáját fogalmazta meg, később azonban általában machiavellizmusnak nevezték az olyan politikai gyakorlatot, amely "a cél érdekében" minden eszköz alkalmazását megengedhetőnek tartja. 1512-22 között a Rucellai család irodalmi és politikai vitáin vett részt, sikerült a hírnevét helyreállítania. 1520-ban Firenze hivatalos történetírójává nevezték ki, megírta a Firenze története című művet. Írt néhány vígjátékot is, ezek közül a legismertebb a Mandragora, amelyet még a XXI. században is gyakran bemutatnak. Machiavellit 1526-ban a firenzei erődítmények főintendánsává nevezték ki, teljes erőbedobással vett részt a diplomáciai tárgyalásokon és a védelemre való mozgósítás ban (ezek az évtizedek Észak-Itáliában I. Ferenc francia király és V. Károly császár állandó háborúival teltek, tehát életszükséglet volt az éberség). Machiavelli 1527. június 21-én Firenzében halt meg, abban az évben, amikor V. Károly zsoldosserege feldúlta Rómát, és a Medicieket ismét elűzték Firenzébő1.
Válasz erre

Regiomontanus ( #49 ) 2013-10-31 15:32:03
Privát üzenet
LUTHER MÁRTON
(1483-1546)

Luther Márton, a reformáció elindítója és egyik vezéralakja 1483. november 10-én született Eislebenben, egy jómódú bányavállalkozó fiaként. Kezdetben bölcseletet és jogot tanult, majd 1505- ben szerzetesi fogadalmat tett az erfurti Ágoston-rendi kolostorban. 1507-ben tartotta az első miséjét, 1510- ben Rómában járt, ahol nagy hatással volt rá a pápa és az egyház fényűzése, nemegyszer tapasztalt romlott erkölcse. Luthert 1511-ben meghívták Wittenbergbe, a kolostorba és az egyetemre, 1512-ben lett az egyetem teológiai doktora, tanítani és prédikálni kezdett. Elméleti munkásságot folytatva különösen Pál apostol leveleit és Szent Ágoston műveit tanulmányozta. Luther Márton 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, amelyekben elsősorban a búcsúcédulák árusítása ellen tiltakozott, és tagadta, hogy az egyháznak hatalmában állna a túlvilági szenvedéseket eltörölni. Tanaival vihart kavart, elindította a reformációt. 1518-ban Rómába idézték, de kitartott elvei mellett. Erre 1520-ban X. Leó pápa az Exsurge Domine kezdetű bullájában kiátkozta, a bullát Luther nyilvánosan elégette. Ugyanebben az évben jelentek meg Luther fő művei: A kereszténység állapotának megjavításáról a német nemzet keresztény nemességéhez; Az egyház babiloni fogságáról, A keresztény ember szabadságáról. Műveiben vitatta Róma főhatalmát és a pápa tévedhetetlenségét; elvetette - a keresztség és az úrvacsora kivételével - a szentségeket; kifejtette a "láthatatlan egyház" eszméjét, azt, hogy az Isten és az ember között nincs szükség "látható" egyházra, egyedül a hit (és a Biblia) köti az embert Istenhez, az ember nem az egyház, hanem a hit által üdvözülhet. 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen V. Károly császár Luthert birodalmi átokkal sújtotta és száműzte. Pártfogója, Bölcs Frigyes szász választófejedelem Wartburg várába rejtette el. Luther itt fordította le német nyelvre az Újszövetséget, a teljes Biblia-fordításával 1534-re készült el. 1522-ben visszatérhetett Wittenbergbe, ahol tanait védelmezve, de lényegében nyugalomban élhetett. A szélsőséges reformátoroktól és az 1524-25-ös német parasztháborútól elhatárolódott. 1525-ben levetette a szerzetesi ruhát, feleségül vette az egykori apáca Katharina von Borát, a házasságból 6 gyermekük született. Elkezdte az önálló evangélikus egyház megszervezését, 1529-ben kiadta a Kis katekizmus és a Nagy katekizmus című munkáit, kidolgozta az istentiszteleti és a liturgiai rendet. l530-ban tanítványa, Melanchton Luther tanai alapján megszerkesztette az Ágostai hitvallást, a lutheranizmus legfőbb hitvallási iratát, a művet Luther is jóváhagyta. Luther a következő években is sokat dolgozott, és mellette prédikált. Összesen mintegy 2500 levele és 2000 prédikációja maradt fenn. Luther Márton jelentősége nemcsak a reformáció elindításában és az evangélikus egyház megteremtésében állt, hanem a Biblia német nyelvre való lefordításával megvetette a német irodalmi nyelv alapjait. 1546. február 18-án halt meg szülőhelyén, Eislebenben.
Válasz erre

Regiomontanus ( #48 ) 2013-10-27 16:10:56
Privát üzenet
KÁLVIN JÁNOS

(1509-1564)

Kálvin János (eredeti nevén: Jean Cauvin, de írják Calvinnak, Caulvinnak és Chauvinnak is), reformátor és genfi prédikátor, 1509. július 10-én született Pikárdiában, Noyon városában (Franciaország). Családi ösztönzésre az egyházi pályát választotta, tanult Párizsban, Orléans-ban és a bourges-i egyetemen, s végül jogi diplomát szerzett. 1533-tól Párizsban egy humanista csoport tagjaként a lutheri reformáció híve lett, titkos összejöveteleket tartottak, mígnem a hatóságok feloszlatták a csoportot, és Kálvin Franciaországból Bázelbe, majd Genfbe menekült. Bázelben írta és adta ki 1536-ban A keresztény vallás rendszere (Institutio Religionis Christianae) című korszakos művét, amelyben új, önálló vallási rendszert alkotott. Már Genfben írta kátéját, amely az egyik legolvasottabb könyv volt akkoriban a világon. E műveivel önálló vallási rendszert teremtett, amely a későbbi református egyház hitelveinek alapját képezi. Első ízben 1536-38 között tartózkodott Genfben, sok hívet szerezve tanainak. Amikor az egyházak autonómiájáról a hatóságokkal vitája támadt, el kellett hagynia Genfet, és három évig, 1541-ig Strasbourgba költözött. Itt a menekültek gyülekezetének lelkipásztora lett, és teológiát tanított. Ebben az időszakban írta híressé vált védő iratát ­Episztola Sadolethez - a reformáció mellett, valamint a Kis értekezés az úrvacsoráról című művét, 1541-ben visszahívták Genfbe, s itt is maradt élete végéig, mi­ után gyakorlatilag Genf mindenható vezetője lett. Genfet olyan "egyházváros"-sá tette, ahol az evangélium elvei uralkodtak. A hatalmat Kálvin a konzisztóriumon keresztül gyakorolta, amely egyházi és választott személyekből (presbiterekből) állt. Száműzték Genfből a katolicizmust, a szentkultusz minden jelét, a pápista szertartá­sokat, szigorú erkölcsöket követeltek meg (pl. a szerencsejátékokat, a táncot és a káromkodást is betiltották). Kálvin egyháza az egyszerű élet, a nemesítő munka és az egyszerű, közvetlen szertartások vallását hirdette. Hitbeli ellenfelét, Szervét Mihályt, Kálvin kezdeményezésére a genfi városi tanács máglyahalálra ítélte 1553- ban és megégették. Kálvin alapvető tanítása, hogy Isten csak a Biblia kinyilatkoztatásán keresztül van jelen, s az egyén és Isten között nem áll senki, az embert kizárólag a hite teszi méltóvá az üdvösségre. Az 1559-ben általa alapított Genfi Teológiai Akadémián Európa számos országából tömegesen tanultak. A kálvinizmus gyorsan terjedt a kontinensen és Angliában - elsőként Svájcban, Németalföldön és Skóciában, majd Hollandiában. Csehországban, Magyarországon -, később, pedig más kontinenseken. A nagy reformátor -, aki a Bibliát tartotta a valódi hit egyedüli fonásának -, 1564. május 27-én halt meg Genfben. Állítólag a halála előtt mondta: "Uram, eltiporsz engem, de nekem elég, hogy a Te kezedtől
pusztulok el."
Válasz erre

Regiomontanus ( #47 ) 2013-10-27 14:31:13
Privát üzenet
ABRAHAM LINCOLN

(1809-1865)

Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok rabszolga-felszabadító elnöke 1809. február 12-én született Kentucky államban, szegény farmercsaládban. A szüleivel 1816-ban Indiana államba, majd 1830-ban Illinois államba költözött. Lincoln sokáig különféle árucikkekkel kereskedett, s 1834-ben a whig párt képviselőjeként Illinois állam törvényhozásának tagja lett. Önerőből szerzett jogi ismereteket és gyakorlatot, 1836-ban sikeresen ügyvédi vizsgát tett, és 1837 -ben saját ügyvédi irodát nyitott Springfieldben. 1 842-ben feleségül vette Mary Toddot, egy jómódú és közismert kentuckyi polgárcsalád lányát, a házasságból négy fiuk született. Lincolnt 1847 -ben Illinois állam egyetlen whig képviselőjeként beválasztották a Szövetségi Kongresszusba is. Az 1854-ben a whig párt utódaként megalakult új Republikánus Párt illinois-i megszervezését végezte, és ettől kezdve harcos szószólója a rabszolgaság megszüntetésének. Az egyre sikeresebb ügyvéd és politikus Lincoln 1858-ban nyilvános vitát kezdeményezett Douglas szenátorral a rabszolgaság kérdéséről, amely széles körben ismertté tette. 1860-bán republikánus jelöltként indult az elnökválasztáson, és a nagy megosztottság következtében, a szavazatok 40%-ával - meglepetésre elnökké választották. Alig foglalta el az elnöki széket 1861-ben, Dél-Karolina és még 10 déli állam kilépett az Unióból, megalakították az Amerikai Konföderált Államokat, és saját elnökükké Jefferson Davist választották. 1861. április 12-én a déliek ostrom alá vették az Unió erődjét, Sumtert a Charleston-öbölben, ezzel kezdetét vette a 4 évig tartó polgárháború, az Észak és Dél háborúja. A háború első két éve déli sikereket hozott, de aztán kidomborodott az északiak gazdasági és létszámbeli fölénye. Lincoln 1862-ben kihirdette a rabszolgaság eltörlését, majd Ulysses Grant tábornok személyében megtalálta méltó ellenpárját a déli Lee tábornoknak. Az északiak 1863 júliusában győzelmet arattak Gettysburgnál, majd az 1864-65-ös hadműveletekben döntő fölényt vívtak ki. Végül 1865. április 9-én Lee tábornok Appomattoxnál letette a fegyvert és befejeződött a véres polgárháború. Közben Lincolnt 1864-ben másodízben is elnökké választották, s hivatalát 1865-től vitte tovább. Céljait már nem tudta megvalósítani, mert 1865. április 14- én egy John Wilkes Booth nevű színész egy színházi előadás alatt a páholyában rálőtt Washingtonban, és Lincoln másnap belehalt sérülésébe.
Válasz erre

Regiomontanus ( #46 ) 2013-10-27 13:32:09
Privát üzenet
JOHN LAW

(1671-1729)

John Law, skót szerencselovag és bankár, a papírpénz feltalálója 1671. április 16-án született Edinburghban. Apja gazdag skót aranyműves volt, aki nagy vagyont hagyott rá. Law fényűzően élt Londonban, s amikor a vagyont felélte, 1695-ig szerencsejátékból és kártyázásból élt. Egy vetélytársát ekkor párbajban megölte, halálra ítélték, de sikerült megszöknie a Towerből. Beutazta Európát, élt Párizsban, Genovában és Velencében. Hamiskártyásként (játszott fáraót, biribit, bassette-t, de soha nem bukott le) tekintélyes vagyont halmozott fel. Utazásai során gondosan tanulmányozta a különböző pénzügyi rendszereket, s eközben találta ki a papírpénz bevezetésének ötletét. 1705-ben Law javaslatot tett a skót parlamentnek Gondolatok a pénzről és a kereskedelemről és arról, miként lehetne növelni az Államkincstár bevételeit Címmel. Law elgondolásának lényege az, hogy a papírpénzzel helyettesített fémpénz a pénzforgalom gyorsabb és akadálytalanabb bonyolítását tenné lehetővé; egy jelzálogbank alapításával értékpapírokat lehetne kibocsátani. Law ötletét Skóciában elutasították. 1710-ben, Párizsban telepedett le, a javaslatát XIV. Lajos nem támogatta. Mivel Law igen jelentős magánvagyonnal rendelkezett, XIV. Lajos halála (1715) után a súlyos pénzügyi válságban szenvedő Franciaország régense (XV. Lajos mellett), Orléans-i Fülöp 1716-ban engedélyezte Law-nak, hogy megalapítsa magánbankját, melynek bankjegyeit minden kincstári intézmény köteles elfogadni. Law pályája szédületesen ívelt felfelé. Az általa létrehozott Nyugati Kereskedelmi Társaság 500 livre értékű részvényei hamarosan a 10 000 livre­ t is elérik. 1718-ban Law bankja felvehette a Királyi Bank ("Banque Royal") nevet, így állami jegybank lett. A bank székhelye Párizs szívében, a rue Quin­ campoix-on volt, amely óriási forgalmat bonyolított le. A bank elképesztő sikere egész Párizst lázba hozta, és felforgatta a város életét. Law a társaságát átalakította Indiai Kereskedelmi Társasággá, és gyakorlatilag monopóliumot szerzett a monarchia külkereskedelmi ügyleteinek bonyolítására. Law 1720. január 5-én érkezett el pályafutása csúcsára, amikor a királyság pénzügyi főellenőrének (pénzügyminiszternek) nevezték ki. A csőd azonban hamarosan bekövetkezett, a spekuláció okozta pánik hatására a betétesek fémpénzben követelték a részvények beváltását. 1720 februárjától indult a pánik, nem sikerült lecsendesíteni, s így 1720 októberére teljes csőd és elértéktelenedés következett be. Law tönkrement, noha Franciaországban a megelőző néhány év alatt az államadósságok csökkentek, a gazdaság kezdett helyreállni. Law elmenekült Párizsból, először Brüsszelbe ment, majd 9 évig bolyongott Európában, végül Velencében élt és ott is halt meg 1729. március 29-én.
Válasz erre

Regiomontanus ( #45 ) 2013-10-27 13:00:26
Privát üzenet

XVI. LAJOS

(1754-1793)

XVI. Lajos francia király 1754. augusztus 23-án született Versailles-ban, a Bourbon-dinasztiából. Apja Lajos dauphin (meghalt 1765-ben), anyja Szász Mária Jozefa volt. Apja korai halála miatt XV. Lajos halála után, annak unokájaként 1774-ben lépett a trónra. Ő volt a nagy francia forradalom előtti utolsó király, a "régi rend" (ancien régime) megtestesítője. A becsületes és egyszerű, de lassú észjárású fiatal király minden óhaja az volt, hogy boldogítsa alattvalóit. Ezt bizonyí­tották intézkedései: a kínvallatás eltörlése, a protestánsok jogainak helyreállítása. Ezek a törekvései azonban zátonyra futottak a versailles-i udvar ármánykodásain. A legjobb szakembereket alkalmazta az államvezetésben - így 1774-76 között Turgot-t, Necker bárót 1777-81-ben, majd Calonne-t 1783-ban -, de meg is vált tőlük, többnyire felesége, Marie Antoinette (Mária Terézia osztrák császárnő és magyar királynő lánya) követelésére, akit 1770-ben vett feleségül, és aki nagy befolyással bírt felette. A felesége egyébként a féktelen pazarlásával közgyűlöletnek örvendett a párizsi nép körében. Az elődeinek bűnétől mentes király a pénzügyi csőd és az erősödő ellenzék nyomására 1789. május 5-ére összehívta a rendi gyűlést. Amely 1614 óta nem ülésezett. A három rend gyűlése nemzetgyűléssé alakult át, és szembehelyezkedett a királlyal. A kitört forradalom győzelme. A Bastille 1789. július 14-i eleste után a párizsi nép nyomására XVI. Lajos kinyilvánította az alkotmányos monarchiát, de titkon tárgyalásokat kezdett a külföldi nagyhatalmakkal, hogy avatkozzanak be mellette. Lajos és családja 1791 júniusában el akart menekülni, de Varennes-ben felismerték és visszavitték Párizsba. Egy időre fel is függesztették királyi jogait. Ezután szinte fogolyként, a párizsiak támadásának kitéve élt a Tuilleriákban. A köztársaság 1792. szeptember 21-i kikiáltását követően a konvent polgárként vonta felelősségre, s mivel bizonyítást nyeli, hogy titkon levelezett a forradalom ellenségeivel, a konvent kis többséggel hazaárulásért halálra ítélte. XVI. Lajost 1793. január 21-én 10 órakor Párizsban guillotinnal lefejezték. (A felesége, Marie Antoinette 1793 októberében végezte életét a vérpadon, a fia, Lajos dauphine - aki a XVII. Lajos nevet kapta, noha nem uralkodott - 1795-ben halt meg, a Temple nevű börtönben.)
Válasz erre

Regiomontanus ( #44 ) 2013-10-27 12:51:17
Privát üzenet
XV. LAJOS

(1710-1774)

XV. Lajos francia király 1710. február 15-én született Versailles-ban, a Bourbon-dinasztiából. Apja Burgundi Lajos herceg, anyja Savoyai Mária hercegnő volt. XIV. Lajos dédunokájaként semmi reménye sem volt a trónra, de 1711-12-ben, a nagy himlőjárványban sorra meghalt nagyapja, apja és testvére, így XIV. Lajos halála után, 1715-ben ő örökölte meg a francia királyságot. Kiskorúsága idején Orléans-i Fülöp töltötte be a régensi tisztséget. XV. Lajost 1722-ben koronázták meg, 1723-ban érte el a nagykorúságot, de 1723-26 között átengedte a hatalmat Bourbon Lajos hercegnek. XV. Lajos a dinasztia egyik legokosabb, legműveltebb uralkodójának mondható, ugyanakkor nem szokott rendszeres munkához, mások kormányoztak helyette. 1725-ben feleségül vette Leszczynski Máriát, az elűzött L. Szaniszló lengyel király lányát. 1726-ban száműzte Bourbon Lajos herceget, és az ország irányítását Fleury bíborosra bízta (1726-43), aki Európában a béke fenntartására törekedett, bár az 1733-38 közötti lengyel örökösödési háborúba belesodródtak. 1730-45 között Orry főfelügyelő kiváló államvezetése révén a gazdasági élet fellendült, így a király önfeledten élvezhette az életet, az érzéki gyönyöröknek élt. Fleury halála után nem töltötte be a főminiszteri tisztet, hanem egyre inkább a szeretői és azok kegyencei irányították az országot. 1745-től 1764-ig kegyencnője, Madame Pompadour márkiz, 1768-tól Madame Dubarry (írják Du Barrynak is) játszotta a politikai főszerepet. Az 1756-63-as, ún. hétéves háborúban vereségek érték, Franciaország elvesztette Kanadát és indiai birtokainak nagy részét. XV. Lajos azonban nem törődött a tönkrement és adósságokkal terhelt országával, sőt cinikusan megjósolta a közelgő forradalom kitörését, amikor azt mondta: "Utánam a vízözön!" (Aprés moi le délugel). Az egyre élénkebb parlamenti ellenzéke, botrányos magánélete és hatalmas kiadásai következtében lassanként elvesztette királyi tekintélyét. 1770 után a parlamenttel szemben önkényes intézkedéseket hozott, 1771-ben feloszlatta a párizsi parlamentet. Uralkodásának utolsó éveiben olyan pénzügyi reformokat hozott, amelyek további 15 évre megerősítették az "ancien régime" -t. XV. Lajos 1774. május 10-én halt meg Versailles­ban, a trónon unokája, XVI. Lajos követte.
Válasz erre

Regiomontanus ( #43 ) 2013-10-27 12:39:43
Privát üzenet
XIV. LAJOS

(l638-1715)

XIV. Lajos, a Napkirály, Franciaország királya, 1638. szeptember l-jén született Saint Germain-en-Lay-ben, a Bourbon-dinasztiából. Apja XIII. Lajos király, anyja Ausztriai Anna hercegnő volt. Apja 1643-as halála után, ötéves en került a francia trónra, kezdetben anyja gyámsága alatt állt. 1651-ben elért nagykorúságát követően egészen 1661-ig Mazarin bíboros irányította az államot. Ifjúkorának meghatározó "élménye" volt az abszolutizmus­ellenes mozgalom, a Fronde, amely 1648-53 között tartotta zűrzavarban az országot és a királyi családnak is menekülnie kellett. 1660-ban Mazarin tanácsára feleségül vette Habsburg Mária Terézia spanyol királylányt, IV Fülöp lányát. A házasságból 6 gyermek született, a felnőttkort azonban csak Lajos élte meg, de 1711-ben, még apja életében meghalt. XIV Lajos fia 3 gyermeket hagyott hátra, Burgundi Lajost (meghalt 1712-ben), V Fülöp spanyol királyt és Berry herceget (meghalt 1714-ben). A trónöröklés így a Napkirály dédunokájának, Burgundi Lajos fiának, a későbbi XV. Lajosnak jutott. XIV. Lajos 1661-ben, Mazarin halála után a saját kezébe vette a kormányzást, nem nevezett ki főminisztert, abszolút módon uralkodott a két bíboros- Richelieu és Mazarin - által egységessé és hatalmassá lett Franciaország felett. Lajos a korlátlan abszolutizmusra törekedett, királyi személyét tekintette az állam megtestesülésének (állítólag ő mondta: "Az állam én vagyok!"). Ugyanakkor jó érzékkel választotta ki minisztereit, közülük Colbert első miniszter emelkedett ki, aki merkantilista gazdaságpolitikával lendítette fel az ország gazdaságát és rendbe tette a pénzügyeket. XIV. Lajos szinte egész életében háborúzott, hadserege a legmodernebbnek számított Európában; megszervezése Louvois márki nevéhez fűződik, Vauban marsall, pedig bevehetetlen várerődök egész sorával biztosította Franciaország határait. Mindez és a fényűző királyi udvartartás nemegyszer a pénzügyi csőd szélére sodorta az országot. Az állandó háborúk közül kiemelendők: 1667-68-ban Spanyolország ellen, 1672-78 között Hollandiával, 1688-97-ig az ún. pfalzi háború, 1701-13 között a spanyol örökösödési háború. Az 1713-ban megkötött utrechti békével lényegében megtartotta Franciaország nagyhatalmi státusát, a spanyol trónt unokája, V. Fülöp foglalta el azzal, hogy a két korona nem egyesíthető. XIV. Lajos alatt virágzott a francia klasszicista irodalom (Moliére, La Fontaine, Racine, Comeille); Európa műveltebb osztályának tagjai franciául társalogtak szalonjaikban; a zenében Lully, a festészetben Poussin, Lebrun; az építészetben, pedig Perrault és Mansard jeleskedett. Európa-hírűvé építtette ki a versailles-i királyi palotát, ahol fényűző udvartartás övezte. Ez az udvar, az itteni etikett, a szervezettség a kontinens valamennyi uralkodójának mércéül szolgált, és mindenki utánozni próbálta a Napkirálynak elnevezett XIV. Lajost. Igen hosszú, 72 évi uralkodás után, 1715. szeptember l-jén Versailles-ben halt meg.
Válasz erre

Regiomontanus ( #42 ) 2013-10-27 09:37:34
Privát üzenet
IV. IVÁN.

(RETTEGETT)

(1530-1584)

IV (Rettegett vagy Rettenetes) Iván, az első orosz cár a Rurik-házból született 1530. augusztus 25-én, Moszkvában. Eredeti neve Ivan Vaszilijevics herceg volt, apja III. Vaszilij moszkvai fejedelem, anyja Jelena Glinszkaja volt. Apja 1533-ban meghalt, s Iván lett a moszkvai nagyfejedelem. Kiskorúsága idején az 1538-ban bekövetkezett haláláig anyja kormányozta az országot, azt követően, pedig egy főúri tanács. A főurak (bojárok) szétzilálták a fejedelemséget. Iván 1547-ben vette kezébe a hatalmat, s rögtön 1547. január 16-án cárrá koronáztatta magát. ő lett az első cár Moszkvában. Még ebben az évben meg is nősült IV Iván, egy gazdag bojár lányát, Anasztaszija Romanovnát vette feleségül.

IV Iván uralkodásának első fele, úgy az 1560-as évek elejéig sok pozitív reformot hozott. Személyes tanácsadóiból állandó tanácsot szervezett maga köré; új és igazságosabb büntetőtörvénykönyvet adott ki 1550-ben, a Carszkij Szugyebnyiket. 1549-ben összehívta az első orosz rendi gyűlést, a Zemszkij szabort. Ugyanakkor átszervezte és ütőképesebbé tette a hadsereget. I552-ben a Kazanyi Kánságot, 1556-ban az Asztrahányi Kánságot hódította meg és megkezdődött Szibéria birtokbavétele is. 1560-ban emeltette Moszkvában a tatárok felett aratott győzelem emlékére a Vaszilij Blazsennij-székesegyházat. Támogatta az angolokkal és a németalföldiekkel folytatott kereskedelmet. 1558-ban megkezdte Livónia megszerzéséért a háborút, amely kezdetben új területek meghódítását hozta. IV. Iván sikerei csúcspontján állt. 1560-ban azonban meghalt a felesége és jó szelleme, és a cár végzetesen megváltozott. A kedélye elborult, és megkezdődött a terror időszaka, amelyért tulajdonképpen a Rettegett melléknevet kapta. A bizalmatlanság uralkodott el IV. Ivánban, állandóan összeesküvőktől félt. Bojárok százait végeztette ki. 1564-65-ben előbb elhagyta Moszkvát, majd 1565-ben visszatért, és fokozta a terrort. Az országban megszervezte a külön udvarral és hadsereggel rendelkező cári birtokot, az "oprisnyiná" -t, ahol a cár abszolút hatalommal rendelkezett az emberei, az "oprisnyikok" révén. Az ország másik felébe telepítette a bojárokat, az ún. "zemscsina"-birtokok keretében. A kivégzések és vagyonelkobzások, pedig folytatódtak: a bojárok után a nemesek, az egyház, a hivatalnokok következtek. 1570-ben az oprisnyikok élén elfoglalta Novgorodot, és teljes lakosságát kiirtatta. IV. Iván szeszélye még rokonságát sem kímélte: 1581-ben, egy dührohamában egy botütéssel agyonütötte elsőszülött fiát, Iván herceget is. Livóniai háború folytatásában sorozatos vereségeket szenvedett Báthory István lengyel királytól (és erdélyi fejedelemtől), és 1582-ben kénytelen volt lemondani az északi hódításokról, Livóniáról, s 10 évre békét kötni Báthoryval. Közben a tatárok is többször támadtak Moszkva ellen, 1571-ben a Kreml kivételével fel is dúlták a fővárost. Az ígéretesen induló IV. Iván tulajdonképpen elherdálta elődei sok örökségét, de a hódításai val (dél és kelet felé) és az államszervezeti intézkedéseivel ugyanakkor új távlatokat is adott Oroszországnak. 1584. március 18-án halt meg Moszkvában, utóda a másodszülött fia, Fjodor lett.
Válasz erre

Regiomontanus ( #41 ) 2013-10-27 09:10:58
Privát üzenet
Vasco da Gama

VIDIGUEIRA I. GRÓFJA (szül. 1460 Sines, Portugália - 1524. dec. 24. Cochin, India), portugál tengerész, Indiába tett utazásaival (1497-99, 1502-03, 1524) új, a Jóreménység fokát megkerülő tengeri útvonalat teremtett Nyugat-Európa és a Kelet között, s ezzel új korszakot nyitott a világtörténelemben. Tevékenységével elősegítette, hogy Portugália világhatalommá váljék.
Vasco da Gama nemesi család harmadik fiaként született 1460 táján. Apja, Esteváo da Gama a délnyugat-portugáliai Alentejo tartomány tengerpartján magasodó Sines-erőd parancsnoka volt. Fiatalkoráról keveset tudunk: valószínűleg a szárazföld belsejében fekvő Évora városában tanult, s valahol elsajátította a matematika és a hajózás tudományát is. 1492-ben II. János portugál király a Lisszabontól délre fekvő Setúbal kikötőjébe és Algarvébe, Portugália legdélibb tartományába küldte, hogy francia hajókat zsákmányoljon. Ezzel akarta megbosszulni azt, hogy a franciák békeidőben kifosztottak több portugál hajót. Vasco gyorsan és sikeresen végrehajtotta feladatát.

Tengerész Henrik herceg politikájával összhangban János király azt tervezte, hogy portugál flottát küld Indiába, s ezzel új tengeri útvonalat nyit Ázsiába. Az volt a célja, hogy megkerülje az Indiával és más keleti államokkal folytatott kereskedelmet addig kisajátító muszlimokat. Az expedíció vezetésére Esteváo da Gamát szemelték ki, de halála után Vasco vette át szerepét. A kinevezéséről szóló beszámolók eltérnek egymástól: bizonyos források szerint Vascót János király választotta ki, s az 1495-ben trónra lépő Mánuel király csak jóváhagyta a döntést. Mások azt állítják, hogy Mánuel volt a döntéshozó. Van egy olyan változat is, miszerint először legidősebb bátyjának, Paulónak ajánlották fel a tisztséget, ő azonban rossz egészségi állapotára hivatkozva elhárította a felkérést.

Az első utazás. Da Gama 1497. július 8-án hagyta el Lisszabont négy hajóból álló flottájával, amely két közepes méretű, mintegy 120 tonnás, háromárbocos vitorlásból (Sao Gabriel és Sao Rafael), egy 50 tonnás karavellából (Berrio) és egy 200 tonnás ellátmányszállító hajóból állt. A Zöld-foki-szigetekig velük tartott egy további hajó is, melynek kapitánya a portugál Bartolomeu Dias volt, aki néhány évvel korábban felfedezte a Jóreménység fokát, és ezúttal a nyugat-afrikai Aranyparton (ma Ghána) emelt Sao Jorge da Mina-erőd felé tartott. Da Gama flottája három tolmácsot is vitt magával - ketten arabul tudtak, a harmadik pedig több bantu nyelvjárást beszélt. A hajók kőoszlopokat (padrao) is szállítottak a felfedezések és a portugál uralom alá helyezés megjelölésére.

A hajóhad július 15-én elhaladt a Kanári-szigetek mellett, majd 26-án elérte Sao Tiagót a Zöld-foki-szigeteken, és augusztus 3-ig ott is maradt. A Guineai-öböl áramlatainak elkerülésére Da Gama flottája egy nagy körív mentén haladt át az Atlanti-óceán déli medencéjén, s november 7-én jutott el a Santa Helena-öbölig (a mai Dél-Afrikában van). Az expedíció november 16-án indult tovább, a kedvezőtlen széljárás miatt azonban csak november 22-én tudta megkerülni a Jóreménység fokát. Három nappal később Da Gama horgonyt vetett a Mossel-öbölben, felállított egy padraót egy szigeten, és elrendelte, hogy szedjék szét az ellátmányszállító hajót. December 8-án a hajóhad ismét útra kelt, s karácsonykor elérte a natali partvidéket. 1498. január 11-én öt napra lehorgonyoztak a Natalt Mozambiktól elválasztó kis folyó torkolatának közelében. A folyót Rio do Cobrénak (Réz-folyó) nevezték el. Január 25-én a mai Mozambik területén elérték a Quelimane folyót, amelyet Rio dos Bons Sinais ("kedvező előjelek folyója") névre kereszteltek, s itt is felállítottak egy padraót. Ekkorra már a legénység nagy része skorbutban szenvedett; az expedíció egy hónapos pihenőt tartott, ezalatt megjavították a hajókat.

Március 2-án a flotta kikötött Mozambik szigetén, amelynek lakói azt hitték, hogy a portugálok - hozzájuk hasonlóan - muszlimok. Da Gama megtudta, hogy a helyiek az arabokkal kereskednek, s négy, arannyal, ékszerrel, ezüsttel és fűszerekkel megrakott arab hajó éppen a kikötőben tartózkodik. Azt is elmondták neki, hogy János pap, a régóta keresett keresztény uralkodó a szárazföld belsejében él, de több tengerparti város is az ő kezén van. A mozambiki szultán két kalauzt is adott Da Gama mellé, egyikük azonban megszökött, amikor rájött arra, hogy a portugálok keresztények.

Az expedíció április 7-én érte el Mombasát (a mai Kenyában), s április 14-én vetett horgonyt Malindiban (szintén a mai Kenyában), ahol felvettek a fedélzetre egy kormányost, aki ismerte az utat az India délnyugati partján fekvő Calicutba. A portugálok 23 nap alatt szelték át az Indiai-óceánt, majd megpillantották a Nyugati-Ghátok hegyvonulatát, s május 20-án elérték Calicutot, amely akkoriban a dél-indiai kereskedelem legfontosabb központja volt. Itt Da Gama újabb padraót emeltetett, hogy igazolja expedíciója sikerét. Calicut hindu uralkodója, a zamorin szívélyesen fogadta, szerződést azonban nem kötött vele, mert az arab kereskedők ellenségesen viszonyultak Da Gamához, a magával hozott és a nyugat-afrikai igényekhez szabott értéktelen ajándékok és rossz minőségű áruk iránt pedig alig volt kereslet Indiában.

Miután a portugálok és a calicuti zamorin között kiéleződött a feszültség, Da Gama augusztus végén elhagyta a várost. Öt vagy hat hindut magával vitt, hogy Mánuel király megismerhesse szokásaikat. Mielőtt Malindi felé elhajózott volna, kikötött az Anjidiv-szigeten (Goa közelében). A kedvezőtlen széljárás miatt csaknem három hónapig tartott az átkelés az Arab-tengeren, s csak 1499. január 8-án érte el Malindit. A skorbut sok áldozatot szedett a legénység tagjai közül. Minthogy az expedíció létszáma nagyon megcsappant, Da Gama utasítására Malindiban felgyújtották a Sao Rafaelt. Itt állították fel az utolsó előtti padraót, az utolsót pedig Mozambikban, amelyet február 1-jén értek el. Március 20-án a Sao Gabriel és a Berrio még együtt kerülte meg a Jóreménység fokát, egy hónappal később azonban egy vihar nyomán elváltak útjaik: a Berrio július 10-én ért haza a Tejo folyóhoz Portugáliába. A Sao Gabriel fedélzetén utazó Da Gama az Azori-szigetekhez tartozó Terceira felé vette útját, zászlóshajóját pedig állítólag előreküldte Lisszabonba. Ő maga szeptember 9-én érte el Lisszabont, s kilenc nappal később vonult be diadalmasan a városba. Az addig eltelt időben bátyját, Paulót gyászolta, aki Terceira szigetén hunyt el. I. Mánuel lovagi címet (dom), 1000 cruzadós évi kegydíjat és birtokokat adományozott neki.

A második utazás. Da Gama eredményeinek kiaknázására I. Mánuel király Pedro Álvares Cabral vezetésével 13 hajóból álló flottát küldött Calicutba. Később azonban a muszlimok felbujtotta hinduk fegyvert fogtak, s lemészárolták a Cabral által hátrahagyott portugálokat. Ekkor Lisszabonban újabb hajóhadat szereltek fel, hogy megbosszulják a calicuti vérengzést, és megteremtsék az Indiai-óceán feletti portugál hegemóniát. Először Cabralt nevezték ki parancsnoknak, aztán átadták a flotta irányítását Da Gamának, aki 1502-ben tengernagy lett.

Da Gama tíz hajó felett parancsnokolt, ezeket két, egyenként öt hajóból álló flottilla támogatta. A flottillák élére rokonait nevezték ki. A hajóhad 1502 februárjában indult útnak, megállt a Zöld-foki-szigeteknél, majd június 14-én kikötött a kelet-afrikai Sofalában. Rövid időre megálltak Mozambikban, majd a mai Tanzánia területén fekvő Kilwába hajóztak. Ennek uralkodója, Ibráhím emír barátságtalanul fogadta Cabralt, ezért Da Gama megfenyegette, hogy felgyújtja a várost, ha az emír nem hódol be a portugáloknak, és nem esküszik fel Mánuel királyra. Ibráhím mindkét követelését teljesítette.

Arábia déli partjai mentén elhajózva Da Gama elérte Goát (az indiai portugál uralom későbbi központját), majd a Calicuttól északra fekvő, délnyugat-indiai Cannanore kikötője felé hajózott tovább, ahol lesben várt az arab hajókra. Néhány nappal később meg is érkezett egy áruval megrakott arab hajó 200-400 utassal, köztük nőkkel és gyermekekkel a fedélzeten. Da Gama megkaparintotta a szállítmányt, majd utasaival együtt felgyújtotta az elfogott hajót. A hajón levők valamennyien meghaltak. Ez volt Vasco da Gama pályafutásának legkegyetlenebb cselekedete.

Miután szövetséget kötött Cannanore uralkodójával, aki a zamorin ellensége volt, a flotta Calicut ellen vonult. Bár a zamorin felajánlotta barátságát, Da Gama elutasította az ajánlatot, s ultimátumban követelte, hogy tiltsák ki a muszlimokat a kikötőből. Hogy fenyegetésének komolyságát bizonyítsa, bombázta a kikötőt, és legyilkoltatta azt a 38 hindu halászt, aki kiment a portugál hajókhoz, hogy eladja portékáját. A hajóból kidobták a holttesteket, hogy a partra vesse őket a víz. A portugálok ezután délre, Cochin kikötőjébe hajóztak. Mivel a cochini uralkodó a zamorin ellensége volt, a portugálok szövetséget kötöttek vele. A zamorin ekkor meghívta magához Da Gamát. Amikor kiderült, hogy csak tőrbe akarta csalni, a portugálok rövid ütközetet vívtak az arab hajókkal Calicut közelében, és megfutamították őket. 1503. február 20-án a portugál hajóhad elhagyta Cannanorét, s Mozambik érintésével október 11-re hazaért a Tejóhoz.

A harmadik utazás. Homály fedi, miként fogadta Mánuel király a hazatérő tengernagyot. A jelek szerint Da Gama elégedetlen volt a megpróbáltatásaiért kapott jutalmával. A tengernagy és a Sao Tiago (vallási) rend közt vita robbant ki Sines tulajdonjogáról: a tengernagynak megígérték, hogy megkapja a várost, a rend azonban nem volt hajlandó átadni neki.

Da Gama valószínűleg 1500 táján, első utazásából hazatérve vette el jó családból származó feleségét, Caterina de Ataídét. Később Évora városába vonult vissza. További előjogokat és jövedelmeket kapott, s felesége hat fiút szült neki. 1505-ig indiai ügyekben tanácsokat adott a királynak. 1519-ben Vidigueira grófjává tették. A tengerentúlra csak Mánuel király halála után tért vissza: III. János király 1524-ben Portugália indiai alkirályává nevezte ki.

Szeptemberben érkezett meg Goába, s azonnal hozzálátott, hogy felszámolja az elődei által elkövetett kormányzati visszaéléseket. Talán a túlfeszített munka, talán más okok miatt csakhamar megbetegedett, s decemberben Cochinban meghalt. Holttestét 1538-ban szállították vissza Portugáliába.

Válasz erre

Regiomontanus ( #40 ) 2013-10-27 08:46:46
Privát üzenet
BORISZ GODUNOV

(1552? 51?-1605)

1598. február 17-én az orosz állam történetében szokatlan esemény játszódott le: először választottak cárt az országos gyűlésen (zemszkij szobor). Eddig a trón a legendás Ruriktól származó dinasztián belül öröklődött. 1598. január 6-án meghalt a gyermektelen Fjodor Ivanovics, a megüresedett trón sorsáról a cár halála után 42 nappal összehívott zemszkij szobor döntött. Az új cárnak egyhangúan, mindenféle politikai küzdelem nélkül, Borisz Godunov bojárt választották meg, aki sem "cári előddel", sem az "azt megelőzően uralkodó moszkvai hercegek családjával" nem állt rokoni kapcsolatban. A legenda szerint Godunov családja Chet tatár hercegtől származott, akik elhagyták az Arany Hordát
Borisz Godunov orosz cár 1551-ben vagy 1552-ben született. Állítólag egész életében írástudatlan maradt, de a hatalomért kíméletlen harcot folytatott. Feleségül vette IV. (Rettegett) Iván cár egyik legfőbb bizalmasának leányát, majd a cár Fjodor fiához adta feleségül a húgát, Irinát. A rokoni kapcsolatok révén a cári udvar legbefolyásosabb személye lett. IV. Iván 1584-ben bekövetkezett halála után Fjodor lett a cár, aki a sógorát, Borisz Godunovot a régensi tanácsba választatta, majd teljhatalmú kormányzóvá tette. A félkegyelmű Fjodor mellett a birodalom kormányzását Godunov végezte. Fjodornak nem volt gyermeke, így esetleges halála esetén Rettegett Iván Dimitrij nevű ifjabb fia örökölte volna a trónt. Dimitrij cárevicset azonban 1591-ben rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Borisz Godunov sohasem tudta lemosni magáról a gyanút, hogy ő tetette el láb alól Dimitrijt. Az 1590-es években a birodalom egy sor sikert ért el: még 1589-ben a konstantinápolyi pátriárka - Godunov követelésére - megadta a pátriárkátusi státust Moszkvának, és felszentelte az első moszkvai pátriárkát, Lovot. Moszkva, a "harmadik Róma", ezzel az ortodoxia ötödik és egyben leggazdagabb központja lett. Az orosz hadak 1591-ben a betörő svédeket és a tatárokat is legyőzték, ami a birodalom megerősödését jelentette. 1595-ben "örökös békét" kötöttek a svédekkel, folytatódtak a kereskedelmi kapcsolatok Angliával és a Harisa-városokkal, megkezdődött Szibéria felé a terjeszkedés. 1598-ban meghalt Fjodor cár, és Borisz Godunovot 1598. szeptember 3-án az Uszpenszkij-székesegyházban orosz cárrá koronázták. Ez volt élete csúcsa, mert az uralkodása sikertelen maradt. A parasztság lázadozott, az 1601-03 közötti aszály miatt éhínség tört ki, amelyben százezrek haltak meg. Godunov népszerűsége rohamosan csökkent. Mivel nem folyt ereiben cári vér, lábra kaptak a vádak, hogy ő gyilkoltatta meg Dimitrijt, Fjodor cár kiskorú öccsét, az ősi Rurik-dinasztia utolsó sarját, Godunov rövidesen a legsötétebb lelkű intrikust testesítette meg az orosz nép szemében. Amikor feltűnt az ál-Dimitrij, aki azt hirdette magáról, hogy megmenekült Godunov gyilkosai elől, maga mellé állította a népet és a bojárok egy részét. 1605-ben az ál-Dimitrij lengyel támogatással, haddal vonult Moszkva ellen. Borisz Godunov nem találkozott a trónkövetelővel, mert 1605. április 13-án váratlanul meghalt - azóta sem tudni, hogy gyilkosság áldozata lett-e vagy esetleg önmagával végzett, netán hirtelen idegösszeomlásban halt-e meg. Alakja azóta is foglalkoztatja az utókort, Puskin drámát írt róla, amelyből Muszorgszkij komponált nagy sikerű operát.
Válasz erre

Regiomontanus ( #39 ) 2013-10-25 18:55:24
Privát üzenet
I. ERZSÉBET

(1553-1603)

I. Erzsébet angol királynő 1533. szeptember 7-én született Greenwichben, a Tudor-dinasztiából. VIII. Henriknek és második feleségének Boleyn Annának volt a lánya. Sanyarú gyermekéveket mondhatott magáénak anyja 1536-ban hűtlenség vádja miatt történt lefejezése után. Még királyi származását is vitatták, apja törvénytelen gyermeknek nyilvánította, és kizárta a trónöröklésből. Később a parlament elismerte Erzsébet igényét a trónra. Protestáns hitben nevelkedett, mostohanővére, a katolikus I. (Véres) Mária uralkodása idején az élete is veszélyben forgott. I. Erzsébet Mária halála után, 1558-ban lépett Anglia trónjára. Soha nem ment férjhez, hogy megtartsa cselekvési szabadságát. A művelt és vonzó Erzsébet hatalmas tekintélyre tett szert, és kitűnő tanácsadói révén megalapozta Anglia nagyhatalmi jellegét. Trónra lépése után befejezte az anglikán egyház kiépítését, s mind a katolikusokat, mind a radikális reformációt valló puritánokat üldözte. Az 1559-es Egyházfőségi rendelettel (Act of Supremacy) és az 1563-as Anglikán Hitvallással, az ún. 39. cikkellyel egyetlen vallást ismert el Angliában, az anglikanizmust, és az egyházat alárendelte az államnak. Erzsébet az ipart, a tengeri kereskedelmet támogatta, s uralkodása alatt kezdődött meg az angol gyarmati és kereskedelmi hódítás, amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint a híres Drake és Howard kapitányok", a királynő kalózai". Drake 1577-80 között körbehajózta a földet, Walter Raleigh pedig megalapította az első gyarmatot Észak-Amerikában, Virginiát. A katolikus Európa rokonát, a skót királynőt, Stuart Máriát akarta kijátszani ellene, de Erzsébet az országába a skót főurak elől menekülő Máriát elfogatta, majd amikor az ellene szövődő összeesküvésben részt vett, 1587-ben lefejeztette. A már korábban is fennálló angol-spanyol ellentétek háborúba torkolltak, de 1588-ban az Anglia ellen induló spanyol "Győzhetetlen Armadát" t az angol hajóhad szétszórta, majd egy vihar nagyrészt megsemmisítet­ te. A háború a XVI. század végéig tartott (Cádiz bevétele 1596-ban), és kiterjedt Franciaországra is, ahol Erzsébet Navarrai (IV.) Henriket támogatta; a küzdelem eredménye az lett, hogy szentesítette Anglia tengeri fölényét, és bátorította az angol terjeszkedési politikát is, ennek érvényesítésére alakult l599-ben a Kelet-indiai Társaság. Erzsébet pártfogolta a nemzeti kultúra fejlődését is, uralkodása alatt virágzott fel az angol drámairodalom, Shakespeare-rel az élen. Erzsébet évtizedeire tehető a parlamenttel együttműködő angol abszolutizmus fénykora. 1603. március 24-én halt meg Richmondban, vele kihalt a Tudor-ház.
Válasz erre

Regiomontanus ( #38 ) 2013-10-25 17:51:38
Privát üzenet
JOSEPHINE

(1763-1814)

Josephine (eredeti nevén: Tascher de La Pagerie) francia császárné 1763-ban született Martinique szigetén, kreol származású volt. Párizsba kerülve az ottani társasági élet egyik központja lett, műveltségével és szellemességévei tekintélyt vívott ki magának. Feleségül ment Alexandre de Beauharnais tábornokhoz, házasságukból két gyermek született: Hortense (a későbbi III. Napóleon császár édesanyja) és Eugéne (később Bonaparte Napóleon tábornoka).
Josephine férjét 1794-ben összeesküvés vádjával lefejezték, de ő nem lett kegyvesztett, a palotája továbbra is szellemi központként működött, a Direktórium több vezetője is a társaság tagja volt. Itt ismerkedett meg a fiatal Bonaparte Napóleon tábornokkal, és Josephine felismerte benne a hadvezéri kvalitást. Meghódította a fiatal katonát, s 1796. március l-jén férjhez ment hozzá. Napóleon is sokat köszönhetett Josephine-nek, mivel az ő kapcsolatai is hozzásegítették ahhoz, hogy a pályája felfelé íveljen. Míg Napóleon Itáliában, majd Egyiptomban hadakozott, Josephine nagy társasági életet élt, pletykák keringtek magánéletéről, esetleges hűtlenségéről, Napóleon azonban a biztos pontot látta benne, rendszeresen leveleztek, és amikor éppen nem háborúzott, Napóleon is visszatért feleségéhez, viszont az államügyekbe nem hagyta Josephine-t beleszólni. 1804-ben, Napóleon császárrá koronázásakor Josephine fejére is felkerült a császári korona, maga Napóleon tette a felesége fejére. Miután a házasságukból nem született gyermek, aki trónörökös lehetett volna, a dinasztikus terveket dédelgető Napóleon elvált 1809. decemberben Josephine-től, és ezt követően a volt császárné visszahúzódott a politikától, a közélettől és a reflektorfényből. 1814-ben halt meg Malmaisonban.
Válasz erre


1 2 3 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal