FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
Nagy HO-HO horgász
Ez a téma le van zárva!
1 

kvízcity 33 ( #21 ) 2011-01-24 17:10:57
Privát üzenet
AMUR

Az amur telepítését hazai vizekbe 1963-ban
kezdték. A mesterséges és természetes csatornák,
tavak túlburjánzó vízinövényzetének biológiai irtására. Magasabb rendű növényeket már a 2 cm-es amurok is fogyasztanak.
A boglárkafélék kivételével minden vízinövényt elfogyaszt. Bizonyos mennyiségű állati táplálékra azonban szüksége van.
Az amur testsúlyának 100-120% -át kitevő vízinövényt is elfogyaszt naponta.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #20 ) 2011-01-24 13:31:16
Privát üzenet
KECSEGE II.


Teljesen édes vízi életmódra áttért tokféle, csak a Kaszpi-tenger vízgyűjtő területén ismeretes a félsós vizű folyótorkolatba bevándorló formája. A nagyobb folyókban egész éven át kisebb csapatokban keresi táplálékát a vízfenék közelében. Nagyobb rajokat csak teleléskor és az ívási időszakban alkot.

A kecsege táplálékát a homokban, iszapban vagy a kövekre tapadva élő rovarlárvák, apró csigák és növényi törmelék képezi. Halászok és horgászok körében általánosan ismert, hogy a Tiszában élő kecsegék kedvenc csemegéje a tiszavirág (Palingenia longicauda) lárvája. A nagyobb példányok apró halivadékot is szívesen fogyasztanak.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #19 ) 2011-01-24 13:06:24
Privát üzenet
A KECSEGE


A kecsege kimondottan a sebes folyású, nagyobb folyóvizeik lakója, ahol a keményebb, kavicsos, homokos vagy agyagos fenekű legmélyebb szakaszokat népesíti be. Az iszapos szakaszokat gondosan elkerüli. Búvóhelyekre nincsen szüksége, a mélyebb víz és a fenéken való tartózkodás a biztonság megnyugtató érzésével tölti el. A megfelelő horgászhelyeket elsősorban a folyók magas szakadt agyaggpartokkal szegélyezett szakaszain kell keresni. Többnyire itt tartózkodik, mivel közvetlenül a vízszint fölötti likacsos agyagpartban élő kérészálcák a kecsege legkedveltebb csemegéi. A folyó fő sodrásának oldalán, a külső kanyarban kell keresni, ahol kemény a vízfenék és a víz is oxigéndús. ígéretesek a mélyebb, burványló vizű kanyarulatok kecsegetanyái is. Ezeket ott kell keresni, ahol a hordaléklerakó helyek vannak, mert itt rakódik le a kecsege tápláléka is. Ismeretlen környezetben a kecsegetanyákat kontrollhorgászattal is kipuhatoljuk. Ha pl. a kiszemelt helyen a földigilisztára kecsege helyett valamelyik bucó vagy menyhal akad a horogra, akkor jó helyen járunk, mert ott egészen biztosan kecsege is tanyázik. De ha dévérkeszeget vagy paducot fogunk, akkor kecsegézésre alkalmatlan helyen próbálkozunk, így jobb, ha másutt próbálunk szerencsét.

Apró vízi élőlényekkel táplálkozik. Ezeket az enyhén kónikus, hegyes orrával feldöntött kövek alól túrja ki az agyagból és szippantja fel alsó állású, harmonikaszerűen kitüremkedő szájnyílásával. Trófeaértékéért nem horgásszák, mivel csak szerényebb méretűek akadnak horogra. A kifogott példányok többnyire 0,50 kg-osak. Néha még 2-3 kg-os példányokat is zsákmányolhatunk, de valamikor a kifogott példányok tömeg még a 15 kg-ot is meghaladta. Hiteles adatok szerint 1975-ben a Drávából egy 5,64 kg-os kecsegét fogtak ki (50 mm--es kárásszal).

A kecsege májusban, júniusban ívik, 3-10 m mély folyami mederszakaszon. Habár kisebb termetű és finomabb alkatú halról van szó, az élőhelyére való tekintettel horgászatához erősebb, legalább 3 m hosszú, 50-80 g dobótömegű botra, átlagos dobóorrsóra,0,25 mm-es zsinórra, fényes, vékony húsú, hosszú szárú 6-os (földigiliszta) számútól 10-es számúig (kérészálca, kifejlett kérész) terjedő horogra van szükségünk. Nehezéknek
olyan ólmot használunk, amely a sodró vízben alkalmasnak bizonyult. A horgászkészséget a gyakorlatilag egyetlen lehetséges horgászmódszernek - a nehéz ólmos fenekezésnek megfelelően a lehető legegyszerűbben, amennyire lehetséges, előke nélkül szereljük fel. Csónakból való horgászat esetén, amikor közvetlenül a vízfolyás irányában hajíthatunk, előnyös a közvetlenül főzsinórra, a horog elé 50-60 cm-re : szerelt csúszóólom használata. Ha a partról horgászunk, akkor kénytelenek vagyunk a folyás irányával szemben kissé ferdén, felfelé dobni, s ilyenkor a 25~30 cm-es előkére szerelt végólmot használjuk.

A kecsege a márnához hasonlóan kóborló természetű Tavasszal a víz folyásával szemben, ősszel pedig a folyás irányában vonul. A kecsege horgászatának optimális ideje júniustól augusztusig tart, amikor a kora reggeli és esti órák a legeredményesebbek. Kizárólag állati eredetű csalit használjunk. A földigiliszták közül a színes trágyagiliszta a legalkalmasabb. A legkapósabb a kérészálca és a kifejlett kérés Ezeket kiszárított állapotban is használhatjuk, ha előzőleg vízben áztatva megpuhítjuk őket. A felcsalizott horgászkészséget legjobb kapásjelző nélkül szerelni (mivel sok álkapást jelezne), és kifeszített zsinórral a bot hegyét figyelni: a kecsege ugyanis a csali iránti érdeklődését eléggé energikusa szokta jelezni - először farkával villámgyors csapást mér rá, majd víz közt elkapja. A bevágással még néhány pillanati várni kell, a bot spiccének néhány rezdülése után (a zsinórt fogó ujjak még érzékenyebbek) várható a kecsege folyamatos húzása. Ilyenkor bevágás helyett elég, ha a bot hegyét egy kissé megemeljük és megtartjuk. A sodrás a víz ellenállás; növeli ugyan, de az ólomnehezék legyőzése rendszerint több nehézséget okoz, mint a zsákmány lefékezése.

Egyes tapasztalt horgászok a csalizás nélküli, üres horoggal, való kecsegézést javasolják. Ilyenkor a horog fényes É tűhegyesre fent legyen. Abból a feltevésből kell kiindulnunk hogy a kecsege a gyanús tárgyat először a farkával megcsapja, így gyakran önmagát akasztja horogra.

Kedvező években, bizonyos körülmények között a kecsege úsztatásos horgászattal is fogható. Ez a horgászmódszer a kérészek időszakonkénti tömeges rajzásakor, tehát nyár derekán jöhet számításba. Ebben az időszakban, amikor( a peterakás után tömegesen vízrehulló, haldokló kérész törékeny testét az ár magával sodorja, a halak - fajra való tekintet nélkül - közvetlenül a vízszint alatt lakomáznak a rendkívül gazdagon terített asztalról. A kecsege a lakmározás mámorában még a villantóra, vagy a műlégyre is rákap.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #18 ) 2011-01-24 11:58:35
Privát üzenet
Különbség a KÁRÁSZ ÉS EZÜSTKÁRÁSZ KÖZÖTT

Az ezüstkárász nem őshonos Mo.-n

A KÁRÁSZ;

Nevei: aranykárász, fattyú kárász, karász, karics, magyar kárász, széles kárász, (ponttyal alkotott hibridje :) kárászponty, pontykárász.

Háta sötétbarna, ritkábban sötétzöld. Oldala sárgás csillogású, hasa sárga. Az ivadék faroknyelén sötét folt látható. Páratlan úszói szürkéssárgák, a páros úszók - különösen a mocsarakban élő példányoknál - vörhenyesek.


Angliától és Észak-Franciaországtól keletre, Európában általánosan elterjedt halfaj. Szibériában a Léna folyó vízrendszere képezi elterjedésének határát. (Bár a szakirodalomban ettől keletebbre is jelezték már előfordulását, az újabb adatok tükrében biztosra vehető, hogy sok helyütt összetévesztették az ezüstkárász kelet-ázsiai formájával.) Írországból, Skóciából és a Skandináv-félsziget északi részéről hiányzik. Mesterséges telepítés eredményeként előfordul Spanyolország keleti részén, hiányzik viszont az Appennini-félszigetről, az Adriai-tenger keleti partvidékéről és a Pelopónniszoszról.

Elterjedési területe átnyúlik Kis-Ázsia nyugati és északi részére. A Cipruson élő állomány honosítás eredményeként alakult ki. Hiányzik az Aral-tó víz-gyűjtő területéről. A ponttyal együtt az Egyesült Államokba is behurcolták, ahol azonban nem tudott elterjedni. Honosítása szórványos állományok kialakulásához vezetett Indiában és Chilében.


Tipikus állóvízi hal. Különösen kedveli a növényzettel benőtt, iszapos tavakat és holtágakat. Nagyobba tavakban - így a Balatonban - előfordulása szórványos, a folyóvizeket elkerüli. Kisebb pocsolyákban és mocsarakban is megtalálható, ahol időnként fenékig befagy a víz. Ilyen helyeken egy-egy komolyabb tél után a kárász az egyedüli halfaj, ugyanis rövidebb ideig azt is elviseli, ha telljesen befagy az iszapba.

Oxigénigénye rendkívül alacsony, ami szintén segíti a mostoha életkörülményekhez való alkalmazkodásban. Életmódjának sajátossága, hogy a "téli álom" mellett gyakran nyáron is beszünteti táplálkozását, életfunkcióit a minimumra csökkentve vészeli át a kedvezőtlen időszakot. Ez befolyásolja a pikkelygyűrűk kialakulását is, ami megnehezíti a pontos kormeghatározást.
Régóta ismertek ponttyal alkotott hibridjei a "pontykárászok" és a "kárászpontyok", amelyek közül az ikrások termékenyek, míg a tejesek rendszerint steril példányok. Növekedési ütemük a két tiszta faj között helyezkedik el.
A horgászat szempontjából másodrendű jelentőségű hal. Áprilistól októberig - egy rövid nyári periódust kivéve - folyamatosan fogható a növényzettel benőtt vízterületek tisztásain. Rendszerint a keszegező, ritkábban a pontyozó készségre kap. Kimondottan kárászra horgászni csak ott érdemes, ahol nagyobb számban található. Csukázáshoz, harcsázáshoz kiváló csalihal, mivel horogra tűzve hosszú ideig életben marad.

Az EZÜSTKÁRÁSZ;

Egyéb nevei: aranyhal, aranykárász, ezüst gibbélió kárász, ezüst kínai kárász, jövevényponty, kövi kárász.


Más okokból, de a nyugati forma pontos földdrajzi elterjedését is nehéz meghatározni. Természeetes elterjedési területét az Amur vízrendszere, Sziibéria és az Aral-tó vízgyűjtője, valamint a legginkább elfogadott nézet (BERG 1948/49)* szerint Kelet-Európa alkotja.

A természetes elterjedési terület nyugati határának megállapítása olyan elméleti jelentőségű probléma, amelyre talán sohasem kapunk biztos választ. Egyes források szerint az ember már a korai középkorban megkezdte e halfaj terjesztését, másrészt az utóbbi évtizedekben gyors ütemű természetes terjeszkedésének is tanúi lehettünk. Bonyolítja a helyzetet, hogy a halászság általában nem különkülönböztet meg a kárásztól, így korábban nehezen volt követhető természetes terjeszkedése. Hazánkkból HERMAN OTTÓ (1887)* kövi kárász néven tárgyalta, leírása azonban ellentmondásos volt, és az egyes vízterületekről adott halfajjegyzékekben sehol sem említi, hogy találkozott volna e hallal. Tény, hogy 1954-ben tógazdasági hasznosításra - nem kellően átgondolva - Bulgáriából importálták ezüstkárászt, de mai ismereteink szerint ez csak hozzájárult a faj egyébként megállíthatatlan gradációjáához. Jelenleg Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része, Normandia, Dél-Olaszország, Dalmácia és a Peloopónniszosz tekinthető az ezüstkárásztól mentes területnek.

Élőhelye némiképpen hasonló a kárászéhoz. Kedveli a lassú folyókat, csatornákat, a holtágakat, halastavakat, víztározókat. A természetes tavak közül azokat részesíti előnyben, amelyek eutrof jellegűek, de még nem mocsarasodtak teljesen el. Az igazi mocsarakban - ellentétben a kárásszal nem telepszik meg.
A tejes ezüstkárászok hazai előfordulásával kapcsolatos szórványos jelzések még bizonyításra szorulnak. Az ívásra érett ikrások más halfajokkal - ponttyal, bodorkával, vörösszárnyú keszeggel - ívnak össze, "kakukk-módra" csempészik ikráikat azok fészekaljába. Az idegen halfajtól származó sperma behatol ugyan az ikrába, de azt csak fejlődésre serkenti, az örökítő anyag összeolvadása elmarad. Ez a jelenség az ún. spontán gynogenezis.

A kikelő utódok nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok, amelyek ivarérettségüket valamennyien mint nőstények érik el. Érdekes, hogy ez a jelenség csak az európai ezüstkárászokra jellemző. Az ázsiai populációkban - ha kisebb számban is - mindig jelen vannak a hím ezüstkárászok is.

Szaporodás-biológiájának ez a különlegessége lehetővé teszi, hogy állománya egy-egy halpusztulás után akár egyetlen példányból is reprodukálódhasson.

Válasz erre

kvízcity 33 ( #17 ) 2011-01-22 22:06:43
Privát üzenet
A SZILVAORRÚ KESZEG

A paduc és a szilvaorrú keszeg alapvető életfolyamatai, ér iránti igényei, valamint testének általános formája tekintetében is igen közeli fajrokonok benyomását keltik. Faji rokonságukat főként különös egyenes vonalú, alsó állású szájuk hangsúlyozza. A szilvaorrú keszeg felső állkapcsa túlnyúlik az alsón, kampósan előreálló szilvakék színű orrt ez, amelyről találó nevét kapta.

A paduc és a szilvaorrú keszeg az élettér iránti azonos igényén kívül alapvető szaporodási és növekedési adottságaiban is megegyezik. A szilva orrú keszeg legnagyobb

példányainak tömege is elérheti a 2 kg-ot, de a szokványosan fogott példányok tömege lényegesen kisebb. A két faj közötti egyedüli nagyobb különbség a táplálékválasztékban van - a szilva orrú keszeg apróállat-evő, a növényi eredetű csalira még következetesebben kell fokozatos csalogató etetéssel szoktatni, mint a paducot. A kevésbé horgászott vizeken, ahol a szilvaorrú keszegnek még nem volt alkalma növényi eredetű csalétekkel találkoznia, feltétlenül állati eredetű csalival horgászunk. A szilvaorrú keszeg kimondottan tanulékonynak mondható és a csalétekre biztosabban kap,mint a paduc.
A szilvaorrú keszeg ében szintén a finomabb horgászkészség a megfelelőbb, zsinórok közül a 0,15 mm-est is használhatjuk, a csalik választéka és mérete azonos, paducéval. Azonos módszerekkel - elsősorban a vízfenéken vagy fenékközelben, az úszós szerelék visszatartásos módszerével, a helyzetnek megfelelően a csali haladásának késleltetésévei is horgásszuk őket.

A csalogató etetés re rendszerint gyorsabban reagál, mint a többi halfajok.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #16 ) 2011-01-22 21:31:56
Privát üzenet
A PADUC

A paduc folyóvízi élőhelye megegyezik a fejes domolykóéval.

A paduc optimális életteret a hegyvidéki folyóvizekben talál, ahol a sebesebb folyású, zuhatagos folyószakaszok csendesebb, mélyebb részekkel váltakoznak. Itt a vízfenék kemény, kavicsos, és a víz oxigénellátottsága is kiváló. Otthonosan érzi magát a folyók alsó, sík vidéki szakaszain is, ahol csaknem egyedül uralja a folyó kissé sebesebb folyású részeit - habár időnként kénytelen táplálék után az iszapban turkálni. Ősszel a folyó csendesebb részeit kedveli. Ilyenkor a sebesebb folyású szakaszokról tömegesen a fő medren kívüli helyekre, félig lekapcsolt folyóágakba, mélyebb öblökbe stb. vonul. Nem csoda, hogy megkedvelte _ a völgyzárógátas víztározók minden típusát, ahol - kiváló erőnlétéből következtetve - kitűnő élőhelyre talált. Valószínűleg ezért nem igyekszik tartósan visszatérni eredeti élő helyére, a patakok vizébe. Csak az ívási időszakban vándorol megszokott ívóhelyére, hogy ívás után ismét sietve visszatérjen a táplálékban dúsabb víztározóba. Bizonyos idő múlva a víz sodrása a paducivadékokat is a víztározóba úsztatja.

A paduc egyik ökológiai szempontból fontos előnyének tekinthetjük, hogy élőhelyi igényei között a búvóhely csekély szerepet játszik, így tömeges előfordulásával az egyhangúbb (szabályozott medrű stb.), de megfelelő mélységű folyószakaszokon is számolhatunk. További, még ennél is nagyobb erénye az állati és növényi eredetű táplálékának rendkívül gazdag választéka. A paducnak nem kell táplálékában a többi halfajokkal osztozkodni a, kivéve a vízi rovarok lárváit, mert a növényi eredetű táplálékot egyedül fogyasztja. Ez teszi lehetővé, hogy még a viszonylag kis élettérben is nagyobb csapatokba verődve éljen. Jellegzetesen egyenes vonalú, porcos felépítésű kemény szájával ügyesen csipegeti le az aljzaton levő kövekre tapadt algabevonatot, és ezt az emésztőszervei hatékonyan hasznosítják. A fiatalabb példányok több állati-, mint növényi eredetű táplálékot fogyasztanak, de a kifejlett példányok táplálékának zömét növényi eredetű táplálék képezheti.

Ha lehetősége van rá, akkor még a fő meder sekélyebb, sebesebb folyású kavicsos szakaszain is csoportosan ívik. A völgyzárógátas víztározókból ívásra eleve a kavicsos a aljzatú mellékfolyókba vonul. Természetes szaporodása a hordalékos medrű folyókban kétségessé válik. Melegebb viszonyok között április végén, de többnyire ennél későbben ívik.

Ami a növekedését illeti, a hozzá hasonló pontyfélékkel azonos intenzitású, így a kifogott, horogérett példányok átlagban nyolc-, tíznyarasak. A 2 kg körüli testtömegű példányok már figyelemre méltónak tekinthetők.

A paductanyákat az előzőekben felsorolt kritériumok figyelembevételével, viszonylag megbízhatóan szemelhetjük ki.

A sekélyebb, áttetsző vizekben gyakran láthatjuk fel-felvillanni a paduc ezüstös oldalát, amint kissé oldalra fordulva a kövek algabevonatát csipegeti. A messzi környék népes paduccsapatainak kedvelt találkozóhelye a vágóhídi- és városi szennyvízlevezető csatornák befolyóinak környéke, ahol sok értékes falatra találnak.

A paduc sporthal-értékét még az is növeli, hogy táplálékszerző tevékenységében nem ismeri a szokványos idény vagy napszak jellegű szüneteket, és az egész év folyamán folyamatosan táplálkozik. A paduc az év 365 napjának mind a 24 órájában tevékenyen képes élni. A paducozás legjobb időszaka a nyár (augusztusban és szeptember. horgászatában nem a megfelelő, vagy kevésbé megfelelő évszakhoz, hanem a víz pillanatnyi állapotához kell igazodni. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a paduc valamilyen hatodik érzékével megérzi a csaliba rejtett horgot, és ösztöne a tiszta, áttetsző vízben csaknem csalhatatlan. Megtörténik, hogy a csalizott horog köré szórt etetőanyagot egy szemig mind felszedi, de a horgon felkínáltat messziről kikerüli. A zavarosabb vízben már kevésbé elővigyázatos, így valószínűbb, hogy horogra keríthetjük. Nyáron, amikor a vizek áttetszőek, a nappali paducozás eredményessége már csak azért is minimális, mert ilyenkor a paduccsapattok többnyire a folyók leggyorsabb sodrású részein tartózzkodnak, ahol nehezebben lehet horgászni őket. A kora reggeli és esti órákban, valamint pezsdüléskor horgászatuk eredméényes lehet.

A megfelelő csalik megválasztásával nincs gond. Ezek mind állati (trágyagiliszta, csontkukac, lárva), mind növényi eredetűek (párolt búzaszemek, árpagyöngy, tésztafélék, dara) lehetnek, de csak abban az esetben hatékonyak, ha a lehető legkisebbek.

Az etetést a paduc nagyon szívesen veszi. A nagyobb vízterületeken a paducokat helyben tartó etetéssel igyekszünk egy helyre összpontosítani. A kisebb patakokban, ahol a paduc nagy tömegben él, állománya természetes módon összpontosított, az etetéssel a táplálék iránti érdeklődésüket kívánjuk fokozni.

A horgászmódszerek közül a víz közti úsztatásos horgászat a legésszerűbb, amikor a csalit a paductermészetes vadászterületén, vagyis a vízoszlop alsó felében a víz sodrával szabadon úsztatjuk. A legmelegebb nyári hónapokban magasabban az aljzat felett, ősszel és tavasszal inkább fenékközellben horgásszuk. A csalit ilyenkor szabadon ki kell úsztatni a víz sodrával, ezért az úszós szerelék visszatartásos módszerét alkalmazzuk. Erősebb vízsodrás esetén haladásában a csalit késleltetjük.

A horgászkészség összeállításakor abból a feltételezésből indulunk ki, hogy vastagabb (0,15 mm-nél nagyobb átmérőjű) zsinórral nem járhatunk túl a paduc eszén. Ennek megfelelően, a szokványos folyóvízi horgászat módjára választjuk meg a botot és a szereléket.

Ha kevésbé látogatott horgászvizeken, s ezen felül helybenntartó etetés nélkül horgászunk, ésszerűbb természetes csalit használni. Szükségből még a kövekről lekapart algabevonatból is horogra tűzhetünk egy csomót. Nyáron a csalik választékát a szárazföldi rovarok kisebb lárváival is bővíthetjük, ezeket a víz felső rétegeiből is kihalászhatjuk. Időnként a paduc műlégyre, sőt apró villantóra is kap.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #15 ) 2011-01-22 20:29:45
Privát üzenet
AZ INGOLA

Az ingolafélék a gerincesek első osztályát képező körszájúak közé tartoznak, a halaknál fejletlenebb szervezetek. Fejletlenségüket részben az állatvilág törzsfejlődésében elfoglalt helyükkel, részben az élősködő életmód hatásával magyarázhatjuk. A biológiájukkal kapcsolatban összegyűlt ismeretanyag napjainkban még meglehetősen hézagos. Különösen hiányosak az egyedfejlődéssel kapcsolatos ismeretek, elsősorban azért, mert a hosszú lárvafejlődés nehezen tanulmányozható.

A család képviselői az északi és déli félteke mérsékelt égövi vizeiben egyaránt megtalálhatók. A fajok többsége vándorló: édesvízben fejlődnek a lárvák, a metamorfózis után a kifejlett állatok a tengerbe vonulnak, ahol néhány évig igen gyorsan növekednek, majd visszatérnek a tiszta vizű patakok homokos aljzatú szakaszain levő ívóhelyekre. Más fajok - ezek a kisebb termetűek - egész életüket édesvízben töltik.

Az ingolák csupasz teste erősen megnyúlt, hengeres, az angolnáéra emlékeztető. Páros úszóik nincsenek. Kettős hátúszójuk és farokúszójuk összefüggő képződményt alkot a test hátsó részén. A nőstényeknek farok alatti úszójuk is van. A száj a lárváknál egy háromszög alakú nyílás. A kifejlett állatok jellegzetessége a kör alakú, nagy szívószáj. Az ingoláknál az állkapocs még hiányzik. A tulajdonképpeni szájnyílást a felnőtt állatoknál felül és alul fogazott ajaklemez, két oldalt viszonylag nagy ajakfogak övezik. E képződmények és a szívószáj pereme között kisebb sertefogak találhatók. A különböző fogak száma és elhelyezkedése a fajok fontos megkülönböztető bélyege. A nyelv is fogazott; az élősködő táplálkozást segítő fúrószervvé fejlődött. A szemek közelében, a fejtetőn található az egyetlen orrnyílás. A szem mögött helyezkedik el a test mindkét oldalán 7 zacskós kopoltyú nyílása. A lárváknál a szemet és a kopoltyúnyílásokat bőrredő fedi.

A lárvák fejlődése hosszú, az egyes fajoknál 1-5 évig tarthat. Az ingolalárvák férgekhez hasonló módon élnek az álló vagy lassú folyású vizek iszapjában. Táplálékukat szerves törmelék és kovamoszatok képezik, amelyeket kopoltyúbelük segítségével szűrnek ki az iszapból. A lárvák átalakulása (metamorfózisa) során a legfontosabb változások a következők. A kopoltyúbél elveszti táplálékszűrő funkcióját, és alkalmassá válik az intenzívebb oxigénfelvételre. Eltűnik a szemet és a kopoltyúréseket borító bőrredő. Kifejlődik a szívószáj és a szarufogazat. Megnövekednek az úszók, és némileg csökken a testhosszúság.

A felnőtt állatok a fajok többségénél élősködő módon elégítik ki a lárvákhoz képest felfokozódott táplálékigényüket. Más fajok nem paraziták, ezek viszont az átalakulást követően néhány hónap múlva leívnak és elpusztulnak.

Gazdasági jelentősége csak az élősködő és vándorló életmódot folytató fajoknak van. Ahol tömegesen jelennek meg az élősködő ingolák, ott nagy károkat okozhatnak a gazdaságilag értékes halfajok, főleg a pisztrángfélék állományában. A tengerből ívóhelyükre felvándorló ingolákat többfelé tömegesen halásszák. Az ízletes, jó húsminőségű állatokat leginkább konzervnek feldolgozva forgalmazzák.

A hazánkban élő két ritka ingolafajnak semmilyen gazdasági jelentősége nincs. Mindkét ingola fajunkat védettnek kell tekinteni. A védett állatfajokat felsoroló jogszabály ugyan csak egyetlen ingoláról beszél, ez azonban a korábbi rendszertani bizonytalansággal magyarázható.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #14 ) 2011-01-22 20:07:27
Privát üzenet
A KÁRÁSZ és az EZÜSTKÁRÁSZ
A két kárász közötti faji rokoni kapcsolatokat lényegében csak egyetlen jelentősebb tulajdonságuk bizonyítja - szerénységük, és az ebből eredő csodálatra méltó vitalitásuk. A többi tulajdonságot illetően sokban különböznek egymástól. Egyes konkrét megfigyelések alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy kimondottan ki nem állhatják egymást.

A kárász ott érzi magát a legjobban, ahol egyeduralkodó lehet, tehát az elsekélyesedett, mocsaras és növényzettel erősen benőtt sík vidéki állóvizekben, ahol a szélsőséges viszonyok kizárják a többi halfaj létezésének lehetőségét. Ázsiai eredetű rokona mégiscsak a tágasabb életteret kedveli, és nem tesz különbséget az álló- és folyóvíz között. Nem azonos eredetűek. A kárász vizeink őslakója, az ezüstkárász ismeretlen körülmények között (valószínűleg az ötvenes évek végén) "vándorolt be" kelet-ázsiai hazájából Középeurópába, méghozzá sajátságos, tipikusan ázsiai módra: észrevétlenül. Jelenlétét észre sem vették, csak akkor figyeltek fel rá, amikor a szó szoros értelmében egyik napról a másikra mindenütt és minden víztípusban felbukkant, és amikor igényeit a hazai halfajok rovására érvényesíteni kezdte. Tömeges inváziójának kezdetén, a 70-es években, az ezüstkárászok számának ugrásszerű növekedése a Duna-melléki folyóvizek némelyikét kimondottan veszélyeztette.

Az ezüstkárász-állomány robbanásszerű növekedését az ikrák megtermékenyülésének a spermák aktív részvétele nélküli különleges fiziológiai folyamata (az ún. gynogenesis) teszi lehetővé, amikor az ikra megtermékenyül anélkül, hogy az ivarsejtek egyesülnének. Ez a faj fenntartásának biztosítéka, mert ha a faj léte veszélyeztetve volna, akkor a túléléshez az is elegendő lenne, ha az ezüstkárászból csak egyetlen egy példány kerülne bármilyen vízbe. Mert ez a példány egészen biztosan ikrás lenne (ugyanis a nyugati féltekén az ezüstkárász teljes állománya kizárólag nőstényekből, azaz ikrásokból áll, de eredeti hazájának ezüstkárász-állományában a hímek, azaz a tejesek is megfelelő számban megtalálhatók). Ennek az egyetlen ikrásnak a kb. 250 ezer, viszonylag termékeny ikrájából természetesen kizárólag ezüstkárász-nőstények kel ki.

A ezüstkárász-állomány robbanásszerű növekedése, szerencsére, ahogyan jött, ugyanolyan gyorsan abba is maradt. Jelenlegi állománya (a Duna vízgyűjtő területén) adható határokon belül állandósult. Lassanként a sporthorgászok is megkedvelték, hiszen az 1,5-2 kg-os zsákmány megvetendő, s ezen felül minden felkínált csalit, a szokványos év- és napszakonkénti rigolyázás nélkül, megbízható kapással hálálja.

Mindkét kárászfaj horgászata lényegében a hozzájuk hasonló halak horgászatának közismert elveivel azonos. A kárász elsősorban fenékközelben, az ezüstkárászt inkább a vízoszlop teljes magasságában, nyáron közvetlenül a vízinövények szélesebb levelei alatt keressük.
A kárász kissé érzékenyebb a víz hőmérsékletévei szemben.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #13 ) 2011-01-22 18:32:46
Privát üzenet
A MÁRNA

Az a művészi ügyesség, amellyel a márna még legalaposabban felcsalizott földigilisztát vagy lótetűt is büntetlenül lopja" a horogról, nem csak a húsos szélű kemény szájának köszönhető, hanem valamilyen, számunkra eddig ismeretlen tulajdonságában keresendő.

A márna kémiai szennyezettséggel szembeni rendkívüli érzékenysége életmódjának lényegéből ered - kimondottan folyós és fenékjáró halfaj. Általában a fenéken tartózkodik, itt találja meg fő táplálékát. lényegében

A márna tulajdonságait és az életterével szemben támasztott alapvető igényeit hűen tükrözik a folyóvizek fajáról elnevezett, a hegyvidéki és a sík vidéki övezetek határán látható nagyobb vízhozamú, változatos medrű, gyors folyású szakaszai. Ezzel eleve adott a keményebb aljzat és a viszonylag nagyobb oxigéntartalom iránti igénye is. Esettenként a márna hajlandó valamit engedni magas igényeiből és néha csapatostul a szennyezett vizekben - a szennyvízbefolyók környékén, szennyüledéket bőségesen tartalmazó, burjános szakaszokon - tartózkodik. Ezeket a szakaszokat csak átmenetileg, a táplálékbőség miatt látogatja.

A márna állandó élőhelyéről valójában a szó szoros értelmében beszélni nem lehet, mivel nyughatatlan természetű, és az év legnagyobb részében fáradhatatlanul táplálék után kutat. Egy helyütt - mint márnatanyán - csak télen tartózkodik hosszabb ideig. Ilyenkor vermel, téli álmát alussza és nem táplálkozik. De amint a tavaszi áradás felébreszti, azonnal táplálékszerző útjára indul. Egyik helyről a másikra vonul, egyszer ívóhelyet keresve, máskor táplálékszűke vagy vízállás-változás miatt. Megtörténik, hogy egy nap alatt 8-10 kilométert is megtesz. Vonulás közben a számára legkedvezőbb élőhelyeken átmenetileg tanyát ver. Időnként az is megtörténik, hogy bizonyos szakaszokról teljesen eltűnik,de néhány nap múlva ugyanazon a helyen a márnán kívül semmilyen más halat nem foghatunk. Napi életritmusának betartásában igen konzervatív: csak szürkületkor (késő éjszakáig is) tevékeny; nappal nem igen mutatkozik (kivéve, ha a víz zavaros). Ilyenkor a víz által sodort jó falatokból szünet nélkül csemegézik.
Májusban-júniusban ívik, ikráját ívás előtt enyhén mérgezőnek tartják. Az 1 kg-os testtömeget viszonylag későn, nyolc-tíznyaras korában, az 1,5-2 kg-ot pedig tizenötnyaras korában éri el, így a 4-5 kg-os, néha 10-12 kg-os kapitális példányok már matuzsálemi korúak lehetnek.
Az eredményes márnacsalik különféle tésztagyurmák, kenyér, kenyérhéj, zabpehely, kukorica, lepke, különféle csonthéjas gyümölcs, rák, lótetű, pióca, szalámi, szalonna a háziállatok belsőségei és legeredményesebb földigiliszta. A csalihalak és a villantók viszonylag nagy eredményesek az öregebb márnák esetenként a halivadékot is elkapják. Ezért a fehérhal-ivadékkal eredményesen márnázhatunk.

A márnázás néha csak szükségmegoldást jelent, amikor a víz horgászás közben egyszeriben zavarosodni kezd. Ilyenkor az egyedüli kiutat valóban a márnázás jelenti, mivel a márna éppen a zavaros vízben tud jól tájékozódni. Ilyenkor az élelemkereső tevékenysége is fokozódik.

A márnázás alapvető módszere a fenekező horgászat, rendszerint a nehéz-ólmos fenekezés, amely a márna életmódjának ismeretéből indul ki. A készség legalább 3 méteres bot közepes akciójú és 40-80 g dobótömegű, az orsó szilárd szerkezeti felépítésű és 120-150 méter 0,25-0,35 mm-es zsinór befogadására alkalmas legyen. A sebes sodrású folyószakaszokra való tekintettel a gömbólmot lapos idomólommal cseréljük fel, amely a csalit a kívánt helyen biztonságosabban tartja. A csalitól függően 2-6-os számozású, különböző szárhosszúságú horgot használunk (a földigiliszta feltűzésére hosszabb szárú horogra van szükség). Az univerzális csalik (földigiliszta, a vízi rovarok lárvái, sajtkocka, sajtos kenyérgyurma, magvak stb.) az egész évfolyamán használhatók, de érdemes figyelembe venni az egyes csalik idényjellegét is (több szárazföldi rovarfaj - szöcske, tücsök, gyümölcs stb)

A fenekezőkészség összeállítása lényegében kétféle lehet: viszonylag könnyebb terepen, ahol kisebb a szerelék leakadásának veszélye, az egyszerűbb, s ezért a legmegbízhatóbb, főzsinórra szerelt csúszóólmos szereléket használjuk. Akadékosé terepen, ahol nagyobb a szerelék leakadásának veszélye (többnyire az ólom akad le), az egész szerelék elvesztésének megelőzése végett az ólmot a megszokott módon speciális a főzsinórnál vékonyabb előkével csatlakoztatjuk a fő zsinórhoz.
A bevágás biztonságosságának fokozása céljából egyesek nagyobb méretű csalit használnak, mások a földigilisztát teljes hosszában a hosszabb szárú horogra húzzák, vagy a lótetűt a horogra varrják. Alkalmazzák a "szendvics" típusú csalikat is (pl. a lárvát zöldborsóval, a földigilisztát árpagyönggyel kombinálják), amelyek kétségkívül hatékonyak.

A csalizott horgot a helyzetnek megfelelően a folyás irányában, vagy csak a folyás iránt kissé lefelé bevetjük és megvárjuk, amíg az ólom a fenékre ér, majd a zsinór öblének óvatos kiegyenesítése révén a csalival felvesszük a kapcsolatot. Jól érzékelhető kapás esetén azonnal vágjunk be még akkor is, ha esetenként a jelzés csak vaklármának bizonyult volna. Arra hiába várnánk, hogy a márna a csalival elrohanjon, vagy esetleg saját magát megakassza. Ilyen kivételes eset csak elvétve jöhet számításba - amikor a márna csalihalra kap.

A fenekezés passzív módszerét annak egyik változatával, a vízfenéken görgetett ólommal való horgászattal tehetjük eredményesebbé. Ilyenkor valamivel könnyebb gömb alakú végólmot választunk, és a botot is lehetőleg könnyebbel és hosszabbal cseréljük fel. A zsinór végére akkora ólmot szerelünk, hogy a víz áramlása a felcsalizott horoggal együtt lassan görgesse a vízfenéken. A csalinak kisebb megszakítássokkal és a lehető legtermészetesebb módon kell gördülnie. Ha az ólom valahol hosszabb időre megakad, a bot enyhe felemelésévei indítjuk tovább. Ezzel a módszerrel a folyás ellenében, a csalizott horog húzogatásával is horgászhatunk, de a csalizott horog mozgása ilyenkor kevésbé természetes, és ezt a márna rendszerint ösztönösen megérzi.

A fenekezésnek ezt az aktívabb módszerét kizárólag akadálymentes terepen, 2-2,5 méteres vízmélységű, sebesebb folyású vízben alkalmazhatjuk. A csalik és a csalizás is azonos, a csalétket is a folyás irányában hajítjuk be. A horgászat egész ideje alatt érzékeny kapcsolatot tartunk fenn a csalizott horoggal, mert ennél a módszernél is azonnali bevágásra van szükség.

Kevésbé meg szokott, de esetenként nagyon hatékony a vízoszlop különböző rétegeiben, sőt a felszín közelében is úsztatott csalival való márnázás. Ez a módszer a napfényes nyári és őszi időszakban aktuális, amikor a márna szokásaival ellentétben a vízoszlopban tartózkodik. A berepülő és víz által sodort szárazföldi rovarokon csemegézik.
A kérészek rajzásakor, a sík vidéki folyóvizeken is ugyanígy csemegézik, amikor a víz színét elborítják a peterakás után vízbe hullott kérészek.

Úszós horgászata:

Horgászni univerzális csalival is lehet. A finomabb horgászkészségre való tekintettel ilyenkor a vízi- és szárazföldi rovarok lárvái alkalmasak, a földigiliszták közül pedig a kisebb trágyagiliszta. Kisebb csalihoz kisebb (8. sz) horgot is használhatunk. Amikor a felcsalizott horgot a víz folyásának irányában (vízbe gázolva), vagy a folyás iránt kissé felfelé a partról bevetjük, pár pillanatig várunk, amíg az úszó beáll, s csak után egyenesítjük ki a zsinór öblét. A zsinórt mindig ki kell egyenesíteni. Az úszót ugyanis szükség szerint időről-időre vissza kell tartani, nehogy megelőzze a csalit, mivel a sodrás víz felszínén erősebb szokott lenni, mint víz közt (az úszót néha a szél is hajtja). A kapást nem az úszón hanem az ujjaink között tartott zsinór segítségével érzékeljük. A kapás érzékelésekor ebben az esetben is azonnali bevágásra van szükség. A csali vezetése elsősorban a fáktól beárnyékolt szakaszokat, a kő- és tuskóakadályok környékét tapogatjuk át, mivel a márna az árnyékos helyeken biztonságosabban érzi magát.

márna kimondottan "keményen" harcol. Nagyobb kirohanásai nincsenek, makacsul tartja magát a vízfenék fölött és igyekszik a készséggel együtt az akadókba menekülni. Már azt is fél siker ha a halat sikerül néhány pillanatig a megakasztása helyén tartani, és nem tudja magát a kövek közé befészkelni.


A márna egyedüli rokona a petényi márna (a Kárpátokban eredő patakok vizében rendkívül tömegesen, a többi vizekben arányosan fordul elő). Rokonára csak orsó alakú teste hasonlít, egyéb tulajdonságok szempontjából messze elmarad a márna mögött. Még kifejlett korában sem haladja meg -30 cm-es testhosszúságot. A sporthorgászatban, pl. dunai galóca horgászatában, egyedül csalihalként jöhet számításba. A márnától szabálytalanul foltozott, ezüstös , zöldesfehér színezetével, valamint az aránytalanul meghosszabbodott farok alatti úszójával különbözik.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #12 ) 2011-01-22 13:56:12
Privát üzenet
A SÜGÉR

A sügérnek bármilyen víztípus megfelel, de csak akkor, ha az nincs túlságosan eliszaposodva és az oxigénmérlege is kedvező. íváskor képes alkalmazkodni a körülményekhez. Füzérben összeálló ikráit a tavaszi időszak folyamán időszakonként, korall képződmények formájában, a vízben található különféle tárgyakra ragasztja, és ivadékáról megfelelően gondoskodik. Az élőlényekben nem válogat, még a döglötteket is összeszedegeti és a téli időszakban is táplálék után kutat. Növekedésének intenzitása azonban rendkívül változékony - a sügérre érvényes az a mondás, hogy "kis víz, kis hal - nagy víz, nagy hal". A korlátozott méretű vizekben (ahol ezen felül a ragadozó halak hiánya miatt rendszerint túl is népesedett) igen lassan növekszik, a nagyobb testméretek elérésére reális feltételei nincsenek, így tipikusan csökött populációt képez. Nagyobb vizekben, ahol ezen felül a többi ragadozó halfajok állományai a sügér-populációt "kordában tudják tartani", valóban úgy növekedhet, "mintha húznák" és impozáns testméretet érhet el - tömege meghaladhatja a 2 kg-ot ilyenkor már kíméletlen kannibál és saját maga is részt vesz fajtestvérei állományának szabályozásában. A mélyebb, nagyobb és tisztább vizű tavakban és a hegyvidéki völgyzárógátas víztározókban optimális élőhelyre talál. A ridegebb éghajlatot is jól bírja. Folyóvizeinkben mindenütt megtalálható. Olykor a pisztrángos övezetbe is merészkedik, de a táplálékban gazdagabb sík vidéki folyóvizeket jobban kedveli. A mezőgazdasági csatornákat is benépesíti, de a kavicsbányatavakban és a fiatalabb, még el nem sekélyesedett holtágakban is szívesen tartózkodik
A sügért többnyire mellőzzük és csak járulékhalként fogjuk.

A sügér nem tesz különbséget a horgászatára felhasznált műcsalik között. Azonos sikerrel horgászható támolygó és körforgó villantóval wobblerrel,twisterrel és kishalas forgókanalas villantóval, sőt, a külföldön speciális horgászrendszereknél (nagyon mély tavakban) sikerrel alkalmazott speciális műléggyel (pl. a bakkal) is. A csalik jegyzékéből nem kellene hiányoznia a halszeletnek sem, amely kitűnő sügércsalinak bizonyult. A szárazföldi rovarok egyes fajai is eredményesek lehetnek (még a fenekezésnél is), sőt a háziállatok belsőségeiből vágott szeletekkel is eredményesen sügérezhetünk. A szendvics-jellegű csaliknál a színkombinációk érvényesíthetők.

A sügért tehát az egész év folyamán és a csalik gazdag választékával eredményesen horgászhatjuk. Állandó tartózkodási helyének felkutatása azonban nehézségekkel jár, s többé-kevésbé a véletlentől függ. A sügér magatartását hiába akarnánk legalább megközelítően, sematikusan jellemezni, csak homályos elképzeléseink vannak róla. Feltételezzük ugyan, hogy az idősebb példányok inkább a mélyebb vízrétegekben tartózkodnak, télen a víz legmélyebb részeibe húzódnak, tavasszal és nyáron pedig a víz középső rétegeiben kell keresni őket, de pillanatnyi szeszélyeik számunkra gyakran teljesen érthetetlenek. Ugyanazon viszonyok között egyszer a 20 m-es vízmélység felel meg nekik, másszor a sekély vizeket válasszák. De két dologban biztosak lehetünk: a sügérek öregebb korukban is a családi összetartozás törvényei szerint élnek és a vizeken kóborolva mindig rablókörúton járnak.
De ha időről-időre csak egyszer is sikerül sügértanyára akadnunk, akkor kapás kapást követ.

Sorozatosabb kapásra pl. ésszerű csalogató etetéssel törekedhetünk. Ez a megoldás a sügér kóbor természete mellett szinte magától kínálkozik. A csalogató etetés mindkét formája eredményes lehet. A csalogató etetés közvetett formájával az a célunk, hogy a kisebb halak megfelelő horgászhelyre való összpontosításával (a csalogató etetés megszokott módjával) keltsük fel a sügér érdeklődését. Amikor biztosak vagyunk abban, hogy az adott élőhelyen sügérek tartózkodnak, a csalogató etetés közvetlen formáját alkalmazzuk. Megfelelő csalétekkel - haldarabkákkal, zsenge halivadékkal, esetleg szokványos állati eredetű csalétekkel étvágyat csinálunk nekik, s ezzel kellőképpen növeljük kapókedvüket. Azokon a vizeken, ahol a sügérek már megfelelő "oktatásban" részesültek és tüntetően követnek minden műcsalit, a horgászmódszerek váltogatásával kísérletezhetünk. Kezdetben pl. villantóval pergethetünk, ami minden esetben felébreszti a ragadozó halak zsákmányoló ösztönét (a műcsali piros csalogató bojttal való díszítése rendkívül hatékony), így az ezt követő természetes csalival való horgászat nem maradhat eredmény nélkül.

Tekintettel a sügér kóbor, vándor természetére nekünk is a vándorló horgászatot, tehát egyértelműen a pergető horgászatot kellene előnyben részesítenünk. Ennek indokoltságát a már ismertetett adatok igazolják. A pergető horgászat módszere lényegében egyezik az elfogadott általános elvekkel. A vontatott műcsali a sügér szemszögéből csak akkor "él", ha elsősorban a víz mélyebb rétegeiben mozog. Még sem baj, ha időnként kissé felkavarja a fenékiszapot. A mű csali főként akkor sikeres, ha haladásának irányát nemcsak vertikálisan, de horizontálisan is gyakran változtatjuk. Bedobás után várni kell, amíg a műcsali fenékre ér, majd a csévél' sebességét úgy változtatjuk, hogy a csali a vízoszlop magasságában szabálytalan parabola-ívben, váltakozva hol fölfele hol lefelé mozogjon. Előnyösebb a lassúbb ütemű pergetés ami megfelelő műcsalitípus alkalmazásával érhető el.

A lehető legfinomabb szereléket használjuk - a zsinór legfeljebb 0,20 mm-es legyen - egyrészt a sügér kisebb harciassága miatt, másrészt azért, mert a könnyebb csalit nagyobb távolságra kell hajítani. A műcsali-választékot említetten kívül pl. devónnal, mormiskázó villantóval, nimfa fautánzattal és műléggyel bővíthetjük. A műcsalik mind típusának közös tulajdonsága a lehető legkisebb tömegű legyen. A sügért semmi esetre sem szabad lebecsülni észrevesszük, hogy a sügér a vontatott műcsalival a "bolondját járatja", vagyis csapatostól tüntetően követi, olyankor vagy fel kell hagyni a pergetéssel, vagy tenni kell valamit" amivel meglepjük őket. Néha az is elegendő, ha a m lejáratott műcsalit egy újjal, kevésbé ismerttel cseréljük fel Máskor az jár sikerrel, ha a műcsali vontatását vertikális irányúra változtatjuk, és amennyiben ezt a vontatási feltétel megengedik, áttérünk a vertikális pergetésre. Amikor ez s segít, megpróbálkozhatunk a természetes csalikkal. A pergetésre felhasznált farokrészt vagy halszeletet a sügérrel a meg is szagoltathatjuk.

A horgászmódszer - a pergetés - lényegében azon a süllő pergető horgászatával, de a műcsalik még kisebbek lehetnek a túlságosan könnyűeket megfelelően súlyozni kell. Az apró mormiskázó villantók a legmegfelelőbb esetleg természetes csalival (a horogszárra tűzött trágya gilisztával) kombinálhatjuk őket. Nyáron a nagyobb, nyúlttabb testű műcsalik (pl. a pilkerek) is jól érvényesülnek.

A sügér étrendjének gazdagsága (amely nem csak a táplék választékára, hanem a tápláléklelő helyekre is vonatkozik.
több fajta természetes csalival - élő és élettelen kis hallal, halszelettel, halfarokkal, földigilisztával, a vízi- és szárazföldi rovarok álcáival, a szárazföldi rovarokkal (cserebogárral) való sikeres sügérezésre és több horgászmódszer alkalmazására ad lehetőséget. Fenekező horgászattal, a csali mederfenekén való görgetésével, a vízoszlop különböző, elsősorban alsóbb "rétegeiben való horgászatával próbálkozhatunk. Az egyes horgászmódszerek megválasztása a terep elérhetőségétől, és részben más körülményektől (évszak, napszak, pillanatnyi vízállás) függ.

Nehezebb terepen (akadós vizeken) elsősorban a víz közti úszós horgászat jön számításba. Ehhez finomabb, 3,5 m-nél is hosszabb, közepes akcióértékű, 10-20 g-os dobótömegű botra, megfelelő kis méretű peremorsóra, a terep igényességének megfelelő 0,18-0,22 mm-es műanyag zsinórra, földigiliszta vagy csalihal feltűzésére 2-4-es számú, álca csalizása esetén 6-8-as számú horogra van szükségünk. A sügér nem finnyás, az otrombább szereléket sem veti meg, de az érzékenyebb szerelékkel kellemesebb horgászni. A készség összeállítása az általános érvényű elveknek megfelelő legyen. Ha a sügércsapat feltehetően megszokott rablókörútjára indul, akkor a csalit hosszabb ideig is egy helyben tarthatjuk. Ha a sügérek tétlenkednek, akkor a csali helyét, pl. annak partirányú fokozatos húzogatásával gyakrabban változtatni kell. A lassan áramló vizeken olyan szereléket alkalmazzunk, hogy a vízfolyás a csalit magával sodorja. A sügér általában hamar jelentkezik, így fölösleges időpazarlás egy helyen hosszabb ideig várakozni. A csalival nem csak az alsó vízrétegeket, de - főként a horgászat elején - a víz többi rétegét is fokozatosan át kell fésülni mindaddig, amíg a sügért horogra csaljuk. A horgászatot mindig a sügér legvalószínűbb tartózkodási helyén, vagyis közvetlenül a vízfenék fölött kezdjük, majd az ereszték hosszúságát fokozatosan csökkenteni kell. Ne kedvetlenedjünk el, ha a sügér a csali iránt huzamosabb ideig közömbös marad. Az első kapás után maradjunk ugyanazon a helyen, és a sikeres csalit ugyanolyan friss csalival leváltva {pl. a lerágott földigiliszta maradványait a horogról jobb eltávolítani} ismét pontosan ugyanarra a helyre hajítunk és valódi kapássorozatban lesz részünk. Lehet, hogy kézenfekvő bizonyságot szerezhetünk a sügérek kiismerhetetlen természetéről, amelyek, nem okulva fajtársaik hibáin, minden egyes megakasztott társukat csaknem a merítőszákig naívan követik mindaddig, amíg a népes nemzetség utolsó tagja is horogra kerül.

A sügér (süllőhöz viszonyított) viszonylag tágra nyitható szája nagyobb méretű csalik használatát feltételezi. Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, mivel a 3-4 cm-es apró halra (lehet az kis sügérivadék, de küsz, bodorka, kurta baing, szivárványos ökle vagy kövicsík is), vagy trágyagilisztára (nem feltétlenül csokorszerűen fűzve), esetleg 2-3 álcára több, még kapitális sügér is kap, mint a nagy csalira.

A fenekező horgászatra a készséget a megszokott módon szereljük fel és szokványosan horgászunk (felhasított hasüregű, élettelen csali hallal, halszelettel, földigilisztával stb.). Folyóvizeken a csalizott horgot a táplálék dúsabb helyre dobjuk, oda, ahol a sügér tömegesebb előfordulását feltételezzük. Ez rendszerint a sebesebb és lassúbb folyás határán van; ott, ahol az örvénylő víz áramlása megtörik és csendes, ellentétes irányban áramló tükör képződik. A csalétek sikerességét a víz sodrása is fokozza. Amennyiben azt a meder domborzata megengedi, azaz, ha nincsenek akadékok, a csalit néhány perces időközökben a fenéken tovább húzzuk.

A felkavart fenékiszap és üledék a csali hatékonyságát még növeli. Nagyobb, akadálymentes medrű vízterületeken a fenekező horgászatot pergető horgászattal váltogathatjuk. A csalit dobjuk minél messzebbre, és ha semmi sem mozdul,rövid, erőteljes "ugrásokkal" fokozatosan, 3-4 perces időközökben a part felé húzzuk. A csalit a fenéken úgy "ugratjuk", hogy a bot hegyét a víz színéig süllyesztjük, majd erőteljes suhintással a fejünk mögé rántjuk, hogy a csali pályája meredekebb parabolaívű legyen.

A sügérezés kevésbé megszokott, de nem kevésbé reményteljes módszerei közül a műlegyezés érdemel figyelmet. Nem szokványos műlegyekről, hanem a streamer, esetleg nimfa típusú rovarutánzatokról van szó, amelyek működésüket tekintve valamelyik vízi élőlényhez vagy halivadékhoz hasonló mozgásukkal vonják magukra a sügér figyelmét. A kísérletező kedvű horgászoknak kitűnő lehetőséget nyújtanak az élénk, sőt rikító színezésű twisterek.

Válasz erre

kvízcity 33 ( #11 ) 2011-01-20 18:51:06
Privát üzenet
A BALIN

Testének felépítésévei a pontyfélék családjába tartozik és ivadék korában a felismerhetetlenségig hasonlít a küszhöz. Kifejlett korában - mint ragadozó halat - kemény, kissé felfelé, a szemgolyó hátsó feléig nyúló, mélyen hasított száj jellemzi. A hidrodinamika törvényeinek megfelelően formált, kitűnően élesen íveit úszókkal díszített nyúlánk testével legelegánsabb és legjobban úszó halaink közé-tartozik. Kimondottan reofil halfaj, amelynek viszonylag sajátságos követelményei vannak élőhelyével szemben; a folyóvizekben tömegesebben csak helyenként, a legváltozatosabb medrű részeken él. Kedveli az olyan szakaszokat, ahol a gyorsabb sodrású, örvénylő vizek mélyebb, csendes folyású részekkel találkoznak. Búvóhelyeket nem keres, és legszívesebben a nyílt vizeken tartózkodik. Nyáron a sebesebb folyású, ! zuhatagos vizeket keresi fel, és közvetlenül a víz felszíne alatt úszkál. Hűvösebb évszakokban csendesebb vizekre vonul, ahol inkább a mélyebb vízrétegekben található. Figyelemreméltó, hogy a nagyobb, tágasabb és tisztább vizek limnofil környezetéhez is szívesen alkalmazkodik.
A viszonylag oxigénigényesebb halak közé tartozik, ezért a túlságosan eliszaposodott, vagy huzamosabb ideig zavaros vizű szakaszokat messziről elkerüli. Az állóvizeken éppoly feltűnően viselkedik, mint a folyóvizeken, s jelenlétét szemmel láthatóan jelzi.

A legtermékenyebb halak egyike; a nagyobb méretű ikrások 500 000 ikrát is raknak. A tejesek háromnyaras korukban, az ikrások négynyaras korukban ivarérettek. Kora tavasszal ívnak és ikráikat enyhén áramló vízben a tiszta homokos vagy kavicsos aljzatra rakják. Az ikrák fejlődése a víz hőmérsékletétől függően 15-20 napig tart, és 17 C fok hőmérséklet mellett 6 nap alatt zajlik le.

Fiatal korában a többi halivadékhoz hasonlóan parányi állati planktonszervezetekkel táplálkozik, de azoknál lényegesen hatékonyabban használja ki a többi táplálkozási lehetőségeket, főként a vízbe hulló és a vízoszlopban sodródó szárazföldi rovarokat. Testméreteinek növekedésévei fokozatosan tér át a kimondottan ragadozó életmódra, amely a kifejlett példányokat jellemzi. Ez azonban nem zárja ki, hogy esetenként a nagy példányok is ne szedegessék a nagyobb fenéklakó táplálékállatokat, vagy (főként nyáron) a víz színére hulló nagyobb rovarokat. A balin leggyakoribb táplálékhala a küsz, amellyel azonos élettérben tartózkodik és ezek a hosszúkás kis halak mint ragadozónak is a legjobban megfelelnek neki. A balin pl. a csukához viszonyítva csak a kisebb zsákmány elragadására képes, a nagyobb testű kishalakat nem kedveli.

Rendkívüli étvágyának köszönhetően a többi pontyfélénél gyorsabban nő, és magasabb kort ér meg. A balin 15nyaras korában meghaladhatja a 10 kg-ot.


A balin viselkedése annyira ellentmondó, hogy nehezen lehet rá elfogadható magyarázatot találni. Egyrészt rendkívül óvatos és szinte betegesen gyanakvó, másrészt feltűnő és harsogó rablásaival tartózkodási helyét és vadászterületét szinte kihívóan elárulja. Mi hajtja pl. akkor, amikor egész nap - kora reggeltől késő estig, a megszokott déli szünet nélkül harciasan és szemmel látható idegességgel fáradhatatlanul a vízszint közelében cirkál? Ám igazságtalanok lennénk hozzá, ha harcias, komor viselkedése alapján azt hinnénk, hogy állandóan rablóhadjáratot folytat. Időnként ugyanis fenyegető külseje ellenére békésen viselkedik. Az apróhalak szerencsére megérzik, mikor milyen hangulatban van, mert néha már a balin árnyékának megpillantásakor is rémülten szétrebbennek, máskor viszont még akkor sem veszik figyelembe, amikor méltóságteljesen közvetlen szomszédságukban köröz.

A balin kiváló sporthal.

A balinozás legmegfelelőbb napszakának értékelése nagyon kedvező eredményekhez vezet, mivel balinra horgászni az egész nap folyamán, sőt teljes sötétségben is azonos
sikerrel lehet (furcsa módon 22,00 és 4,00 óra között sokat zsákmányoltak).

Balinozáskor tudatosítanunk kell, hogy abból a balinból, amelynek lehetőséget adunk a csali fölötti morfondírozásra, enni nem fogunk. Nem ok nélkül hangsúlyozzuk az agyafúrtságát. A gyakorlati tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a balint vizeink nagy részén a túlzott pergetéssel annyira kiiskoláztatjuk, hogy a szokványos csalikat felismeri.
A műcsali típusát, formáját, színezését stb. a már bevett elvek (a víz állapota, látási viszonyok, a balin pillanatnyi viselkedése) szerint választjuk meg .. A klasszikus támolygó és körforgó villantókon kívül nyáron a kisebb méretű, hosszúkás: testű úszó wobblereket, ősszel a vízoszlop alsóbb rétegeiben való balinozásra pedig a twistereket érvényesíthetjük.

Tiszta, átlátszó vízben, erős napsütésben akkor pergethetünk sikeresen, ha a balinnal szemben a meglepetés taktikáját alkalmazzuk. Ilyenkor készséggel a kezünkben kivárjuk, amíg a balin egy kiszemelt helyen, ahol olykor, de többé-kevésbé rendszeresen rabol, ismét megjelenik. Igaz, hogy a balin állandó mozgásban van és viszonylag nagy a vadászterülete, de vannak kedvenc "ösvényei" is. A tipikus. V alakú hullámcsíkok, vagy a riadtan szétrebbenő küszcsapatok nyomán a balinok útját megbízhatóan követhetjük. Ha a csali a balin közelében váratlanul vízre ér, már csak azért is rávág, hogy a háborgatót megbüntesse. A csalit közvetlenül eléje hajíthatjuk, vagy még hatásosabb, ha kissé oldalt, hogy a meglepetés minél nagyobb legyen.
Rosszabb látási viszonyok, enyhén zavaros víz, hullámzó víztükör stb. esetén a rendszeres pergetés is sikeres lehet. A csalit ilyenkor természetesen a felszín közelében, mozgatási sebességének változtatásával (állóvizekben gyorsabban, gyorsabb" áramlású vizekben lassabban) vezetjük. A csalit időnként a víz felszínén is vezessük. Hűvösebb évszakban, amikor a balin a mélyebb vízrétegekbe húzódik, a klasszikus pergetéssel aligha lesz sikerünk.

A túlságosan "lehorgászott" vizekben a balin minden csalit gyanúsnak tekint.

Ilyenkor a legmegfelelőbb megoldást a kombinált csali használata, vagyis a vízfelszíni szivarólmos-műlegyes pergetés jelenti. Ilyenkor használjuk a poppereket és a jig spinnert.

A szerelék végére kötött megfelelő tömegű (a dobási távolságtól függően 20-30 g-os), tengelyében átfúrt, hármas horoggal szerelt szivarólom egyrészt csaliként szolgál, másrészt tömegével lehetővé teszi a nagyobb távolságokra való dobást. A szivarólom fölé külön előkére kötött két egyszerű műlegyet rögzítünk olyan távolságra egymástól, hogy az alsó közvetlenül a vízszint alatt mozogjon, a felső pedig a víz tetején táncoljon. Ha a szivarólom elülső részét levágjuk és harántirányú bevágásokat csinálunk rajta, hatékonyságát a berecézett felület által előhívott hanghatás is növeli. Az optikai hatást viszont a horogra erősített csalogatóbojttal fokozhatjuk. A horgászat eredményessége a kombinált csali, egyes részei közötti távolságtól függ. Ha a vízszinttel azonos magasságú lapos partról horgászunk, akkor a nedves légy, szivarólomtói való távolsága 30 cm, a kissé hosszabb előkére' kötött száraz légy pedig 40 cm-rel a nedves légy fölött szokott lenni. A magas partról való horgászat esetén, de a konkrét feltételeknek megfelelően a szerelék egyes részei közötti távolságot úgy kell összehangolni, hogy a műlegyek működésének elve érvényesüljön.

A szivarólmos-múlegyes szerelékkel való horgászat tulajdonképpen vízfelszíni pergetés. A balint elsősorban a parttó távolabb eső helyeken keressük, ezért minél messzebbre hajítsunk. Érzékkel dobjunk, és a zsinórt közvetlenül a szivarólom vízre érése előtt enyhén fékezzük le, hogy a viszonylag összetett szerelék egyes részei megfelelő sorrendben hulljanak a vízre és a műlegyek ne gubancolódjanak össze. Borús időben inkább a szivarólom míg napsütéses időben e műlegyek eredményesek.
Az élő csalihallal - többnyire 6-7 cm-es küsszel - való horgászat esetén a balinnak lehetősége nyílik a csali fölötti morfondírozásra, és (rendszerint) a csali feltűzésénél elkövetett legkisebb hibát is észreveszi. A horgászat klasszikus úszós módszerével csak elvétve lehet sikerünk, eredményesebb lehetne a vízigolyós szerelék. De a legmegfelelőbb úszó nélküli horgászat, amikor a csalihalat szabadon, a víz sodrásával úsztatjuk.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #10 ) 2011-01-20 13:53:43
Privát üzenet
A GARDA

Egyéb nevei: balatoni hering, gallakeszeg, gardakeszeg, gardakisz, görbepaduc, heringhal, hosszú jászkeszeg, karda(keszeg), kaszahal, kaszakeszeg, keszeg(!), korda, lánakeszeg, lannakeszeg, sugárkardos, szabó(hal), vágó hal, vezérgarda.

A garda testalkata annyira jellegzetes, hogy legfeljebb ivadék korban téveszthető össze más halfajokkal. Teste oldalról erősen lapított, de a hát viszonylag széles. Hátvonala szinte teljesen egyenes, a has kiöblösödő. Testét rendkívül apró gyenge pikkelyek borítják, melyek könnyen leválnak. Zegzugos oldalvonala - amely a test két oldalán más-más lefutású - jól megkülönbözteti vizeink minden lakójától. Szája felső állású, majdnem függőleges. Hátúszója, amely fe1tűnően kicsi, hátratolva, a farok közelében helyezkedik el. Farokúszója viszonylag hosszú, mélyen bemetszett. Különösen jellegzetesek a garda sarlószerű, nagy mellúszói. A vaskos hát szürkésbarna színű, az oldalak élénk ezüstös csillogásúak. Úszói fakó vörhenyes színűek, kivéve a hát- és a farokúszót, amelyek szürkék.

A garda eredetileg vándorló halfaj, amely a telet a tengerben, az év többi részét édesvízben tölti és ott szaporodik. A Balatonban, a Fertő tóban, a Duna középső és felső szakaszán állandó édesvízi életmódra tért át.

Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Tavasszal nagy csapatokban vándorol ívóhelye felé. Az ívóhelyek vízterületenként eltérő jellegűek lehetnek. A szerzők többsége a homokos aljzatú mederrészeket említi, de számos utalást találunk arra is, hogy a gardák finomlevelű növények közé szórják el ikráikat. A vizsgálatok szerint a balatoni gardáknál
Az ikraszemek átmérője lerakásukkor 1,3-1,5 mm, de rövidesen 5-6 mm-re duzzadnak. A pelágikus ikrák a bennük található olajcsepp révén a víznél könnyebb fajsúlyúak, így lebegnek, illetve sodródnak. Az ívás ideje április-május. Az ivadék kikeléséhez a vízhőmérséklettől függően 3,5-8 nap szükséges.

A garda táplálkozásával kapcsolatban különböző külföldi vízterületeken végzett vizsgálatok azt az általános képet mutatják, hogy a fiatal példányok zooplanktont és vízre hulló rovarokat fogyasztanak. Az idősebb gardák táplálékában főleg a negyedik életévtől kezdődően - a vízre hulló rovarok mellett a halivadék-fogyasztás mind jelentősebb. Különösen folyóvizekben és tavakban figyelhető meg a garda ragadozó életmódja. A nagyobb gardák fajtársaikat, küszt, bodorkát, sügért és fogassüllőt is zsákmányolhatnak.
Mint pelágikus, a nyílt vizekben élő halfaj, a horgászat szempontjából kevésbé jelentős. Kimondottan gardára ritkán horgásznak. Ahol sok garda akad, ott érdemes megpróbálkozni éjjeli legyező horgászatával. Ezen kívül fogható még könnyű, lebegő úszós készséggel, a nagyobb példányok pedig a felszínen vezetett körömvillantóval. A Balatonon
az apró hallal csalizó, süllőző horgászok alkalmi zsákmánya.

Húsa kissé szálkás, de ízletes. Korábban, amikor sokkal nagyobb - mennyiségben zsákmányolták, a gardából gyártott olajos hal közkedvelt volt.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #9 ) 2011-01-20 13:40:36
Privát üzenet
A RÉTI CSÍK

Egyéb nevei: ásott hal, ásovány hal, barna csík, csíkdáma, csíkhal, csíkkirály, ha1csík. (41. színes ábra)

Teste erősen megnyúlt, kígyószerű. Feje viszonylag kicsi. Úszói is kicsinyek - a farokúszó kivételével -, jól mutatják halunk meglehetősen helyhez kötött életmódját, kevés mozgását. Pikkelyei egészen aprók, a hátról és a hasról hiányoznak.

Testének jellegzetes csíkozása jól megkülönbözteti a többi csíkfélétől. A sötét csíkok sötétbarna, a világosak sárgás színűek. Az úszók szürkéssárgák, sötétbarnán foltozottak. Hasa világossárga, apró, sötét foltokkal.

Felső állkapcsán 4, az alsón 6 bajuszszál segíti a táplálék felkutatását a víz fenekét borító törmelékből.

A réti csík megtalálható Angliától és Franciaország északi részétől a Volga vidékéig a számára megfelelő vízterületeken. Hiányzik Franciaország déli részéről, a Skandináv-félszigetről, valamint Európa déli félszigeteiről.

A réti csík tipikus élőhelyét a mocsarak, a kisebb tavak parti zónája és a lassú folyású csatornák képezik. Az erősen eutrofizálódott holtágakban is jelentős állománya alakul ki. A folyók szabályozása, a mocsarak lecsapolása előtt jelentős volt az a lápvilág, amely elsősorban a réti csíknak biztosított nagyszerű élőhelyet. E vizek eltűnésével párahuzamosan szűkült be a faj élettere. A még meglévő mocsarakban azonban továbbra is jelentős mennyiségben található.

Olyan mostoha oxigénviszonyok között is megél, ahol hiányzik a többi halfaj. Alacsony oxigénigényét járulékos légzőszervének köszönheti. Hajszálerekkel behálózott utóbb bele lehetővé teszi az oxigén felvételét a légkörből is. A víz oxigéntartalmától függően ritkábban vagy sűrűbben elrúgja magát a medertől, hogy levegőt szippantson, s azt bélcsatornáján áthajtva, apró buborékként eressze ki végbélnyílásán.

Táplálékát éjjel keresi. Étrendje meglehetősen változatos. A bentotikus szervezeteken kívül növényi törmelékeket, detrituszt is fogyaszt. A táplálék pontos összetételét, feltételezhető szezonális változásait pontosan nem ismerjük.

Május-júniusban páros ívik a sekély vízinövényekkel erősen benőtt vízszakaszokon. A 2-3 részletben lerakott ikrák száma 10-150 ezer lehet. A lárvák 4-5 nap múlva kelnek ki, nagyságuk ekkor mintegy 5 mm. A kikelt lárvák számára a kifejlett példányokétól eltérő kisegítő légzőszerv teszi elviselhetővé a szegényes oxigénviszonyokat. A külső kopoltyúbojtok sajátos megjelenést kölcsönöznek a réti csík lárváinak.

Viszonylag gyorsan növekedik. Ivarérettségét két év alatt éri el.

Általában 25-30 cm-es testhosszúságot ér el, bár a szakirodalom kivételesen nagyobb példaanyókról is beszámol. A hazai szakirodalomban említést tesz a Hámori-tóban előforduló 50-70 cm-es réti csíkokról.

A réti csík egykor hazánkban jelentős böjti néptáplálék volt. Elsősorban HERMAN OTTÓ (1887)* leírásából ismerjük a réti csík halászatának sajátos módszereit, melyek e halfaj életmódjának pontos ismeretéből alakultak ki. Mondhatni, hogy a béllégzés, amely a réti csík számára lehetővé teszi a mostoha körülmények elviselését, öngyilkos fegyvernek bizonyult a leleményes halászó ember megjelenésével. Évszázadokon át, egészen a XIX. század közepéig a csíkászat a halászat egyik legjelentősebb ágát képezte. A leleményes csíkász rájött, hogy az oxigénhiány időnként rákényszeríti a halat búvóhelye elhagyására. A süppedős, növényzettel benőtt láprészeken, úszó szigeteken a csíkász "léket" vágott, s a kör alakú "csíkkút" messziről csalogatta a halakat, amelyeket egy vesszővarsa ejtett foglyul.

Hasonló módon folyt télen is a halászat, a jégbe vágott lék még eredményesebb volt. Tavasszal az ívási időszak közeledte és a gyakori időjárásváltozások hatására a réti csíkok élénkebbé, mozgékonyabbá válnak. A csíkászok ezt úgy használták ki, hogy hevenyészett gátakba építették be a csíkvarsákat, vagyis tulajdonképpen rekesztő halászatot folytattak.

A nagy nyári szárazság gyakran hatalmas csíktömegeket kényszerített nyirkos, föld alatti rejtekhelyre. E rejtekhelyről egyszerűen ki lehetett ásni a zsákmány

Innen ered a nevében a "fossilis" - ásott - szó.)

A réti csíkból készült hagyományos magyar ételek (pl. a káposztás csík) az elmúlt száz év alatt szinte teljesen feledésbe merültek. E zsíros, ízletes húsú halfaj piacról való eltűnését részben a mocsarak lecsapolása, részben a csíkászat fokozatos elhallása, majd törvényen kívülre kerülése okozta.



A réti csík védetté nyilvánítása a horgászati hasznosítást is meg szüntette. Horgászat tárgyát ugyan nem képezte e halfaj, de harcsázáshoz nagyon gyakran használták csalinak a halászok és a sporthorgászok.

A réti csík csontburokkal körülvett úszóhólyagjának hátsó része szorosan a testfalhoz tapad, s ez lehetővé teszi a légnyomás változásának azonnali észlelését. a réti csík barométere rendkívül pontos, néhány tized higanymilliméteres érzékenységű. A réti csík a légnyomás változására élénk mozgással, anyagcsere ütemének változásával reagál. E fiziológiai tulajdonság okozta, hogy valamennyi európai halfaj közül elsőként került bebocsátásra az ember házába. BÉL MÁTYÁS a XVIII. század első felében - valószínűleg nem magyarországi tapasztalatok, hanem külföldi forrásmunka alapján - így ír: "Némelyek időjóslás céljából hosszúkás üvegben higany helyett szokták őket őrizni. Úgy csinálják, hogy edénybe vizet töltenek egy kevés homokkal, de jó apróra törve, azután beleeresztik a réti csíkot. Átszurkált papirossal zárják le az üveget és a papírra néhány csepp olajat öntenek. " Nehéz volna e haltartást az akvarisztika ősének tekinteni, de tény, hogy mind a mai napig felbukkan a réti csík akvaristák medencéiben.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #8 ) 2011-01-20 12:33:35
Privát üzenet
A KŐSÜLLŐ

Egyéb nevei: bandár, tarka süllő, tótsüllő, vadsüllő.

Testalkata a fogassüllőnél zömökebb. Testhossza a legnagyobb testmagasság 4-5 szöröse. Feje rövidebb és magasabb. Szeme a fejhez viszonyítva nagy. Szája rokonáénál kisebb, a f.első állkapocs vége nagyjából a szem közepének vonaláig ér. A szájban csak apró hegyes fogak ülnek, hiányoznak a fogassüllőre oly jellemző, ún. ebfogak. Csökevényes formában az ebfogak a kősüllő fiatal példányainál is megvannak.



Testének alapszíne nagyjából megegyezik a fogassüllőével. Háta zöldesszürke, oldala ezüstös, a has sárgásszürke. Jellegzetes harántcsíkok díszítik, melyek élénk kékesfekete színűek. E csíkok száma 7-8 lehet. Az oldalvonal alatt is jól észrevehetőek, leérnek majdnem a hasi részig.

Az úszók alap színe fakósárga. A hátúszókat intenzívebb, a farokúszót halványabb foltsarok díszítik.

A kősüllő előfordulási területét a Fekete-tengerbe, a Kaszpi-tengerbe és az Azovi-tengerbe északról torkolló folyók képezik. A Kaszpi-tenger mellékén kialakult egy vándorló életmódot folytató formája is, amely a félsós vízben ívik, de az édesvizű folyómederben telel. .

Hazánkban a nagyobb folyókban és a Balatonban alakult ki állománya. Hiányzik a Velencei- és a Fertő tóból, illetve a kisebb, zárt vizekből.

Környezetével szemben kevésbé igényes, az oxigénben szegényebb, felmelegedő vizeket is jól viseleti.

Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Ívási ideje április-május, a fogassüllőnél később van. Maga az ívás hasonló lefolyású, de a kősüllő jobban kedveli a parthoz egészen közeli ívóhelyeket. Termékenységééről, az ikra kelési idejéről nincs adatunk. A kikelő lárvák 4,5 mm-es nagyságúak.

A leggyakrabban süllőzés közben találkoznak vele a horgászok.

A kősüllő igazi csapathal. Még a nyári melegebb időszakokban is kisebb-nagyobb kolóniákban találjuk meg őket, az öregebb, nagyobb példányok pedig az ívási időszakot leszámítva laza közösségben vagy magányosabban élnek. Valószínűleg az egykori csapat megritkult egyedszámának köszönhetően. Gyakran társulnak a fogassüllő fiatalabb, méretben megközelítő nagyságú egyedeihez.

Ma már kifejezetten kősüllőre horgászni egyre kevesebb helyen érdemes. Ahol erre lehetőség nyílik, ott a kis egyedek foghatók általában. Egy-két felkapottabb helyet, ahol még viszonylag bővebben előfordul, a horgászok valósággal megszállnak, és válogatás nélkül zsákmánynak tekintenek minden darabot.
Ha ráakadunk egy éhes kősüllőcsapatra, rendkívül jól szórakozhatunk velük. Heves és agresszív vérmérsékletük, ami a csapathalakra jellemző, a táplálkozásuk során tisztán megmutatkozik. A kősüllő nagyságához mérten szokatlan vehemenciával veti magát a csalira, nehogy valamelyik fajtársa megelőzze. Ha rászánjuk magunkat, hogy megkeressük, tavakban és folyókban egyaránt megtalálhatók. A sekélyebb vagy mélyebb vizű tavakban egyformán jól érzi magát. Kedveli a vízinövényekkel benőtt változatos mederalakulatú vizeket. A bedőlt fák, kőszórások, hirtelen medertörések, elsüllyedt tereptárgyak mind jó búvóhelyet kínálnak számára. Különösen kedvelik az állóvizekbe beömlő tiszta vizű patakok vagy kisebb folyók torkolatát (pl. Balatonon Zala folyó, vagy a valamikori legendás Viszló patak befolyója). Kedvenc tartózkodási helyeik a folyóvizekkel állandó összeköttetésben lévő vagy átfolyókkal rendelkező holtágak akadókkal tarkított mederrészei is.

A folyókon a lelassult, kőszórással vagy egyenetlen mederalakulattal tarkított, gödrös részeken tartózkodnak szívesen. Egy-egy nagyobb tereptárgyon sokszor igen jelentős egyedszámú kősüllő csapat is megtelepedhet. A gyors-folyású részeket tapasztalat szerint nem szeretik.

Nem fészekőrző, mint a süllő. Ívási és tilalmi ideje előtt és után, egyaránt jól fogható, de évszaktól függően egyes vizeken máshol találjuk meg őket. Késő ősszel és télen, a hidegebb hónapokon a vizek mélyebb mederrészein telepednek meg, csapatokba verődve. Pl. a Dunán a sodró részekről behúzódnak a mélyebb, állóvizű mellékágakba, a Tiszán a sekélyebb holtágakból és a part menti akadókból a mélyebb, csendes folyású mederrészekbe. A Balatonon is ilyenkor a környék legmélyebb részein találhatók. A Tihanyi-kútban a késő ősszel beálló gardák alatt mindig megtalálhatók voltak a környező mólók kövezéseiről levonuló kősüllő csapatok.

A kősüllő horgászata nagyjából megegyezik a süllőnél ismertetett megoldásokkal. Egyaránt jól fogható fenekező, mártogató, úszós és pergető eljárással. Az alkalmazott módszert mindig az adott körülmények befolyásoljak. Ha célzottan kősüllőre horgászunk, az a felszerelés teljes lefmomítását teszi lehetővé, esetenként szükségessé.

Horgászat természetes csalival
Fenekező és mártogató módszerhez kiválóan alkalmazhatók a feeder botok a zsinórvastagságot akár 0,16-0,18-asra is lefimomítva. A horog 4-es, sőt, akár 8-as nagyságban is megfelelő lehet. Csalizhatunk halszelettel vagy élőhallal. A legfogósabb a fürge és szívós razbóra, illetve a bodorkák vagy küszök kisebb példányai. Esetenként a giliszta, illetve a twisterszerűen mozgó, vége felől feltűzött pióca vagy nadály kisebb egyedei.

Vannak esetek, amikor a mederviszonyok miatt az úszós megoldás a nyerő. Ilyenkor is a legérzékenyebb felszerelést igyekezzünk összeállítani. Szerelhetünk folyóvízen rögzített úszóval, állón, ha indokolt és mély a víz, akkor pedig csúszó úszóval. Úszózásnál is az élénk, fürge mozgású, apróbb csalihalak a beváltabbak. Vannak időszakok, amikor a kisméretű haldarabok eredményesebben használhatók, mint az élőhal. Az úszós felszereléssel kapcsolatban kősüllőzésnél nincsenek különösebb elvárások. Megteszi egy matchbot 20-30-as orsóval és 0,l8-0,20-as zsinórral, 3-8 g-os úszóval. Ha rögzített úszós módszerrel horgászunk, válasszunk hosszabb botot: 4,20-4,50 m-est.


A kősüllő szinte mindig a fenéken tartózkodik és táplálkozik. Ez is bizonyítja, hogy legfőképpen mederhal, a süllővel ellentétben többnyire a reggeli, nappali és késő délutáni időszakok valamelyikében táplálkozik a legintenzívebben. Sötétedéskor és utána lényegesen csökkennek a fogási esélyeink. Kivételt képeznek a sekély állóvizek, ahol a kapásperiódus a kora reggeli, délutáni, valamint a kora esti órákra esik. Ilyen továbbá a küsz ívásának időszaka, amikor a part közelében éjszaka is táplálkozik. A kősüllőt legkönnyebben kisebb méretű twisterekkel, gumihalakkal foghatjuk meg. A fehér, a sárra, a zöld, fekete és ezek pirossal való színkombinációi váltak be a legjobban. A

A hagyományos twisterezés mellett a már ismertetett vertikális módszer alkalmazása is rendkívül sikeres lehet. Akár twisterfejjel, akár végólmos Drop Shot módszerrel is szerelhetünk. Ilyenkor a kisméretű twister vagy speciális Drop Shot gumicsali mellett a különféle rákutánzatú, nimfa, műgiliszta vagy egyéb apró gumicsali használata hozhatja meg a sikert. Érdemes kísérletezni, mert sokszor nem várt meglepetéseket tokozhatnak ezek az apróságok.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #7 ) 2011-01-18 19:06:40
Privát üzenet
A HARCSA

A harcsaalkatúak világszerte elterjedt alrendjébe 28 család tartozik, melyek közül mindössze ennek az egy családnak a képviselői őshonosak Európában. Földrészünkön két harcsafaj él, a legtöbb faj Délkelet-Ázsia trópusi vizeinek lakója.

A család valamennyi tagjára jellemző a csupasz, pikkelytelen test, a száj körüli 2-3 pár bajusz, az elcsökevényesedett hátúszó (vagy annak hiánya), a rendkívül hosszú farok alatti úszó, az izomzatban szálkák hiánya. Életmódjuk, táplálkozásuk rendkívül változatos. A kisebb termetű fajok közt akad planktonevő is, a nagyobbak viszont főleg éjjel mozgó mindenevő vagy kifejezetten ragadozók. A többség gondoskodik lerakott ikrájának védelméről.

Pikkelytelen teste más halfajainkhoz viszonyítva aránytalan felépítésű. Hatalmas feje felülről lapított, hengeres törzse rövid, oldalról erősen lapított farokrésze lényegesen hosszabb, mint a fej és a törzs együttes hossza. Rendkívül nagy szájában felül és alul egyaránt apró, hegyes fogak vannak. A felső állkapcson a szájszöglet közelében található egy pár bajuszszál a testhez simítva a mell úszó
csúcsán túl ér. Négy vékonyabb, rövid bajuszszál található az alsó állkapcson. Szeme egészen kicsi. Testének alapszíne az élőhelytől függően szürkés vagy olajbarna. Oldalai márványozottak, ami átterjed a farok alatti úszóra is. A többi kisebb úszó szürkés színű. Albínó példányok is előfordulnak.


Természetes elterjedési területének nyugati határát a franciaországi Doubs-folyó és a Rajna vízrendszere képezi, ahol ritka halfaj nak számít. Keleten legtávolabbra az Aral-tó vízgyűjtő területére hatol. Hiányzik viszont az így megjelölt terület északi és déli részének számos vizéből. Dániából kipusztult, bár többször megkísérelték visszatelepíteni. Svédország és Finnország legdélibb részén rendkívül ritka. Az Északi Jeges-tenger vízgyűjtő területéről hiányzik.Balkán-félszigeten csak a Vardar vízrendszerében fordul elő. Megtalálható ezzel szemben Kis-Ázsiában, a Kaukázusban, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó gyakorlatilag teljes vízgyűjtő területén.

Előfordulási területén viszonylag nagyon eltérő vizekhez alkalmazkodik, még a félsós tengeröblökhöz is. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyeződését is viszonylag jól tűri. A hegyvidéki vizekbe nem hatol fel, tipikus élőhelyét a nem köves aljzatú állóvizek és lassú folyók képezik. Ennek megfelelően hazánk legtöbb vizében megtaláljuk.

Éjjeli életmódot folytat, nappal ritkán hagyja el rejtekhelyét: a meder gödreit, az alámosott partrészeket, a víz alatti tuskókat. Táplálékát néhány példányból álló, kisebb csapatokban keresi. Az öreg harcsák magányosan vadásznak. Nagyobb csapatokat csak télen alkot, amikor a környék minden kisebb-nagyobb harcsája összegyűlik egy-egy alkalmas vermelő helyre.

Áprilisban az ivarérett példányok megkezdik vándorlásukat a megszokott ívóhelyekre. Nálunk a tejesek általában 4, az ikrások 5 éves korukban ivarérettek. (Tőlünk északabbra az ivarérettség eléréséhez 1-2 évvel hosszabb időszak szükséges.) Ebben az időben a nemek jól megkülönböztetők egymástól. A hímek állkapcsa szögletes, a végbélnyílásuk fölötti ivari szemölcs hegyes, míg az ikrásoknál kerek végű. Bizonyos eltéréseket a színezet is mutat, a hímek márványzata élénkebb és a hasra is kiterjed. A hímek mellúszójának első sugara jellegzetes S-alakú.

Tavasszal a vizek felmelegedése idején a hím megkezdi az ívóaljzat, a leendő fészek tisztítását. Ez lehet víz alatti növényzet, áradáskor víz alá került bokor vagy fűzfa gyökérzete. Tavakban a nádszegély alá sekély gödröt ás, amelybe belóg a nád gyökérzete. Május végén, júniusban történik meg az ívás, tartósan 20 C fok fölötti vízhőmérsékletnél. Általában este 20-23 óra között figyelhető meg a harcsák ívása, de néha hajnalig is elhúzódhat. Az ívás igen mozgalmas: viszonylag szűk helyen a hajlékony harcsatestek összefonódva kavarognak. E folyamat visszatérő mozzanataként a hím harcsa testével úgy fonja körül a nőstény hastájékát, hogy közben mintegy kipréseli belőle az ikrát. E préselő tevékenység alatt a hím ivarnyílása mindig a nőstény ivarnyílása közelében van és az egyidejűleg kipréselt ondósejtek azonnal megtermékenyítik a frissen vízbe került ikrát. Az ívási mozgás úgy történik, hogy az éppen távozó ikra mindig a gyökérbojtok közelébe kerül és arra azonnal felragad. Ezt segíti a farok alatti úszó intenzív mozgása is, amely a lehulló ikrákat visszahajt ja a fészek szálaira. Ennek ellenére a termékenyült ikra egy része lehull az iszapba, ahol rövid idő alatt el is pusztul. A testtömeg-kg-onként lerakott ikra 20-30 ezer db között változik. A lerakáskor 2 mm-es átmérőjű ikraszemek 3-4 mm-re duzzadnak.

A fészket a hím őrzi, amely igyekszik minden ellenséget távol tartani és farkának állandó mozgatásával biztosítani az ikra fejlődéséhez szükséges, oxigéndús környezetet. A keléshez kb. 3 nap (60 napfok) szükséges.

Napfok: a víz napi átlaghőmérsékletének és a napok számának a szorzata

A hím harcsa akkor hagyja abba a fészek őrzését, amikor a lárvák aktívabban kezdenek úszni (kb. 3-4 nappal a kelés után). Ebben az időben a kisharcsák a fészek legsötétebb részeiben gyűlnek össze és ott farkuk együttes, ütemszerű csapkodásával keltenek állandó, friss vízáramlást. Ezt követően rövid időn belül (a kelés után 5-7 nappal) megkezdődik az önálló táplálkozás is.
A harcsaivadék első táplálékát ágascsápú rákok és kandicsfélék képezik, de viszonylag hamar megjelennek étlapján az árvaszúnyog-lárvák.

A növendék és felnőtt harcsák gyakorlatilag minden számukra hozzáférhető állati táplálékot (élőt és dögöt - egyaránt elfogyasztanak. A nagy példányok összeszedik az apró kérészlárvákat, de vízimadarakat, vízbe esett emlősöket is fogyasztanak. A fő táplálékot halak képezik.

június: karika keszeg, küsz, jász, dévér- és bagolykeszeg, balin, márna, paduc;

július: ponty, márna, karika keszeg, küsz, kárász, jász, dévér- és szilvaorrú keszeg, domolykó, balin, bodorka, vörösszárnyú keszeg, paduc, harcsa, sügér, selymes durbincs, magyar bucó, kecskerák, kérészálca;

augusztus: kárász, karika keszeg, jász-, dévér, bagoly-, lapos- és szilvaorrú keszeg, balin, domolykó, garda, paduc, harcsa, vörösszárnyú keszeg, réti csík, selymes durbincs, német bucó, pisztrángsügér, kecskebéka, kérészálca, mezei pocok, éticsiga, kagyló;

szeptember: dévér- és karika keszeg, menyhal, réti csík német bucó, mezei és vízi pocok, kérészálca, béka.

A falánkság fogalmába nemcsak a préda nagy-

sága, hanem a táplálkozás intenzitása, gyakorisága is beletartozik. A harcsának egy-egy táplálékadag megemésztésére a harcsának a vízhőmérséklettől függően a következő időre van szüksége: 5 C fok -206 óra, 10 C fok -86 óra 31 perc, 15 C fok - 49 óra 26 perc, 20 C fok - 28 óra 52 perc, 25 C fok - 20 óra 36 perc. A nyáron felmelegedő vízben tehát annyira felgyorsul az emésztés, hogy érthetővé válik a harcsák intenzív rablása, nagy táplálékfogyasztása.
A harcsa vizeink legnagyobbra növő lakója. MARSIILIUS 1726-ban megjelent munkájában 340 kg-os dunai harcsáról tesz említést. BERG (1948/49)* a Dnyeperből 5 m hosszú és 300 kg tömegű harcsáról számol be. A régebbi magyar szakirodalom általában 250 kg-ban jelölte meg a harcsa maximális tömegét. Reálisabb azonban 2,5 m-ben és 120 kg-ban elfogadni e halfaj maximális nagyságát vizeinkben.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #6 ) 2011-01-18 16:21:38
Privát üzenet
A SÜLLŐ

A süllő életfeltételekkel szemben támasztott igényei a lehetőségektől függnek. Amennyiben van lehetősége rá, az csak természetes, hogy a jobb életfeltételeket választja. Legkedveltebb élőhelyei a nagyobb, mélyebb és oxigéndúsabb, kemény (kavicsos, köves, agyagos, stb.) aljzatú vizek. Tömegesebb előfordulása elsősorban a legváltozatosabb domborzatú és elegendő búvóhelyet nyújtó szakaszokon valószínű.

A süllő az olyan búvóhelyeket kedveli, amelyek kielégítő biztonságot és nyugalmat biztosítanak neki, és ahol árnyékos, fedezék védi az erős napsütés ellen. Amennyiben ez lehetséges, jó táplálkozási lehetőségei is legyenek, hogy ne kelljen túlságosan messzi utakat tennie a táplálék után. A sekélyebb partrészű vizeken arra kényszerül, hogy állandó búvóhelyéül a mély, csendes vízszakaszokat válassza, vagyis a partoktól nagyobb távolságban tanyázzon. Ilyenkor táplálkozási helyéül sekély szélvizek szolgálnak. A meredekebb partú, megfelelően mély vizeken szívesen telepszik meg a partvonal mentén. Az agyagos vagy vályogos partoldalú folyóvizeken kitűnő búvóhelyeket talál a part víz által kimosott gödreiben a fákkal szegélyezett, alámosott partok gyökeres üregeinek labirintusában, a vízbe dőlt fák gazdag koronájában: a szabályozott medrű folyóvizeken minden rést kihasznál, amely a kőhányások nagyobb kövei között búvóhelyül szolgálhat neki. A süllő optimális környezetével kapcsolatosan hangsúlyozott nagyobb vízmélység viszonylagos. A süllő praktikus hal és "ésszerűen" viselkedik, vagyis igyekszik elsősorban olyan helyen megtelepedni, ahol elegendő táplálék áll a rendelkezésére, viszont rendszerint éppen a legmélyebb vízben van a legkevesebb táplálék.

A süllő nagy alkalmazkodóképessége is hozzájárul, hogy a számára kevésbé alkalmas viszonyok között is talál lehetőséget a természetes ívásra és rendkívüli képessége lehetővé teszi, hogy ikráit különböző anyagokra (fűre, a fák vagy növények vízbe lógó gyökereire, a megtisztított kövekre, a fák zsenge hajtásaira stb.) rakja. így ivadékáról az eltérő jellegű, különböző biotípusú vizekben is képes hatékony gondoskodni. Ebből a szempontból a csuka, a ponty és sok más halfaj a nyomába sem ér.

Elégedettek lehetünk a süllő különböző éghajlati és hőmérsékleti viszonyokhoz való alkalmazkodó képességévei is. Az élelem kereső tevékenysége, és általában az életmegnyilvánulásai is télen lényegesen lelassulnak, akkor eleve. a melegkedvelő halak közé kellene sorolnunk. A süllőnek valójában az "akkurátus" hőfokú - se túlságosan meleg, se túlságosan hideg - vizek felelnek meg a legjobban.

A süllő, ha van rá lehetősége, akkor már ivadékkorában áttér a ragadozásra, (nem pedig, mint azt rendszerint állítják, háromnyaras korában). Ám a kis halak esetleges hiánya nem hozza ki annyira a sodrából mint pl. a csukát. A süllő könnyen segít a bajon. Összeszedi a vízben található összes állati eredetű táplálékot. A minőségét sem nagyon nézi, elfogyasztja a döglött, sőt oszlásnak induló élőlényeket is. A zsákmány megválasztása nála nem a minőségtől, hanem elsősorban annak megfelelő nagyságától függ. A süllő finomabb szája és szűkebb torka csak a viszonylag kisebb - saját testtömege 8-10%-ának megfelelő - zsákmány elfogyasztását teszi lehetővé. Valószínűleg ebben kell keresnünk (például a csukáéhoz viszonyított) lassúbb növekedésének egyik okát Folyóvizeinkben általában hat- hétnyaras korában éri el az 50 cm körüli testhosszúságot, a holtágakban még ennél is egy-két évvel később, de az erőművek víztározójában egy, évvel hamarabb. Növekedésének határa az 1 m-es testhosszúságot és a 15 kg-os nagyságot is meghaladja.

A süllő sporthorgászatának taktikáját elsősorban a süllőpopuláció jellegzetes családi összetartásának sajátságosságaira kellene építenünk. A viszonylag népes süllőnemzetség összetartása - az inkább remeteéletre hajló csukától és harcsától eltérően - minden létfontosságú helyzetben, de leginkább a közös élettér benépesítésénél és az összehangolt közös vadászat esetén többnyire példásnak mondható. A sülélőnemzetség családi együttélése sajátságos. Egyszer többé-kevésbé azonos korosztályú egyedek élnek közös "háztartásban", másszor egy családi közösségben több nemzedék, néha az ősszülők is megtalálhatók. A növendéksüllők többnyire a fejlett példányoktól elkülönült csoportot alakítanak. De abban biztosak lehetünk, hogy a süllő sohasem él magánosan. Az első zsákmányolt süllőt csak a népesebb süllőcsapat előhírnökének tekintsük. A süllőállomány létszáma az élőhely megfelelő voltától függ. Van úgy, hogy csak néhány példányra akadunk, máskor tömegével népesítik be a süllőtanyát.

A süllő tiszteletben tartja az élő helyi süllőtársulás összetartozását, ezért a közös vadászaton alárendeli magát az együttműködés összehangolt követelményeinek. A süllők harcmodora - a mindenkori körülményektől függően - két változaton alapul. Nyílt vizeken a zsákmányt egyszerűen agyonhajszolják, akadékos terepen pedig taktikus cselezéssel próbálják bekeríteni és sarokba szorítani: A zsákmány bekerítése után az egyik támadó villámgyorsan a kis halak közé csap, s a rémülten szétrebbent kis halak a leselkedő ragadozók könnyű prédájává válnak.

A hagyományos nézetek szerint a süllő horgászatának optimális időszaka a hűvösebb időszakra esik. Ez az elmélet valószínűleg abból indul ki, hogy a kis halak ilyenkor a mélyebb vízrétegekbe vonulnak és a süllő éhen marad. Valójában ez nem valószínű, mert a fázékony süllő a víz lehűlése után a kis halakkal együtt szintén a mély vízbe vonul, és szükség esetén ott is csillapíthatja éhségét.
A süllő étvágya a hűvös vízben lecsökken, és a csuka étvágyával össze sem hasonlítható.
a süllő az egész év folyamán horgászható. Horgászatának legoptimálisabb időszaka az adatok szerint a legmelegebb nyári hónapokra ..:.. júliusra és augusztusra esik.

A süllő kidülledt, opálosan fénylő nagy szeméből még a laikus is kiolvashatja, hogy olyan élőlényről van szó, amely látószervének segítségével még a víz legmélyebb rétegeiben, és általában gyenge látási viszonyok között is kitűnően tájékozódik. A süllő szemének szivárványhártyája a fénysugarakat felerősíti így a többi halnál kétszer jobban lát.
A süllő napközben csak borús időben és zavaros vízben aktív, azonban a tartáson megfelelő csalival egész nap fogható.

A süllők főleg a meleg nyári napokon nem feltétlenül húzódnak a mélyebb vízre. Előszeretettel rejtőzködnek vízinövények takarásában akár az 1 m-es vízben is.

Minden állati eredetű csalit, legyen az földigiliszta vagy kérészálca, logikusan a süllő normális étrendjébe kell sorolni, hiszen az ilyen fajta táplálékot még a táplálékban bővelkedő vizekben sem veti meg. Ami a növényi eredetű csalit illeti (ezek igencsak gyakoriak), valószínűleg ugyanaz a helyzet, mint a csuka esetében.

A legmegfelelőbb csalihal megválasztásának egyik szabálya, hogy a ragadozó halakat elsősorban olyan csalihalakkal kell horgászni, amelyek mindennapi táplálékukat képezik. A süllő ilyen élőhelyi táplálékhala a vele azonos élőhelyen tanyázó dubrincs és sügér.

Ilyen elvek szerint kellene horgásznunk nappal, amikor a süllő a mély vízrétegekben levő tanyáján tartózkodik. De ha a sekély vízrészeken vadászik, akkor főként fehérhalak veszik körül. Tehát az adott vízterületen nagy számban előforduló fehérhalak: küsz, bodorka, keszegfélék, kárász stb.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #5 ) 2011-01-17 20:32:48
Privát üzenet
PÉNZES PÉR

A pénzes pér sajátságos tulajdonságait az is kiemeli, hogy a hegyvidéki folyók és patakok pénzes pérnek életteret adó sajátságos szakaszait is róla nevezték el pénzespér-szintnek.

A pénzes pér a patakok és folyók megfelelően változatos medrű hegyvidéki szakaszainak hala, ahol a sebesebb folyású szakaszok lassúbb áramlású részekkel és mélyebb, nagyobb vízterületű, csendesebb öblökkel váltakoznak. Társas életet él. Nagyobb csapatokba verődve többnyire a nyílt vízen tartózkodik. Búvóhelyeket különösképpen nem igényel. Amennyiben az egyhangúbb (szabályozott és másképpen rendezett medrű) szakaszok megfelelő vízhozamúak és zuhatagosak, ott is szívesen eltanyázik. Az állóvízi életet is megszokja. Hosszabb ideig tartó állóvízi élet után zömökebb, húsosabb tavi formát vesz fel. Életfeltételeinek romlását pl. a vízszennyezést és a huzamos ideig zavaros vizet nem viseli el, és az oxigénhiányra is nagyon érzékenyen reagál.

Áprilisban és május elején ívik a kisebb hegyvidéki folyóvizek kavicsos aljzatú enyhébb sodrásában.

A viszonylag rövid életű halak közé tartozik. Általában csak 4-6 évig él, és ezalatt 35-50 cm hosszúra és 0,3-1 k tömegűre nő. Az 50 cm-nél hosszabb és 1 kg-nál nagyobb egyedeket már kapitálisnak tekintjük, de egyes példányok a 2-2,5 kg-ot is elérhetik.

A pénzes pér szája viszonylag kisebb méretű, ami arra mutat, hogy főképp apróbb állatokkal táplálkozik.
Az a tény, hogy horgászatának legsikeresebb módszere a műlegyezés, a pénzes pér táplálékának döntő részét azonban nem csak a rovarok képezik. Legfőbb tápláléka - természetesen a mindenkori feltételektől függően - a bentosz, a fenéklakó rovarok lárvái (főként a tegzesek egyes fajtáinak
képviselői, amelyek néhol táplálékának 90 %-át is alkotják)

Táplálékának másik fontos részét a lárvából kikelő (vedlő) rovarok képezik. A repülő táplálékot a pénzes pér a víz színéről nagyon szívesen szedegeti ugyan, de lényegében csak az étlapját teszi változatosabbá vele, mivel többnyire csak a legapróbb, minimális tápértékű muslicákról van szó. A pénzes pér táplálkozási aktivitása rendkívül nagy. Figyelmét a víz által sodort legkisebb zsákmány sem kerüli el. Enyhén zavaros vízben táplálék után a vízfenéken kutat, tiszta vízben a vízoszlop teljes magasságában vadászik. A nagyobb példányok - az egyes pontyfélékhez hasonlóan - alkalomadtán a kisebb halakat is elragadják, de ennek alapján még nem, indokolt a nagyobb pénzes pért igazi ragadozónak nyilvánítani. Azt sem vethetjük a szemére, hogy időnként más halak ikráit dézsmálja, hiszen ezek sem kímélik az ő ikráit és hasonlóval fizetnek érte.

Általában finomabb készséggel horgásszuk.
pénzes pér a horgon elszántan küzd életéért. A finomabb szerszámmal lényegében csak a kisebb méretű száját vesszük tekintetbe, amelyből a horog durvább bánásmód esetén könnyen kiszakad. A műlegyező botot a víz jellegétől és az alkalmazott horgászmódszertől függően választjuk meg. Amennyiben ideális körülmények között, tehát 1-1,8 m-es vízmélységű patakokban pérezünk, ahol lehetőségünk van a vízbe gázolásra, rendszerint 10-15 m-es távolságról horgászunk, a közepes (2,4-2,5 m-es) hosszúságú bot is megteszi. Nagyobb vízfelületek esetén,ahol távdobásokra van szükség, jobb a hosszabb, 3 m (2,75 m) körüli horgászbot. Ha a nedves legyezés van túlsúlyban, akkor a botnak erősebbnek, merevebbnek kell lennie, a száraz legyezésre viszont lágyabb, finomabb botot használunk. Az átlagos legyező horgász az aranyközéputat választja - vagyis az univerzális botot.
A műlegyes zsinórt a bottal és a szerelékkel összhangban kell megválasztani.
Kis patakban horgászva, ahol csak rövid dobásra van szükség, még a legegyszerűbb paralel zsinór is megfelel (Sevel). Igényesebb horgászmódszer esetén inkább a jobb minőségű műlegyes zsinórt használjuk. Nedves legyezésre süllyedő (Sinking Line) típusút, száraz legyezésre pedig úszó (Floating Line) zsinórt. A harmadik választási lehetőség a kombinált műlegyes zsinórt, amelynek csak az elülső része süllyedő (Sinking Floating Line), Az orsó iránt a pérezés nem támaszt különleges igényeket. Mechanikus és automatikus orsót egyaránt használhatunk.

A műlegyes pérezés legvitatottabb kérdésében, vagyis a legeredményesebb műlégyre vonatkozóan két teljesen ellentétes vélemény alakult ki. Az egyik csoport a pénzes pért minden hájjal megkent ravasz rókának tartja, amely tökéletesen jártas a rovartan alapvető kérdéseiben és még a legapróbb műlégyen is fel tudja fedezni a természetes rovartói való legkisebb eltérést. A pérezők másik csoportja a pénzes pért szeszélyes halnak tekinti, amely olykor még a legtökéletesebb rovar utánzatra sem harap, máskor viszont még a legfantasztikusabb, a természetes rovarokra nem is emlékeztető fantázia légyre is vehemensen kap. A pénzes pér a természetes táplálék után sietség nélkül, szinte kecsesen emelkedik fel a mélyből a víz felszínére, s ugyanott méltóságteljesen tér vissza eredeti tartózkodási helyére ha a műlégyen valami gyanúsat észlel, szinte ingerülten emelkedik a víz felszínére, csukott szájjal megérinti csalódottan, gyorsan visszafordul.
A felkínált légy árnyéka fontos szerepet játszik.

A pénzes pér horgászidényének két csúcspontja van. első mindjárt az idény kezdetén, amikor a pénzes pér a hosszú tél és az ívás után rendkívül kiéhezett és aktív. A legmelegebb nyári hónapokban, amikor dúskálhat a természetes táplálékban, a műcsalit gyanakvóbban fogadja. A horgászidény második csúcspontja az ősz beköszöntével kezdődik, ami a hőmérséklet éjszaka érezhetően csökken. Az északabra fekvő vizeken az ideális horgászidény már szeptember második felében, a melegebb vidékeken pedig októberben kezdő dik. Kitűnő horgászfeltételek alakulnak ki főként az enyhe éjszakai fagyokat követő meleg őszi napokon, amikor a színén ülő reggeli köd felszáll. A pénzes pér sikeres horgászata több külső tényezőtől függ, pl. a víz állásától, tisztaságától, a mindenkori éghajlati viszonyoktól stb. A horgászidény kezdetén a pénzes pér kapókedvével gyakorlatilag az egész nap folyamán számolhatunk. Forró nyári napok kora reggel és estefelé a legaktívabb. Nappal csak fülledt, részben borus időjárás esetén számíthatunk kapásra. Nyáron általában (főként nappal) az erősebb sodrásban kell keressünk. Ősszel az egész nap folyamán táplálék után kutat, de hűvösebb időjárás esetén a déli órákban horgászható a legeredményesebben. Minél hűvösebb a víz, annál inkább kedveli a csendesebb folyású részeket. A borús, zord őszi napok a pénzes pér horgászatára általában kevésbé alkalmasak. A csendes esőt, szélcsendes időben, a pénzes pér eléggé kedveli.

A nedves- vagy száraz legyezés érvényesítése mindig a körülményektől függ. A száraz léggyel akkor számíthatunk sikerre, amikor a pénzes pér nyilvánvalóan vadászik, amit a víz tipikus "körözése" jelez (a körözést csak a folyóvizek csendesebben áramló szakaszain lehet biztonságosan észlelni). Főként a polarizáló szemüveg segítségével, száraz léggyel az elevenebb folyású szakaszokon is horgászhat, mivel a pénzes pér a víz felszínére hulló rovarokat itt is épp oly szorgalmasan szedegeti, mint a csendesebb folyású szakaszokon. A horgászhelyet rendszeresen is áthorgászhatjuk, vagyis a horgászhelyet a műléggyel fokozatosan átdobáljuk, vagy figyelemmel követjük a víz körözését, és a kiszemelt pénzes pérre összpontosítunk. Ilyenkor a műlegyet a víz folyásával szemben, ferdén fölfelé, a pénzes pér tartózkodási helye fölé dobjuk, és hagyjuk, hogy ezt a víz magával sodorja. Ügyeljünk arra, hogy a zsinór öble minél kisebb legyen, mivel a szemünk előtt lejátszódó kapásra azonnal reagálni kell. Finoman és csak akkor vágjunk be, amikor a pénzes pér a műlegyet elkapta és zsákmányával a tartózkodási helye felé indul. Nagyon fontos a horgászállás megfelelő megválasztása, egyrészt azért, hogy a horgászhely megdobálásakor a bottal szabadon manipulálhassunk, másrészt a rejtőzködés szükségessége miatt. A pénzes pért sokan szerfölött gyanútlan halnak tartják és legszívesebben a tartózkodási helyének közvetlen közelébe mennének. Valóban megtörténik, hogy a pénzes pér alig egy méterre tőlünk rákap a horogra, de még gyakoribb az olyan eset, amikor minden partról jövő zaj vagy vízre vetődő mozgó árnyék megijeszti.

A száraz legyezés - főként, ha a kezdeti sikertelen próbálkozásoktól nem hagyjuk magunkat elkedvetleníteni - eredményes lehet még akkor is, ha a pérek nem köröznek, de egyébként horgászatukra kedvezőek a feltételek.

Nehezített feltételek között - erősebb sodrású vizeken, zuhatagok alatt és a hozzájuk hasonló örvénylő szakaszokon, s minden esetben, amikor a száraz légy szemmel tartása nehézséget okoz, a nedves legyezést részesítjük előnyben. Az az esetleges ellenvetés, hogy a nedves legyezés sportszerűsége a száraz legyezéshez viszonyítva alacsonyabb, nem indokolt. A nedves léggyel a csendesebben áramló vizeken is horgászhatunk, ha a halak nem a vízszint közelében vadásznak és a száraz legyezéssel folytatott kísérleteink eredménytelenül végződtek. Erre elsősorban olyankor számíthatunk, amikor a rovarok kevésbé rajzanak és a halak kizárólag a fenéklakó táplálékszervezetek szedegetésével vannak elfoglalva. Ilyenkor rendszerint a víz folyásának irányában lefelé 1-2 műléggyel horgászunk. A nedves legyeket a víz folyására merőlegesen hajítjuk és úgy vezetjük, hogy ne húzzanak csíkot a vízben. Bevált horgászati módszer, amikor a szereléket a víz folyásával szemben, ferdén fölfelé dobjuk. Olykor előnyös a nedves léggyel (elsősorban nimfával) a vízoszlop különböző rétegeit, még a fenék közeli réteget is áthorgászni. A műlegyeket a bedobás után a vízzel szabadon sodortatjuk és a zsinórt állandóan lazán, nagyobb öböl nélkül tartjuk. A kapás észlelésének módja különböző lehet. Legelőnyösebb, ha a nedves légy mozgását, vagy a műlégy vélt helye közelében feltűnő hal árnyékát a vízszint alatt polarizáló szemüveg segítségével figyelemmel követjük (ennek lehetősége a horgászállás megválasztásától függ; lehetőleg a napnak háttal horgásszunk). A horgászbotot csaknem merőlegesen tartjuk és a kapást végső esetben az előke, illetve zsinór mozgása révén észleljük. A pénzes pér a nedves légyre erőteljesebben kap, ezért a bevágással nem ajánlatos késlekedni, mert a pér gyorsan felismeri tévedését és a műlegyet kiköpi.

Ha nem tudunk dönteni, melyik módszer lenne a legereddményesebb, a száraz és a nedves légy kombinációjával is próbálkozhatunk (a nedves legyet az előke végére, a száraz legyet pedig az oldalelőke végére kötjük), vagy nimfával csalizhatunk.

A pénzes pért egyrészt a finom, vékony húsú (többnyire 14-20-as számú) horogra való tekintettel, amely a hal finom száját könnyen kitépheti, másrészt a vékony, tehát viszonylag nagyon gyenge (O,15-ös számú is lehet) előke miatt finoman kell beakasztani és fárasztani. A pénzes pér elszántan harcol ugyan, de nem igyekszik elbújni rejtekhelyére és az életéért folytatott küzdelmében csak a vízsodrás erejére támaszkodik. A felsorolt okok miatt a vízből száksegítségével kell kiemelni. A horgot az olyan méreten aluli példányok szájából, amelyek visszakerülnek a vízbe, feltétlenül nedves kézzel és peán, vagy kombinált fogó segítségével kell kiakasztani.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #4 ) 2011-01-17 18:49:34
Privát üzenet
A MENYHAl

Ez a sajátságos, tengeri eredetű hal (a tőkehalfélék családjába tartozik, amelynek többi tagjai a tengerben élnek) életfolyamataival gyökeresen eltér a többi hazai hal életfolyamataitól. A többi "normális" hal életfolyamatai a melegebb vízben felgyorsulnak, télen pedig érzékelhetően lelassulnak. A menyhal, éppen ellenkezőleg, a legalacsonyabb hőmérséklet a legtevékenyebb, így a téli álmot nem ismeri. Ezzel szemben nyáron bizonyos dermedt állapotba kerül, vagyis nyári álmot alszik. A menyhal ezért a hidegebb vizeket és a ridegebb éghajlatot kedveli. Hegyvidéken az 1000 méteres tengerszint feletti magasságba is felhatol. Földrajzi elterjedése azonban ennél sokkal nagyobb. Ma már a számára megfelelő, tehát a mélyebb és tisztább sík vidéki vizeket is benépesíti. Élőhelyének megválasztásakor feltétlenül ragaszkodik a jó minőségű, és ennek megfelelően optimális oxigéntartalmú vízhez, amelyben elegendő rejtekhelyet talál a mély, gyökeres üregek sötét zugaiban, az alámosott agyagos partok gödreiben, a kövek közötti résekben, a hidak pilléreinek mélyedéseiben, a duzzasztóművek alatti gödrökben stb. Az elegendő rejtekhely iránti igénye miatt jelenléte az egyhangúbb medrű vizekben korlátozott, de a mélyebb, kővel: kirakott partok mellett szívesen eltanyázik. Nálunk a hidegebb, tiszta vizű völgyzárógátas víztározókban és a folyóvizek
erőművi víztározók alatti szakaszán kezd érvényesülni.

Rejtőzködő életmódjában szigorúan következetes. Búvóhelyét az egész év folyamán csak szürkületkor hagyja el - a nyári zivatarok kivételével, amikor a zavaros vízben nappal is kutat táplálék után. Nálunk decembertől januárig 1-2 C fok körüli vízhőmérsékleten ívik. Hazai halaink közül

a legtermékenyebb. A vízoszlop teljes magasságában egy millió ikrát is rakhat. Kizárólagos húsevő. A zsákmány megszerzésében ízlelő- és szaglószerveivel kitűnően tájékozódik. Az oszlásnak induló táplálékot sem veti meg. A halakat is elragadja. Pisztrángos vizekben jelenléte nem kívánatos, mivel a pisztrángfélék ikráit és ivadékait pusztítja. Étlapján azonban többnyire a nagyobb vízirovarlárvák, a kisebb, vedlő rákok, csigák, békák szerepelnek.

Optimális feltételek között - Észak-Európa hideg, mély vizű nagyobb tavaiban - nagyra növő hal, amely a 20 kg-os nagyságot is elérheti, de Közép-Európa vizeiben már a 2-3 kg-os példány is kapitálisnak tekinthető. A kifogott példányok legnagyobb része 1 kg-on aluli.

A menyhal igazi horgászidénye már novemberben elkezdődik Horgászata a melegebb sík vidéki feltételek között március végéig tart, de a hűvösebb magasabb fekvésű helyeken május végéig is elhúzódhat. Horgászatánál figyelembe kell vennünk az optimális napszakot - aktivitására csak szürkülettől késő éjszakáig, borult időben, havazáskor, és általában a légnyomás csökkenésének idején számíthatunk, amikor még a délutáni órákban is zsákmányolható.

A csali megválasztása sem okozhat gondot. Biztosak lehetünk abban, hogy a menyhal nem szalaszt el egyetlen számára elérhető méretű állati eredetű csalit sem (a gyomra ,olyan mint a nagykapu), amely a látóterébe -kerül, vagy amelyet ízlelő- és szaglószervének segítségével felfedezett. Amennyiben a menyhal kedvébe akarunk járni, készüljünk fel horgászatára a kisebb méretű - élő vagy konzervált (esetleg mélyhűtött) - halacskák és giliszták készletével. A többi állati eredetű csalit sem kell csak szükségmegoldásnak tekinteni. A baromfibél-, máj-, lép- és vesedarabka vagy a húsdarabka is valódi ínyencfalatot jelent a menyhal számára.

A menyhal élőhelyeit az elegendő alkalmas búvóhelyeket nyújtó szakaszokon keressük.
A folyóvizekben, (ha a víz legalább 1,5-2 m mély) többnyire a meredek, szakadékos partok kimosott üregeiben tanyázik. Ezekből is csak azokat részesíti előnyben, ahol a vízben elegendő oldott oxigén van. Horgászatával a túlságosan eliszaposodott, álló vizű öblökben is próbálkozunk. Jó eredménnyel kecsegtetnek a nagyobb folyók depónia kövezéssel biztosított partszakaszai és a kövezésből a mederbe nyúló vízterelő kőgátak is. Ezek mögött örvények keletkeznek, és sok halnak adnak tanyát. Ugyanez vonatkozik a malmok és vízlépcsők alatti zubogó vizekre. A nagyobb zárt vizekben - mélyebb, tisztább vizű tavakban, erőművi víztározókban - nehezebben tájékozódhatunk. A partoktól nagyobb távolságban is kereshetjük, ha ott számára megfelelő feltételek, vagyis búvóhelyek vannak.

A menyhal ragaszkodik élőhelyéhez és búvó helyétől nem szokott nagyobb távolságokra elkalandozni. Az orra előtt felkínált legszerényebb zsákmány kedvesebb számára a távoli helyen kínálkozó legcsábosabb falatnál. Ezért horgászatánál olyan módszert kell alkalmaznunk, amellyel a csalit közvetlenül az orra előtt kínáljuk fel, vagyis a fenekező és a fenék fölötti horgászatot. Úszóval és úszó nélkül egyaránt eredményesen fogható. Az úszós horgászat akkor előnyösebb, ha a menyhaltanyák a parttól távolabb eső helyeken vannak. Ilyenkor a megszokott pontyozóbotot, egyszerű orsót és - saját magunk megnyugtatására - vastagabb (0,25 mm-es) zsinórt használunk. Ne féljünk a nagyobb, 2-4-es számú horog alkalmazásától sem.

A szerelék összeállítása egyszerű - a horgot és az ütközővel szerelt csúszóólmot közvetlenül a főzsinórra erősítjük, vagy az ólmot - akadós terepen - egy vékonyabb előkére kötjük. A klasszikus fenekező horgászat akkor eredményes, ha olyan nap- és évszakban horgászunk, amikor a menyhal táplálék után kutat. Ám ésszerűbbnek látszik - már a hűvösebb időjárásra való tekintettel is - az egyes menyhaltanyák lehető legaktívabb klasszikus úsztatásos vagy mártogató, tapogató módszerrel való folyamatos áthorgászása, vagyis a cserkésző horgászat. A csalit mindig közvetlenül a vízfenék fölött vezetjük, vagy a mederfenéken a víz által sodortatva görgetjük, és eredményességét szakaszos visszatartással növeljük. Még a legígéretesebb menyhaltanyát sem horgásszuk 4-5 percnél tovább; az esetleg ott tartózkodó ragadozó a bedobás után azonnal jelentkezik.

A horgászkészség úszós, vagy úszó nélküli szerelése ebben az esetben is a terep és az uralkodó horgászmódszer függvénye. Ha túlnyomórészt úsztatással horgászunk, akkor az úszó feltétlenül szükséges. Ilyenkor az úszót két pontban rögzítjük és az osztott súlyozást részesítjük előnyben. Az egyes ólomsöréteket úgy osztjuk el a zsinóron, hogy a csalit

a víz sodrása ne emelje túlságosan magasra. A botot minden

esetben nagyobb átmérőjű zsinórvezető gyűrűkkel látjuk el,hogy bedobáskor ne kelljen bosszankodnunk a reájuk fagyó

jég réteg miatt.

A menyhal kapása nem mindig határozott, így a bevágással nem szükséges sokáig késlekedni, hogy a horgot ne kelljen nagyon mélyről kioperálni. A megakasztott menyhal testének rángatódzásával igyekszik leszabadulni a horogról és a búvóhelyen keres menedéket. Ezért a fárasztás első szakaszában, erőteljesebben kell visszatartani, nehogy a zsinór az akadókban összegubancolódjék. Ha ez sikerül, akkor a menyhalat viszonylag könnyen kifoghatjuk.


Válasz erre

kvízcity 33 ( #3 ) 2011-01-17 17:31:57
Privát üzenet
A PONTY

A pontyról tudjuk, hogy a csendesebb, felmelegedő, tágasabb vízterületeken érzi jól magát, ahol jó feltételek vannak természetes táplálékszervezeteinek gazdag fejlődésére.

Ökológiai szempontból a pontyot kimondottan melegkedvelő halként szoktuk jellemezni. Ez annyit jelent, hogy életfolyamatainak intenzitását a hőviszonyok nagyon érzékmenyen befolyásolják. Aktív táplálkozása alsó határának a 7-8 C fok közötti hőmérsékletet, felső határának - az ökológiai feltételektől függően - a 26-28 C fokott tekinthetjük. Az alsó vagy a felső határt meghaladó hőmérsékleten a ponty passzívvá válik. A hőmérséklet alsó határa kizárólag a tavaszi időszakra vonatkozik, amikor a ponty a téli álom után újra aktivizálódni kezd. Ősz utóján, amikor a víz fokozatosan lehűl, a ponty a megváltozott hőviszonyokhoz fokozatosan képes alkalmazkodni és nem minden esetben szünteti be a táplálkozást. Még az is megszokott eset, hogy a ponty tél elején, a jégtakaró alatt is kap. Ami a táplálékkal szembeni igényesősségét illeti, a pontyot ínyencnek tekintjük. Fő táplálékát természetes viszonyok között a víz közti (planktonállatok)és fenéklakó (bentoszállatok) szervezetek képezik. Egyedüli gyenge pontja az ívóhely iránti szigorú követelménye; a víz 18-20 C fok közötti optimális hőmérséklete és a jó minőségű, iszaptói mentes fűnövényzet. Vizeink nagy részében ezeket a feltételeket nem találja meg, ezért itt a pontyállományt csak telepítés útján tudjuk szinten tartani.

A ponty meleg kedvelő volta megbízható útmutatást jelent sporthorgászatában - a ponty tartózkodási helyének keresésétől kezdve az optimális horgászmódszerek és a legeredményesebb csalik megválasztásáig.

A pontyok vélt tartózkodási helyét a patakokban és a kisebb folyóvizeken lehet a legkönnyebben meghatározni. Itt csak a tágasabb, lassú folyású, mélyebb részeken - az alámosott partok melletti árnyas helyeken, beszakadt, fenékre süllyedt fák között, zúgók környékén stb. tanyázhatnak. Minél nagyobb a folyóvíz, a pontytanyákat annál nehezebb megkeresni. Itt is törvényszerűen a csendesebben áramló, tágasabb folyószakaszokat tapogatjuk át. A szélesebb medrű folyóvizeken fordítsunk nagyobb figyelmet az összefolyások környékére, ahol rendszerint mélyebb vizet és egyenetlenebb folyómedret találunk. jól horgászhelyek vannak a kisebb folyóvizek torkolatánál is amely táplálékbősége és nagyobb oxigéntartalma miatt a ponty kedvelt tartózkodási helye. A szabályozott folyóvizeken kitűnő haltanyákat találunk a folyómederbe merőlegesen: vagy ferdén benyúló folyamszabályozási művek, a hatalmas kövekből épített rövid vízterelő gátak - sarkantyúk és ruganyok környékén. Ezeken a víz folyása megtörik, mögöttük örvény keletkezik és itt halmozódik fel a víz által sodort haltáplálék, az uszadék is. Meglepően jó pontytanyáknak bizonyultak a nagy folyamok kőhányásokkal szilárdított partoldalai, amelyek hatalmas kövei között a ponty egyrészt a táplálékbőség, másrészt a biztonságos búvóhely miatti előszeretettel tartózkodik. De ez csak azokra a folyókra vonatkozik, amelyeknek vize nem túlságosan szennyezett. A túlságosan szennyezett vizekben számolnunk kell a ponty atipikus viselkedésével. Ugyanis az ilyen folyóvizekben a legnagyobb szennyülepedés éppen a legalkalmasabb pontytanyák helyén - a mélyebb, csendesebb folyású szakaszokon észlelhető. A szennyüledékben lejátszódó bomlási folyamatokat bomlási termékek - gázok képződése kíséri, s ezek még a legellenállóbb ponty életét is annyira megkeserítik, hogy elűzik otthonából. Ilyenkor a pontyot az igazi élőhelyétől eltérő folyószakaszokon, főként a lassúbb vízsodrás és a mögötte kialakuló csendesen áramló víztükör határán találhatjuk meg még akkor is, ha ott tiszta kavicsos vízfenéken kell élnie. Itt a ponty elegendő vízben feloldott oxigénhez jut, valamennyi tápláléka is akad, s így akarva-akaratlan fokozatosan alkalmazkodik az itteni mostohább körülményekhez.

A holtágakban és egyéb hasonló vizekben a pontytanyák egyenletesebb eloszlása feltételezhető. Ám ha a meder változatosabb, a ponty tartózkodási helyét az egyenetlenebb medrű szakászokon keressük, ahol a vízbe dőlt fák, tuskóakadályok, vagy legalább összefüggőbb vízinövény-szigetek vannak.

Szükség esetén a ponty hihetetlenül hosszú ideig bírja a koplalást, de alapjában véve torkos és minden lehetőséget kihasznál a táplálkozásra. Ebből arra következtet-hetünk, hogy a ponty a táplálékban bővelkedő helyeken, tehát a sekélyebb, felmelegedő szélvizeken tartózkodna elsődlegesen. Itt azonban működésbe lép az ugyanolyan erős védekező komplexus, s a ponty ennek hatása alatt akarva-akaratlan eltávolodik a mozgalmas szélvizektől.

Csupán a gazdagon terített asztal csábításának engedvén merészkedik oda, de akkor is csak a tökéletes biztonság esetén, vagyis a szürkület leple alatt, amikor a parton nyugalom és csend uralkodik.

A pontynak az állóvízben beidegzett napi életritmusa van, és ezt következetesen be is tartja. Az éjszakai pihenés a szó átvitt értelmében - a ponty esetében 2-3 órát tart.
Közvetlenül pirkadás előtt a pontycsapat lassan elhagyja éjszakai "pihenőhelyét", és egész napi táplálékkutató útjára indul. Az idő halad és a víz lassan melegedni kezd.
Az oxigénképződés a vízinövények asszimilációjának következtében fokozódik és a ponty étvágya növekszik.

Az eliszaposodott vizekben a táplálék után kutató pontyok föltúrják a fenékiszapot és az iszapból a túrás nyomán légbuborékok szabadulnak fel. A víz felszínére törő buborékok alapján megállapíthatjuk a pontycsapat vonulásának irányát és megközelítően azt is, hogy mikorra érnek az általunk felkínált csalihoz. A pontycsapat táplálkozási tevékenységéről a nádszéleken a pontyok által előidézett nádmozgás alapján szerezhetünk áttekintést. A növényszigetek belsejében táplálék után kutató pontyok horgászbottal el nem érhetők, de a nádszélekre kietethetők és a felcsalizott horgot könnyen eljuttathatjuk hozzájuk.



Forró, napsütéses, szélcsendes napokon a pontyok rendkívül nagy példányai mindenki szeme láttára a vízfelszínhez olyan közel tartózkodnak, hogy még a hátuszonyuk is láthatóvá válik. A pontyok vízfelszín alatti "sütkérezését" mindennapi semmittevésük egyik módjának tartják. A ponty azonban még ebben a helyzetben sem veti meg a felkínált csábítóbb falatot, ezért horgászata sütkérezés közben is sikeres lehet. A pontyok tömegesebb vízszint alatti jelenlétének oka azonban a víz oxigénmérlegének romlása is lehet. Ilyen helyzet áll elő többnyire a nyári időszak második felében a sekélyebb, túlságosan eliszaposodott és benőtt vizeken, amelyeknek ezen felül nincsen megfelelő vízmozgást előidéző lefolyásuk sem. Az intenzív bomlási folyamatok és a vízinövények asszimilációja következtében beálló oxigénhiány főként a reggeli órákban válik kritikussá, és a fenéktől a vízszint felé terjed. A pontyok ilyenkor a vízszint alá menekülnek. Nem szeszélyből, hanem egyszerűen azért, hogy a víz felső rétegeiben, amelyek oxigéntartalma a légköri levegővel közvetlenül érintkezve úgy-ahogy feltöltődik, legalább a puszta életüket mentsék. Szélsőséges esetekben a pontyok áttérnek a kényszerlégzésre, a "pipálásra". Ilyenkor természetesen a táplálékra nem is gondolhatnak és még a legfinomabb csalétek sem tudja őket elcsábítani. Ilyenkor semmi sem segít, csak türelmesen ki kell várni a nap felkeltét, amelynek sugarai beindítják a vízinövények fotoszintézisét. A fotoszintézis következtében megindul a víz oxigénellátása, és a pontyok táplálkozási aktivitásához szükséges feltételek ismét normalizálódnak.

A pontyok rendellenes viselkedésével kapcsolatban még megemlíthetjük azok zajos, loccsanástói kísért kivetődését a víz színére, az ún. pontyugrást. Ennek okát nem ismerjük. Lehetséges, hogy a pontyok csak egyszerűen így akarják kitombolni magukat (bizonyos halfajok így akarnak megszabadulni élősködőiktől). Bármi legyen is a pontyugrások oka, a sporthorgászok számára ez semmi jót sem jelent, mert a pontyok ilyenkor minimális érdeklődést mutatnak a csali. iránt.

Az előzőekben felsorolt ismeretekből levont tanulság egyértelmű abban, hogy a pontyot:

1.a táplálékban gazdag helyeken,

2. a legnagyobb táplálkozási aktivitásuk idején, és

3. olyan csalétekkel kell horgászni, amely a lehető legjobban egyezik a ponty természetes táplálékával.

A horgászmódszernek is a ponty viselkedésmódjából kell kiindulnia, ezért egyértelműen a vízfenéken vagy fenék közelben pontyozunk.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #2 ) 2011-01-15 21:58:52
Privát üzenet
A COMPÓ

A compót nem csak az élőhelyével, hanem a táplálkozási viszonyokkal szembeni igénytelensége miatt is a szerénység és az alkalmazkodó képesség mintaképének tekinthetjük. A compó optimális élőhelyének, valószínűleg az említett okok miatt, nálunk makacsul a túlságosan eliszaposodott, mocsaras, rendszerint elsekélyesedett és növényzettel benőtt zárt vizeket tekintjük. Kedvezőbb körülmények között valójában már el sem tudjuk képzelni. Igaz, hogy a compó rendkívüli oxigénhiány-tűrő képességével (a tartósabb vagy ideiglenes rendkívül nagy oxigénhiányt is kibírja) az ichtiofauna keretéében egyedülálló, és a szélsőséges viszonyok között is érvényesül.

De ennek van egy másik oldala is, amelyet szintén figyelembe kellene vennünk: a compó kedvezőbb viszonyok között teljes mértékben érvényesíthetné potenciális táplálékhasznosító képességét, persze, ha erre megfelelő lehetőséget adnánk neki. A compó esetleges gyenge pontjai közül csak a fázósságát tekinthetjük említésre méltónak.

Tápláléka azonos a többi pontyfélékével, tehát fő táplálékát az apróbb rovarok és azok lárvái képezik. Melléktáplálékként a növények zsenge hajtása is csipegeti, azok magvait szedegeti stb. A compó erénye, hogy a fenéklakó állatokat még a fenékiszap mélyebb rétegeiből is kiszedegeti, amire a többi hal nem képes.
A halak közül a compó ívik a legkésőbben, amikor a víz21-23 C hőmérsékletű. Ez néha júliusra esik, így a compóivadék őszig alig éri el a 3-4 cm-es testhosszúságot. Vízinövényekkel benőtt sekély területen csoportosan ívik és viszonylag a pontynál is termékenyebb.

A compózás legelőnyösebb idejének - tapasztalatok szerint, és a compó meleg kedvelő természetét is figyelembe véve - a horgászidény legmelegebb hónapjait kell tekinteni. A zsákmányolt compók éves mennyiségének 87%-át májustól augusztusig fogják.

Ennek megfelelően kiegyensúlyozottak az egyes csalétkek eredményességéről szóló adatok is: egyértelműen igazolják, hogy a compó főként állati táplálékon él és univerzális compó csaliként, 46%-os eredményességgel, a földigilisztát használták.

A compótanyák vélt helyének felkutatása általában nem jár nagyobb nehézségekkel. Minden víztípusban elsősorban a sekélyebb, iszapos és főként vízinövényezettel benőtt, felmelegedő vizű, csendes helyeken tartózkodik. A compó észrevétlenül viselkedik ugyan, de a táplálék után kutatva a fenékiszapból - a pontyhoz hasonlóan - gázbuborékokat szabadít fel. Táplálkozási aktivitását helyenként a zavarosodó víz és a vízinövények mozgása jelzi.

A megfelelő horgászfelszerelés megválasztásához a compó szerényebb testméretei és lustább mozgása nem minden esetben jelenthet megbízható útmutatást. Gyávának semmiképpen sem mondható: küzdő kedve arányban áll fizikai lehetőségeivel, és ezeket alaposan ki is használja. Harci taktikájában nem találunk olyan villámgyors kirohanásokat, mint pl. a pontynál. A horogtól inkább helyben, erőteljes fordulatokkal és fejrázással igyekszik szabadulni. Compózni csak úgy, tehát a keszegezésre alkalmas legfinomabb horgászbottal, csak nagyobb, akadály nélküli nyílt vízen lehet. Ha azonban sűrűbb vízi növényzettel benőtt vizeken vagyunk kénytelenek compózni, akkor az előnyök inkább a compó oldalán vannak. Ilyenkor tétovázás nélkül erősebb pontyozóbotot és zsinórt használjunk, úgy, mint a kapitális halakra. A vastagabb zsinór a compózásnál már csak azért sem jelent akadályt, mivel többnyire a lebegő algák felszaporodásától állandóan zavaros vizekről van szó. A kapásnál jelentkező nagyobb ellenállásra azonban a compó érzékeny lehet, ezért az úszó és annak súlyozása minél kisebb legyen. A horognak is kisebbnek kell lennie, hogy a csalival álcázhassuk. A legkisebb csalikkal - lárvákkal, csontkukacokkal stb. - való horgászatra elég a 12-14-es, trágyagiliszta stb. esetén pedig a-10-es számú horog.

Compóra többnyire állóvizeken vagy lassú folyásokon, ott is rövidebb távolságban horgászunk, ami lehetővé teszi a könnyű és érzékenyebb, minimális terhelésű úszós szerelék alkalmazását. Ilyen körülmények között (hosszabb bot esetén) előnyösebb az egy pontban rögzített úszó használata, mert az a csalizott horoggal közvetlenebb kapcsolatot tesz lehetővé. Az úszónak, maximális teherbírása ellenére, megbízhatóan stabilnak kell lennie, ezért a víz hullámzása esetén a hullamálló, kúposabb formájú úszótípusokat kell előnyben részesíteni. A súlyokat mindig a lehető legmegfelelőbben kell az eresztéken elosztanunk: nyugodt víztükör esetén az ólomsúlyok egyenletes elosztásával, nyugtalanabb víztükör esetén pedig az ereszték alsóbb részének erősebb súlyozásával.

A compó a tapasztalatok szerint tipikus lassúsággal, a többi halfajtói eltérő óvatossággal közelíti meg a csalit. A felvett csalit szájában először csak forgatja, mintha meg akarná tisztítani az iszaptól, és csak néhány pillanat múlva nyeli le. A compó tipikus kapását az úszó kezdetben rángatódzó ugrásokkal jelzi, fel-le, vagy oldalirányban bukdácsol. Kiegyensúlyozásának módjától függően az úszó a vízszínen felfeküdhet - úgy, mint dévérezéskor szokott. A bevágás megfelelő pillanata a csali fajtájától függ. Puhább csalik - tésztafélék, árpagyöngy, - használata esetén a compó a felcsalizott horgot kóstolgatás közben "megkopaszthatja" és az iszappal együtt kiköpheti, ezért a bevágást nem szabad sokáig késleltetni. A horogtartóbb csalik esetében csak akkor akasztunk be, amikor az úszó egyenletes húzással a víz,alá merül, vagy amikor határozottan oldalirányban indul.

A compó és a ponty közötti különbséget a csalétek nagyságának megválasztásakor is figyelembe kell venni.

a compózásra használt csalik és csalétkek megválasztásakor határozottan tiszteletben kell tartani azt az elvet, hogy a kevesebb néha többet jelent. Ez az elv a kisebb csali esetében általános érvényű. A compó tipikus élőhelyein ahol lényegében monokultúrát alkot, ezt az elvet etetéskor is érvényesítenünk kell, és az etetésnek mind a két feladatát

- a halak új fajta takarmányra való szoktatását
- azok egy helyre való összpontosítását

- a lehető legkisebb mennyiségű etetőanyaggal kell elérni.

A compó hajlamos gyomrának túltelítésére. Ezt a hajlamot még az is hatványozza, hogy az ilyen helyeken nincsenek körülötte megszokott, éhes szomszédai, akik, illetve amelyek "segítenének" neki az élelem szedegetésében. Etetni valóban csak jelképesen, szimbolikusan, pl. néhány gabonaszemmel, aromatikus pörkölt kendermaggal, vagy egyszerűen csak a víz zavarossá tételével, illetve a fenékiszap felkavarásával kell.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #1 ) 2011-01-12 21:02:34
Privát üzenet
előkészületben
Válasz erre


1 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal