FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
Irodalmi Nobel - díjasok
Ez a téma le van zárva!
1 2 

Numerramar ( #59 ) 2013-01-29 10:28:05
Privát üzenet
1961 Irodalmi Nobel-díjasa

ANDRIC

ANDRIC, Ivo (Dolac, Travnik mellett, 1892. 10.9.- Belgrád, 1975. 3. 13.) Az irodalmi Nobel-díjat 1961-ben kapta "nagy epikai ábrázolóerejéért, amellyel hazája világát és népe sorsát bemutatja".

Szegény iparoscsaládból származott, apja korai halála után a Drina melletti Visegrádban töltötte gyermekkorát. Szarajevó­ ban, majd Zágrábban folytatta közép- é főiskolai tanulmányait. Kora ifjúságában csatlakozott a "Fiatal Bosznia" elnevezésű bosnyák ifjúsági függetlenségi mozgalomhoz, ezért az osztrák hatóságok bebörtönözték, és az első világháború idején internálták. Egyetemi tanulmányait a háború után Grazban fejezte be. Még ezt megelőzően, 1918-ban a Nemzetgyűlés titkára lett Zágrábban, amely proklamálta a szerb-horvát uniót tanulmányainak befejezése után diplomáciai szolgálatba lépett. Rómában, Bukarestben, Madridban, Genfben dolgozott, a második világháború kitörésekor Berlinben volt nagykövet. A háború alatt Belgrádban élt, és írói munkásságának szentelte magát. A felszabadulás után képviselő lett. Mint az Írószövetség elnöke, minden anyagi és erkölcsi támogatást megkapott munkájához. Első verseskötete, az Ex ponto (1918) már annak a megértő humanizmusnak ad hangot, amely egész életművét jellemzi. A következő, szintén szabad verseket tartalmazó verseskötete, a Nemiri (1920) -Nyugtalanságok- után három elbeszéléskötetet tesz közzé Pripovetke (1924, 1931, 1936) -Elbeszélések-c. Színes, hatásos, konfliktusokban gazdag elbeszéléseiben a parasztok életével foglalkozik, és a történelmi, valamint a korabeli Bosznia életét eleveníti meg. Rendkívül érzékletesen mutatja be a papok, katonák, asszonyok világát Bizánc és az oszmán birodalom e határországában. Elbeszéléseiben legtöbbször a török-iszlám hatalom elleni harc közepette őrlődő nyomorúságos, szenvedélyes, de felemelkedésre képes emberi lélek történetét ábrázolja. Három nagy Balkán-regénye közül az elsőt 1942-1944 között írta: Travnicka kronika -Vihar a völgy felett- 1956; a -Vezírek és konzulok- 1962, csak a felszabadulás után jelent meg. Azóta, akárcsak további műveit, több mint húsz nyelvre lefordították. A. mesterien ábrázolja a nagypolitika hatását az egyes ember sorsára. Na Drini cuprija (1945) -Híd a Drinán- regénye négyszáz évet ölel fel a Drina környékének életéből. Regényei és számos elbeszélése a történelem és a dokumentumok lelkiismeretes tanulmányozására, a néphagyomány alapos ismeretére és többé-kevésbé valóságos, megtörtént eseményekre épülnek. Előszeretettel meríti motívumait Bosznia történetéből, a török időkből, az Osztrák-Magyar Monarchia több évtizedes okkupációjának idejéből. Gospodjica (1945) -A kisasszony- c. regénye egy magányos uzsorásnő döbbenetes pszichológiai rajza. A háború után újabb elbeszéléskötetekkel jelentkezett: Most na Zepi (1947) -Híd a Zepán- ;Nove pripovetke (1948) -Új elbeszélések- Liea (1960)-Arcok- Zena na kamenu (1962) -Asszony a kövön- s több ki regénye is megjelent Priéa a vezirovjom slonu (1948) -A vezír elefántja,- Prokleta avlija (1954) -Elátkozott udvar-. Írásainak cselekménye olyan vidéken játszódik, ahol Kelet és nyugat évszázadokon át találkozott. A regényeinek és elbeszéléseinek jellegzetes hőse két hatalom, két eltérő életfelfogás, két világrész és szellemiség: az iszlám és a kereszténység között őrlődik, s emiatt nem találhat rá a maga igazi világára. A második világháború idején játszódik Zeko (1950) -Nyuszika-, c. kisregénye, amelyben egy megalázott kisember élete értelmét a felkelők oldalán találja meg. A. művészete a szerb realista próza legjobb, legnemesebb hagyományait követi s fejleszti tovább. Írásaiban a történelmi háttér ellenére is a modern ember magatartását, lélektani problémáit é ellentmondásait boncolgatja.
Válasz erre

Numerramar ( #58 ) 2013-01-29 08:41:34
Privát üzenet
1960 Irodalmi Nobel-díjasa

SAINT-JOHN PERSE

SAINT-JOHN PERSE (Marie-René-Alexis Saint-Léger Léger; St. Léger-Ies-Feuilles, Guadeloupe, 1887.5.31. - Giens, 1975. 9. 20) francia költő. Az irodalmi Nobel-díjat 1960-ban kapta "költészetének magasan szárnyaló szellemiségéért és alkotó fantáziájáért, amellyel korunkat látnoki módon megrajzolja".

Gyermekkorát az Antillákon, szülei birtokán töltötte, a St. Léger-les-Feuilles nevű korall szigeten. Az egzotikus környezet hatása is hozzájárult sajátos költői világának kialakulásához. Gimnáziumi tanulmányait Dél-Franciaországban, Pau-ban végezte. Ott ismerkedett meg F. Jammes-mal, - A. Gide-del és P. Claudellel. Egyetemi tanulmányait Bordeaux-ban folytatta. 1914-ben nagy utazást tett Spanyolországban, Németországban és Angliában, majd P. Claudel közvetítésével diplomáciai pályára lépett. 1916 és 1920 között követségi titkárként Kínában, Koreában, Japánban és Mongóliában járt. 1933-tól külügyminisztériumi főtisztviselő volt, de 1940-ben leváltották, mivel nem volt hajlandó elismerni a Pétain-kormányt. A német megszállás idején Amerikába emigrált; 1941-től 1946-ig a washingtoni Kongresszusi Könyvtár tanácsadója volt. Távollétében megfosztották francia állampolgárságától és becsületrendjétől. A felszabadulás után rehabilitálták, de nem tért vissza hazájába. Első kötetével 1911-ben jelentkezik. Az Éloges -Magasztalások- a letűnt gyermekkor mesebeli világát idézi föl. A távol-keleti utazások után, 1921-ben írt Anabase -Anabázis- költeményében már teljes fegyverzetben jelenik meg sajátos poézise. A líra és az eposz tulajdonságait magába sűrítő, lüktető ritmusú, méltóságteljes hang látomásos erővel szólaltatja meg a régi ázsiai kultúrák közt tett hódító hadjáratokat". Képei éles rajzolatúak, pontosak és szuggesztív erejűek. Költészetét már ebben a művében is az enciklopédikus teljesség jellemzi. Emigrációjában írt első műve az Exil (1942) -Száműzetés-. A gyermekkorától kísértő idegenség, kitagadottság érzése fonódik össze történelmi csalódottságával. 1957-ben jelenik meg a költő talán legnagyobb műve, az 1946-ban kezdett ciklus, az Amers -Bóják,-(1969), amelyben az emberi élet himnuszát énekelte meg. Az emberi sors szimbolikus színterének a tengert választotta, az "örök erők medencéjét". A hömpölygő, biblikus hangvételű sorok ünnepélyes pátosszal tesznek hitet az emberiség halált is legyőző erejéről. Költészetének eredetiségére és nagyságára a külföldi kritika korábban felfigyelt, mint a francia. Nobel-díját nagy meglepetéssel fogadták hazájában; költészetének hatása azonban a mai francia lírában már erősen jelentkezik.
Válasz erre

Numerramar ( #57 ) 2013-01-28 20:50:55
Privát üzenet
1959 Irodalmi Nobel-díjasa

QUASIMODO.

QUASIMODO, Salvatore (Siracusa, 1901. 8. 20. - Nápoly, 1968.6. 14.) olasz költő, műfordító, kritikus. Az irodalmi Nobel-díjat 1959-ben kapta "lírájáért, amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat",

Apja vasúti állomásfőnök volt. Mérnöknek készült de iskoláit nem fejezte be. 1921-től Rómában tanult; ekkor ismerkedett meg a görög és latin nyelvvel és irodalommal. Sokféle foglalkozás után, 1926 és 1931 között Reggio Calabriában hivatalnokoskodott. 1931-ben Firenzébe költözött, és felvette a kapcsolatot a helyi irodalmi körökkel, amelyek pártfogolták köteteinek megjelenését. Anyagi-szellemi függetlenségét a milánói konzervatórium meghívása biztosította: az olasz irodalom tanárának nevezték ki a nagy múltú intézetbe. Néhány évig mint színikritikus is működött. Közvetlenül nem vett részt az ellenállásban, de férfikorának egyik legdöntőbb élményévé az akkori idők közösségi etikája vált. Kitűnő műfordító; az angol és a klasszikus irodalom avatott tolmácsa. Többször járt hazánkban. - Első kötetei, az Acque e terre (1930) - Vizek és földek- az Oboe sommerso (1932) -Elmerült pásztorsíp-; az Odore di Eucalyptus ed altri versi (1933) -Eukaliptuszillat és más versek- és az Erato e Apollion (1936) világosan tükrözik a hermetista költészet két legnagyobb itáliai mesterének, Montalénak és Ungarettinak a hatását. Kulturált versek, s alig többek. Jelentőségük az itáliai nem latin eredetű hagyomány, a szicíliai görögség múltjának művészi asszimilálásában mutatható ki. A táj és magányosság, ez korai költészetének két vezérmotívuma. A fenyegetett idill képei tűnnek föl későbbi verseiben, míg végül az Ed e subito sera (1942) -És hirtelen leszáll az este- c. kötettel költészete végrehajtja azt a fordulatot, amely az elzárkózó, magánjellegű költeményeket közvetlen társadalmi vonatkozásokkal gazdagítja, s a költészet része lesz a fasizmussal szemben kibontakozó népi ellenállásnak. hangja a felszabadulás után egyre teltebb zengést kap, s például a Con il piede straniero sopra il cuore (1946) -Míg idegen láb taposott szívünkön-c. kötete a korábban makacsul elzárkózó, magányosságra ítélt költőt már mint a közösségi életérzések, a szenvedés és öröm közösségi hangjainak megszemélyesítőjét állítja elénk. Ez a hang teszi téveszthetetlenné a Giorno dopo giomo (1947) -Nap nap után-c. kötetét is, amely félreérthetetlenül vall baloldali elkötelezettségéről. Utolsó korszakának versei ben a hang ismét sötétebb tónusú; a költőt az atomhalál víziói kínozzák, ám egyik legmegrázóbb költeményében, amely szinte mitikus keretbe foglalja az első szputnyik fellövésének korszakhatárt jelentő eseményét, Hitet tesz az emberi alkotómunka múltat és jövőt szintetizáló hatalma mellett. A költő kritikusi, elméleti tevékenységének szép
Válasz erre

Numerramar ( #56 ) 2013-01-28 17:28:57
Privát üzenet
1958 Irodalmi Nobel-díjasa

PASZTERNAK

PASZTERNAK, Borisz Leonyidovics (Moszkva, 1890.2. 10. Peregyelkino, 1960. 5. 30.) szovjet-orosz költő, regény- és esszéíró. Az irodalmi Nobel-díjat 1958-ban kapta, "mert mind a kortársi lírának, mind a nagy orosz elbeszélő hagyományoknak jelentős egyénisége".

Édesapja ismert festőművész volt, Lev Tolsztoj barátja, édesanyja zongoraművésznő. Kifinomult értelmiségi környezetben nőtt fel, eleinte Szkrjabin hatására zeneszerző akart lenni, majd történelmet és filozófiát tanult a moszkvai egyetemen. Az októberi forradalmat örömmel fogadta, "tisztítótűznek" tekintette, de a hétköznapokban nem találta a helyét, felerősödtek előítéletei, kételyei. Bár egy időben közel állt Majakovszkij köréhez, és forradalmi tematikájú verseket, elbeszélő költeményeket is írt, később egyre jobban befelé fordult, egyre kevesebbet publikált. A második világháború idején hazafias versciklusokat írt, újra szerepelt a nyilvánosság előtt. Paszternák a Nobel-díjat, a díjat visszautasította. Első verses­köteteiben - Bliznyec v tucsah (1914) -Iker a felhőkben-; Szesztra moja - zsizny (1922) -Húgom - az élet- - a tárgyak és jelenségek sokféle vonását, ellentmondásosságát kívánja megragadni, váratlan asszociációk felidézésére törekszik. A logikus kapcsolatok elvetése, teljesen egyéni, szokatlan, szubjektív látásmódja, túlbonyolított metaforái nehezítik megértését, csak kevesen fogják fel törekvéseit. Forradalmi tárgyú elbeszélő költeményeiben: Gyevjatyszot pjatij god (1927) -Az 1905-ös év- és Lejtyenant Smidt(1926) -Smidt hadnagy- a hősi történet ifjúkori emlékekkel, váratlan ritmusváltásokkal és szófűzésekkel, gyakori meditációval párosul. Szpektorszkij (1930) c. verses regényében a művészértelmiség életéről vall, ismét önéletrajzi betétekkel. Egykori önmagát elemzi csiszolt, finom prózájában is: Ohrannaja gramota (1931) -Menlevél- ; Poveszty (1931) -Elbeszélés, 1971- A Gyetsztvo Ljuversz (1922) -Luvers gyermekkora- egy kamaszlány életének válságos pillanatait örökíti meg, amikor először közeledik "a felnőttlét titkaihoz". Nagyszabású összefoglaló műnek szánta Doktor Zsivago (1957) c. regényét, amelynek címszereplőjében az orosz értelmiség sorsát kívánta ábrázolni századunk első évtizedeiben. Zsivago nemes lelkű orvos és költő, aki azonban kevéssé igazodik el a történelmi kataklizmák közepette, amelyek az ő sorsát is döntően, tragikusan befolyásolják, elszakítják munkájától és szerelmétől. A regény ihletett lírai reflexiói elvont moralizálással, sok vitát kiváltó, szubjektív szemlélettel keverednek. Élete utolsó éveiben Sztyihotvorenyija i poemi -Versek és elbeszélő költemények c. kötetét készítette elő, amely már csak halála után, 1961-ben jelent meg. Paszternák kiváló műfordító volt -Petőfi verseinek egy részét is ő fordította orosz nyelvre.
Válasz erre

Numerramar ( #55 ) 2013-01-28 16:34:16
Privát üzenet
1957 Irodalmi Nobel-díjasa
CAMUS

CAMUS, Albert (Mondovi, Algéria, 1913. 11. 7. Villeblevin, 1960. 1. 4.) francia regényíró, drámaíró, esszéista. Az irodalmi Nobel-díjat 1957-ben kapta "jelentős irodalmi tevékenységéért, amely mélyreható komolysággal világítja meg az emberi lelkiismeret problémáit korunkban".

Apja mezőgazdasági munkás volt; 1914-ben elesett a marne-i csatában. Camus a fiatalságát rendkívül nehéz körülmények között Algériában ,töltötte; csak kiemelkedő tehetsége révén, ösztöndíjasként végezhette el a középiskolát, s beiratkozott az algíri egyetem filozófiai fakultására. Tanulmányait nem fejezte be. Színtársulatot szervezett, majd a baloldali Alger républicain c. újság szerkesztő-riportere lett 1938-ban. A második világháború kitörésekor önkéntesnek jelentkezett, de gyenge egészségi állapota miatt nem sorozták be. Párizsba költözött 1942 ben, s tevékenyen részt vett az ellenállásban; a polgári radikális Combat c. újságot szerkesztette. 1944 és 1946 között a lap főszerkesztője volt, később. a Gallimard könyvkiadó vezető munkatársa. Autóbaleset következtében vesztette életét. Irodalmi pályáját az 1937-ben megjelent L'Envers et l'endroit . A színe és visszája, c. tézisnovellákkal kezdte. Már itt megnyilvánult világlátásának filozófiai fogantatása, amely - pl. a mediterrán világ csodálatos természeti képeit felvillantó Noces-ban (1938) -Menyegző-- még az élet szeretete mellett tesz hitet, noha kísért már a halál és a világ abszurditásának gondolata is. Az 1942-ben megjelent Le My the de Sisyphe-Sziszüphosz mítosza- c. esszének azonban már az a fő gondolata, hogy "egyetlen komoly filozófiai probléma van s ez az öngyilkosság". Ebben a művében válik az egzisztencialista létfilozófia nagy hatású továbbfejlesztőjévé, s ezek a filozófiai következtetések teszik izgalmassá e művével egy időben írt regénye, a L'Etranger -Közöny, -1946, különös világát. A nagy feltűnést keltő mű főhőse, Meursault "idegen" a fel­ foghatatlanná vált világban; kétségbe vonja a társadalom által elfogadott értékeket. ,Gyilkol, hogy belső szabadságát önmaga számára is bebizonyítsa, ,ám ez a szabadság őt is elpusztítja. Camus végletes pesszimizmusára fényt vet, hogy azok, akik ítélkeznek . Meursault. fölött, maguk sem tudnak felmutatni pozitív erkölcsi értékeket. Nihilista szemléletét a francia ellenállásban való részvétele némileg megváltoztatja ; 1943-ban írt és illegálisan terjesztett Lettres ci un ami allemand- Levelek egy német baráthoz- c. esszéiben arról szól, hogy bármi legyen is a világ értelme, legelső feladat az emberi élet megmentése, mert nincsen más érv, csak az ember". Ez a humanista magatartás jelentkezik az 1947 -ben írt La peste -A pestis- 1962, c. regényében. Ebben C a nagy katasztrófák idején tanúsított emberi magatartásokat vizsgálja. Az Oran városában dúló pestisjárvány választás elé állítja az embereket: "elfogadják-e" a pestist, vagy szembeszállnak vele. Camus a szolidaritásban és cselekvésben látja az emberhez egyedül méltó magatartást, bár a regény befejezése azt sugallja: sohasem győzhetünk véglegesen az abszurd világgal szemben. 1951-ig - J.-P. Sartre és Camus a francia egzisztencializmus vezéralakjai, fegyvertársak; az ebben az évben megjelenő L'Homme révolté -A lázadó ember-c. esszé azonban történelmietlen és forradalomellenes felfogásával, absztrakt moráljával kihívja Sartre súlyosan elítélő bírálatát és a végleges szakítást. A lázadó ember szemlélete torzítja Camus álláspontját az algériai háború idején, amikor nem ismeri el az algériai nép önrendelkezési jogát. Az elszigetelődött Camus utolsó nagy szépirodalmi alkotása, a La Chute (1956) -A bukás,- 1962, c. kisregény gondolatilag visszatérést jelent a Közöny világához. A bonyolult jelképekkel zsúfolt mű, mint korábbi alkotásai ban, ezúttal is klasszikus tisztaságú nyelven, plasztikus tömörségű stílusban szólal meg. Színpadi szerzőként is jelentős. Az abszurd ember egyik típusát, a hódítót mutatja be a Caligula (1945) a bűnös világ abszurditását pedig egy megtörtént különös esemény tükrében ábrázolja: La Malentendu 1944 (Félreértés). Camus halála után közreadott naplójegyzetei: Carnets, 1-2. (1964), Füzetek és a Közöny előzményének tekinthető La Mort heureuse (1971) -A boldog halál, 1984 c. regény publikálása mélyebb bepillantást nyújt az író műhelyébe, eszméinek kialakulásába, gondolati fejlődésébe.
Válasz erre

Numerramar ( #54 ) 2013-01-28 14:29:38
Privát üzenet
1956 Irodalmi Nobel-díjasa

JIMÉNEZ

JIMÉNEZ, Juan Ramón (Moguer, 1881. 12.24. San Juan, Puerto Rico, 1958. 5. 29.) spanyol költő. Az irodalmi Nobel-díjat 1956-ban kapta "lírájáért, amely a magasrendű szellemiség és a tiszta művészet példája spanyol nyelven".

Gyermekkorát Andalúziában töltötte, középiskoláit egy cádizi jezsuita kollégiumban végezte, Sevillában járt egyetemre, ahol ugyan jogot tanult, de hamarosan a zene, a festészet, a költészet iránti vonzalmával és tehetségével tűnt ki. Húszéves korában, jelentős műalkotásokkal tarsolyában, Madridba költözött, majd európai utazásra indult, melynek két jelentősebb állomása Franciaország és Svájc volt. Gyenge fizikuma miatt többször kezelték szanatóriumban. 19l6-ban amerikai utazást tett; New Yorkban vette feleségül- R. Tagore kitűnő spanyol fordítóját, Z. Camprubít. A spanyol polgárháború kitörésekor önkéntes száműzetésbe ment, két évet Kubában töltött, 1951-ig az USA-ban, majd Puerto Rico szigetén élt. A megismételt hívások ellenére sem tért vissza hazájába. Jiménez első két verseskötetén, az 1900-ban megjelent Ninfeas -Vízililiomok- és Almas de violeta (1900) -Ibolyalelkek-c. gyűjteményeken erősen érződik R. M. del Valle-Inclán és a nicaraguai R. Daríó, valamint a francia impresszionizmus hatása. Költészetének kiteljesedését jelentette a következő két kötet, az 1903-as Arias tristes -Bánatos énekek- és az 1905-ös Jardines lejanos -Messzi kertek-Szembefordul a XIX. sz.-i élményköltészettel, és a romantikusan dagályos lírai leltárakkal, s a költészet középpontjába a szépségre áhítozó Én-t állítja. Eszményképe a "tökéletes" líra, amely a lélek legkisebb rezdüléseit is követni képes. Mesteri műgond és pszichológiai mélység jellemzi az 1911-es prózai remekművét is, a Platero y yo -Platero meg én,- (1959) c. kötetet. 1917-benjelenik meg első válogatott kötete, a Poesías escojídas -Válogatott költemények-, melyet haláláig bővít, csiszol. Ennek a formai, kifejezésbeli gazdagodásnak legjelentősebb állomásai a Segunda antolojía poetica (1922) -Második költői antológia-és a Tercera antolojía poetica (1957) -Harmadik költői antológia-. Különleges helyet foglal el életművében az 1917-es Diario de un poeta recién easado --Egy ifjú házas költő naplója-, amely amerikai utazását és házasságát örökíti meg. Itt a legtágasabb a költő világa, s a szerelem élménye forrósítja föl míves sorait. Jiménez hatása fiatalabb kortársaira, R. Albertire, F. García Lorcára meghatározó jelentőségű.
Válasz erre

Numerramar ( #53 ) 2013-01-27 17:44:51
Privát üzenet
1955 Irodalmi Nobel-díjasa

LAXNESS

LAXNESS, Halldór (Halldór Gudjónsson;
Reykjavík, 1902. 4. 23.) izlandi regényíró. Az irodalmi Nobel­díjat 1955-ben kapta "Salka Valka c. regényéért és erőteljes, életteli epikájáért, mellyel megújította Izland elbeszélő művészetét".

Apja először útépítő vállalatoknál volt munkás, majd tanyát vásárolt és gazdálkodott Laxnesen. Ebből származik az író vezetékneve. Fiatalságát vidéken töltötte, tizenhét éves korától európai utazásokat tett; Nyugat- és Dél-Európában élt. 1927-től 1929-ig az USA-ban tartózkodott, megismerkedett a marxizmussal és az amerikai munkásmozgalmakkal. Korának minden áramlatát magába szívta. 1922-ben átmenetileg katolizált, 1926-ban azonban kivált a katolikus egyházból. A harmincas évektől kezdve szocialistának vallotta magát. 1938-ban belépett az Izlandi Szocialista Pártba. Járt a SZU-ban 1933-ban és 1938-ban. Híressé 1927-ben megjelent önéletrajzi regénye tette: Vefarinn mikli frá Kasmír -A nagy kasmíri takács- Ez az expresszionista ifjúkori mű addigi élményeinek, vajúdásainak hiteles képe. Kvaedakver (1930) -Kis verseskötet- az egyetlen, modern szellemű verseskötete, valamint ugyanekkor közreadott esszéi már új, radikális szemléletéről vallanak. Első nagy jelentőségű realista műve, a Salka Valka (1931-1932) egy izlandi halásztelepülés életét ábrázolja, a középpontban egy öntudatosodó halászlány sorsával. A település halászai a kizsákmányolás elleni harc során szövetkezeti formákat hoznak létre, s ebben gazdálkodnak, emberibb körülmények között. Sjálfstaett fólk (1934-1935) -Független emberek,- c., az izlandi nép életét megjelenítő nagy regénye egy szegényparaszt hősi küzdelmét ábrázolja a földért és az emberhez méltó életért. Ebben a korszakában a már érett írót epikus plaszticitás, poetikus nyelvi erő, rendkívüli képzeletgazdagság, sokrétű emberábrázolás jellemzi. 1937-1940 között adja közre tetralógiájának első kötetét, a Ljós heimsins -A világ világossága-, amely egy valóságos népköltő, Magnus Magnússon (1873-1916) küzdelmes életét ábrázolja az ellenséges, elnyomó környezetben. Legnépszerűbb regényében, az Islandsklukkanban (1943-1946) -Izlandi pör,- három oldalról ábrázolja az izlandi nép küzdelmét a fennmaradásáért a dán uralom alatt. A háromféle lehetőséget három szereplő testesíti meg: egy paraszt, aki egész életében pörösködni kénytelen az izlandi és a dán törvények útvesztői miatt; a főbíró lánya, akinek erkölcsi bukása hazája sorsát szimbolizálja, és a tudós, az izlandi kéziratok gyűjtője, aki a fennálló rend kegyeit keresi, hogy ezáltal mentse hazája értékeit" amíg nem késő. 1948-ban keserű, szatirikus, mozgalmas, vibráló regényben fordul az Izland függetlenségét eláruló az USA érdekeit szolgáló vezető körök ellen: Regényei, elbeszélései, esszéi több mint tizenöt nyelven jelentek már meg.
Válasz erre

Numerramar ( #52 ) 2013-01-27 17:10:15
Privát üzenet
1954 Irodalmi Nobel-díjasa

HEMINGWAY

HEMINGWAY, Ernest (Miller; Oak Park, Illinois, 1899. 7. 21. - Ketchum, Idaho, 1961. 7. 2.) amerikai regényíró, elbeszélő. Az irodalmi Nobel-díjat 1954-ben kapta "erőteljes és a korstílust befolyásoló elbeszélő művészetéért, amelynek csúcspontja Az öreg halász és a tenger c. kisregény" .

Apja jómódú chicagói orvos volt és neves sportember. Hemingway középiskoláinak elvégzése után rövid ideig egy Kansas City-í lapnál gyakornokoskodott. Az első világháborúban önként jelentkezett katonai szolgálatra, s 1918-ban Olaszországban egy sebesültszállító osztag tagjaként súlyosan megsebesült Fossaltánál. A háború után megnősült, és folytatta az újságíró mesterséget: amerikai lapok európai tudósítója lett, sokat utazott, tudósításokat küldött a közép-keleti zavargásokról, a görög forradalomról stb., és élte Párizsban a G. Stein körül tömörülő amerikai "elveszett nemzedék" izgalmat hajszoló, lázas életét. A nagy gazdasági válság előestéjén, 1927-ben hazatért az USA-ba, és egy évtizedig Key Westben élt, továbbra is a húszas években megízlelt afrikai nagyvad-vadászat és a tengeri horgászat korántsem veszélytelen szenvedélyének hódolva. Az antifasiszta érzelmű Hemingway a spanyol polgárháború kitörésekor újra Európába utazott, saját pénzéből vásárolt sebesültszállító autókat a köztársaságiaknak, haditudósításaiban a köztársaságiak ügye .mellett kötelezte el magát, barátságot kötött a nemzetközi .brigád több vezetőjével, köztük Zalka Mátéval. A második világháború elején saját kis hajójával önkéntes őrszolgálatot tartott a Kuba környéki vizeken, német tengeralattjárókra vadászta; ,majd, az európai partraszállás után névleg maradt haditudósító, ,valójában egy kétszáz főnyi gerillacsoport vezetőjeként vett reszt a franciaországi harcokban és Párizs felszabadításában. A háború után Kubában Havanna közelében levő farmján élt. 1960-ban tért vissza a; USA-ba, és megtudva, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved önkezével vetett véget életének. Élete és az írásaiban megfogalmazódó életeszmény teljes összhangban van egymással: a kemény minden veszéllyel bátran szembenéző férfi a bikaviador szoknyavadász és gerillaharcos sorsa, és ezt a sorsot lezáró erőszakos de mégis méltó, "jó halál", Hemingway által megélt valóság. Erkölcsi kódexének alaptétele a bátor magatartás és cselekvés, a halállal való kemény szembenézés. A sötét és rideg férfi­ életek a szerelem és szexualitás lobogásában fénylenek csak föl : szerelem és halál mindvégig összefonódik műveiben, hősei e kettős közegben mozognak, cselekszenek. A tartalom a csak a férfias tettet méltányoló nyers, antiintellektuális szemlélet tökéletesen adekvát formát kovácsolt ki: keményveretű, szikár egyszerű prózastílust, érzelmektől mentes, fegyelmezett kifejezésmódot. Első jelentős sikert arató műve a The Sun Also Rises - .vagy angliai címén: Fiesta (1926) - az első világháborútól megundorodott, talaját vesztett "elveszett nemzedék" életét ábrázolja menekülésüket az alkoholba, a bikaviadal ok és a szexualitás izgalmaiba. A mű önéletrajzi ihletése nyilvánvaló. Második regénye, a szintén erőteljesen önéletrajzi Farewell to Arms 1929), Búcsú a fegyverektől 1934, 1978, az első világháborúról szóló alkotások legjobbjai közé tartozik. Főhőse a fiatal amerikai önkéntes, Frederick Henry szanitéc hadnagy hiába lázad fel az erőszakos és értelmetlen halál ellen, az mégis legyőzi őt, ha nem a háborúban, hát a szerelemben. A harmincas évek íróilag kevésbé termékeny szakasza után, amelyet az első novelláskötetben, az In Our Time-ben (1925) A mi időnkben feltűnő önéletrajzi hős, Nick Adams későbbi változatai népesítenek be, a fordulópontot az írói és emberi. önvizsgálat remeke a The Snows of Kilimanjaro (1936) -A Kilimandzsáró hava, 1960 jelenti. Ehhez a periódushoz tartozik a spanyol bikaviadalokról szóló Death in the Afternoon (1932) Halál délután, 1969 és a The Green Hills of Africa (1935) Afrikai vadásznapló, 1961 c. útinapló tanganyikai vadászatról. Magára találásának életrajzi eseménye a spanyol polgárháborúban való részvétele s a nagy élmény írói lecsapódása remek regénye, a For whom the Bells Toll (1940) -Akiért a harang szól- 1945. A köztársaságiakhoz csatlakozó Robert Jordan amerikai spanyol nyelvtanárban a korábbi -hősök helytállását és bátorságát a közösségért való áldozatvállalás, ügye vonja új fénybe. A regény három nap alatt játszódik: ez alatt kell előkészítenie Jordannak a partizánok segítségével egy, a fasiszta vonalak mögött egy; híd felrobbantását. Utolsó műve és egyben az írói életmű csúcsa, a The Old
Man and the Sea (1952) -Az öreg halász és a tenger- 1956). Santiago, az öreg havannai halász három napig küszködik egy óriás marlinnal de mire a kikötőbe ér, már csak a tisztára lerágott csontvázat vontatja ladikja: a cápák semmit nem hagytak belőle. És mégsem a reménytelenség, a létküzdelem hiábavalósága csendül ki Santiago tragédiájából, hanem a helytállás a vállalt feladat elvégzésének erőt adó tudata.
Válasz erre

Numerramar ( #51 ) 2012-08-09 12:58:50
Privát üzenet
1953 Irodalmi Nobel-díjasa

CHURCHILL, Sir Winston Leonard Spencer
(Blenheim Palace, 1374. 11. 30. - London, 1965. 1. 24.) angol politikus, államférfi, történetíró. Az irodalmi Nobel-díjat 1953-ban kapta "mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért" .

Nagy múltú arisztokrata család sarja. Iskoláit Ascotban kezdte, egy év múlva egy brightoni intézetbe, majd Harrow-ba került. A sandhursti Királyi Katonai Akadémia elvégzése után, huszonegy esztendős korában, l895-ben belépett a hadseregbe. Saját kérésére részt vett a spanyolok oldalán a kubai felkelők elleni harcban, ahonnan a Daily Graphicnek és az egyik konzervatív napilapnak küldött hadi tudósításokat. Így kezdődött újságírói pályafutása, amely később nagymértékben elősegítette politikai karrierjét. A búr háború idején a Morning Post haditudósítója volt, számos akcióban vett részt, búr fogságba is került. 1900-ban az oldhami kerület konzervatív képviselőjeként bejutott a parlamentbe; 1906-ban Sir H. C. Bannerman liberális kormányában gyarmatügyi miniszterhelyettes lett, 1908-1910-ig kereskedelmi miniszter volt; 1910-ben pedig átvette a belügyi tárcát. 1911 végén kinevezték az Admiralitás első lordjává. 1915 novemberében, miután az Admiralitás vezetését Balfour vette át, Churchill kilépett a kormányból. Ebben az időben kezdett festegetni, s ez a kedvtelés egész életén át elkísérte. 1916-ban fél évet töltött a franciaországi hadszíntéren a skót gránátosok 2. gárdaezredének őrnagyaként. 1917 -ben elfoglalta a hadiipari miniszteri széket. 1919 elején megkapta a hadügyi és légügyi tárcát, 1921-ben pedig gyarmatügyi miniszter lett. A SZU elleni intervenció egyik fő kezdeményezője és legállhatatosabb szervezője volt. 1924-ben pénzügyminiszter lett. A második világháború kitörésekor Chamberlain kérésére először a haditengerészet vezetését vette át, 1940 májusától pedig miniszterelnökként és hadügyminiszterként szervezte és irányította a hitleri Németország elleni harcot, és igen jelentős szerepe volt a fasizmuson aratott győzelemben. 1946-os beszédei - a .vasfüggönyről", az Odera-Neisse határról - indították el nyíltan a hidegháborút. 1945 júliusában a Munkáspárt került hatalomra. Bukásuk után, 1951 októberétől 1955-ös nyugalomba vonulásáig Churchill ismét miniszterelnök volt. Számos történeti és életrajzi munka szerzője, többek között megírta édesapja élettörténetét: Life of Lord Randolph Churchill, 1-2. (1906) főműve azonban a második világháború egész történetét felölelő hatkötetes emlékirata, amelyen kerek hat esztendeig (1943-1948) dolgozott: The Second World War -A második világháború-. Az egyes kötetek: The Gathering Storm -Készülő vihar- Their Finest Hour -Anglia nagy pillanata-; The Grand Alliance -A nagy szövetség- The Hinge of Fate -Sorsforduló- Closing the Ring -A gyűrű bezárul-; Triumplt and Tragedy -Győzelem és tragédia-(amerikai összkiadás 1953-ban, angliai 1954-ben). Munkáinak különös feszültséget ad, hogy résztvevője, alakítója is volt azoknak az eseményeknek, melyekről írt. Churchill riporterből ért életrajz- és történetíróvá, és publicisztikájából megőrizte az epigrammatikus tömörséget, az impresszionisztikus, színes ábrázolásmódot. Életrajzait ezek az elemek teszik érdekessé, pillanatképeit találókká. Churchill a konzervatív polgári történetírás képviselője, adatközlései forrásértékűek; történeti munkái jól szerkesztettek, szilárd szerkezetre épülnek. Mind politikusi, mind történetírói munkásságával a brit birodalom hatalmának megőrzését s egy kontinentális hatalmi túlsúly megakadályozását szolgálta.
Válasz erre

Numerramar ( #50 ) 2012-08-09 12:10:36
Privát üzenet
1952 Irodalmi Nobel-díjasa

MAURIAC

MAURIAC, Francois (Bordeaux, 1885. 10. 11. ­ Párizs, 1970. 9. 1.) francia regényíró és esszéista. Az irodalmi Nobel-díjat 1952-ben kapta "regényeinek mélyreható lélekelemzéséért és a művészi erőért, amellyel az emberi lét drámáját ábrázolja műveiben".

Jómódú katolikus polgári családból származott. Apját korán elvesztette, neveltetését anyja szigorú vallásos szelleme határozta meg. Bölcsészeti tanulmányait Bordeaux-ban végezte. 1906-ban felvették a párizsi Levéltárosi Főiskolára, de csakhamar abbahagyta tanulmányait, hogy az irodalomnak szentelhesse magát. 1912-től a Les Cahiers c. katolikus folyóiratot szerkesztette. Az első világháborúban egészségügyi szolgálatot teljesített. A háború után folytatta lapszerkesztői és írói tevékenységét. 1933-ban a Francia Akadémia tagja lett. A fasizmus hatalomra jutása után baloldali állásfoglalás jellemezte. A második világháború alatt az ellenállás aktív részese volt. Forez néven illegálisan jelentette meg Cahier noir (1943) -Fekete füzet- c. írását. Csatlakozott az írók nemzeti frontjához és részt vett a Les Lettres Francaises megalapításában. A fel­ szabadulás után egyre inkább eltávolodott a baloldaltól. Lelkesen üdvözölte 1958-ban a hatalomra kerülő De Gaulle-t, és mindvégig kitartó híve, szószólója maradt. - Első kötetével 1909-ben jelentkezett: Les Mains jointes -Összekulcsolt kezek-. Költeményeit M. Barres francia regényíró elismerő, felfedező sorai fogadták, de az igazi sikert regényei hozták meg számára. A La Robe prétexte (1914) -A bíborszegélyű tóga- és a Préséances (1921) -Elsőbbségek- c. önéletrajzi jellegű írások után a Le Baiser au lépreux (1922) -A könyörületes csók, 1936- már teljes kiforrottságban mutatja Muriac világát. A regényt az izzó drámaiságú művek egész sora követi, amelyekben Muriac szülőföldjének és osztályának jól ismert életét kegyetlen éleslátással fedi fel. Hősei a család "sűrű élőrácsos börtönében", érdekek szőtte hálójában sínylődnek. Képmutató életformájuk burka alatt a bűn és a lelkiismeret-furdalás viaskodik. A szenvedélyek pusztító erejű harcának, a drámai összeütközéseknek színhelye mindig a napégette dél-franciaországi táj. A Le Désert de l'amour (1925) -A szerelem sivataga- amely címével sok regényének szimbóluma lehetne, a teljesületlen, hiábavaló vágyakozás több húrú megszólaltatásával mindhárom hősét magányuk vigasztalanságában állítja az olvasó elé.

A Thérése Desqueyroux (1927) -A méregkeverő, Tékozló szív, legmesteribben szerkesztett regénye, melynek hősnője, a méregkeverő, maga is mérgezett: bűnével a provinciális élet sivársága, szenvedély nélkülisége ellen lázad. Mauriac drámai szerkesztésű műveinek vonulatát a Le Noeud de Vipéres (1932) -A vipera fészek,- zárja. Később fellazul a szigorú szerkezet, amit legjobban a La Fin de la Nuit (1935) -Az éjszaka vége, 1935- példáz, amelyben a szerző Thérése életét írja tovább. Mauriac regényírói tevékenységének búcsúja három portrészerűen megrajzolt kisregény, melyek közül a Le Sagouin (1951) -A kis idétlen,- igazi remekmű. 1945 után drámákkal is kísérletezik, de - paradox módon - ezek kevésbé drámaiak, mint regényei. 1945 után esszéi szorítják ki egyre inkább a szépirodalmi alkotásokat, és különösen jelentősek önéletrajzi művei, a Journal (1934-1958) -Napló-; a Mémoires intérieures (1959) -Szubjektív emlékiratok-; a Bloe-Notes (1958) -Jegyzetek- és újabb köteteik: Le Nouveau Bloe-Notes (1961-1971) -Újabb jegyzetek-; Nouveaux Mémoires intérieurs (1965) -Újabb szubjektív emlékiratok- Az 1967-ben megjelent Mémoires politiques -Politikai emlékiratok] kiegészítik a kor szellemi és politikai harcait figyelemmel kísérő író tanúvallomásait.

Válasz erre

Numerramar ( #49 ) 2012-08-09 10:36:09
Privát üzenet
1951 Irodalmi Nobel-díjasa

LAGERKVIST

LAGERKVIST, Par Fabian (Vaxjö, 1891. 5. 23. - Stockholm, 1974.7. 11.) svéd regény- és drámaíró, költő, esszéista. Az irodalmi Nobel-díjat 1951-ben kapta, "azért a művészi erőért és igazságért, amellyel az emberiség örök kérdéseire keresi a választ".

Hagyománytisztelő, vallásos, paraszti eredetű családból származik. Apja vasutas volt. Az uppsalai egyetemen egy évig irodalmat és művészettörténetet hallgatott, 1913-ban Párizsba ment, és ott szerzett élményeiből - főleg az expresszionizmushatott rá - született a Ordkonst och Bildkonst (1913) -A szó és a képzőművészeti- c. esszégyűjtemény, amelyben kritikusan vizsgálta a korabeli művészetet, és úgy találta, hogy a modern szépirodalom hanyatlásnak indult, a modern képzőművészet viszont életképes. Fiatal korában erősen hatott rá a kubizmus is. Az avantgarde irányzatok iránti szenvedélyes érdeklődése miatt gyakran nevezik a svéd avantgarde atyjának. Szembefordult az ibseni naturalizmussal, különösen drámáiban a késői Strindberg hatása, a belső szorongások, halálfélelmek, az illúzióvesztés, az irracionális spekuláció expresszív kifejezése érvényesül. A túlnyomóan szimbolikus ábrázolásmód realista részletekkel párosul, és pontos, hiteles megfogalmazásra törekszik. Az első világháború nyomasztóan hatott rá, Ángest (1916) -Szorongás- c. verseskötete és a Kaos (1919) -Káosz- c. prózát és verset egyesítő műve ezt a lelkiállapotot tükrözi. Ugyanebben az időszakban jelenik meg elbeszéléskötete: Jarn och manniskor (1915) -Vas és emberek- amelyet hasonló pesszimizmus, e1veszettség jellemez. 1917 -ben írt drámája, a Sista manniskan -Az utolsó ember- apokaliptikus látomás a föld kihűléséről. Sokoldalú életművében a nácizmus embertelensége ellen forduló művei jelentenek továbblépést. Regénye, a Bödein (1934) -A hóhér- és 1936-ban megjelent drámája, a Mannen utan sjal -A lélek nélküli ember- jelzi ezt az utat. Denknutna naven (1934) -Az ökölbe szorított kéz- c. útleírás, az Iden tiden (1935) -Ebben az időben- c. szatíragyűjtemény a fasizmus ellen küzd, és az emberséges élet lehetőségeit keresi, elítéli a század erőszakelméletét. Az erkölcsi igazságot kutatja, istennel viaskodik, s végül arra a meggyőződésre jut, hogy,nem az isten, nem a hit, hanem egyedül az emberszeretet, a jót szolgáló szellemi erők felülkerekedése oldhatja meg a jelenkor problémáit. Regényei a .legmaradandóbbak, elvontan jelentkező közéleti érdeklődését ezekben fogalmazza meg a legvilágosabban.

Válasz erre

Numerramar ( #48 ) 2012-08-09 10:05:35
Privát üzenet
1950 Irodalmi Nobel-díjasa

RUSSELL, Earl Bertrand William (Trelleck, 1872. 5. 18. - Penrhyn Wales) 1970.2.2.) angol filozófus, matematikus, közéleti személyiség. Az irodalmi Nobel-díjat 1950-ben kapta "sokoldalú és jelentős munkásságának elismeréséül, amelyekben a humanista ideálokért és a gondolat szabadságáért harcolt".

Szülei nemesi családból származtak. Apja, Stuart Mill tanítványa, feleségével együtt a születésszabályozás és a nők szavazati joga mellett szállt síkra.: A radikális és ateista nézetektől megóvandó, a nagyszülők vették magukhoz a gyermeket, még mielőtt hároméves korában árván maradt. Nevelését ők irányították; magánórákon nyelveket tanult. Tizenegy éves korában bátyja irányításával Euklidészt tanulmányozta, s ettől kezdve a matematika iránti érdeklődése egyre erősödött. 1890-ben lépett be a cambridge-í Trinity College-ba. Tanulmányai befejezése után családja unszolására egy ideig a párizsi angol nagykövetségen volt attasé, e pálya azonban nem vonzotta. Sokat utazott. 1895-ben ösztöndíjas kutatónak nevezték ki Cambridge-ben. 1903-ban írta első jelentős művét, a Principia Matematicát -A matematika alapjai-. 1910-ben a Trinity College-ba hívták meg a matematika oktatására. Az első világháború idején csatlakozott a katonai szolgálatot megtagadók mozgalmához; e mozgalom érdekében röpcédulát írt, melyért pénzbüntetésre ítélték. 1916-ban politikai okokból eltávolították hivatalából. A Harvard egyetem felkínált számára egy tanári állást, az USA azonban megtagadta beutazási engedélyét. 1920-ban rövid ideig a SZU-ban volt, hogy az ottani viszonyokat tanulmányozza; majd Pekingben - 1938-ban az USA-ban is - tartott filozófiai előadásokat. Pennsylvaniában, a Barnes-alapítványnál vállalt tanári állást, 1943-ban azonban onnan is elbocsátották. Később csak tudományos munkásságának élt. Életét -gyermekkorától 1914-ig - nagy részletességgel, tiszteletre méltó őszinteséggel, eleven stílusban írta meg The Autobiography of B. Russell (1967) -B. R. önéletrajza-c. kötetében. Könyveinek nagy részét matematikai és filozófiai problémáknak szentelte, de sokat foglalkozott társadalmi, politikai kérdésekkel is, így a világbékével. Többször fellépett az atomháború s az amerikai katonák vietnami háborúban elkövetett kegyetlenkedései ellen. A Nobel-díj átadásakor A. Österling professzor J. J. Rousseau-val hasonlította össze. Nem véletlenül utalt ezzel Russel és a polgári felvilágosodás közti. szoros kapcsolatra. Russel a racionalista filozófiai hagyományok folytatója, érdeklődésében, sokrétű tevékenységében és munkásságában pedig az enciklopédisták utóda a tudományok specializálódásának korában. Filozófiai munkássága a XIX. század végén kezdődött az angol neohegelianizmus jegyében. A századfordulón, az idealizmus tételeit elvetve, az ún. "neorealizmus" kezdeményezője lett, ez azonban nem jelentette a materializmus elfogadását. A matematika és a logika filozófiai problémái foglalkoztatták. A filozófiát a tudományok analízisének tekintette, s nagymértékben elősegítette a logikai pozitivizmusnak és az "analitikus" iskolának a kialakulását. Az angolszász filozófiának máig ez a két vezető irányzata. Saját szellemi fejlődését s egyben a modern angolszász filozófia áramlatait tükrözi My Philosophical Development (1959) -Filozófiai fejlődésem, 1969- c. munkája. Russel a matematikai logika egyik klasszikusa; ismeretelméleti munkái pedig a XX. sz. polgári filozófiájának kiemelkedő alkotásai. Tudományával azonban nem akart elzárkózni, mert felfogása szerint a filozófusoknak egyben nevelőknek is kell lenniük, és vizsgálniuk kell a filozófia gyakorlati megvalósulását is. Ezért foglalkozott gazdasági, politikai kérdésekkel, dolgozott ki reformjavaslatokat, mondott véleményt erkölcsi és szexuáletikai kérdésekben. Társadalomelméleti munkái azonban illúziókra épültek. Így pl. vallotta, hogy a háborúk elkerülhetők az agresszív ösztönök kiélése révén. A társadalmi problémákat reformok útján kívánta megoldani Életművével olyan ideológiát dolgozott ki, mely bírálta a mai burzsoá társadalmakat, de a továbbhaladást reformok útján képzelte el.
Válasz erre

Numerramar ( #47 ) 2012-08-09 09:14:26
Privát üzenet
1949 Irodalmi Nobel-díjasa
FAULKNER

FAULKNER, William (Falkner; New Albany, Tippah County, Mississippi, 1897. 9. 25. - Charlottesville, Virginia, 1962. 7. 6) amerikai regényíró. Az 1949-es irodalmi Nobel­díjat 1950-ben kapta "erőteljes és művészileg páratlan életművéért, amellyel a modern amerikai regényirodalom kincsesházát gyarapította"

Az amerikai Dél szülötte, hajdan jelentős és tekintélyes család sarja. Iskoláit a Mississippi állambeli Oxfordban végezte, de félbehagyta tanulmányait. Az első világháborúban önként jelentkezett katonai szolgálatra, de a frontra nem jutott ki. Leszerelése után, a katonáknak nyújtott kedvezményt kihasználva, beiratkozott az oxfordi Mississippi egyetemre, de már első vizsgáján megbukott. Ekkor New Yorkba utazott, ahonnan reményeiben csalatkozva hamarosan visszatért Oxfordba, és alkalmi munkákból tartotta fenn magát: volt szobafestő, bolti elárusító, szeszcsempész, fűtő, edénymosogató egy étteremben. 1924-ben átköltözött New Orleansba, majd európai körutazásra indult, és hazatérése után újra Oxfordban (Mississippi) telepedett le. Faulkner az amerikai Dél jellegzetes írója, a déli miliőben játszódó külső és belső történések azonban egyetemes érvényű mondanivaló hordozói. Amint a Nobel-díj átvételekor mondott híres beszédében kijelentette, számára a legfontosabb az önmagával konfliktusba kerülő emberi szív. Az elmaradott, bigott Délen, az erkölcsi dekadencia, a fajgyűlölet légkörében jó televényre lelő gonoszság és kegyetlenség, bűnös és perverz hajlamok, az erőszak és brutalitás ragadták meg és vonzották elsősorban írói érdeklődését, e rossz hajlamok eredetét kutatta, ábrázolta. Valamennyi regényének színtere a szülőföldje, a Mississippi állambeli Lafayette megye, amelyet műveiben Yoknapatawhának keresztel el, Oxfordból meg Jefferson néven lesz a sajátos, mitikus és mégis konkrét faulkneri regényföldrajz középpontja. Faulkner meghatározó szerepet tulajdonít a múltnak, szülőföldnek és családnak, átöröklésnek és szokásoknak az emberi sors és jellem alakulásában. Ennek okán, bár minden regényének közvetlen, külső eseményei a maga korában, a húszas, harmincas évek Amerikájában játszódnak, minduntalan beleszövődnek a félmúlt és múlt eseményei, mintegy jelképes előtörténetét alkotva a jelenbeli történéseknek. Egyik korai regényében, a The Sound and Furyban (1929) -A hang és a téboly-, a főszereplők belső monológjaiból rakódnak egymásra és egymás mellé a különböző idő rétegek, hogy végül sokszoros áttétellel illeszkedjék össze belőlük egy valamikor nagy tekintélyű, előkelő déli ültetvényes család erkölcsi hanyatlásának és széthullásának története. Az Absalom, Absalom ótestamentumi komorságú tragédiája is három különböző elbeszélő egymást keresztező, időben ide-oda cikázó elbeszéléséből bontakozik ki. A The Hamlet (1940), The Town (1957) és The Mansion (1960) -A falu, A város, A kastély- c. kötetekből álló trilógiában, amelynek középpontjában a pénzsóvár, gátlástalan Snopesok feltörése áll. Faulkner pesszimizmusát, azt a meggyőződését, hogy az emberi gonoszság, a rossz ösztönök diadalmaskodnak szerte a világon, utolsó műveiben humanista-optimista árnyalatok és a humor derűje színezik át. Az Intruders in the Dust (1948) -Sírgyalázók- c. regényében a tervbe vett négerlincselést három fehér ember akadályozza meg, azt bizonyítva, hogy Faulkner a Dél egyik legégetőbb problémájának, a négerkérdésnek a megoldását a fehérek erkölcsi újjászületésében és ennek tettre váltásában látta.

A Requiem for a Nun (1951)-Rekviem egy apácáért- az emberi áldozatvállalás és szenvedés megtisztító, megtartó erejét hirdeti, akárcsak a Krisztus-legenda jelképrendszerét felhasználó háborúellenes A Fable (1954) -Legenda-. A Light in August (1932) -Megszületik augusztusban- a remény könyve. A gyilkossá váló és meglincselt néger vérű munkás és az ide-oda hányódó szerencsétlen leányanya gyermeke lesz talán az, aki majd megváltja, szebbé teszi azt a torz és bűnös világot, amely szüleit megnyomorította, elpusztította. Faulkner novellaművészetének csúcspontja a The Bear (1942) -A medve-, a természet és az ember viszonyának páratlan ábrázolása, és egyben F nyílt hitvallása a négerség mellett. Faulkner regény­ szerkesztése, az idő többszörös rétegzettsége, a barokkos, bonyolult mondatok hömpölygése, a grand guignol és ponyvaelemek gyakorisága, váltakozásuk finoman kimunkált belső monológokkal mély gondolatisággal Faulknert a XX: század egyik formateremtő művészévé avatja.


Válasz erre

Numerramar ( #46 ) 2012-08-06 19:23:12
Privát üzenet
1948 Irodalmi Nobel-díjasa

ELIOT, Thomas Stearns (St. Louis, Missouri, 1888.9. 26. - London, 1965. 1. 4.) amerikai származású angol költő, drámaíró, kritikus. Az irodalmi Nobel-díjat 1948-ban kapta "a modern költészet úttörőjeként nyújtott figyelemre méltó teljesítményéért" .

Tekintélyes új-angliai, bostoni puritán család sarja. Ősei még a XVII. sz.-ban hajóztak át Amerikába, és jelentős hatalomra és befolyásra tettek szert New Englandben. Apja gazdag gyáros és üzletember, anyja az irodalmi érdeklődésű és hajlamú Charlotte Stearns volt. A szigorú puritán hagyomány és az anyjától örökölt költői érzékenység szabta meg Eliot egész szellemi fejlődését. Később a Harvard egyetemen, ahol 1906-tól 1910-ig tanult, Santayana és I. Babbitt kultúrfilozófiája hatott rá. 1911-ben a párizsi Sorbonne-on, 1911-1914-ig újra a Harvardon hallgatott filozófiát. 1914-ben áttelepedett Angliába, és Oxfordban folytatta "tanulmányait. 1915-től Londonban, a Highgate Schoolban tanította a legkülönbözőbb tárgyakat: latint, matematikát, földrajzot, úszást, baseballt stb., majd egy ideig a Lloyd Bankban dolgozott tisztviselőként. 1917-•1919-ig az Egoist c. imagista folyóirat szerkesztésében segédkezett, 1922-ben megalapította és tizenhét éven át szerkesztette a Criterion c. irodalmi-kritikai folyóiratot. 1927-ben felvette a brit állampolgárságot és az anglikán vallást. 1935-től a Faber and Faber kiadó munkatársa, később igazgatója volt. Eliot új korszakot nyit a költészetben: a romantikus-lírai szemléletet elutasítva, a polgári értékrend felbomlásából eredő disszonáns életérzést, a széttört világ zűrzavarosságát, a modern kor, az ipari civilizáció kitermelte nagyvárosi életforma sivárságát és elidegenedettségét fejezi ki ironikus, a szubjektív líraiságot személytelenséggel helyettesítő, tudományos-filológiai utalásokkal zsúfolt, meghökkentő és élesen kirajzolt költői képeiben. Már első verseskötetei ennek az új költői eszménynek és szemléletnek a termékei, amely azután költői életművének csúcsában, a The Waste Land (1922) -A puszta ország- (Átokjöldje) c. nagyszabású költeményben testesül meg legtökéletesebben. A 433 sorból és öt szerkezeti egységből álló költemény egy ősi Grál-mondát dolgoz fel, helyesebben: vonatkoztat a jelenre, a Halász király terméketlenség-átkával sújtott kopár földről. A mű alaphangját a költő jelent elutasító, keserűen ironikus pesszimizmusa adja meg. Második nagy költői korszakát a vallásos téma és szemlélet eluralkodása jellemzi, elsősorban tartalmi, nem formai változást hozva. A földi, evilági élet képei továbbra is reménytelenséget, pesszimizmust sugallnak, de most előtérbe nyomulnak a hit, az isteni megváltásba vetett remény érzései, a vallásos víziók. E korszakának legjelentősebb alkotásai az emberi lélek bűnösségének felismerésétől az isteni kegyelem szükségességének felismerésében rejlő megtisztulásig ívelő útját ábrázoló Ash Wednesday (1927-1930) -Hamvazószerda- és a Four Quartets (1943) -Négy kvartett- Tulajdonképpen költészetéből sarjad ki Eliot drámaírói munkássága is. Feszült, tömör költői nyelve, az Erzsébet- és Jakab-kori dráma megújításának szándéka szükségszerűen vezeti a drámai költeményhez, majd a verses drámához, s a hithirdető hév, az 1929-1933-as nagy válság, majd a háború fenyegetésére kibontakozó emberi felelősségérzet csak sietteti és elmélyíti a folyamatot. A költő azonban mindvégig diadalmaskodik a drámaírón, a drámai konfliktust líra helyettesíti, s a történeti igazságnál Eliot fontosabbnak tartja az isteni igazságot. Ez bizonyítja a Becket Tamás canterburyi érsek mártíriumáról szóló Murder in the Cathedral -Gyilkosság a székesegyházban- c. drámája. Az Ibsen-drámák végzettel terhes, fojtó levegőjét árasztja a Family Reunion (1939) -Családi összejövetel- az arisztokrata család széthullásának társadalom kritikus rajza azonban a feleséggyilkos Harry vezeklésben való megtisztulásával és felmagasztalásával, vagyis az elioti megigazulás-tanok valóságra vetülésével antirealistává és irracionálissá torzul. A The Cocktail Party (1950)változat ugyanerre a témára. A háziasszony furcsa eltűnése kapcsán döbbennek rá a koktélparti résztvevői emberi kapcsolataik hazugságára és silányságára, illúzióik csalóka voltára. Eliot irodalomkritikai nézeteit - költői hitvallásával egybehangzóan - a romantika elutasítása.
Válasz erre

Numerramar ( #45 ) 2012-08-06 18:56:05
Privát üzenet
1947 Irodalmi Nobel-díjasa

GIDE, André (Párizs, 1869. 11.22. - Uo., 1951. 2.19.) francia regényíró, esszéista, kritikus és drámaíró. Az irodalmi Nobel-díjat 1947-ben kapta "az élet problémáit és körülményeit állhatatos igazságszeretettel és pszichológiai éleslátással feltáró irodalmi munkásságának nagy művészi jelentőségéért".

Protestáns családban született. Apja korán meghalt, anyjától szigorú, puritán nevelést kapott, amely minden természetes ösztönt igyekezett elfojtani. Felszabadítóan hatott rá az 1893-1894-ben tett észak-afrikai utazása. 1909-ben Schlumberger és Copeau társaságában megalapította a Nouvelle Revue Francaise c., nagy jelentőségű folyóiratot, és ettől kezdve komoly irodalomszervezői tevékenységet folytatott: 1913-ban ő fedezte fel- R. Martin du Gard-t. Utazásai hatására- 1925-1926 Fekete-Afrika - egyre inkább érdekelték a politikai kérdések. Az 1927-ben megjelent Voyage au Congo -Kongói
Utazás - és az 1928-as Le Retour du Tchad -Visszatérés a Csád tótól- c. útinaplóiban a gyarmatosítás ellen tiltakozott. Eleinte rokonszenvezett a népfrontpolitikával és a Szovjetekkel- de az 1936-os SZU-beli útjáról írt könyve, a Retour de U.R.S.S. (1936) -Utazásom a Szovjetunióban - elsősorban csalódottságának, ellenszenvének adott hangot. A második világháború idején részt vett a szellemi ellenállásban. Irodalmi munkásságát a szimbolisták körében kezdte, főként Mallarmé hatott rá. Első kötete, a Les Cahiers d'André Walter (1891) -André Walter írásai- még az aszketikus életszemlélet és a vallásos eksztázis jegyében született. A nagy fordulópont, az afrikai utazás hatását tükröző Les Nourritures terrestres (1897) -Földi táplálékok- már az életörömöt, a hedonista élvezeteket hirdeti. Minden sora lázadás a polgári nevelés képmutatása ellen. Olvasmányai - Dosztojevszkij, M. Barres -, a vitalista filozófia és főleg Nietzsche nyomán az egyéniség teljes felszabadításának útját keresi. Ám következő műve, a L'Immoraliste (1902) -Meztelen- c. regénye már bemutatja ezeknek az elveknek a fonákját is az individualista főhős életének csődjében. A La Porte étroite (1909) -A mennyország kapuja- c. regénye ismét csak más oldalról, de ugyanezt a válságot ábrázolja: azt sejteti, hogy az aszketikus föláldozás, a vallásos dogmák követése ugyanolyan ostobaság és ugyanolyan kétes értékű, mint a gátlástalan individualizmus. Éppen így a hazugságokból szőtt világot, a jó szándék és a bűnös megvalósulás közötti ellentmondást tárja fel a La Symphonie pastorale (1919) -Pásztorének-c. kisregénye is. Gide nevét leginkább azonban az öt évvel korábban írt regénye, a Les Caves du Vatican (1914) - A Vatikán pincéi; A Vatikán titka- tette ismertté. Azt vizsgálja, hogy meddig mehet el az ember a világ elleni lázadásban, milyen hatással van egy motiválatlan tett - "action gratuite" - a társadalom megingathatatlannak látszó mechanizmusára. Ez a mű tükrözi Gide jellegzetes műfaji kísérletezését is; elveti a hagyományos értelemben vett regényformát: "sotie"-nak, azaz bolondjátéknak nevezi több prózai alkotását, melyekben a pszichológiai regények hagyományos ok-okozat viszonyát felcseréli. Már ebben a műben is a regényelmélete foglalkoztatja az írót; ezt mutatják a regényről szóló fejtegetések a regényen belül. A regény elméleti kérdései a Les Faux Monnayeurs (1925) -Pénzhamisítók- c. regényében válnak központi problémává. Dosztojevszkij példájára, és felfedezettje, R. Martin du Gard tanácsára, az élet teljességének ábrázolására törekszik, ám az elmélet nemcsak a könyv író hősét akadályozza meg, hogy regényét megírja a "pénzhamisítókról, hanem Gide-et .is, hogy művéből, igazi hősök és jellemek híján - a kiváló realista részletek ellenére -, az élet teljességét valóban megragadó nagyregény legyen. Többé nem is vállalkozik ilyen kísérletre; a vallomások korszaka köszönt rá; önéletrajza, a Si le grain ne meurt (1924) -Ha a gabonamag el nem hal-kíméletlen őszinteséggel szól önmagával állandóan, vitázó, szélőségek közt, hányódó lényéről. Új, társadalmi kérdések iránt fogékony pályaszakaszának az afrikai útinapló mellett legjelentősebb szépirodalmi alkotása a Les Nouvelles Nourritures (1935) -Új táplálékok-amelynek fő hitvallása a társadalmi elkötelezettség. A felszabadulás után elsősorban mint kritikus és esszéíró jelentkezik. Naplói - Journal (1939, 1946, 1950) -, melyek végigkísérték életét; fontos kordokumentumok
Válasz erre

Numerramar ( #44 ) 2012-08-06 18:07:45
Privát üzenet
1946 Irodalmi Nobel-díjasa

HESSE

HESSE, Hermann (Calw, 1877.7.2. - Montagnola, 1962. 8. 9.) német regényíró és költő. Az irodalmi Nobel-díjat 1946-ban kapta "életművéért, amely egyre inkább elmélyült, mind merészebbé és impozánsabbá fejlődött a klasszikus humanista ideálokat ábrázolva, valamint stílusművészetéért".

Apja lelkész volt, és protestáns misszionáriusként Indiában is megfordult; Hessét is lelkésznek szánta, ő azonban tizenkét éves korától költő akart lenni. 1892-ben megszökött a teológiai tanulmányok elől, és Württembergben gimnáziumban folytatta iskoláit. Ezt is félbehagyva sokféle foglalkozással próbálkozott: volt kereskedőtanuló, mechanikus, majd könyvkereskedést nyitott 1899-ben Bázelban. Ekkor már verseskötetei is jelentek meg, s 1904-től szabad íróként élt Gaienhofenban, majd 1912-től Bernben. Az első világháború kitörésekor a háború ellen foglalt állást, amiért sokat támadták Németországban. 1923-ban felvette a svájci állampolgárságot, és haláláig, Svájcban élt. Első regénye a Peter Camenzind (1904); hőse álmodozó, aki a világ megismerése céljából hagyja el svájci szülőfaluját s járja be Európa nagyvárosait. Csalódik a civilizációban, s az élet értelmét a szeretetben találja meg; visszatér falujába, azt példázva, hogy szűkös vidéki környezetben is szép az élet annak, aki lélekben, érzelmekben gazdag. Ismét az ember és a világ diszharmóniája az alapmondandó az Unterm Rad (1906) [Kerék alatt] c. regényében. Regényhősei magányosak, akik a szerelemben vagy a házasságban sem képesek kivezető utat találni a társtalanságból: Gertrud (1910); Rosshalde (1914); Knulp (1915). A Demian (1919) Emil Sinelairje kamaszból érik felnőtté a regény folyamán. Az általánosan elfogadott életmód és erkölcs mögött felfedezve a bűnt és a durvaságot, az egyéniség magányos mélységeit keresi szintén, s felfedezi, hogy az ember igazi hivatása önmaga megtalálása. A Steppenwolf(1927) -Pusztai farkas- - Hesse leghíresebb regénye - Harry Haller feljegyzései formájában keresi az önmegismerés útját. A magányos intellektuel úgy érzi, két lélek él benne, egy jó és egy "farkas" démoni lelke, s e kettő viaskodása csaknem felőrli erejét. A bukástól az a felismerés menti meg, hogy az emberben sokféle erő, lehetőség rejtezik, s önerején múlik, mivé lesz. A Narziss und Goldmund (1930) -N. és G.- két, egymást kiegészítő férfi barát, az egyik az "apai", azaz gondolkodó, a másik az "anyai", azaz ösztönös és művészi alkat megtestesítője. Mindketten a társadalmon kívül élnek. A középkorban játszódó regény a hindu bölcsességet, a lemondást és szemlélődést jelöli meg követendő példaként. Művészete teljes fényben ragyog a Glasperlenspiel (1943) -Az üveggyöngy játék- c. utópikus, a mi korunk utáni időben játszódó regényében; főalakja a világ erkölcsi és civilizációs alacsonysága és tartalmatlan individualizmusa elől a tudomány és a szellemmel átitatott művészet tiszta világába, egy elképzelt világi "szerzetesrendbe" húzódik vissza, de az ebben az életformában rejlő csendes tragikumot, tipikus polgári humanista módon, a társadalom felé forduló nevelői tevékenységben próbálja feloldani. Főhőse elpusztul, mert a szellemi produkciók már nem elégítik ki, de a valóságba kilépve sem talál megoldást az élet elviselésére. A regény a polgári humanizmus egyik jelentős alkotása. Elbeszéléseiben, csakúgy mint regényeiben, sok a személyes, életrajzi elem, a gyermek és ifjúkori évekre való visszaemlékezés. Tájrajzai megkapóak. 1907-ben Diesseits -Földi élet-, a következő évben Nachbarn -Szomszédok- c. jelentek meg elbeszélései. 1918 és 1922 közt keletkezett novellái: Weg nach Innen -Út befelé- 1931-ben jelentek meg könyvalakban. E korszak novellahősei, a regényhősökhöz hasonlóan, jó és rossz, angyali és ördögi erők össze­ ütközését élik át lelkükben. Hesse a kései polgárság krónikása: a polgári értelmiség konfliktusának adnak hangot művei. -
Válasz erre

Numerramar ( #43 ) 2012-08-06 16:46:23
Privát üzenet
1945 Irodalmi Nobel-díjasa

MISTRAL, Gabriela (Godoy y Alcayaga, Lucila) (Vicuna, 1889: 4. 7. - Hempstead, New York, 1957. 1. 10.) chilei költőnő. Az Irodalmi Nobel-díjat 1945-ben kapta lírájának
magasröptű gondolatiságáért és érzelmi mélységéért, ;mi a költő nevét az egész Latin-Amerika szimbólumává tette".

Egyetemi tanulmányait Chilében és az USA-ban végezte. Tanári diplomát szerzett, s többek között a temucói gimnázium igazgatónője volt, .ahol a fiatal - P. Neruda útját egyengette. hazáját mint diplomata képviselte Spanyolországban, Portugáliában, Brazíliában, az USA-ban és Mexikóban. Ez utóbbi állomáshelyén tevékenyen részt vett a mexikói általános
Iskolakötelezettség reformjának kidolgozásában. A második világháború után az USA-ban élt, a New York-i Columbia egyetemen a latin-amerikai irodalom előadója volt. Első versei szerelmi tárgyúak. Önéletrajzi elemeket ismerhetünk föl a költeményeiben. Kiábrándultság, őszinteség nemesíti meg az egyszerű énekritmusban írt, már-már zenei fogantatású verseket. Mistral 1922 és 1954 között tökéletesíti, bővíti a spanyol nyelvű költészetben számára kiemelkedő helyet biztosító, a kiadások során egyre inkább érő, gazdagodó kötetét, a Desolaciónt (1922) -Vigasztalanság-. A perzselő szerelmet, az anyaság teljesületlen vágyát, az elhagyatottságot és reménytelenséget, a pőrére vetkőztetett emberi lélek valódi drámáját közvetítik Mistral minden formai bűvészkedéstől mentes versei. Mistral költészete a Tala (1938) -Torlasz- c. kötetben válik gondolatilag is elmélyültebbé, míg az 1954-es Lagar -Szőlőprés- c. kötet a költőnő hazájától távol írt "őszikéit" gyűjti egybe. Az öregség és halál­ tudat egyetemes emberi élményei szikáran és tömören fogalmazódnak újra a reménytelenség költőjének megszenvedett verseiben. Mistral munkássága a latin-amerikai költészet egyik
legélőbb öröksége.

Válasz erre

Numerramar ( #42 ) 2012-08-06 16:19:24
Privát üzenet
1944 Irodalmi Nobel-díjasa

JENSEN, Johannes Vilheim (Farsa, 1873. 1. 20. ­ Koppenhága, 1950. 11. 25.) dán költő, regényíró. Az 1944-es irodalmi Nobel-díjat 1945-ben kapta "ritka erejű költői képzeletéért és termékenységéért, mely széles körű szellemi érdeklődésén alapszik, és merész, friss stílusáért".

Apja állatorvos volt. Maga is orvostudományt tanult, zoológiát, botanikát, kémiát. Megélhetését már egyetemi tanulmányai közben írással biztosította, addig is, míg választania kellett irodalom és tudomány között, Tanulmányai meghatározták irodalmi pályafutását is. A századfordulón jelent meg első műve, mely egyben szépirodalmi munkásságának csúcspontja is, a Himmerlandshistorier (1898-1910) -Himmerlandi történetek-. Egy ideig újságíróskodott, bár egyetlen laphoz sem szegődött el állandó munkatársnak. Tudósítóként szinte az egész világot bejárta. Nietzsche erősen hatott munkásságára. Ifjúkori tanulmányai következtében a fejlődéselmélet volt a kedvenc témája, ezt akarta olvasóival megismertetni. Vágyálma volt a "világuralomra hivatott" germán faj diadala, a gót reneszánsz, a hősiesség reneszánsza. Den gotiske renaissance (1901) -A gót reneszánsz-. Elbeszéléseiben, regényeiben - a dánok "hamleti" magatartásával szemben - a tetterős, energikus magatartás­ formát dicsérte, elsősorban az angolszászokét. Felfogása szerint a történelem az erős emberek küzdelme a jobb élet elnyeréséért. Ezt az alapgondolatot tükrözik mind tanulmányai, mind szépirodalmi alkotásai. Kongens fald (1901) -A király bukása- c. regénye történelmi témát dolgoz fel a XVI. sz. Dániájából, azt példázva, hogy egy tehetetlen uralkodó miként okozhatja népe tragédiáját. 1908 és 1922 között hatkötetes regényében - Den lange rejse -A hosszú utazás -lényegében az emberiség történetét írja meg a jégkorszaktól a középkor végéig, Amerika felfedezéséig. Darwinizmuson alapuló történetszemléletét ebben a művében fejtette ki a legrészletesebben. Dikte [Versek] c. 1906-ban megjelentetett kötetével új formákat és színt honosított meg a dán költészetben, W. Whitman hatására meghonosítva a szabad verset hazája irodaimában. Munkássága utolsó szakaszában esszéköteteket írt, melyekben a természettudományt és történettudományt kapcsolta össze, biológiai és erkölcsi kérdéseket egybevetve. E kis terjedelmű esszéit "mítoszoknak" nevezte: Myter, 1-9. (1907-1945) -Mítoszok- Műfordítással is kísérletezett. Kiváló stiliszta volt, novellái stiláris remekművek. A századforduló dekadenciára hajlamos irodalmába új, friss hangot hozott, a tetterős emberek dicséretét. Mintegy húsz éven át - 1910-1930 között - Dánia vezető írójának számított.
Válasz erre

Numerramar ( #41 ) 2012-08-06 15:51:36
Privát üzenet
1939 Irodalmi Nobel-díjasa

SILLANPAA, Frans Eemil (Hameenkyrö, 1888. 9. 16. - Helsinki, 1964.6.3.) finn író. Az irodalmi Nobel-díjat 1939-ben kapta "hazája tájainak, természeti képeinek, parasztságának tömör s egyben aprólékosan finom ábrázolásáért".

Finn paraszti családból származott. Középiskoláinak elvégzése után a helsinki egyetem természettudományi karán tanult biológiát, kémiát; 1913-ban visszatért falujába. 1924-1926 között folyóirat-szerkesztő volt. Ez azonban sok idejét rabolta el a művészi munkától. 1930-tól jelentek meg írásai, melyek fokozatosan elismerést hoztak számára; 1936-ban pl. a helsinki egyetem díszdoktorává avatták, Silja c. regénye pedig 1939-ben meghozta számára a Nobel-díjat. Eredményes periódusa után magánéletének válsága, betegsége késztette hallgatásra. Első regénye, az Elama ja aurinko [Napsugaras élet] 1916-ban jelent meg; szerelmi történet. A Hurskas kurjuus (1919) [Jámbor szegénység] c. regényének hőse egy szegény zsellér, háttere az 1918-as polgárháború. A Hiltu ja Ragnar (1923) [H. és R.] költői szépségű lányalakja gazdag fiút szeret, aki elhagyja, s emiatt a tóba öli magát. Ugyancsak fiatalon hervad el Nuerona nukkunut (1931) [Silja] c. regényének hősnője is, rövid szerelmi boldogság után. Lassú haldoklása, betegségének utolsó hetei Sillanpa művészi ábrázolásának csúcsa. A lány haldoklása, s kint a természeten az érlelő nyár - ez az ellentét különös feszültséget ad a műnek, s egyértelműen az élet mellett tesz hitet. Silja halála azonban nem tragikus, inkább átmenet egy másik életbe, feloldódás a természetben. A Miehen tie (1932) [Egy férfi útja,] egy fiú férfivá válásának rajza. Poika eli elamaansa (1953) [Az ifjú élte életét] c. önéletrajzi írásában saját ifjúkorát eleveníti meg. Kevés cselekményű művei remek kis mozaikképekből tevődnek össze. A lélekrajz kiváló mestere. Alakjai ártatlanok, tiszták, akiket ösztöneik és a természet befolyásolnak.
Válasz erre

Numerramar ( #40 ) 2012-08-06 15:11:37
Privát üzenet
1938 Irodalmi Nobel-díjasa

BUCK, Pearl (Sydenstricker; Hillsboro, West Virginia 1892.6.26. - Danby, Vermont, 1973.3.3.) amerikai regényírónő. Az irodalmi Nobel-díjat 1938-ban kapta, "azért az értékes hozzájárulásért, amely a kínai paraszti élet ábrázolásával gazdagította az epikát, valamint mesteri életrajzaiért".

Misszionárius család gyermekeként született, pár hetes korától Kínában élt, előbb tanult meg kínaiul, mint az anyanyelvén. Középiskolái két utolsó évét Sanghajban végezte; tizenhét éves volt, amikor az amerikai Randolph Macon College-be került, ahol tudományos fokozatot szerzett, majd 1914-ben visszatért Kínába, és - két év megszakítással - húsz esztendőn át ott élt első férjével, aki szintén misszionárius volt. 1925-1926-ban csak azért utazott Amerikába, hogy a Master of Science akadémiai fokozatot is megszerezze a Cornell egyetemen. A regényírásnak végleg búcsút mondott de az ázsiai élet kérdései haláláig foglalkoztatták: ázsiai gyermekek nevelésére és oktatására szolgáló intézetek létrehozásán munkálkodott. Buck új terrénumot hódított meg a regényirodalom számára: a kínai paraszti élet patriarchális-feudális világát. Elsősorban a kínai asszony családban elfoglalt helyzete, kiszolgáltatott, keserű sorsa kelti fel írói érdeklődését és együtt­ érzését. Szinte valamennyi regényének főhőse a sorsát megadóan viselő kínai nő (The good Earth, 1931; Az édes anyaföld, ). Buck realista színekkel, tudatosan, sőt olykor már mesterségesen leegyszerűsített nyelven ábrázolja a kínai paraszti életet.
Válasz erre

Numerramar ( #39 ) 2012-08-06 14:24:59
Privát üzenet
1937 Irodalmi Nobel-díjasa


MARTIN DU GARD

MARTIN DU GARD, Roger (Neuilly-sur Seine, 1881. 3. 23. - Belléme, 1958. 8. 22.) francia regényíró. Az irodalmi Nobel-díjat 1937-ben kapta "a művészi erőért és az igazságszeretetért, amellyel A Thibault - család című regényciklusában korunk leglényegesebb problémáit és emberi konfliktusait ábrázolja".

Jómódú polgári családból származott, apja jó nevű párizsi ügyvéd volt. Iskoláit egy katolikus intézetben kezdte, majd 1899-től a Levéltárosi Főiskola hallgatója volt. Visszavonultan élt Clermont-ban, majd a bellérne-i birtokán, teljesen az alkotásnak szentelve magát. A megszállás éveit Nizzában és Lotban töltötte. - 1909-ben jelentkezik először a Devenir! [Boldogulni,] c. regényével, amely egy nagyra törő, de nem túlságosan tehetséges és ki tartó fiatal író félbemaradt pályájának története. Az igazi pályakezdést azonban az 1913-ban megjelenő Jean Barois [Egy lélek története] c. regénye jelenti. - A. Gide felfedezi a hagyományos regény írói eszközöket elvető, a század legfőbb problémáit megfogalmazó írót. A szokatlan formájú, párbeszédes jeleneteket, levélrészleteket, rendezői utasításokat, naplótöredékeket tartalmazó mű a Dreyfus-per korának, a századelő válságának nagy regénye, a világnézeti remények és csalódások hű tükre, egy vallástól elforduló és a tudományban egy ideig támaszt találó fiatalember fejlődésének, elbizonytalanodásának, majd szellemi csődjének története. 1920 tavaszán, vidéki elzárkózottságban, óriási dokumentációs anyag felhasználásával fog hozzá életműve legnagyobb jelentőségű darabjához, a Les Thibault (1922-1940) [A Thibault-család,] c. regényciklusához. Ebben a műben, amelyen húszévi munkával, aszketikus hivatástudattal dolgozik, két család, a katolikus Thibault-k és a protestáns Fontaninek élettörténetének megrajzolásával tolsztoji teljességű képet kíván adni az első világháborút megelőző évek katasztrófát sejtető világáról, a polgári osztály válságáról, hanyatlásáról. A konzervatív nagypolgár Oscar Thibault-val szemben álló új nemzedék lehetőségeit a két főszereplő, a két testvér, Jacques és Antoine jeleníti meg. Jacques útja az egyszerűbb és egyenes vonalúbb. Alakjában Du Gard megragadó kamaszportrét rajzol, akinek sorsa az egyéni lázadástól a hivatásos forradalmári tevékenységig vezet. Antoine bonyolultabb úton jut el ugyanide: látszólag kiegyensúlyozott, rendezett életű polgár, szűk látókörű elégedettségének felismerése vezeti rá az individualista morál megtagadására. A két testvér halálával az író érzékeltetni tudja, hogy egy egész világ roppan össze 1914 nyarán, s a két sors szintézise vezethet valamikor egy új társadalomhoz. A regényciklus első hat kötete franciául 1922 és 1929 között jelent meg; a folytatásra 1936-ig kellett várni, de éppen a hosszú érlelés és az új háború veszélye eredményezte, hogy a L' Elé 1914 [1914 nyara, 1936]c. kötetben az ábrázolás sokoldalúsága, a magánélet és a kor problémák összeszövődése a legművészibb teljességet érte el. A műre a tolsztoji módszer mellett a dosztojevszkiji mélységű lélekábrázolás is jellemző. 1933-ban jelent meg a Vielle France (magyarul, általános érvényű mondanivalójának kifejezésére, Du Gard engedélyével, Vén Európa c. jelent meg, legutóbb azonban: Vén Franciaország, címmel. A regény egy francia falu mindennapi életének dokumentatív erejű megjelenítésével mond ítéletet a csődbe jutott polgári társadalom fölött, amely a falu erkölcsi világát is lezüllesztette. Élete utolsó éveiben Souvenirs de colonel de Maumort [Maumort ezredes naplója] c. újabb regénycikluson
dolgozott; ezt azonban már nem tudta befejezni. Végrendelete szerint befejezetlen regényét, naplóját és egyéb irodalmi hagyatékát a Bibliothéque Nationale-ban őrzik, és csak az író halála után harminc évvel publikálhatók.

Válasz erre

Numerramar ( #38 ) 2012-08-06 13:52:18
Privát üzenet
1936 Irodalmi Nobel-díjasa

O'NEILL, Eugene Gladstone (New York, N. Y., 1888. 10.16. - Boston, Massachusetts, 1953. 11.27.) amerikai drámaíró. Az irodalmi Nobel-díjat 1936-ban kapta "az élet igazságával és szenvedélyes érzelmekkel teli drámai műveiért, amelyek tragédia-felfogását tükrözik".

O'NEILL

Apja, az Írországból bevándorolt James Neill korának egyik legnépszerűbb színésze volt, de elzüllött; anyja szintén színésznő volt. Az író állandó vándorlásban telt keserű gyermek- és ifjúkora felfogásában meghatározó szerepet játszott. O'Neill különböző katolikus iskolákban nevelkedett, 1906-ban beiratkozott a princetoni egyetemre, de egy év múlva abbahagyta tanulmányait és megnősült. Rövid hivatalnokoskodás után fölcsapott aranyásónak. Hondurasba hajózott, ahonnan arany helyett maláriával tért haza. Ezután apja társulatában volt segédszínész, majd elszegődött egy Argentína és Afrika közt közlekedő tehergőzösre. Beteges, gyönge fizikuma azonban nem bírta a nehéz munkát: tbc-ben megbetegedett, és hónapokra szanatóriumba került. Ott fordult figyelme az irodalom, főleg a dráma felé, s maga is megpróbálkozott a drámaírással: számos egyfelvonásost és két hosszabb lélegzetű drámát írt, melyek gyengéik ellenére már bizonyították írójuk tehetséget. Felépülése után, 1914-ben beiratkozott a Harvard egyetemen P. Baker professzor drámaíró stúdiójába, ahol azonban már nem sok újat tanult. 1915-ben a kommersz színház egyeduralma ellen harcoló Washington Square Players és Provincetown nevű műkedvelő társulathoz csatlakozott: ott mutatták be első darabjait. New Yorkba költözött, kapcsolatba került a munkásmozgalommal, de anarchizmura hajló természete elutasította a végleges elkötelezettség gondolatát. Szenvedélyes nyugtalanság űzte egész életében, háromszor nősült, folyton változtatta lakhelyét, s időről időre az ital is hatalmába kerítette. Megszállottan dolgozott, s bár hírnév és elismerés övezte, alapvető pesszimizmusa mind jobban elhatalmasodott, egyre reménytelenebbül kutatott az élet értelme, az embert megtartó erők után. Fiatalkori egyfelvonásosait szinte kivétel nélkül tengerészéletének élményei ihletik, s már ezekben feltűnik O'Neill témavilágának alapmotívuma: az elhibázott, jóvátehetetlenül félresiklott élet tragikuma. Első, teljes estét betöltő drámája, a Beyond the Horizon (1920) [Túl a látóhatáron] a két Mayo testvér felcserélt sorsában ábrázolja, milyen tragédiákat okoz, ha az ember más életre kényszerül, mint amire egyénisége, alkata képessé teszi. Az expresszionista drámatechnikát alkalmazza O'Neill két következő: The Emperor Jones (1920) [Jones császár] és The Hairy Ape (1922) [A szőrös majom] c. darabja. Megint új stílus, nyers naturalizmus jellemzi Desire under the Elms (1924) [Vágy a szilfák alatt] c., a görög sorstragédiák iszonyatát idéző parasztdrámáját, amely a Phaedra-téma puritán farmerkörnyezetbe ültetésévei a vagyonszerzés és a boldogság utáni vágy feloldhatatlan ellentétét ábrázolja. Visszakanyarodás a freudi lélektan, a neurózisok pszichológiájának útjára, a valóságos dialógusok és belső monológok és félreszólások sínpárján futó, technikájában Joyce Ulyssesére emlékeztető kilencfelvonásos Strange Interlude (1927) [Különös közjáték]. A hazug házasságban élő s a boldogság utolsó lehetőségét is elmulasztó Nina reménytelen sorsában O'Neill legsajátabb tematikája ölt művészi formát. Életművének csúcsa a Mourning Becomes Electra (1931) [Amerikai Elektra - Négy dráma] c., tizenhárom felvonásra oszló nagy drámai trilógia. A görög mitológia egyik legszörnyűbb átkával sújtott Atridák végzetét hordozza magában az új-angliai puritán­ arisztokrata Mannon család. Az ógörög isteni végzet O'Neill -nál Freud és Jung értelmében vett mélylélektani végzetté lesz; míg amaz emberfeletti tragédiahősökre sújtott, ez eltorzult, beteg lelkű neurotikusokban vesz elégtételt az ősök bűneiért. Legérettebb alkotásai közé tartozik a klasszikus hármasegység szabályain épülő The Iceman Cometh (1939) [Eljő a jeges-Nem félünk a farkastól. Modern amerikai drámák]. A dráma az Éjjeli menedékhely amerikai párja, a New York-i kültelki kocsma zátonyára vetett egzisztenciális és testi-lelki hajótörötteivel. Ábránd és valóság egymást tagadása a témája az önéletrajzi elemeket hordozó A Moon for Misbegottennek (1943) [Boldogtalan hold - Négy dráma]. A gyöngédsége és tisztasága megcsúfolásától félő, s ezért magát még durva környezeténél is rosszabbnak hazudó szűz Josie végül is örökre foglya marad a magára kényszerített szerepnek. Az életmű és egyben O'Neill tragikus szemléletének kulcsa a drámai önélet­ rajznak is beillő, megrázó erejű Long Day's Journey into Night (1939-1941) [Utazás az éjszakába - Négy dráma], ez a "vérrel és könnyel írt" vallomás az O'Neill-család tragédiájáról. Az Utazás az éjszakába az író tragikus alapélménye az életről: a múltban elhibázott élet jóvátehetetlen, az emberi kapcsolatok szétfoszló pókfonalak, az ember megválthatatlan. Pesszimizmusa mégis katartikus és felemelő, mert az emberi nagyság, igaz emberi értékek fájdalmas és végzetszerű pusztulását fejezi ki.
Válasz erre

Numerramar ( #37 ) 2012-08-06 12:59:48
Privát üzenet
1934 Irodalmi Nobel-díjasa

PIRANDELLO

PIRANDELLO, Luigi (Girgenti, ma: Agrigento, 1867.6.28.­ Róma, 1936. 12. 10.) olasz drámaíró, elbeszélő és költő. Az irodalmi Nobel-díjat 1934-ben kapta "a dráma és a színpadi művészet bátor és ötletes megújításáért".

Szülei családi vállalkozásban, kisipari szinten kénbányászattal és kereskedéssel foglalkoztak. Iskoláit Girgentiben és Palermóban végezte, majd a római egyetemen és Bonnban folytatott irodalomtörténeti, filozófiai tanulmányokat. Kezdetben a nyelvészet vonzotta: disszertációját szülővárosának nyelvjárási sajátosságairól írta. 1891-ben kapta meg diplomáját, s ezt követően egy évig lektor volt Bonnban, de egészségi okok miatt kénytelen volt hazatérni. Rómában telepedett le. 1894-ben feleségül vette apja üzlettársának lányát, Maria Portulanót, aki elmebetegsége következtében több mint húsz éven át kín- szenvedéssé tette Pirandello magánéletét. Pirandello a római Instituto Superiore di Magistero tanítóképző tanáraként működött 1917 és 1925 között; csak ezután vált független színpadi íróvá. Önálló társulatot szervezett, a Teatro d'Arte di Romát, amely világjáró stagioneként hazánkba is ellátogatott. Pirandello 1924-ben belépett a fasiszta pártba; ennek eredményeképpen a Királyi Akadémia tagjává választották, s a sokáig háttérbe szorított író hivatalosan is az első számú olasz íróvá vált. Pirandello kapcsolata a fasiszta párttal azonban nagyon hamar megszakadt. Gyanús lett, különösen azután, hogy drámái az akkori Szovjetunióban sorban megjelentek. Magányosan, kiábrándultan halt meg. Utolsó kívánsága szerint hamvait Agrigentóba szállították, s temetésén senki sem vehetett részt. Pirandello irodalmi pályáját költeményekkel kezdte, a századfordulói "alkonyi" költészet hatása alatt. Első kötete, a Mal giocondo (1889 - Gondtalan betegség azonban már groteszkebb, mint kortársainak borongós lírája. Első novelláskötete, az Amori senza amore (1894Szerelem nélküli szerelmek) és a L' esclusa (1901-1903 A kitaszított) , 1966 c. regény is a sajátos pirandellói téma jelentkezését mutatják. A szicíliai környezetben kíméletlen erkölcsi drámák robbantják szét a korábban megingathatatlannak hitt világ korlátait. Pirandello- elsősorban a szicíliai verista iskola, Verga és De Roberto hagyományain felnőtt - prózája az etikai-társadalmi komolyságban, a világlátás mélységében különbözik a kortársak lapos naturalizmusától. Viszonylagos sikert azonban csak Pirandello második regénye, az Il fu Mattia Pascal (1904 - Mattia Pascal két élete) hozott. Groteszk történet a személyiség és a környezet egymást determináló viszonyáról és arról, hogy a magányosság semmiképpen sem szüntethető meg. Pirandello további regényei, a szicíliai parasztfelkelés történetét elemző I vecchi e giovani (1913) Öregek és fiatalok) kivételével, amely elsősorban a társadalmi konfliktusok vizsgálatában hatol előre, egyre mélyebben kutatják az ember kifejezhetetlenségének - elidegenedésének - személyiséget torzító titkait. A Suo marito (Foglalkozása, férj 1911) és a Si gira ... (Forog a film 1916) című regények közül különösen az utóbbi igen jelentős; az irodalom első nagy hatású reagálása az új művészetre. Első két jelentősebb drámáját még szicíliai tájnyelven írta, a Lumie di Sicilia (Szicília gyümölcse 1910) és a Liolá (1916), majd a novelláiban megírt történeteit fordítja a színpad nyelvére. Az Il berretto a sonagli (A csörgősipka l917) és a L'uomo, la bestia e la virtu (Ember, állat, erény1919) talán első korszakának legkiemelkedőbb alkotásai. A Bracco nyomán indult "teatro grotesco" (groteszk színház) abszurd fordulatai, féktelen játékossága és pesszimista világlátása jelentkeznek e korai darabokban, amelyek a még 1908-ban megfogalmazott L'umorismo (A humorizmus) c. esszében felállított "ellentét érzése" tételének megfelelően, az ellentmondások analitikus vizsgálatára törekszenek. 1921 a fordulat éve Pirandello pályáján: rövid egymásutánban színpadra s a szenvedélyes viták középpontjába kerül a Sei personaggi in cerca d'autore (Hat szereplő szerzőt keres, 1962) és az Enrico IV. (IV. Henrik)Az ember és a felvett szerep, az arc és álarc problémáját, a kettő fel­
cserélhetőségét - s ezzel: az igazi egyéniség eltűnését, önmagunk közölhetetlenségét - állítja Pirandello színpadra, amely formailag is tükrözi a klasszikus normák hitelvesztését, a szórakoztató színpad és a gondolati dráma formai követelményeinek összeegyeztethetetlenségét. A világhír szárnyára kapott Pirandello gyors egymásutánban írja ugyan a műveket, de kiemelkedő dráma ebben a korszakban talán csak a szokatlanul lírai L'uomo dalflore in bocca (Egy ember, aki virágot hord a szájában 1923, a commedia dell'arte hagyományaira épülő Questa sera si recita a soggetto (Ma este rögtönözve játszunk1930) s az illúzió és valóság utolsó nagy összeütközése, a Sogno ma forse no (Álom, de talán mégsem 1936). Igaz, Pirandello korszakának drámái elsősorban csak színpadon élnek, hiszen a szerző nemcsak írójuk volt e műveknek, hanem rendezőjük is, és a végső formájukat csak a rendezés során kapták meg. Pirandello hatása a modern színpadra szinte felmérhetetlen, egyaránt ősének tekinti a brechti epikus színház és a legújabb antiszínház sok válfaja.

Magyarul: Színművek és novellák (1962); A kitaszított ­ Elbeszélések (1966); Mattia Pascal két élete - Elbeszélések (1975).
Válasz erre

Numerramar ( #36 ) 2012-03-02 15:24:26
Privát üzenet
1933 Irodalmi Nobel-díjasa


BUNYIN, Ivan Alekszejevics (Voronyezs, 1870. 10. 22. - Párizs, 1953. 11. 8.) orosz regényíró, elbeszélő és költő. Az irodalmi Nobel-díjat 1933-ban kapta, "azért a magasrendű művésziségért, amellyel a klasszikus orosz prózaköltészeti hagyományokat tovább folytatta".

Elszegényedett dzsentricsaládból származott, falusi környezetben nőtt fel. 1889-ben tisztviselő lett, majd újságíró. Már első elbeszéléseit és költeményeit általános elismerés fogadta, megkapta az akadémiai Puskin-díjat. Sokat utazott, főként Észak-Afrikában, KisÁzsiában és Indiában. Bár egy időben közel állt Gorkijhoz és a demokratikus szellemű írói körökhöz, a nagy októberi szocialista forradalmat ellenségesen fogadta, 1920-ban Franciaországba emigrált. A Nobel-díj odaítélésében elismert művészete mellett az is szerepet játszott, hogy a szovjet emigránst kívánták kitüntetni. A második világháború idején azonban hazája győzelmét kívánta, vissza­ utasította a német megszállók együttműködési ajánlatait. Írói pályáját versírással kezdte, első kötete a Versek Jellemző rá az emberi érzésvilág és természet közötti kapcsolatteremtés, de lírai hősét magányosnak, reményét vesztettnek ábrázolja. Elbeszéléseiben és regényeiben is lírai hatásokra törekszik, írásait gyakran nevezik prózai költeményeknek. Első elbeszéléseiben szomorkás, elégikus hangon a pusztuló orosz nemesség és falu életét ábrázolja; a régi életmód hanyatlása - szerinte - az egész világ pusztulását sejteti. A Falu, 1965 című., nagyobb lélegzetű írásában egy jellegzetes orosz falu történetét mondja el a századforduló és az első orosz forradalom éveiben, bőven alkalmazva könyörtelen, naturalista színeket. A -Szárazvölgy című kisregénye egy erkölcsileg-anyagilag széthulló nemesi család krónikája. A San Franciscó-i úr című elbeszélése a nyugati civilizáció és gyarmatosítás szatírája. Az emigrációban írott legjobb munkáiban gyermekkori emlékeibe zárkózott, és megírta önéletrajzát: Arszenyev élete, amelyben nagy művészettel ábrázolta ifjúkorát, írói kibontakozásának, első nagy szerelmének történetét. Művészete egyre inkább kifinomul, lecsiszolja írásait, prózaverseit, csupán egy-két témát variál, főként a férfi és nő kölcsönös meg nem értésének motívumát, a fellobbanó szerelem gyors elhamvadását. A szerelem szentsége című kisregénye az álmodozás és valóság ellentétét elviselni képtelen fiatalember tragikus öngyilkosságát mutatja be. Halála előtt megírta szubjektív hangú visszaemlékezéseit. Bunyin a kispróza kivételes művésze volt: tömörsége, tudatos szerkesztése, belső ritmusa Turgenyev és Csehov kiváló örökösévé, a klasszikus orosz próza egyik nagy mesterévé emeli.

Válasz erre

Numerramar ( #35 ) 2012-03-02 15:07:25
Privát üzenet
1932 Irodalmi Nobel-díjasa

GALSWORTHY, John (John Sinjohn; Coombe Warren, Surrey, 1867. 8. 14. - London, 1933. 1. 31.) angol regény- és drámaíró. Az irodalmi Nobel-díjat 1932-ben kapta "az ábrázolás nemes előkelőségéért, amely a Forsyte Sagában éri el csúcspontját".

Gazdag nagypolgári család sarja; apja hírneves ügyvéd volt, és Galsworthy maga is jogi pályára készült. Tanulmányait Harrow-ban és Oxfordban végezte, meg is szerezte az ügyvédi oklevelet, de - egy rövid kezdeti időt kivéve - soha nem praktizált. Életének, pályájának alakulásában három esemény játszott döntő szerepet: találkozása későbbi feleségével, Ada Galsworthyvel 1891-ben, és egész életén át tartó szerelme iránta; a rádöbbentette a szociális igazságtalanságokra, és az első világháború iszonyata, amely egész életére a béke harcosává és szószólójává tette. Nevéhez fűződik a PEN Club megalapítása; ő volt első elnöke is. Sokat utazott, bejárta szinte az egész világot. Felesége ösztönzésére kezdett írni harmincéves korában de első európai és távol-keleti utazásainak élményeiből táplálkozó írásai kevéssé sikerültek. A szigeti képmutatók, című regényében tűnik föl először az ironikus-kritikai szemlélet, amely Galsworhyt-t az angol felsőbb közép osztály éles szemű krónikásává teszi, és a Forsyte Sagában megteremti a Viktória királynő uralkodásától az első világháborút követő lázas-válságos évekig terjedő korszak angol burzsoáziájának máig legteljesebb, hiteles tablóját. A három nagy regényen kívül több kisebb közjátékot magába foglaló hatalmas regényciklus első kötete, -A vagyon ura, 1906-ban jelent meg. (A teljes Forsyte Saga magyarul: 1943.) A halála után A fejezet vége című újabb, a Forsyte-ok történetéhez már csak lazán vagy szinte nem is kapcsolódó köteteket fogtak össze, s így a hatalmas családregény háromszoros nagy ciklussá terebélyesedett. A skandináv hősi eposzokra utaló cím világosan jelzi írójának szándékát, de szemléletét is: Galsworthyt az általa kiválasztott és belülről ismert réteg, az angol burzsoázia dicsőségét és hanyatlását kívánta ábrázolni. Művének középpontjában a "tulajdonosi szemlélet" áll; ennek megtestesítője az egész regényfolyam uralkodó figurája, a "vagyon ura", Soames Forsyte. Soames mindent a vagyon, a tulajdon viszonylatában még a szerelem, szépség, művészet is vagyontárgy vagy üzleti érték formáját ölti a számára. Vele szemben Jolyon Forsyte képviseli a burzsoázia nemesebb törekvéseit; a manni művész-polgár egyik típusa Ő, s a burzsoá értékrend törvényei szerint ki is taszíttatik, amint érvényt akar szerezni ezeknek a törekvéseknek. Alakját sok öniróniával, gyöngéd fanyarsággal rajzolja meg Galsworthy Nem nehéz benne fölfedezni saját arcmásának vonásait. A hagyományos XIX. sz.-i regényforma művelője: epikus szélességben, szigorú időrend és logikai összefüggések szerint hömpölyögteti előre a cselekményt, remek kompozíciós készséggel építi fel regényvilágát, biztos kézzel mozgatja és vezérli a hatalmas szereplőgárdát. Mestere a környezetrajznak is, társadalomkritikája a húszas években elerőtlenedik, az erkölcsi lázadás helyét a világ megváltoztathatatlanságába való beletörődés foglalja el; a Forsyte Saga első köteteinek ironikus­ kritikai hangja érzelgős együttérzésbe vált át. Ifjúkorának szociális érzékenysége, igazságkeresése legerősebben drámáiban nyilvánul meg: tizenegy-néhány színpadi műve korának legégetőbb társadalmi-erkölcsi kérdéseit feszegeti, kiváltva a jobboldal heves támadásait
Válasz erre

Numerramar ( #34 ) 2012-03-02 14:47:58
Privát üzenet
1931 Irodalmi Nobel-díjasa

KARLFELDT, Erik Axel (Karlbo, 1864. 7. 20. - Stockholm, 1931. 4. 8.) svéd költő. Az irodalmi Nobel-díjat 1931-ben, halála után kapta "költői életművéért" .

Bányászcsaládból származott. Az uppsalai egyetemre járt, tanulmányait többször megszakította, végül tanár, majd könyvtáros lett Stockholmban. 1904-ben beválasztották a Svéd Királyi Akadémia tizennyolc halhatatlana közé. 1907 -től volt tagja a Nobel-díj Bizottságnak, 1912-től az Akadémia főtitkára. 1917-ben az uppsalai egyetem díszdoktorrá avatta, ez volt az egyetlen kitüntetés, amelyet elfogadott. A Nobel-díjat háromszor utasította el. Hat verseskötete jelent meg. Költészete a népköltészeten alapul, s a paraszti élettel foglalkozik. Kezdetben népies hangon szólalt meg, táj- és szerelmi líráját áthatották az északsvéd parasztság hagyományai, dalai. Számos versét megzenésítették. S. Lagerlöf és -V. Heidenstam hatására teremtette meg lírai hősét, Fridolint, a parasztsághoz visszatérő tanult parasztfiút, és e hatás jegyében ábrázolta a svéd történelmi hátteret is. De elsősorban saját stilizált önarcképét festette meg a parasztokkal és tudósokkal egyaránt szót értő Fridolin alakjában.
Válasz erre

Numerramar ( #33 ) 2012-03-02 14:34:03
Privát üzenet
1930 Irodalmi Nobel-díjasa

LEWIS, (Harry) Sinclair (Sauk Centre, Minnesota, 1885.2.7. - Róma, 1951. 1. 10.) amerikai regényíró. Az irodalmi Nobel-díjat 1930-ban kapta "erőteljes és eleven, humorban gazdag és a típusalkotásban különösen kiváló ábrázoló művészetéért" .

Értelmiségi családból származott; apja egy közép-nyugati kisváros orvosa volt. A Yale egyetem elvégzése után újságíró lett és újságkiadói, lektori munkát végzett, majd J. Londonhoz szegődött titkárnak. A szocialista eszmékért lelkesedett, és U. Sinclair utópista-szocialista telepén önként vállalta a fűtő teendőit. Nem követte az "elveszett nemzedék" íróit Európába, csak a második világháború után vett Firenze mellett házat, s ott élt utolsó éveiben. Kora egyik legtermékenyebb regényírója volt, aki huszonkét regényében szinte a szociográfus hűségével térképezte fel az amerikai középrétegek, mindenek­ előtt a beérkezett, jómódú polgárság életét, szokásait, intézményeit. Az újságíró mindvégig jelen van műveiben: a helyzetek és alakok lényeges és tipikus társadalmi vonásainak felismerése és megragadása jellemzi; nem elmélyült lélekrajzra törekszik, hanem a társadalmi jelenségek dokumentatív, érzékletes ábrázolására. A beszélt nyelv árnyalatait kitűnően alkalmazó, ironikus, közérthető stílusa is az újságírás iskolájában formálódott. Lewis tisztán látta és ábrázolta az amerikai átlagember romlását, a pionírerények kipusztulását, de a változtatás forradalmi szándéka hiányzott belőle, csupán a jelenségek hiteles rögzítésére törekedett. Első művei visszhang nélkül maradtak. Harmincöt éves volt, mikor -A Főutca, című regénye meghozta számára a sikert, és egyben az önelégült, bigott polgárság felháborodását. A szatirikus társadalomrajz a következő, Babbitt című regényében válik átütő erejűvé. George F. Babbitt telekügynök neve fogalommá vált: a korszak amerikai társadalmát jellemző embertípus, az amerikai nyárspolgár fogalmává. Az Arrowsmith is a "babbittizmus" ellen emeli fel szavát, de itt már pozitív eszményt szegez vele szembe Lewis az emberi élet önzetlen szolgálatát hivatásának tekintő, puritán gondolkodású és tisztaszívű orvosban. A csípősen mulatságos A prédikátorban, újra negatív hős, egy szemforgató csaló és szoknyapecér vándorprédikátor karrierjében ábrázolja az amerikai élet egy jellegzetes vetületét, a tömegek ostoba hiszékenységét meglovagoló, azon élősködő tömérdek szekta és különféle egyház szélhámosságát, vallással üzletelését. Nagy szatirikus korszakának utolsó, már gyengébb műve, a Dodsworth -és a Sam Dodsworth Európában, az amerikai és európai életforma konfrontációjának jamesi témáját dolgozza fel. A harmincas években társadalomszemlélete elsekélyesedik, szentimentális-szirupos érzelgősség szívódik műveibe, de a nácizmus németországi győzelme, a fasizmus veszélye visszaadja régi éleslátását : Ez nálunk lehetetlen című regényében meggyőzően bizonyítja, hogy az USA-ban is létrejöhet fasiszta diktatúra, hiszen minden feltétele és lehetősége adott. Utolsó korszakából két regénye említésre méltó: a házasság intézményét és problémáját feszegető a -Férjek és feleségek, és a Királyi vér.
Válasz erre

Numerramar ( #32 ) 2012-03-02 14:14:35
Privát üzenet
1929 Irodalmi Nobel-díjasa

MANN, Thomas (Lübeck, 1875.6.6. - Zürich, 1955.8.12.) német író. Az irodalmi Nobel-díjat 1929-ben kapta, "főleg nagy regényéért, A Buddenbrook - ház -ért, mely a kortárs irodalom klasszikus alkotása".

Régi patríciuscsaládból született. 1893-ban Münchenben egy biztosítótársaságnál gyakornokoskodott, és előadásokat hallgatott az egyetemen. 1895-1897-ben fivérével, Heinrich Mann-nal együtt Olaszországban élt. Első regényének, A Buddenbrook-háznak nagy sikere után csak irodalommal foglalkozott. A fasizmus elől Svájcba, majd 1938-ban az USA-ba emigrált. Mann 1952-ben visszatelepedett Svájcba, a Zürich melletti Kilchbergbe. Zürichben halt meg. A XX. sz.-i európai irodalom egyik legnagyobb regényírója, a kritikai realizmus hagyományainak kiteljesítője, a polgári humanizmus egyik utolsó kiemelkedő képviselője. Mann első alkotó korszakának problematikája, amely novellák egész sorában jut kifejezésre -Friedemann úr, a törpe;-A pojáca;- Tobias Mindernickel - A ruhásszekrény; Tristan ;- Út a temetőhöz;- Tonio Kröger. A művész és a polgár viszonya, a szellem emberének helye a hanyatlásnak indult polgári társadalomban. A polgár-művész problematika legátfogóbb és legrendszeresebb kifejtése -A Buddenbrook-ház. A fejlődés biológiai törvényszerűsége, hogy minden születik, fejlődik, eléri csúcspontját, hanyatlik és meghal. A német naturalizmusnak ezt a társadalmi jelenségekre vonatkoztatott tételét alkalmazta Mann a XIX. sz.-i német polgárságra, s érvényességét egy konkrét család, a Buddenbrookok történetén igazolja. Az első rész a családot a cégalapító családfő idejében, 1835-ben, a virágzás korszakában mutatja be. A hanyatlás a második nemzedékkel kezdődik meg, hogy a harmadik generáció életében a teljes széthulláshoz vezessen. A regény tulajdonképpeni hőse az unoka, Thomas Buddnbrook, akinek cégfőnöksége látszólag a csúcspontot jelenti a család történetében, ugyanakkor a régi patricius-polgárság utolsó győzelmét a feltörő újburzsoázia fölött. Valójában azonban Thomas már nem "egészséges" - a szó jó polgári értelmében -, hanem önmagában és foglalkozásában kételkedő, problémákkal viaskodó, a látszat mindenáron való. fenntartásába beleroppanó gyenge ember, akit csupán akaratának végső megfeszítésével tud ideig-óráig úrrá lenni a pusztulásba húzó erők fölött. A degenerálódás, a polgárnak művésszé "fajulása" fiánál lesz teljes: a zene halálos levegőjében élő s a gyakorlati életre tökéletesen képtelen Hannónál, akinek korai halála örökre lezárja a Buddenbrookok családi krónikáját. -

A következő regény, a -Királyi fenség, írója szerint "regényformában írt vígjáték", amely mondanivalóját könnyű, szórakoztató mesébe burkolja. Klaus Heinrich herceg és az amerikai milliomoslány szerelmének és boldog házasságának operettszerű története kapcsán Mann. kísérletet tesz egyén és közösség, individualizmus és kollektivizmus, arisztokratizmus és morális értelemben vett demokrácia kompromisszumba békítésére. A Halál Velencében, című novella a művészkomplexumnak a lezárás igényével fellépő feldolgozása. A hős ­ Gustav Aschenbach - személyében újra a művész áll előttünk, aki azonban túljutott már az öncélú esztétizálás és a mindent megértő, mindent megbocsátó pszichologizmus állapotán; moralista íróvá formálódott, akinek jelszava "az elegáns önuralom, amely a belső korhadást ... eltakarja a világ szeme elől ... " Azonban Aschenbach természetellenes szerelme és halála, amely egyben a novella végkifejlete is, végül az "elegáns önuralom" morális álláspontjának tarthatatlanságát leplezi le. A Varázshegy című, mélyen szimbolikus tartalmú regényben Mann a német irodalom klasszikus műfajának, a fejlődésregénynek (Entwicklungsroman) hagyományait folytatja. Ennek megfelelően a regény nem egyéb, mint az "egyszerű és középszerű" hős, Hans Castorp belső fejlődésének rajza, aki a sík vidékről, az egészségesek világából háromhetes látogatásra érkezett a svájci szanatóriumba, ám a Varázshegy halálos bűvöletének áldozatául esve, hét évre a szanatórium lakója lett. Castorp egyéniségét a Varázshegy felfokozott környezetében nyert tapasztalatok, intellektuális élmények formálják. A háború előtti Európa különböző ideológiái kelnek harcra a hős lelkéért: szinte enciklopédikus teljességgel vonul fel minden olyan szellemi áramlat, amely megérinthette a századelő polgári értelmiségét. A következő években Mann műveit az európai fasizmus ellen folytatott küzdelem ihleti. Ez új inspirációnak a terméke a Mario és a varázsló, című novella, mely a fasizmus gonosz varázslatának szimbolikus leleplezése, valamint a József és testvérei, című tetralógia: Jákob történetei; A fiatal József; József Egyiptomban; József, a kenyéradó. A hatalmas regényben Mann. a bibliai József-epizód néhány sorát tágítja nagyszabású mítosszá, "az emberiség költeményévé". A tetralógia lényegében az emberiség feltörekvésének derűs története, amely hosszú és bonyolult utakon vezet el a kezdet ősi jámbor együttélésétől a Roosevelt-féle, New Deal mintájára szervezett egyiptomi újbirodalomig; Jákobtól, az eszmélő embertől Józsefig, aki a XX. sz. szülötte is lehetne. József fejlődése a szélsőséges individualizmustói a manni értelemben vett humanitáshoz vezet: önelégült művész-énből az emberi szükségletek ellátójává válik, aki képességei révén az emberek javára formálja a világot. A Lotte Weimarban. című nagy Goethe-regény története egyetlen epizódot ölel fel: a költőfejedelem ifjúkori szerelmének, Charlotte Buffnak késői látogatását Weimarban. A történet azonban lényegében csak a keretet szolgáltatja egy nagy, közvetett és közvetlen eszközökkel megrajzolt, az éleslátás kíméletlenségét iróniában feloldó Goethe-portréhoz. A Doktor Faustus című regény egy hagyományos, számtalanszor feldolgozott tárgy, a Faust-legenda új életre hívása.
A Faust-téma folytonos visszatérése a német irodalomban nem véletlen: Faustban a német polgárság a maga eszményét vélte felismerni, s a maga vágyait, továbbfejlődésre irányuló törekvéseit ebbe az alakba sűrítette. M. a fausti problémát a legközvetlenebb jelenbe, a második világháború idejébe vetíti át: Adrian Leverkühn zeneszerző, a modern Faust, s életének krónikása, Zeitblom gimnáziumi tanár sorsán keresztül a német polgári ideál megvalósulásának lehetőségét vizsgálja és követi nyomon, hogy a végkifejletben - Leverkühn összeroppanásával és a hitleri Németország vereségével - eljusson a végső következtetéshez: a német polgár nem lehetséges többé.
Utolsó nagy regénye után Mann stilizált, játékos témákhoz nyúl. A kiválasztott, című regény a VII. Gergely pápa alakja köré fonódott középkori legendát dolgozza fel szellemesen, parodisztikus modorban, művészi virtuozitással. Az -Egy szélhámos vallomásai című befejezetlenül maradt regénye a polgár-művész probléma fonalát emeli fel, mégpedig ott, ahol A Buddenbrook-ház elejtette. Mann szépirodalmi munkásságát nagy esszéi, tanulmányai, beszédei, saját műveihez írott kommentárjai egészítik ki. Ezeknek az írásoknak hordozóereje az a meggyőződés, hogy az írónak nemzete reprezentánsának, vezetőjének és nevelőjének kell lennie. Az író felelősségérzetét még aktívabbá érlelte benne Németország rátérése a nemzetiszocializmus végzetes útjára. Emigrációjának éveiben írásaival, előadásaival, rádióbeszédeivel fáradhatatlanul óvta népét és egész Európát a fasizmus veszélyétől, és a humanizmus nevében összefogásra buzdított ellene

Válasz erre

Numerramar ( #31 ) 2012-03-02 12:31:30
Privát üzenet
1928 Irodalmi Nobel-díjasa

UNDSET, Sigrid (Kalundborg, 1882.5.20. - Lillehammer, 1949. 6. 10.) norvég regényírónő. Az irodalmi Nobel­ díjat 1928-ban kapta, "mindenekelőtt a középkori északi világ nagy erejű, elmélyült, festői ábrázolásáért".

Apja régészprofesszor volt. A gyermekkorában kapott szellemi útravaló, a régészet, történelem, középkori filozófia szeretete később írásművészetében is tükröződött. Undset magániskolába járt, majd - apja korai halála után - tizennégy éves korában kereskedelmi iskolába íratták át. Nem sok érdeklődést tanúsított az iskola iránt, inkább hivatali munkát vállalt, s tíz éven át dolgozott. Huszonhét éves korára két műve jelent meg: a M. O. asszony című. regény és Boldog kor című. elbeszélés. Ekkor feladta állását, és ösztöndíjjal Németországba és Olaszországba utazott. C. Svarstad norvég festővel kötött házasságot. 1940- 1945-ig az USA-ban élt emigrációban, és több pamflettel támadta a fasizmust. A felszabadulás után már csak néhány elbeszélést írt. Első írásai a női egyenjogúság, anyaság és család problematikáját boncolják sajátos nőalakok szerepeltetésével. E problémakörből jelentős Jenny című. regénye, a Szegény sorsok című. novellák, és elbeszéléskötete, Az okos leányzók. Világirodalmi rangját két műve alapozta meg. Az első a Kristin Lavrandsdatter című trilógia, mely a középkorban játszódik. A címszereplő küzdelmét ábrázolja a szerelemért, asszonyéletének fordulatait s kolostorba vonulását. Hozzá széles történelmi tablót fest, történettudományi, néprajzi, filozófiai ismereteiről téve tanúságot. A négykötetes
Olav Audunssen a hírnevét megalapozó másik mű. Ebben is a középkor a háttér, s egy család drámája a magánéleti szál. A középkor iránti rajongás késztette katolizálásra. Írt néhány vallásos tárgyú tanulmányt is. Undset idealizálta a kereszténységet, s ebben látta a kiutat a technika uralma alá került társadalom számára.


Válasz erre

Numerramar ( #30 ) 2012-03-02 11:53:22
Privát üzenet
1927 Irodalmi Nobel-díjasa


BERGSON, Henri (Párizs, 1859. 10. 18. - Ugyanott., 1941. 1. 4.) francia filozófus. Az 1927-es irodalmi Nobel-díjat 1928-ban kapta "gazdag és termékeny eszméiért, és az azokat kifejező kiváló művészi formakészségéért".

A Sorbonne-on tanult filozófiát, majd középiskolai tanár volt. 1900 és 1921 között a College de France előadója. 1914-től a Francia Akadémia tagja. Ugyanebben az évben a Vatikán-indexre tette műveit. Népszerűsége azonban ettől csak nőtt. Élete utolsó éveiben vonzotta a katolikus vallás, azonban nem tért át mert nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha megtagadja a nácizmus üldözte zsidóságot. A náci megszállás idjén halt meg, utolsó útjára csak leánya és P. Valéry kísérte. Filozófiai műveinek sorát az Idő és szabadság . Tanulmány eszméletünk közvetlen adataiból, című doktori disszertáctója nyitja meg, melyben ismeretelméleti gondolatait fogalmazza meg. Pozitív metafizikát akart alkotni, s a tapasztalásból és az okoskodásból indult ki. Gondolatrendszerének egyik jelentős forrása Zénon apóriái amelyekkel a mozgás lehetetlenségét akarta bizonyítani pl. Achilles és a teknősbéka szemléletes példájával. Eszerint Achilles sohasem érheti utol a teknősbékát: mire a teknősbéka kiindulópontjához ér, a teknős már előbbre van, s ez a végtelenségig folytatódik, minthogy a tér .vég nélkül ,osztható. Bergson szerint a mozgás nem azonos a térbeli elmozdulással, nem mérhető mennyiség, hanem minőség. Az emberi szellem folytonosan a megérthetőre törekszik, de, ez. a mechanikus módszer a bergsoni filozófia szerint az élővilágban csődöt mond. A mérhető idő csak a tehetetlen anyag, az absztrakt tudományok ideje. Az einsteini relativitáselméletre hivatkozva Bergson megkérdőjelezi a tér és az idő XIX. sz-i linearitását. Az élővilág fejlődését, a biológiai jelenségeket egyetemessé tágító filozófiájának legsajátosabb fogalma a tartam, olyan ~minőség, amely magába foglalja a múltat és a jelent, az állandóságot és a mozgást. Filozófiájának irracionalizmusa a tartam megközelítésében válik nyilvánvalóvá. A pozitivistákat támadva kétségbe vonja az értelem szerepét a megismerésben. Szerinte az értelem csupán hasznossági szempontokat követ. Az állandóan változó, alakuló világ csak a tartamban fogható fel, a tartam megragadására azonban csak a felsőbbrendű tudat: az intuíció képes. Az intuíció alkalmas csak az élővilág, élményszerű felfogására. Az intuíció tulajdonképpen nem ,más, mint teljes egyesülés a világgal, amelynél ,, a megismerés aktusa egybeesik a valóságot szülő aktussal". Filozófiájának másik alaptétel az életlendület, az "élan vital" elmélete. Bergson szerint a fejlődést a tehetetlen anyagot átható, szellemi eredetű életlendület hozza létre. Ez a dialektikát tagadó gondolatot Teremtő fejlődés, című tanulmányában ragyogó költői képekben, metaforákban gazdag, szuggesztív erejű stílusban fogalmazódik meg. Nagy hatású gondolatait az erkölcsről -Az erkölcs és á vallás két forrása című tanulmány fogalmazza meg. E sok tekintetben az egzisztencializmus csiráit magába foglaló tanulmány többek között az emberi szabadság, a választás és akarat problémáit boncolgatja. A zárt erkölcs - a társadalom szükségleteiből fakadó normák - és nyitott erkölcs - egy-egy kivételes egyéniség magasabb követelményeket kielégítő, társadalmon felülemelkedő erkölcse ­ köré csoportosítja fő eszméit. Az erkölcs területén is lebecsüli az értelem, az akarat szerepét. Bergson esztétikai gondolatai nem alkotnak összefüggő rendszert, és nem választhatok el filozófiai elmélkedéseitől. A művészet feladatát a valóság feltárásában látja, ezen a ponton azonban megkülönbözteti a társadalmi ­ szerinte felületi - valóságot az egyén mély valóságától. A művész énjének irracionális mélységeibe leszállva kell megtalálnia a valóságot és azt kifejeznie. Eszerint: "A mű realizmusa feltételezi a lélek idealizmusát, s csak az idealitás erejével teremthetünk kapcsolatot a realitással." Tiszta művészetet kíván, amely - a történelem, társadalom problémáitól elfordulva - azt mutatja meg, ami nem látható, ami misztikus. A nevetés, című esszéje a komikum forrását vizsgálja a hétköznapok világában, ugyanakkor eredeti szemléletű és sokoldalú gyakorlati esztétika is: Moliére művészetének elemzése. Bergson hatása - különösen a század első évtizedeiben - rendkívül nagy volt, főleg a francia szellemi irodalmi életre (Proust, Valéry, Péguy), de egész Európára is. Hatásának oka, hogy filozófiája megfelelt a kortársak és főképp a korabeli művészeti mozgalmak igényeinek, mert az érzelmek elsődlegességét, a belső élet fontosságát hangsúlyozta. Népszerűségének másik titka stílusában, nyelvében keresendő. Nem használta a filozófiai szakzsargont, tudatosan a köznapi, megszokott szavakkal fogalmazta meg mondandóját, költői, érzékletes stílusban. A francia próza egyik nagy mestereként tartják számon. Magyarországon Kosztolányi és Babits figyelt fel a bergsoni filozófiára.

Válasz erre

Numerramar ( #29 ) 2012-03-02 10:43:31
Privát üzenet
1926 Irodalmi Nobel-díjasa

DELEDDA, Grazia (Nuoro, 1875.9.27. - Róma, 1936.8. 15.) olasz regényírónő. Az 1926-os irodalmi Nobel-díjat 1927-ben kapta "idealizmus ihlette írásai ért, amelyek plasztikusan ábrázolják szülőföldjét és mélységes érdeklődéssel fordulnak az emberi lét általános problémái felé".

Szardíniai születésű. Rendszeres tanulmányokat nem folytatott, de sokat és válogatás nélkül olvasott. Első elbeszéléseit az Ultima moda c. folyóiratban közölte, Elda di Montedoro grófnő néven. A szárd világot bemutató írások fölkeltették a szicíliai veristák, L. Capuana, F. de Roberto stb. figyelmét. Biztatásukra Deledda ezután csak az irodalommal foglalkozott.
1900-ban férjhez ment Palmiro Madesani minisztériumi tisztviselőhöz, s követte férjét Rómába. Deledda első jelentősebb regénye a tizenhét éves korában írt: Szardínia virága amely a divatos francia romantikus iskolával szemben verista módon vallatja meg a szülőföld varázsos világát. A Szárd elbeszélések és a Jó lelkek; című kötetekben sikerült a fiatal
Deleddá-nak a legmaradandóbban megeleveníteni az elmaradott, de benső emberi értékekben gazdag Szardíniát. Összetettebb jellemek, szituációk ábrázolására vállalkoznak Deledda regényei az 1900-as évek elején, mint pl. a Az öreg hegyilakó. E művek sorában nevezetesebbek a sok nyelvre lefordított Elias Portolit az 1904-es Hamu, amelyből 1916-ban filmet készítettek Eleonora Duséval a főszerepben, és a -A repkény.. A tízes években Deledda érdeklődése egyre inkább a vallásos témák, irracionális problémák felé fordult; ez tükröződik az egyik jelentős, Dosztojevszkij hatását mutató korábbi könyvén is, A rossz útja című. regényén. A vallásos, erkölcsi problémák azonban elsősorban ,-A mi Urunk; és -Az anya című regényében hajlanak már-már üres moralizálgatásba. Deledda munkássága változó értékű. Érdeme, hogy a verizmus módszerével olyan világot - Szardíniát - dolgoz fel, amely az olasz irodalomban korábban nem szerepelt.
Válasz erre

Numerramar ( #28 ) 2012-03-02 10:24:16
Privát üzenet
1925 Irodalmi Nobel-díjasa

SHAW, George Bernard [e.: só) (Dublin, 1856.7.26. - Ayot St.Lawrence, 1950. 11. 2.) angol drámaíró. Az 1925-ös irodalmi Nobel-díjat 1926-ban kapta "irodalmi munkásságáért, amelyet
idealizmus és humanizmus jellemez, valamint sajátos költői szépséggel párosuló erőteljes szatírájáért".

Korának egyik legjelentősebb drámaírója, az új Ibseni dráma első képviselője Angliában. Írországban született, elszegényedett yorkshire-i nemesi család sarja. Már tizenöt éves korában dolgozott egy dublini ingatlanügynökségben, zenei és politikai érdeklődése azonban 1876-ban Londonba vonzotta, ahol az anyjától kapott csekély összegből élt; közben tanult és irodalmi napszámosmunkát végzett, de már írói becsvágy is ösztökélte: 1879 és 1884 között öt regény írt: Éretlenek, Mr. Conolly házassága, Művész-szerelem, C, B. mestersége Trefusis úr. 1884-ben a polgári szocialista Fabiánus Társaság tagja lett, nyilvános szónoklatokat tartott, politikai és gazdasági cikkeket írt. Rövid írói szünet után 1885-ben újságírással kezdett foglalkozni. Már első, a kilencvenes évek elején írt színművében határozott társadalombírálat jelentkezik: megvetés a társadalmi konvenciók, előítéletek, a képmutatás szelleme és intézménye iránt: Szerelmi házasság;- A szerelem komédiája, -A nőcsábász;- Warrenné mestersége, című műveiben is a kapitalista társadalom hazug erkölcsét pellengérezi ki. Színdarabjai nem a színpadon szereztek először hírnevet írójuknak - a Warrenné mesterségét a cenzor be is tiltotta -, hanem nyomtatásban. A három darabot magába foglaló első kötetének - fentiek okán - a Barátságtalan színművek címet is adja. Ezt követi a Barátságos színművek, a Három színdarab puritánoknak] és az Ember és felsőbbrendűember, Tanner John házassága, amely mintegy filozófiájának is összegezése. Ebben jelentkezik ugyanis először elmélete az ember fejlődésérők, amelybe a darwini evolúciós elmélet a lamarcki életerő-tanítás és a nietzschei felsőbbrendű ember fogalma keveredik. A Megtört szívek háza] és a Vissza Matuzsálemhez, című darabok középpontjában is ez a nézet áll. Shaw formai téren nem újító; számára a színház nem cél volt, hanem eszköz nézetei kifejtésére, mégis azok a darabjai élnek ma is igazán, amelyekben sziporkázó komédiázó kedve győzedelmeskedik a tételeken, mint pl. a Nem lehessen tudni, vagy a Pygmalion Egész életművének talán legkitűnőbb alkotása a Szent Johanna, ez az "egyszerre komédia és tragédia"; a szatirikus-ironikus hatást avval éri el Shaw, hogy Johanna életét szándékos anakronizmussal, a XX. sz. nyelvén, a modern lélektan eszközeivel beszéli el, és a körötte zajló történelmi eseményeket mai szemmel, politikai kulisszatitkokként leplezi le. Mivel fő törekvése, hogy az idealista-romantikus történelemszemlélettel leszámoljon, többi történelmi drámájában: A sors embere, Az ördög cimborája, Caesar és Cleopátra, sem törekszik történelmi hitelességre; számára csak a történelmi fejlődés valóságos mozgásirányainak megmutatása a fontos. Szenvedélyes igazságkeresése sarkallta arra, hogy támadást indítson korának konvencionális színháza ellen. Nézetei propagálására didaktikus darabokat írt, amelyekkel megbotránkoztatta kora közönségét, rádöbbentette korának ostobaságára és visszaéléseire. Elsősorban provokálni akart, nem szórakoztatni. Felépítésben, sőt sokszor még témában is a "weil-made", vagy is rutindarabok gyakorlatát követte. Formai téren tehát nem volt újító; drámáiban naturalisztikus és realista vonások sokszor teátrális és sajátosan romantikus, sőt szentimentális elemekkel vegyülnek. Művészi erényei: kíméletlen, okos humora, mesteri ötletessége, vitakészsége és szikrázóan szellemes párbeszédei.


Válasz erre

Numerramar ( #27 ) 2012-02-29 18:59:41
Privát üzenet
1924 Irodalmi Nobel-díjasa

REYMONT, Wladyslav Stanislaw (Kobiele Wielkie, 1867. 5. 7. - Varsó, 1925.12.5.) lengyel regényíró, elbeszélő. Az irodalmi Nobel-díjat 1924-ben kapta "nagy nemzeti eposzáért, a Parasztok -ért".

Apja falusi orgonista volt. R. először szabóinas, majd vándorszínész, később vasutas. 1893-tól csak írásaiból élt. A századforduló népies divatja idején kért helyet az irodalmi életben. Eleinte novellákat írt a parasztság és a városi szegénység nehéz életéről: Találkozás (1897) Első regényeiben a művészélet nyomorúságát ábrázolja: Komédiásnő (1896) Hősnője fővárosi színésznő szeretne lenni, de csak csalódás és megaláztatás az osztályrésze. Erjedések (1897) ugyancsak e hősnő életének folytatása: visszatér a kisvárosba, a szülői házba, és fásultan tudomásul veszi a vidéki életformát. Az ígéret földje (1898) című regénye miatt átmenetileg kiutasították az országból. Ez a regény Lódz, a lengyel iparváros életét, a helyi kapitalisták gátlástalanságát leplezi le. Főalakja elszegényedett nemes, aki mérnök lett, és kapitalista spekulációk révén akar újból vagyont szerezni, kíméletlenül, minden érzelmességet félretéve. A többi kapitalista gátlástalansága azonban megakadályozza, hogy terve sikerüljön, gyára leég, s Borowiecki ráébred erőfeszítései céltalanságára. Reymont ebben a művében a kapitalizmus erkölcstelenségét, az érdekek okozta elembertelenedést kívánja bemutatni. Nem a kapitalizmus ellen foglal állást, hanem annak morál is következményei ellen. Általában nem a kapitalizmust mint gazdasági rendszert ítélte el, hanem inkább a városokat, az ipart, a technikát. Élesen megkülönbözteti a lengyel és "az idegen" burzsoáziát. Romantikus antikapitalizmusa vezette arra a meggyőződésre, hogy a jövő fejlődésének várományosa a természettel leginkább összeforrott osztály, azaz a parasztság. Száműzetése idején Franciaországban élt, ahol Zola hatása alá került, ennek jegyében írja meg élete fő művét: Parasztok. (1904-1909). A nemzetközi kritika "homéroszi eposzként" értékeli ezt a négyrészes regényt, amely széles tabló a parasztélet egészéről. Évszakok szerint tagolja művét, mintegy a természeti törvény kizárólagos fölényét ábrázolva. Kevés, cselekménnyel, de igen éles megfigyelőképességgel, megkapó természet- és emberábrázoló erővel ecseteli a falu minden rétegének életét, egyéni sorsokat és a földesúr ellen vívott közös harcot egyaránt. Parasztjait a földhöz való szenvedélyes ragaszkodás és mohó érzékiség vezérli. Két nemzedék, apa és fiú viszálykodik földért és asszonyért, a szép Jagnáért. A Borynák harca családi harc, melynek szélesebb tabló, társadalmi harc ad hátteret. Földesúr és parasztok­ harcában apa és fiú egy táborba kerül, közösen harcolnak a falu érdekeiért az uraság ellen. Reymont maga is a parasztokkal rokonszenvez, megérti úrgyűlöletüket. A befejező részt két változatban írta meg. A második változatban az öreg Boryna halálát állította az események központjába, s e haláleset kapcsán dicsőítette Borynát, a nagygazdát, s alakjában a kulák "hőst". A második változat tehát ideológiai törést okoz, de a társadalmi konfliktus rajza reális, hiteles, a regény, a korabeli paraszti élet nagyszabású tablója, világirodalmi rangú alkotás. Ezután még számos írása látott napvilágot, pl. a Rok 1794 című trilógia (1914-191?) ": Kosciuszko-féle felkelésről amelyben polgári szempontból vizsgálja a lengyel nemesi köztársaság bukásának okát és a nemesi-polgári forradalmárok harcát Lengyelország függetlenségéért. Reymont nem látott kivezető utat a polgári társadalom ellentmondásaiból. A nemzetet egy kulák által vezetett nemzeti egységfront létrehozásával remélte megszilárdítani. Ideológiai elképzelései következtében városellenessége nőttön-nőtt, realista szemléletmódját elhomályosította erősödő irracionalizmusa. E. A. Poe és E. T. A. Hoffmann hatott rá, ennek a szemléletnek terméke: Az álmodó című. regénye is.
Válasz erre


1 2 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal