FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
Kémiai Nobel-díjasok
Ez a téma le van zárva!
1 2 

Numerramar ( #57 ) 2013-01-27 15:42:40
Privát üzenet
1961 Kémiai Nobel-díjasa


CALVIN


CALVIN, Melvin (St. Paul, Minnesota, 1911.4.8.) amerikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1961-ben kapta a növények szén-dioxid asszimilációjának kutatásáért". "

Egyetemi tanulmányait a Michigan College of Mining and Technologyn és a minnesotai egyetemen végezte. Az utóbbi helyen szerzett doktori címet 1935-ben. Ebben az évben Rockefeller-ösztöndíjjal az angliai Manchester egyetemére ment, ahol 1937 -ig színezékeket és különböző komplex vegyületeket vizsgált. 1937-től a berkeleyi California egyetemen folytatta kutatásait. Itt 1947 -ben professzorrá nevezték ki. 1946-1980 között a sugárzáskutató laboratórium biokémiai és szerves kémiai részlegének is igazgatója. A második világháború alatt hadászati vonatkozású kutatásokban tevékenykedett. Egyetemi hallgató korában a halogénelemek elektronaffinitását vizsgálta, manchesteri éveiben pedig a kelátkomplex vegyületekkel (olyan gyűrűs vegyületek, amelyek gyűrűképzésében fém- vagy hidrogénatom vesz részt), főleg a fématomot tartalmazó porfirinekkel foglalkozott. Későbbi munkálatai során e vegyületek fotokémiai, fotoelektromos viselkedését valamint elektronszerkezetüket tanulmányozta. Berkeleyben tovább folytatta szerkezetvizsgálatait,. először szerves szín anyagokkal, érdeklődése azonban egyre inkább a fotoszintézis felé fordult. 1947-ben kezdte meg hosszú évekig tartó bonyolult vizsgálatait, amelyek során felderítette a fotoszintézis ún. sötét" fázisárnak folyamatait. Munkájához felhasználta a szén 14 radioaktív izotópos nyomjelzést. A Chlorella pyrenoidosa nevű zöld algát választotta vizsgálata tárgyául. Környezete szén-dioxid-tartalmához radioaktív szénizotópot tartalmazó szén-dioxidot adott, majd a vizes közegbe helyezett algát megvilágította: akkor; megindult a fotoszintézis folyamata, amelyet rövid idő múlva a sejtek elpusztításával leállított. A sejteket szetzuzta, és a kapott anyagot papírkromatográfiával szétválasztotta. A kromatogramra fényérzékeny lemezt helyezett, amely a radioaktív szenet tartalmazó részek fölött azok mennyisége arányában megfeketedett (radioautográfia). Kísérleteiben egyre rövidebb idő múlva szakította meg a folyamatot, ezáltal a keletkezett termékek száma is csökkent. Ezen az úton végül megállapította a fotoszintézis során a szén-dioxid beépülésének első lépcsőjét. E vizsgálati módszernek, illetve a kutatás célja szerint módosított változatának sokszori ismétlésével az egész reakciósorozat valamennyi köztitermékét sikerült azonosítania. Calvin a folyamat közben ható enzimeket is tanulmányozta. A szén-dioxid először a szervezetben levő ötszénatomos cukor, a ribulóz 1,5-difoszfátjával egyesül két molekula glicerinsav-3-foszfát képződése közben. Ennek egy része bonyolult enzimreakciókon keresztül ribulóz 1,5-difoszfáttá alakul vissza (Calvin-ciklus), más része pedig a cukrok lebomlásával ellentétes folyamatok útján végül hatszénatomos cukorrá, glükózzá alakul, amelyből a továbbiakban keményítő keletkezik. A reakcióhoz szükséges redukáló készséget a nikotinamid-adenin-dinukleotid-foszfát redukált alakja (N AD P- H2), az energiát pedig az adenozin-trifoszfát (ATP) szolgáltatja. Calvin az 1970-es évek elején biopolimerekkel foglalkozott, vizsgálta a fehérjék és a lipidek közti kölcsönhatást, ezenkívül részt vett az Apolló XI és XII által hozott holdkőzetminták vizsgálatában.
Válasz erre

Numerramar ( #56 ) 2013-01-27 15:00:05
Privát üzenet
1960 Kémiai Nobel-díjasa

LIBBY

LIBBY, Willard Frank (Grand Valley, Colorado, 1908. 12. 17. Los Angeles, 1980. 9. 8.) amerikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1960-ban kapta "az archeológiában, geológiában és a tudomány más területein alkalmazott szén-14-es kormeghatározási módszer kidolgozásáért".


Kémiai tanulmányait a berkeleyi California egyetemen végezte. 1933-ban szerzett doktori címet. Ott kezdte meg kutatásait is; először szakértő volt, majd magántanári kinevezést kapott, 1938-ban pedig professzor lett. A második világháború alatt, 1941-ben bekapcsolódott a berkeleyi Columbia egyetemen folyó Manhattan District fedőnevű atomprogramba. 1945-ben a chicagói egyetemen, -E. Fermi Atomkutató Intézetében a kémiai részleg igazgatói tisztségét kapta meg. 1954-ig dolgozott itt, ekkor az USA Atomenergia Bizottságának tagjává választották. 1959-ben kémiaprofesszorként visszahívták Los Angelesbe, régi egyetemére, a California egyetemre. Három év múlva a geofizikai és bolygófizikai intézet igazgatójává nevezték ki. Eleinte az uránizotópok elválasztásával foglalkozott, majd áttért a kozmikus sugárzás vizsgálatára. Megállapította, hogy e sugárzás neutronjai hatására az atmoszférában kis mennyiségű trícium (a hidrogén radioaktív, 3-as tömegszámú izotópja) keletkezik. 1946-ban dolgozta ki addigi munkássága legnagyobb jelentőségű felfedezését, a radiokarbon-kormeghatározási módszert. A kozmikus sugárzás tanulmányozásakor figyelte meg, hogy neutronok hatására a levegő nitrogénjéből állandóan keletkezik radioaktív szén-14-izotóp. A növények az asszimiláció során a radioaktív szén-14-izotópot tartalmazó szén-dioxidot is felveszik, így az végül beépül minden élő szervezetbe. Minden élőlény mutat tehát csekély mértékű radioaktivitást; ennek értéke állandó, a szervezetbe bejutó és elbomló radioaktív szén állandó arányának megfelelően (ez az arány megegyezik az atmoszféra szén-12-szén-14 arányával). Az élőlény halálától kezdve a radioaktivitás értéke csökken, mivel a szén-14 utánpótlása megszűnik. A csökkenés mértékéből következtetni lehet az élőlény halála óta eltelt időre. A méréseket a környezet sugárzási hatásaitól gondosan elzárva kell elvégezni. A vizsgálandó anyagból vett minta széntartalmát általában szén-dioxiddá alakítják. A módszer végrehajtását megnehezíti, hogy az atmoszférában a két szénizotóp egyensúlyát az atombomba-kísérletek során keletkezett radioaktív szennyezések zavarják. Mivel a széntartalmú anyagok szén-14 radioaktivitása igen kicsi, és ennek az izotópnak a felezési ideje 5570 év, a módszer 300-20 000 éves leletek korának megállapítására ad megbízható eredményt (± 100 év hibahatárral), e határokon túl pontatlanabb. Libby maga is több alkalommal alkalmazta módszerét. Az egyiptomi Sznofru fáraó sírjának ciprusfadarabjairól megállapította, hogy 4800 évesek, III. Szeszósztrisz temetkezési hajójáról pedig, hogy 3620 éves. Eredményei meglepően pontosan megegyeztek a régészek adataival. Ezzel a módszerrel határozták meg a holt-tengeri tekercsek korát is. A sikeres kormegállapítási vizsgálatok után
széleskörűen elterjedt a módszer használata a régészetben, geológiában, paleontológiában egyaránt.
Válasz erre

Numerramar ( #55 ) 2013-01-27 13:01:16
Privát üzenet
1959 Kémiai Nobel-díjasa

HEYROVSKY


HEYROVSKY, Jaroslav (Prága, 1890. 12.20. - Uo., 1967.3. 27.) csehszlovák fizikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1959-ben kapta "a polarográfiás analitikai módszer felfedezéséért és kidolgozásáért".

Apja a prágai Károly egyetemen a római jog professzora volt. Prágában kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd 1910-től Londonban folytatta az University College-ban -W. Ramsay és F. Donnan mellett, aki felkeltette érdeklődését az elektrokémia iránt. Az első világháború alatt röntgenológusként tevékenykedett. 1920-ban a Károly egyetem analitikai tanszékén tanársegéd lett, 1924-ben magántanári kinevezést kapott, két év múlva rendes professzorként az egyetem fizikai kémia tanszékét vezette. 1950-től Prágában a Csehszlovák Tudományos Akadémia akkor felállított Polarográfiai Intézetének igazgatójává nevezték ki. F. Donnan mellett kezdte meg azokat a kutatásokat (az alumínium elektródpotenciálját, valamint a higany kapillaritását vizsgálta), amelyek 1922-ben a polarográfiás analízis felfedezéséhez vezettek. Elektrokémiai analitikai módszerét szerves és szervetlen vegyületek elemzésére egyaránt alkalmazta. 1925-ben szerkesztette meg az első polarográfot, de az csak tíz év múlva terjedt el a gyakorlatban. Az eljárás azon a jelenségen alapszik, hogy minden ion meghatározott elektródpotencialon válik le elektrolíziskor az oldatból. Amíg a feszültség nem éri el az ion oxidálásához vagy redukálásához szükséges értéket, az áramerősség nagyon kicsi, ennek az értéknek az elérésekor azonban hirtelen megnő. Az eljárás során növelik a feszültséget, és mérik az áramerősséget. Az áramerősség-feszültség összefüggését grafikusan ábrázolják. A kapott görbe, az úgynevezett polarogram alakjából meghatározható az oldatban levő ionok minősége és mennyisége. Az eljárás sikeréhez állandó tulajdonságú elektródokra van szükség. H. erre a célra megújuló felületű, úgynevezett csepegő higanyelektródot és "ellenelektródként" nagy felületű higanyt alkalmazott, az előbbit általában katódként. Az utóbbit általában anódként. 193X-ban kezdte meg az oszcillopolarogrúfia kidolgozását, amelynél a feszültség-áramerősség összefüggést egy oszcilloszkóp katódsugárcsövének ernyőjén teszik láthatóvá. így kedvezőbben lehet a feszültség időbeli változását figyelni. A polarográfia kis mennyiségű anyag analízisét, az ún. nyomanalízist is lehetővé teszi. Sikeresen alkalmazható a többféle komponenst tartalmazó oldatok vizsgálatára, mivel az egyes alkotórészek analízise egymás után, azonos oldatból. a komponensek különválasztása nélkül is elvégezhető.

Válasz erre

Numerramar ( #54 ) 2013-01-27 11:46:25
Privát üzenet
1958 kémiai Nobel-díjasa

SANGER


SANGER, Frederick (Rendcombe, Gloucestershire, 1918. 8. k 13.) angol biokémikus. Az első kémiai Nobel-díjat 1958-ban kapta "a fehérjék, különösképpen az inzulin szerkezetének terén elért eredményei elismeréséül". A második kémiai Nobel-díjat 1980-ban kapta, megosztva -P. Berg -gel és -W. Gilbert - tel (a díj felét kapta -+ W. Gilbert -tel közösen), "a nukleinsavak nukleotidsorrendjének meghatározása terén elért eredményeiért" .

Tanulmányait a cambridge-i Bryanston Schoolban és a St. John's College-ban végezte 1939-ben. A következő évtől a cambridge-i egyetem biokémiai intézetében dolgozott, A. Neuberger mellett. Nála doktorált 1943-ban, témája a lizin aminosav anyagcseréje volt. Ebben az évben, F. G. Hopkins nyugalomba vonulásakor vette át az intézet vezetését A. C. Chibnall. Sanger csatlakozott kutatócsoportjához, ekkor kezdett fehérjékkel, főként az inzulinnal foglalkozni. 1944-1951 között a Medical Research Council ösztöndíjasa volt, 1951-től pedig kutatógárdájának tagja lett. Ez az intézmény 1962-ben állította fel Cambridge-ben a Laboratory of Molecular Biologyt. S. ettől kezdve itt folytatta kutatásait 1983-ig. Itt került kapcsolatba - M. F. Perutz-cal, -F. H. C. Crick-kel,-J. C. Kendrew-val, H. E. Huxley-vel és A. Klug­ gal. Érdeklődé e a nukleinsavak felé fordult, de vizsgálatai alapja azonos maradt, a szekvencia-analízis 1954-ben a Royal Society és a cambridge-i King's College tagjává választották. Korai kutatásaiban aminosavakkal foglalkozott, az itt elért eredményeket azután a fehérjék elsődleges szerkezetének vizsgálatában hasznosította. Megállapította, hogy az aminosavak aminocsoportjához aromás csoport is kapcsolható. Így dinitro-fluor-benzollal (Sanger-féle reagenssel) sárga színű dinitro­ fenil-aminosavakat (DNP-aminosavakat) lehet előállítani. Ez a reakció jelentős szerephez jutott későbbi kutatásaiban. A fehérjék peptidkötéseken át összekapcsolódó aminosavrészek hosszú láncolataiból, ún. polipeptidláncokból felépülő makromolekulák. A lánc egyik végén szabad aminocsoportot (amino-láncvég vagy N-terminális), a másikon szabad karboxilcsoportot tartalmazó aminosavrész (karboxil-láncvég vagy C-terminális) található. Ha egy peptidet dinitro-fluor-benzollal reagáltatnak, az amino-láncvégre DNP-csoport kapcsolódik. Tömény sósavas főzéskor (hidrolizáláskor) a peptidkötések felhasadnak, és aminosavak keveréke keletkezik. A DNP­ csoport azonban nem szakad le arról az aminosavról, amelyhez hozzákapcsolódott. A DNP-aminosav a sósavas hidrolizátumból éterrel kioldható. Így meg lehet határozni, hogy milyen aminosav volt a vizsgált peptidlánc amino-láncvégén. Ez a Sanger-féle N-terminális meghatározási módszer (1945). Az ötvenes évek elején Edman svéd kémikus kidolgozott egy eljárást, amelynek segítségével egy peptidláncról úgy lehet lehasítani az N-terminális aminosavrészt, hogy közben a többi peptidkötés érintetlen marad. Ha az Edman-lebontás után megmaradó peptid egy kis részletéből az érzékeny Sanger-módszerrel meghatározzák az N-terminálist, megtudják, hogy mi volt az eredeti peptidlánc második tagja. Az eljárás ismétlésével egy 10-20 tagból álló peptidben megállapítható az aminósavrészek sorrendje, az ún. aminosavszekvencia. Ennek az elvnek az alkalmazásával Sanger és munkatársai két év alatt (1953- 1955) meghatározták egy viszonylag kis molekulatömegű (kb. 6000) fehérje, a hasnyálmirigy által termelt és a szénhidrát anyagcserét szabályozó hormon szerepét betöltő inzulin szerkezetét. Az inzulinmolekula két peptidláncból épül fel, az egyik 20, a másik 31 aminosavrészt tartalmaz, a két láncot diszulfidhidak kapcsolják össze. E hidakat oxidációval felbontották, és a különvált peptidláncokat szétválasztották. A peptideket részleges és enzimes hidrolízissel különböző kötések mentén kisebb peptidekre hasították szét, és ezekben az előbbi módszerrel meghatározták az aminosavak sorrendjét. A különböző hasítási módszerekkel kapott és ezért mozaikszerűen összerakható peptidtöredékek szerkezetének ismeretében, az eredeti hosszabb láncok aminosavszekvenciáját is meg tudták állapítani. Az inzulin volt az első fehérje, amelynek teljes kémiai szerkezetét felderítették. Ez igen nagy horderejű eredmény volt, mert azóta ezzel a módszerrel - illetve némileg módosított változatával - sok száz, jóval nagyobb molekulatömegű fehérje szerkezetét meghatározták, ami megnyitotta az utat a fehérjék szerkezete és biológiai szerepe közti összefüggés megismeréséhez. Sanger a második Nobel-díjat a nukleinsavak nukleotidszekvenciájának meghatározására kidolgozott módszeréért kapta. A nukleinsavak mindkét típusa (a dezoxiribonukleinsav, DNS és a ribonukleinsav, RNS) hosszú láncmolekulákat alkot, amelyek egymással foszforsav-észter kötéseken keresztül összekapcsolódó nukleotidrészekből (- A. Todd) épülnek fel, ugyanolyan elv szerint, ahogy a fehérjék polipeptidláncai aminosav részekből. Míg azonban a fehérjék felépítésében húszféle aminosav vesz részt, a nukleinsavak jóval hosszabb láncmolekuláiban csak négyféle (az egyik típus esetében többféle) nukleotidegység fordul elő, de ezek - akárcsak az aminosavrészek a fehérjékben - egy adott nukleinsav molekulájában szigorúan megszabott sorrendben követik egymást. A nukleinsavszekvencia nem olyan változatos, mint a fehérjék aminosavszekvenciája, azért az utóbbi meghatározására alkalmazott elveket a nukleinsavak vizsgálatában nem (illetve csak egyszerűbb esetekben - lehetett alkalmazni. Sanger munkatársaival az 1970-es évek elején dolgozta ki plusz-mínusz szekvencia meghatározási módszerét, majd később ennek továbbfejlesztett változatát, a láncterminális módszert. Ez utóbbi lényege a következő: a vizsgálandó polinukleotidlánc egyik végén levő foszfátcsoportot radioaktív foszforizotópot tartalmazó csoportra cserélik ki, majd az így megjelölt molekulát részleges enzimes hidrolízisnek vetik alá. Az enzim, a lánc nem jelölt végén kezdve, egyenként hasogatja le a nukleotid­ részeket. A részleges hidrolízist úgy oldották meg, hogy az eredeti láncmolekulából egymásnál egy-egy nukleotidrésszel rövidebb töredékek sorozata keletkezzék. Ezt a mindössze néhány köbcentiméternyi hidrolizátumot (amelyet a vizsgálandó nukleinsavak l mg-nál is kisebb mennyiségéből kapnak) egy különleges, nagy felbontóképességű, egy nukleotid különbséget is kimutató hordozóanyaggal (poliakril-amid-géllel) bevont, mintegy 10• 10 cm méretű műanyaglap egyik sarkára cseppentik fel, majd a lapot megfelelő pH-jú pufferoldatba merítve, elektromos feszültségkülönbség hatásának teszik ki. Az egyes töredékek, attól függően, hogy milyen nukleotidrészekből épülnek fel, az adott pH mellett más-más elektromos töltésűek, ezért - töltésük és molekulatömegük hányadosának arányában - különböző mértékben mozdulnak el a feszültség­ különbség hatására a lemezen (elektroforézis). Az így szétválasztott keveréket ezután az előbbire merőleges irányban kromatografálják. Ekkor az egyes komponensek molekulatömegük különbözőségének megfelelően válnak szét. A színtelen lapra radioaktív sugárzásra érzékeny fényképezőlemezt helyeznek, amelyen a radioaktív foszfort tartalmazó hosszabb­ rövidebb láncok helyén feketedés jelenik meg. Erről az autoradiogramról megfelelő gyakorlattal közvetlenül leolvasható mintegy 100 nukleotidegységnyi láncdarab szekvenciája. Részben ezzel, részben hasonló elveken alapuló más módszerrel ezernél is több nukleotidrészből álló DNS-szakaszok (teljes gének) elsődleges szerkezetét is sikerült már meghatározni, aminek ma még szinte alig felbecsülhető jelentősége van az öröklődés molekuláris alapjainak feltárásában. Mára ez a feltérképezés befejeződött
Válasz erre

Numerramar ( #53 ) 2013-01-15 18:22:50
Privát üzenet
1957 kémiai Nobel-díjasa


TODD, Alexander Robertus, Lord of Trumpington (Glasgow, 1907. 10. 2.) angol kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1957-ben kapta "a nukleotidokkal és nukleotid-koenzimekkel végzett munkája elismeréséül".

Kémiai tanulmányait Glasgow-ban, Frankfurt am Mainban és Oxfordban végezte. 1931-ben doktorált a frankfurti egyetemen, disszertációjának témájául az epesavak szerkezetét választotta. 1934-ben az edinburghi egyetemen kezdte meg kutatásait. 1936-tól két éven át a londoni Lister Institute of Preventive Medicine munkatársa volt. 1938-ban a manchesteri egyetem kémiaprofesszorává és a kémiai laboratórium igazgatójává nevezték ki. Ugyanebben a tisztségben 1944-ben átment a cambridge-i egyetemre, ahol 1971-ig professzor volt. 1942-ben a Royal Society tagjává választották. 1975-1980 között e testület elnöke. 1954-ben lovagi (Sir), 1962-ben pedig főnemesi (Lord) címet kapott. Számos tisztséget viselt, köztük 1952-1964 között az Advisory Council on Scientific Policy (Tudománypolitikai Tanácsadó Testület) elnöke. 1963-tól 1971-ig a cambridge-i Christ College professzora. 1981-82-ben a Chemical Society elnöke. Korai kutatásaiban az élénk színű növényi pigmentek közé tartozó antocianidinek több tagját szintetizálta - R. Robinson-nal közösen (1932).

1943-ban a hasis egyik alkotórészének, a cannabinolnak a szerkezetbizonyító szintézisét valósította meg. Ebben az évben kidolgozott egy szintézismódszert pirimidinvázas vegyületek előállítására. Jelentősek vitaminkutatásai is. Tanulmányozta az E-vitamint. 1936-ban a B1-vitamin (aneurin) oxidációs termékének, a tiokrómnak derítette fel a szerkezetét. 1957-ben a B12-vitamin, a cianokobalamin szerkezetét sikerült tisztáznia, részben kémiai reakciói, részben a - D. Hodking-CrowFoot által végzett röntgendiffrakciós analízis alapján. E vegyület három pirrolingyűrűt tartalmaz. Todd 1959-ben külön foglalkozott a pirrolinokkal, sikerült több ide tartozó vegyületet szintetizálnia. Különféle penészfajok táptalajából izolálható a stapitatinsav, puberulinsav, puberulonsav. Ezek a monociklusos oxovegyületek közé tartozó tropolon származékai. Todd 1950-1951-ben munkatársaival együtt feltárta e vegyület szerkezetét is. Biológiailag különösen fontos vegyületek az adenin származékai. 1943-ban szintetizálta az adenint, amely két nitrogénatomot tartalmazó purinvázas, heterociklusos vegyület. E szintézis, amely az úgynevezett Traube-féle szintézis módosítása, más purinszármazékok előállítását is lehetővé tette, és alapját képezte a későbbi nukleozid-, valamint nukleotid­ szintéziseknek. E biológiailag alapvető jelentőségű anyagok kutatásához az 1940-es években fogott hozzá. Az előbbi vegyületek glükozidok, amelyek öt szénatomos cukrot és heterociklusos purin- vagy pirimidinbázist tartalmaznak, az utóbbiak ezenkívül foszforsavat is tartalmaznak, a nukleozidok foszforsav-észterei. Mindkét csoport a nukleinsavak hidrolízisekor keletkezik. Todd és kutatótársai 1944-1954 között tanulmányozták a nukleozidok glükozidkötését. 1947-l948-ban sikerült természetes ribonukleozidok, így az adenozin és guanozin teljes szintézisét megvalósítaniuk, s ezzel szerkezetüket is tisztázniuk. A kapott termékek megegyeztek a természetes vegyületekkel. A nukleotidok közé tartozó inozilsav (1944) és adenilsav (1953-1954) szerkezetét is sikerült szintézis útján bizonyítania. 1947-től kezdve általánosan alkalmazható foszforilezőszer felhasználásával csaknem az összes nukleotidot szintetizálta. Fontosak a nukleotid-koenzimekkel végzett vizsgálatai. Az anyagcsere-folyamatokat katalizáló enzimek koenzimjei ugyanis gyakran nukleotid típusú vegyületek. 1947-ben megadta e vegyületek szintézisének elvi alapjait, és a legtöbb nukleotid-koenzimet ő szintetizálta először: az adenozin-difoszfátot (ADP, 1947) és az adenozin-trifoszfátot (ATP, 1949); a nukleotld-5'-difoszfátokat (1958); a flavin-adenin-dinukleotidot (1954); az uridin-difoszfo-glükózt és -galaktózt (1956); a nikotinamid-adenin-dinukleotidot (1957). Nukleid­kémiai kutatásainak legfontosabb eredménye, hogy lúgos és enzimes hidrolízisük termékeinek vizsgálata alapján - D. M. Brownnal közösen - tisztázta a ribo- és dezoxiribonukleinsa­ vak óriásmolekuláinak felépülési elvét, a nukleotidrészek közötti kapcsolat természetét (1952). 1953-ban módszert dolgozott ki háromnál több tagból álló oligonukleotidok lebontására, 1955-ben pedig di- és trinukleotidokra is érvényes szintézist hozott nyilvánosságra ..
Válasz erre

Numerramar ( #52 ) 2013-01-15 17:29:14
Privát üzenet
1956 Kémiai Nobel-díjasai

Sir Cyril Norman HINSHELWOOD, (London, 1897. 6. 19. - Uo. 1967. 10.9.) angol fizikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1956-ban kapta, megosztva - Ny. Szemjonovval, "a kémiai reakciók mechanizmusának tanulmányozásáért".

Londonban, a Westminster City Schoolban kezdte meg tanulmányait, amelyeket az első világháború kitörésekor meg kellett szakítania. 1916-ban a skóciai Queensferry robbanó­
anyag-gyárában helyezkedett el kémikusként. Az üzemben is kitűnt kémikusi tehetségével, ezért a háború befejezése után ösztöndíjat kapott tanulmányai folytatására, az oxfordi Balliol College-ba. 1920-ban, diplomája megszerzése után ott kezdett tanítani, majd a következő évben Oxfordban a Trinity College-ba került. 1937-ben az oxfordi egyetemen kémiaprofesszorrá nevezték ki - F. Soddy utódaként. 1964-es nyugalomba vonulásáig töltötte be ezt a tisztséget. 1946-1948 között a Chemical Society elnökévé választották. 1948-ban lovagi címet kapott. 1929-től a Royal Society tagja, 1955-1960 között e testület elnöke. Nemcsak kiváló kémikus, hanem tehetséges nyelvész is volt. Egyik fő kutatási területe a reakciókinetika, ezen belül a láncreakciók tanulmányozása. -. Szemjonov és Hinshelwood nevéhez fűződik e folyamattípus elméletének ki­ dolgozása. Behatóan vizsgálta a hidrogén és oxigén egyesülését, valamint több más nagy sebességű gázreakciót, robbanást. Foglalkozott a láncreakció megindulásának feltételeivel, a sebességet befolyásoló tényezőkkel. Megállapította, hogy a reakció színhelyéül szolgáló edény fala a reakcióláncot megrövidítheti, mivel rajta az aktív láncvivő gyökök egymással vagy a reakciótérben levő molekulákkal egyesülhetnek, és ezáltal a folyamatot leállítják. . Szemjonovhoz hasonlóan ő is feltételezte szabad gyökök jelenlétét a láncreakciókban. kimutatta, hogy e folyamatok hasonlóak a katalitikus reakciókhoz. Vizsgálta a heterogén katalitikus reakciókat, és az úgynevezett aktivált adszorpció jelenségét, amely e folyamatok megindulásának alapja. Foglalkozott a platinának a hidrogén reakcióiban kifejtett katalitikus hatásával. Termodinamikai vizsgálatokat is végzett. Később biokémiai problémákkal foglalkozott, tanulmányozta a baktériumsejtekben végbemenő kémiai változások kinetikáját, valamint a baktériumok növekedésének befolyásolhatóságát kémiai anyagokkal. Eredményeiből fontos következtetéseket vontak le a gyógyszerek főleg az antibiotikumok hatására.



Nyikolaj Nyikolajevics Szemjonov, (Szaratov, 1896. 4. 15.) orosz kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1956-ban kapta, megosztva N. Hinshelwood -dal, "a kémiai reakciók mechanizmusanak tanulmányozásáért".

Fizikai és kémiai ,tanulmányait a pétervári egyetemen végezte 1917-ben, három év múlva az egyetem fizikai-technikai intézetébe került, ott 1928-ban professzori kinevezést kapott. 1931-ben a, leningrádi műegyetemre ment át, és a fizikai intézet igazgatói tisztségét töltötte be. 1944 óta a moszkvai Lomonoszov egyetemen a kémiai kinetika professzora. 1932-től az Orosz Tudományos Akadémiájának tagja, 1963-tól alelnöke. Tudományos munkássága mellett tevékenyen részt vesz a politikai életben is, az akkori Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagja. A Nobel-díjon kívül számos magas kitüntetés birtokosa, többek között ötször kapott Lenin-díjat. A modern reakciókinetikai elmélet egyik jelentős képviselője. Első munkáiban az elektro­mos kisülések ionizáló hatásával, szilárd felületen gőzök lecsapódásával, dielektrikumok természetével foglalkozott. 1928-ban az itt szerzett tapasztalatok alapján fogott hozzá az égés, robbanások, lángok tanulmányozásához. Megállapította, hogy a robbanások keletkezésének egyik oka a folyamat hőegyensúlyának megbomlása lehet, vagyis a reakció során termelt hőmennyiség nagyobb, mint a környezetnek átadott hőmennyiség. Ez történik pl. az öngyulladás esetén. Kutatásai eredményeként felállította a róla elnevezett láncreakció-elméletet, amelyben részletes és általános érvényű magyarázatot adott a láncreakciók mechanizmusára. E folyamatokban három szakaszt különböztetett meg: a lánckezdetet, a lánctagokat és a láncvégződést. Kimutatta, hogy az edény fala elősegítheti, de gátolhatja is a reakciót, ezenkívül az edény nagysága is befolyással van rá. Különösen jelentős az a felismerése, hogy ezek a reakciók a kiindulási anyagokból keletkező szabad gyökök vagy atomok reakcióinak sorozatán keresztül zajlanak le. Az egyes részfolyamatokban mindig újabb szabadgyök, úgynevezett láncvivő keletkezik. Sz. megkülönböztetett nem elágazó és elágazó láncreakciókat. Az előbbi esetben az egyes részfolyamatokban egy, az utóbbi esetben egynél több újabb láncvivő keletkezik. Az elágazó láncreakciók mindig robbanáshoz vezetnek. Vizsgálta mindkét típusú folyamat esetén az energia- és sebességviszonyokat, a keletkező szabad gyököket, illetve a reakciók gyökös mechanizmusát. Kísérleteihez felhasználta a radioaktív izotópos vizsgálati módszert is. E munkái során többek között a propil-bromid és izopropil-bromid lebomlását követte nyomon. A reakciót szabad brómgyök viszi tovább (a termékek: hidrogén-bromid és propilén). A robbanási folyamatoknál tanulmányozta a hőmérséklet és nyomás szerepét. Hangsúlyozta, hogy a láncreakciók (az. el nem ágazók és elágazók egyaránt) a természetben nagyon gyakoriak. A lángok például az elágazó láncú robbanási folyamatok közé tartoznak. Vizsgálta a foszforgőzök, a hidrogén, a szén és több más anyag oxidálását; foglalkozott fotokémiai reakciókkal; kimutatta, hogy mindenfajta égés a láncreakciók közé tartozik. Később kutatásai során vizsgálta a lángok és robbanási hullámok terjedését.
Válasz erre

Numerramar ( #51 ) 2013-01-15 15:06:10
Privát üzenet
1955 Kémiai Nobel-díjasa

Vincent du VIGNEAUD, (Chicago, 1901. 5.18.­ White Plains, N. Y., 1978. 12. 11.) amerikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1955-ben kapta, "biokémiailag jelentős kénvegyületek tanulmányozásáért, különösen az első polipeptidhormon szintézisért".

Urbanában, az illinois-i egyetemen végezte tanulmányait. 1924-1925-ben a Philadelphia General Hospital és ezzel egyidejűleg az University of Pennsylvania gyógyszerészeti intézetének biokémikusa lett. 1927-ben a Rochester egyetemen doktorált. Ezután ösztöndíjjal a John's Hopkins egyetemen, a drezdai Kaiser Wilhelm Institutban, az edinburghi és a londoni egyetem orvosi intézetében tanult. 1930-ban visszatért az illinois-i egyetemre, ahol két évig asszisztensként tevékenykedett. Ekkor a washingtoni egyetem kémiatanára lett. 1938-ban átment a Cornell egyetemre, ugyanebben a minőségben, és 1967-es nyugalomba vonulásáig ott tanított. Munkássága elsősorban a biológiailag fontos kénvegyületeket foglalja magába. Kutatásait az inzulinkészítmények kéntartalmának vizsgálatával kezdte. Az 1940-es években részt vett a penicillinkutatásokban. Tulajdonképpen ő valósította meg az első, bár nagyon kis hatásfokú szintézisét is (1946), amellyel az általa feltételezett szerkezetet kívánta igazolni. Feltevése azonban nem bizonyult helyesnek. Ez a gyógyászatban elsőként alkalmazott antibiotikum az öttagú heterociklusos vegyületek közé tartozik, amelynek gyűrűjében egy kén- és egy nitrogénatom van. Ugyancsak az 1940-es évek elején vizsgálta a tojássárgájában előforduló biotint. 1940-ben májkivonatból, 1941-ben tejporból izolálta, megállapította összegképletét, lebontási reakcióiból pedig szerkezetére is következtetett. A biotin két gyűrűt tartalmazó heterociklusos vegyület, amelyben a nitrogén és a kén a heteroatom. Patkányokkal végzett kísérleteiben megállapította vitaminhatását és H-vitaminnak nevezte el 1936- ban aminosavakkal folytatott kísérleteiben e vegyületfajta acetililezhetőségét figyelte. meg, erre a célra toluol-szulfokloridot alkalmazott. Vizsgálta a kéntartalmú cisztein és cisztin aminosavakat, 1939-ben kidolgozta egyik szintézisüket is. Foglalkozott a három aminosavból álló glutation tripeptiddel is. Érdeklődési körébe tartozott a fehérje-anyagcsere. E folyamat során számos peptid keletkezik köztitermékként. Rövid élettartamuk miatt eddig ezeket nem sikerült kimutatni. Azonban több természetes peptid, amely fontos fiziológiai hatású. Ide tartozik az agyalapi mirigy hátsó lebenyéből elkülöníthető két hormon, a tejelválasztásban szerepet játszó oxitocin és a vérnyomást szabályozó vazopresszin. A peptid­ kutatás nagy eredménye volt, amikor munkatársaival együtt 1953-ban mindkettő szerkezetét felderítette. Kutatásaihoz felhasználta a - F. Sanger által kifejlesztett szekvenciameghatározási módszert. Eredményeit szintézissel is igazolta. (Az oxitocint 1954-ben, a vazopresszint 1953-1958 között szintetizálta.) Mindkét hormon kilenc aminosavrészből felépített nonapeptid, szerkezetük nagyon hasonló, csupán két aminosav­részben különböznek egymástól. Eredményei nemcsak a kémia fejlődése, hanem az orvostudomány szempontjából is jelentősek: Ma már mindkét hormont alkalmazzák a gyógyászatban is.
Válasz erre

Numerramar ( #50 ) 2013-01-15 14:13:02
Privát üzenet
1954 Kémiai Nobel-díjasa

PAULING, Linus Carl (PortIand, Oregon, 1901.2.28.) amerikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1954-ben kapta "a kémiai kötések természetének kutatásáért és a bonyolult vegyületek szerkezetének meghatározásáért a kvantummechanika alapján". Nobel-békedíjjal 1962-ben tüntették ki, amelyet 1963-ban adtak át.

Egyetemi tanulmányait az Oregon State College-ban, majd a pasadenai California Institute of Technologyn végezte 1917-1922 között. 1925-ben doktori fokozatot nyert a szervetlen vegyületek szerkezetének röntgenanalízisével. Ezután Münchenbe, Zürichbe, Koppenhágába utazott, ahol A. Sommerfeldnél, - E. Schrödinger-nél, N. Bohr-nál tanult atomfizikát és kvantumelméletet. Tanulmányai befejezése után egy ideig az Oregon State College-ban tanított, majd átment a California Institute of Technologyra, amelynek 1931-1964 között professzora, ezután átveszi a San Diegó-i egyetem kémiaprofesszori tisztét, amelyet 1969-ig tölt be. Ekkor a Stanford egyetem professzora lesz, és 1974-es nyugalomba vonulásáig dolgozik itt. A modern kémiai szerkezetelmélet egyik megalapozója. Kvantummechanikai alapon dolgozta ki kémiai kötéselméletét. Abból az ismert tényből indult ki, hogy a kémiai kötést az atomok külső, ún. vegyértékelektron-pályái hozzák létre. Feltételezte, hogy a kötés keletkezésekor egy atom ban ezek a pályák a kapcsolódó atom hatására alakváltozást szenvednek, és hogy a keletkező kötés térben irányított. 1928-ban a négy vegyértékű szénatomot vizsgálta ebből a szempontb61. Megállapította, hogy a vegyértékelektronok pályái a kötés keletkezésekor térben irányított hibrid­pályákká alakulnak, amelyek a központi szimmetriájú atomi pályákhoz képest aszimmetrikusak. Meghatározta a vegyértékszögeket is. Az ő nevéhez fűződik az elektronegativitás fogalmának bevezetése, amellyel megkönnyítette a kémiai kötés értelmezését. Ez annak az erőnek a mértéke, amellyel egy molekulán belüli atom a kémiai kötést létrehozó elektronokat magához húzza. Értékéből következtetni lehet a kötés jellegére (kovalens, ionos vagy a kettő közötti átmenet). Minden elemre megadta az elektronegativitás számértékét, a hidrogénét választva alapul (önkényesen 2,1-nek vette). A legelektronegatívabb elemek a halogének, a fluor elektronegativitása a legnagyobb (4,10). Legkisebb az elektronegativitása az alkálifémeknek. Pauling ezek alapján több vegyület kötési energiáját kiszámította. A húszas évek közepén az elméleti szerves kémikusok felismerték, hogy egyes szerves vegyületek nem jellemezhetők egyértelműen egy klasszikus képlettel, leírásukhoz két vagy több képlet szükséges. A molekula szerkezete, azaz valódi elektroneloszlása valamilyen, e határesetek közötti állapotnak felel meg (mezomériaelmélet). E közbülső, "mezomer" állapotok kvantitatív leírását dolgozta ki Pauling munkatársaival 1932-1939 között, kvantummechanikai alapon, hullámfüggvények segítségével, a kémiai kötés rezonanciaelméletében. Eszerint a molekula valódi elektroneloszlása a szélsőséges elektroneloszlások kombinációja. 1936-ban ennek az elméletnek az alapján több vegyület szerkezetét tárta fel. 1939-ben a benzol és pirazin szerkezetét tanulmányozta, és meghatározta a furánban és a pirrolban a kötéshosszakat. 1936-ban áttért a biokémiára. Behatóan vizsgálta a hemoglobint, a hemek és heminek szerkezetét és mágneses tulajdonságait, összefüggést állapított meg bizonyos örökletes betegségek és az abban szenvedő ember vérének rendellenes molekuláris szerkezetű hemoglobinja között. 1951-l953-ban az aminosavakban és peptidekben megállapította a kötéshosszakat és -irányokat. A fehérjék másodlagos és harmadlagos szerkezetét vizsgálva kimutatta, hogy bennük a peptid láncok a térbencsavarvonal mentén helyezkednek el, hélixstruktúrájúak. Részt vett a DNS kutatásában, feltételezte, hogy az is hasonló struktúrájú. A Nobel-békedíjjal kitüntetett tudós jelentős tevékenységet fejtett ki a békemozgalomban. Háborúellenes tevékenységet a második világháború után, a hirosimai és a nagaszaki bombázás megrázó élményének hatására kezdte el. 1946-han kapcsolatba került A. Einstein-nel és az atomtudósok védelmi bizottságának hét másik tagjával. Több mint száz cikket és tanulmányt irt a világbékéről és más témákról: jelentős könyve e témakörben a No More War(19:"X) [Soha többé háborút]. Az amerikai tudósok közötti kezdeményezte az atomhadviselés elleni tiltakozást. A Tudományos Munkások Világszővetségének alelnöke.
Válasz erre

Numerramar ( #49 ) 2012-08-06 12:07:22
Privát üzenet
1953 Kémiai Nobel-díjasa

STAUDINGER, Hermann (Worms, 1881.3.23. - Freiburg-im­Breisgau, 1965. 9. 8.) német kémikus. A kémiai Nobel-díjat, 1953-ban kapta "a makromolekulák kémiájának területén elért eredményeiért" .

Kémiai tanulmányait Halle, Darmstadt és München egyetemein végezte. 1903-ban Halléban doktorált. Egy ideig Strassburgban tanított, majd 1907-ben Karlsruhéban magántanári képesítést szerzett. Öt év múlva a zürichi Eidgenössische Technische Hochschulén általános kémiai professzori katedrát kapott. 1926-ban átvette a freiburgi egyetem kémiai tanszékének vezetését. 1940-ben az újonnan alapított Makromolekula-kutató Intézet igazgatójává is kinevezték. E két tisztségét 1951-es nyugalomba vonulásáig töltötte be. Munkássága kezdetén klasszikus szerves kémiai kutatásokat végzett. 1905-ben felfedezte a telítetlen ketonok egyik csoportját, a keténeket. Több ide tartozó vegyületet előállított, és vizsgálta reakcióikat, valamint a keletkezett termékeket. Kutatási körébe tartozott az autooxidáció, a robbanások, alifás diazovegyületek, bors- és kávéaromák, rovarölő anyagok, oxalil-klorid tanulmányozása. 1920-ban kezdett a makromolekulás vegyületekkel foglalkozni. Megállapította, hogy a makromolekulák nem fizikai úton, a molekulák egyszerű asszociációjával, hanem kémiai folyamatban keletkeznek, amelynek során az alkotórészek (sokszor több tíz- vagy százezer egyszerűbb molekula) valódi kovalens kémiai kötéssel kapcsolódnak össze. Kimutatta, hogy a makromolekulák szerkezete lényegileg a kismolekulájú anyagok molekulaszerkezetével azonos, az előbbiek azonban - ha egyáltalán oldódnak - oldódáskor mindig kolloid oldatot képeznek. Ebben az esetben a kolloid részecske egy makromolekula. Az ilyen kolloidokat Staudinger molekulakolloidoknak nevezte. Alakjuk alapján megkülönböztetett szferoidális (gömb alakú) és lineáris (hosszúkás, fonal alakú) kolloidokat. Ez utóbbiakat, a lánchosszúságtól függően, hemi-, mezo- és eukolloidokra osztotta. A makromolekulák tulajdonságait befolyásolja azok mérete és alakja. A természetben nagyon sok makromolekulás anyag fordul elő. Szerkezetük felderítésének előkészítéséül Staudinger tanulmányozta azokat a szintetikusan előállítható nagy-polimereket, amelyek makromolekulái azonos molekulákból polimerizációval épülnek fel {pl. a polivinil­ klorid}{ polivinil-acetát} stb. Megállapította, hogy ezek a vegyületek láncreakcióban keletkeznek, de a folyamat terméke nem egyetlen polimer vegyület, hanem polimer homológok sorozata .. Az egyes tagok a polimerizációs fok mértékében különböznek egymástól. Vizsgálta a nagymolekulájú anyagok másik előállítási módját, a polikondenzációt is, és ebben az esetben is hasonló eredményt kapott. E polimer homológok keletkezését felhasználta a makromolekulás szerkezet igazolására, de bizonyító eszköz volt számára az úgynevezett polimeranalóg átalakulások elvégzése is (olyan kémiai reakciók, amelyek terméke a kiindulási anyag ugyanolyan polimerizációs fokú származéka). Felállította a róla elnevezett viszkozitás-törvényt. Ebben kimondta, hogy azonos koncentrációjú lineáris kolloidok viszkozitás a arányos a polimerizációs fokkal, illetve az átlagos molekulasúllyal. Ennek az összefüggésnek a felhasználásával számos nagymolekulájú vegyület molekulasúlyát meghatározta, pl. 1936-ban a gyapotcellulózét, 1941-ben a kaucsukét; eredményeiből következtetett kémiai felépítésükre is. Tanulmányozta a keményítőt és a glikogént, vizsgálta a szferokolloidok közé tartozó nagymolekulájú anyagok változékonyságát, elsősorban öregedését. A makromolekulás anyagok bonyolultságával és változatosságával magyarázta a kismolekulájú anyagoknál nem tapasztalható sajátos viselkedésüket. Elmélete a műanyagkémia megteremtésének alapja lett és a biokémia fejlődését is segítette,.

Válasz erre

Numerramar ( #48 ) 2012-08-06 11:00:13
Privát üzenet
1952 Kémiai Nobel-díjasai

MARTIN

MARTIN, Archer John Porter (London, 1910. 3. 1.) angol kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1952-ben kapta, megosztva - R. L. M. Synge-gel, "a kromatográfiás szétválasztási módszer kidolgozásáért".

Tanulmányait a cambridge-í egyetemen végezte. Mérnöki pályára készült, de kémiatanára, J. Haldane hatására kémiát és fizikát kezdett tanulni. Érdeklődése a biokémia felé fordult. 1932-ben, diplomája megszerzése után rövid időt az egyetem fizikai kémia intézetében töltött, majd egy élelmiszer-kutató intézetben helyezkedett el. Hat éven keresztül dolgozott itt. 1938-ban Leedsbe utazott, egy textilipari kutatóintézetbe; itt került kapcsolatba - R. L. M. Synge-gel. 1946-ban a nottinghami Boots' ure Drug Co. kutatóintézetében folytatta vizsgálatait. Két év múlva a londoni National Institute for Medical Research fizikai kémia intézetének a vezetését vette át. 1950-ben a Royal Society tagja lett. 1956-ban az Abbotsbury Laboratories Ltd. kémiai tanácsadója lett, 1959-1970 között pedig az igazgatói tisztséget töltötte be. 1970-től 1973-ig a Wellcome Foundation Ltd. tanácsadója. Egyetemi hallgató korában különböző kristályok piezoelektromos viselkedését, később az ultraibolya-abszorpciós spektrumot tanulmányozta. 1933-ban áttért a vitaminkutatásra. Az E- és B2-vitamint, valamint azok élettani hatását vizsgálta adszorpciós kromatográfiás analízissel, amely azonos adszorbens esetén a különböző vegyületek különböző adszorpciós képességén alapszik. Ezt a módszert fejlesztette tovább R. L. M. Synge-gel és más munkatársaival, kidolgozva a megoszlási kromatográfiát. Ennek alapja a következő: a különböző vegyületek két egymással nem elegyedő oldószerben különbözőképpen oldódnak, ennek következtében különbözőképpen oszlanak el bennük A vizsgálandó anyagot valamilyen szerves oldószerben feloldják, ez a mozgó fázis. A másik, ezzel nem elegyedő oldószert gyakran vizet - szilikagélből vagy más jól adszorbeáló anyagból készült oszlopon adszorbeáltatják, ez a stabil fázis. A mozgó fázist átfolyatják a stabil fázison, a vizsgálandó anyag egyes komponensei- - különböző oldékonyságuk szerint elkülönülnek az oszlop mentén. M. - R. Consden, A. H. Gordon és --- R. L. M. Synge-gel együtt - 1944-ben tovább­ fejlesztette ezt a módszert a papírkromatográfiává, ahol stabil fázisként szűrőpapírt alkalmaztak, amely mindig tartalmaz adszorbeált vizet. Az angol kutatók ezzel a módszerrel fehérje hidrolízissel kapott aminosav-keveréket választottak szét alkotórészeire. A szűrőpapírra, egyik sarkához közel, egy cseppet ejtettek a keverékből, majd megszáradása után a papír alját oldószerbe mártották, amely a papír hajszálcsövessége folytán felszívódott, és az aminosavakat - oldékonyságuktól függő sebességgel - magával vitte. Így a keverék végül szétvált alkotórészeire. Az egyes aminosavak helyéből, amelyet fizikai vagy kémiai módszerrel megállapíthatták, következtetni tudtak az aminosavak minőségére, és mennyiségüket is meghatározhatták. Később az úgynevezett kétdimenziós papírkromatográfiát is kidolgozták. E két utóbbi módszernek nagy előnye, hogy alkalmazásukkal néhány milligramm anyag analízise is elvégezhető, valamint megállapítható, hogy hányféle aminosav épít fel valamely fehérjét. - F. Sanger is felhasználta ezt az eljárást biokémiai kutatásai során. Martin 1953-ban A. T. Jamesszel együtt kidolgozta a gáz-folyadék vagy gázkrormatográfiát. A mozgó fázis itt gáz, amelyet felmelegítenek, és egy csövön fúvatnak keresztül. Ez a módszer nagyon kis mennyiségű, illékony anyag kimutatás ára alkalmas.


SYNGE

SYNGE, Richard Laurence MiIlington (Liverpool, 1914. 10. 28.) angol kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1952-ben kapta, megosztva - A. Martinnal, "a kromatográfiás szétválasztási módszer kidolgozásáért".

Először régészetet tanult. Kémiai tanulmányait a Winchester College-ban és a cambridge-i Trinity College-ban végezte, itt doktorált 1941-ben. 1936-1939 között - F. Hopkins laboratóriumában dolgozott, majd a leedsi Textilipari Kutatóintézet laboratóriumában helyezkedett el. 1943-ban a londoni Lister Institute of Preventive Medicine munkatársa lett. 1948-ig maradt ott, de közben 1946-1947 között Uppsalába utazott --A. W. K. Tiselius-hoz. A következő állomáshelye 1948-ban a skóciai Bucksburnben (Aberdeenshire) levő Rowett Research Institute, ahol a Fehérjekutató Intézet vezetését látta el. 1967-1976 között a norwichi Food Research Institute biokémikusa. 1950-ben a Royal Society tagjává választották. Kutatásai során a fehérje-anyagcsere köztitermékeként keletkező nagymolekulájú peptideket vizsgálta. Uppsalában - A. W. K. Tiselius-szal együtt tanulmányozta az antibiotikumokat, valamint a fehérjék és a szénhidrátok emésztési folyamatát a kérődző állatoknál. A köztitermékeket a kromatográfián kívül elektroultraszűréssel választotta el. Még cambridge-i évei alatt kezdte vizsgál ni a gyapjúfehérje aminosav-összetételét, Doktori disszertációját is ebből a témából írta. Az aminosavak elválasztására felhasználta az adszorpciós kromatográfiás módszert, először keményítővel töltött oszlopokat alkalmazott. Leedsi tartózkodása idején ismerkedett meg - A. Martinnal, aki hasonló területen dolgozott. 1941-ben közösen dolgozták ki a megoszlási kromatográfiát, 1944-ben pedig a papírkromatográfiát. Ezek a módszerek a biokémiai, a biológiai, az orvosi kutatásokban egyaránt nélkülözhetetlenekké váltak. Sygnge a megoszlásos kromatográfiás módszert alkalmazva, --A. Martin-nal és többi munkatársával együtt megállapította a gramicidin-S nevű antibiotikus (tíz tagból álló gyűrűs peptid) aminosav-sorrendjét. Tudományos munkássága mellett tevékenyen reszt vett a békemozgalomban is. 1951-ben megalapította a Science for Peace bizottságot, és támogatta az 1952-es bécsi békekongresszust.
Válasz erre

Numerramar ( #47 ) 2012-08-06 09:43:46
Privát üzenet
1951 Kémiai Nobel-díjasai

McMILLAN

McMILLAN, Edwin Mattison (Redondo Beach, Kalifornia, 1907.9.18.) amerikai atomfizikus. A kémiai Nobel­díjat 1951-ben kapta, megosztva - G. Th. Seaborg -gal,
"a transzurán elemek kémiája területén elért eredményeikért".

Apja fizikus volt, s az ő példáját követve, McMillan fizikát tanult a California Institute of Technologyn és a princetoni (N. J.) egyetemen. Ez utóbbi helyen doktorált 1932-ben. Még ebben az évben Berkeleybe ment, ahol 1936-ban magán tanár lett, 1946-ban pedig fizikaprofesszorrá nevezték ki. Ezt a tisztséget 1973-as nyugalomba vonulásáig töltötte be. A második világháború alatt, 1940-1945 között a Massachusetts Institute of Technologyn részt vett a radar kidolgozásában, ezenkívül a Los Alamos-i atomkutató intézet létrehozásában, valamint az atombomba előállítására irányuló kísérletekben. 1954-1958 között az USA Atomenergia Bizottságának tagja volt, 1958-tól 1971-ig pedig a California egyetem sugárzáskutató laboratóriumának az igazgatója. 1971-1973 között a Lawrence Berkeley Laboratórium igazgatója. Munkássága kezdetén a proton mágneses momentumának mérésével foglalkozott. 1934-ben érdeklődése a magfizika felé fordult, részt vett a ciklotron (a részecskegyorsító-berendezések egyik fajtája) megszerkesztésében. 1940-ben P. H. Abelsonnal együtt felfedezte a 93-as rendszámú elemet, az első transzuránt, amelyet neptúniumnak nevezett el az Uránusz után következő bolygóról, a Neptunuszról. Urán-238-at alakítottak át neutronok bombázásával urán-239-cé, amely béta-sugárzással neptúnium- 239-izotóppá alakult. Megállapították, hogy az elem az uránnal rokon tulajdonságokat mutat. McMillan részt vett a 94-es rendszámú plutónium felfedezésében is. 1940-ben, V. Vekszler szovjet fizikussal egy időben, de tőle függetlenül, kidolgozta aszinkrotron elméletét, és az USA első ilyen berendezését is az ő vezetésével építették fel. A ciklotron fejlesztésére ajánlotta, hogy vegyék figyelembe a fázisstabilitás elvét a részecskék gyorsítás közben fellépő relativisztikus tömegnövekedésének az ellensúlyozására. A szinkrotronban ezt a jelenséget a külső mágneses tér növelésével kompenzálják. McMillan az általa épített berendezéssel 300 MeV-nál nagyobb energiát tudott az elektronoknak kölcsönözni. A szinkrotron a magfizikai kutatások fontos eszköze lett.

SEABORG, Glenn Theodore (Ishpeming, Mich.1912.4. 19.) amerikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1951-ben kapta, megosztva -+ E. M. Mc Millan -nel, "a transzurán elemek kémiája területén elért eredményeikért".

Kémiai tanulmányait Los Angelesben és a berkeleyi California egyetemen végezte, ott doktorált 1937-ben. Disszertációjának témája a gyors neutronok vizsgálata. Ezen az egyetemen kezdte meg kutatói pályafutását. 1937-ben tanársegéd, 1939-ben előadó lett, 1945-ben pedig professzori kinevezést kapott. A második világháborúban, 1942-1946 között a Manhattan-program kidolgozásában vett részt a chicagói egyetem metallurgiai laboratóriumában. 1946-ban a berkeleyi sugárzáskutató laboratórium sugárzáskémiai részlegének vezetését vette át, 1954-beh pedig a laboratórium egyik igazgatója lett. Ezzel párhuzamosan 1958-1961 között a California egyetem rektori tisztségét is betöltötte. 1961-1971 között az USA Atomenergia Bizottságának elnöke. 1972-ben a Lawrence Berkeley Laboratory társigazgatója. A mesterséges radioaktivitás felfedezésével megindult a 92-es rendszámú urán után következő transzurán elemek kutatása. 1940-ben E. M. McMillan-nel és más munkatársaival együtt felfedezte, hogy a neptúnium-238-izotóp béta-részecskék kibocsátásával a 94-es rendszámú elemmé alakult át. Mivel a 93-as rendszámú transzurán neve neptúnium (a Neptunusz bolygóról), a következő elem a Neptunusz bolygó után következő Plutó bolygóról kapta a nevét: plutónium. Seaborg és munkatársai vizsgálták kémiai tulajdonságait, megállapították, hogy alfa-sugárzó elem, felezési ideje 24 ezer év, hasadóképes (az urán-235-nél könnyebben hasad). Utóbbi tulajdonsága miatt nagy jelentőségűvé vált a második világháború alatt az atomkutatásban, amely az atomreaktor és az atombomba készítéséhez vezetett. 1942-ben sikerült a kutatócsoportnak több száz kilogramm uránból húszezred milligramm plutóniumot előállítani. Az urán atommagját a világ akkoriban legnagyobb ciklotronjában (Berkeleyben, a California egyetemen) felgyorsított neutronokkal bombázták. Kidolgozta, hogyan lehet az atomreaktor melléktermékeiből plutóniumot kapni, így viszonylag nagyobb mennyiségben nyerhettek ki. A kutatások hadiipari fontosságuk miatt teljesen titokban folytak. 1944-ben felfedezték, hogy a plutónium-241 béta-bomlással átalakul a 95-ös rendszámú elemmé, amelyet a felfedezés helye után ameríciumnak neveztek el, a lantanoidák közötti, hasonló felépítésű európium mintájára. 1946-ban sikerült ezt az elemet magreakcióval előállítaniuk. 1944-ben - még az amerícium felfedezése előtt - találták meg a 96-os rendszámú transzuránt, a plutónium-239 alfa-részecskékkel való bombázásakor. Ez az elem a Curie-házaspár tiszteletére a curium (kürium) nevet kapta. A 97-es elemet - J. J. Thomson-nal és A. Ghiorsóval közösen 1949-ben észlelte először, amikor amerícium-241-et alfa-részecskékkel bombáztak. Egy év múlva kürium-242 bombázásával kiváltott magreakcióban fedezték fel a 98-as rendszámú transzuránt. E két elemet a felfedezés helyéről berkéliumnak és kaliforniumnak nevezték el. Seaborg részt vett 1952-ben a 99-es rendszámú einsteinium és 100-as rendszámú fermium felfedezésében, valamint a 101-es rendszámú mendelevium (1955) és a 102-es nobelium előállításában. Tanulmányozta ezeknek az elemeknek a kémiai természetét, izotópsajátságait is. E munkát mikrokémiai módszerekkel végezte, mivel az új elemeket sokszor a mikrogramm (10-6 g) tört résznyi mennyiségében tudták előállítani (a mendeleviumból pl, egy kísérlet során 17 atomot kaptak). Seaborg transzuránelméletében azt állította, hogy ezek az elemek, a ritkaföldfémekhez hasonlóan, külön csoportot alkotnak, amelynek első tagja a 89 -es rendszámú aktínium.
Válasz erre

Numerramar ( #46 ) 2012-08-06 08:35:02
Privát üzenet
1950 Kémiai Nobel-díjasai


DIELS, Otto Paul, Herman (Hamburg, 1876. 1. 23.­ Kiel, 1954. 3. 7.) német szerves kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1950-ben kapta, megosztva - K. Alderrel, "a diénszintézis
felfedezéséért és kifejlesztéséért".

Híres klasszika filológus fia, testvérei is neves tudósok voltak. Kémiai tanulmányait a berlini egyetemen végezte E. FISCHER-nél; 1899-ben doktorált nála, s egy ideig mellette is dolgozott. 1916-ban a kieli egyetem professzorává nevezték ki, és a szerves kémiai intézet igazgatója lett, amelyet 1947 -ig vezetett. A második világháborúban mindkét fiát elvesztette, otthonát rommá bombázták. Egyéni tragédiája ellenére 1945-től az egyetem újjáépítési munkáit vezette. 1906-ban felfedezte a szén-szuboxidot, ezt a malonsavból vízelvonással előállítható, gáz halmazállapotú vegyületet. 1903-tól foglalkozott a szteroidok közé tartozó, az élő szervezetben fontos szerepet játszó koleszterinnel; 1908-ban megállapította, hogy négygyűrűs aliciklusos vegyület. Szerkezetének kutatására dehidrogénezési kísérleteket végzett. 1927 -ben hozta nyilvánosságra eredményeit. Dehidrogénező szerként szelént alkalmazott, amelyet koleszterinnel 320 C-fokon hevített. A reakció terméke egy 18 szénatomot tartalmazó aromás szénhidrogénféleség, a Diels-szénhidrogén. E vegyület szerkezetének megállapítása vezetett azután eredményre a koleszterin, később más fontos szteroidok szerkezetének kutatásában. A szelénes dehidrogénezés jelentős módszerré vált a gyűrűs vegyületek szerkezetének felderítésében. A szelén különösen jó dehidrogénező szer; alkalmazásakor másodlagos reakciók nem játszódnak le, mert a reakció hőmérséklete alacsonyabb, mint más esetekben. A folyamat jól ellenőrizhető. A diacetillel végzett kutatásai vezették el legfontosabb eredményéhez, az 1928-ban, tanítványával, K. Alderral közösen felfedezett diénszintézishez. A reakció két résztvevője: egy konjugált kettős kötést tartalmazó diolefin (dién) - tehát olyan telítetlen szénhidrogén, amelynek molekulájában két kettős kötésű szénatompárt egy egyszeres kötés kapcsol össze -, és egy nagyon reakcióképes, "aktív" kettős kötést tartalmazó vegyület, amelyet a diénhez való reakciókészsége miatt filodiénnek vagy dienofilnek neveznek. A termék mindig gyűrűs - nyílt szénláncú vegyületek esetében hattagú gyűrűs - vegyület. A folyamat akkor is lejátszódik, ha a két reakciópartner váza szénatomon kívül más atomokat is tartalmaz. A diénszintézis nagyon fontossá vált különböző anyagok szerkezetének kutatásában is. 1929-1931 között Diels és K. Alder több aromás, aliciklusos és heterociklusos vegyület (antracén, ciklopentadién, kamfén, furán) kötésrend szerét állapította meg ezzel a reakcióval. Mivel a kiindulási anyagok igen változatosak lehetnek, e folyamattal sokféle vegyület állítható elő. Az iparban főleg műanyagok gyártásánál alkalmazzák a diénszintézist.



ALDER, Kurt (Königshütte, Felső-Szilézia, 1902.7.10. - Köln, 1958. 6. 20.) német kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1950-ben kapta, megosztva --O Diels -szel "a diénszintézis felfedezéséért és kifejlesztéséért".

Kémiai tanulmányait a berlini és a kieli egyetemen végezte; az utóbbi helyen - O. Diels tanítványaként doktorált 1926-ban. 1934-ben rendkívüli professzor lett. Két év múlva az I. G. Farbenindustrie leverkuseni kutatólaboratóriumának egyik részlegét vezette. 1940-től élete végéig a kölni egyetemen a kísérleti kémia professzora volt. 1927-1928-ban, -O.Diels-szel közösen - akinek ekkor asszisztense volt -, felfedezte a Diels-Alder-féle diénszintézist. A reakció felismerése egyrészt azért jelentős, mert a természetben több szerves vegyület valószínűleg diénszintézis útján keletkezik, másrészt, mert a diénszintézis olyan iparilag is alkalmazható folyamat, amely erőteljes kémiai behatás (katalizátorok, nagy nyomás alkalmazása). nélkül is végbemegy. A diénszintézis természetének kutatása vezette el Alder-t a polimerizációs reakciók vizsgálatához. Elsősorban a butadién polimerizációját tanulmányozta. Az itt elért eredményeit a műgumi gyártás kidolgozásakor és megindításakor hasznosította. A diénszintézis sztereokémiájának kutatásában is jelentős eredményeket ért el: megállapította, hogy az addíciós folyamat, és rendszerint endo szerkezetű termékhez vezet. Élete utolsó éveiben a diénszintézis ipari alkalmazásaival foglalkozott.
Válasz erre

Numerramar ( #45 ) 2012-08-01 21:16:17
Privát üzenet
1949 Kémiai Nobel-díjasa

GIAUQUE

J. GIAUQUE, William Francis (Niagara-FalIs N. Y., 1895. 5. 12. - Oakland, 1982.. 3. 29.) amerikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1949-ben kapta "kémiai termodinamikai munkásságáért, különösen az anyagok nagyon alacsony hőmérsékleten mutatott tulajdonságainak vizsgálatáért".

Először a Niagara-erőműben, majd ennek New York-i laboratóriumában dolgozott. Itt határozta el, hogy kémikus lesz. Tanulmányait a Niagara Falls Collegiate Institute-ban és a berkeleyi California egyetemen végezte. 1922-ben, doktori vizsgája után az egyetem kémiai intézetének munkatársa lett. 1927-ig tanársegéd volt, hét év múlva azonban már professzori kinevezést kapott. Kutatásait 1962-es nyugalomba vonulásáig ott végezte. Hallgató korában G. N. Lewis keltette fel érdeklődését a termodinamika iránt. Az anyagok alacsony hőmérsékleten mutatott viselkedését tanulmányozta, számos elem és vegyület, főleg kondenzált gázok entrópiáját, szabadenergiáját és más termodinamikai jellemzőit határozta meg. Kísérleti munkáját összekapcsolta kvantumstatisztikai számításokkal, valamint spektroszkópiai úton szerzett adatok elemzésével. A termodinamika III. főtételét kvantumstatisztikai alapon igazolta. 1929-ben, H. J. Johnstonnal együtt, az oxigén entrópiájának vizsgálata közben az elem abszorpciós színképéből felfedezte a földi atmoszférában két izotópját, az oxigén-17-et és -18-at. A pontosabb mérések érdekében felhívta a fizikusok és kémikusok figyelmét arra, hogy különböző atomsúly skálát használnak, az előbbiek az oxigén-l6-ot, az utóbbiak a természetben előforduló oxigénizotóp-keveréket választották vonatkoztatási alapul. (Ma már erre a célra egységesen a szén-12-izotópot használják.) Az orto- és para-hidrogén sajátosságait is tanulmányozta. Megállapította, hogy míg közönséges hőmérsékleten a két módosulat aránya 3: 1 az előbbi javára, alacsony hőmérsékleten a para-hidrogén mennyisége jelentősen megnő. Vizsgálta a mágneses tér hatását a paramágneses anyagok entrópiájára, és kimutatta, hogy állandó hőmérsékleten a mágneses tér az entrópiát csökkenti. Az anyagnak ez a jellemzője ugyanis a rendezetlenség mértéke, s annál nagyobb, minél nagyobb a rendezetlenség. A mágneses tér hatására a mágneses momentumok egy irányba rendeződnek, a rendezetlenség csökken. Ugyanezt eredményezi a hőmérséklet csökkentése is. 1926-ban ezen az elméleti alapon dolgozta ki D. P. MacDougall-lal együtt - -P. DEBYE-től függetlenül az adiabatikus lemágnesezés módszerét, amellyel 1 K alatti ( - 272 C fok alatti), az abszolút nullafokot igen megközelítő hőmérsékletet ért el. A mágneses tér bekapcsolása ugyanis hőfelszabadulást, kikapcsolása pedig hőelnyelést okoz, illetve, adiabatikus körülmények között, amikor a rendszer és környezete között semmiféle hőcsere nincs, lehűléssel jár. Ezt a módszert alkalmazva, más kutatók 0,001 K-t értek el. Giauque munkássága későbbi szakaszában rakétahajtó anyagok kidolgozásával foglalkozott, amelynek egyik legfontosabb alapanyaga a cseppfolyós oxigén.
Válasz erre

Numerramar ( #44 ) 2012-08-01 20:57:35
Privát üzenet
1948 Kémiai Nobel-díjasa

TISELIUS


TISELIUS, Arne Wilhelm Kaurin (Stockholm, 1902. 8. 10. ­ Uppsala, 1971. 10. 29.) svéd kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1948-ban kapta "az elektroforézis és az adszorpciós analízis területén végzett kutatásai ért, különösen a szérumproteidek komplex természetével kapcsolatos felfedezéseiért".

Természettudós családból származik, nagyapja és apja is matematikus volt. Egyetemi tanulmányait az uppsalai egyetemen végezte. 1925-ben - T. SVEDBERG tanársegédje lett, nála doktorált 1930-ban, disszertációjának témája a fehérjék elektroforetikus vizsgálata. E fokozat megszerzése után 1938-ig előadott az egyetemen. Közben, 1934-1935-ben a princetoni egyetemen dolgozott. Visszatérése után, 1938-ban az uppsalai egyetemen a biokémia professzorává nevezték ki, és egy új intézetet is létesítettek számára. Nyugalomba vonulásáig ezt a tisztséget töltötte be. Számos egyéb tisztséget is viselt, megalapításától, 1946-tól 1950-ig a Svéd Állami Természettudományi Kutatási Tanács elnöke, 1947-1960 között a Nobel-alapítvány alelnöke, majd 1964-ig elnöke volt. 1965-től a Kémiai Nobel Intézet vezetését bízták rá. Munkássága nagymértékben hozzájárult a svéd tudományos élet második világháború utáni fellendüléséhez. Kedvelte a zoológiát. Kutatásaiban elsősorban a fehérjékkel foglalkozott. Vizsgálatukra kidolgozott egy módszert, amely az elektroforézis jelenségén alapszik: a kolloidrészecskék a felületükön ionokat adszorbeálhatnak, így elektromos töltésűekké válnak. Folyadékban vagy gázban, elektromos tér hatására, az elektrolízisnél lejátszódó folyamathoz hasonlóan, e részecskék a töltésükkel ellentétes töltésű elektród felé (negatív töltésű részecskék a katód hoz, pozitív töltésű részecskék az anódhoz) vándorolnak. A fehérjemolekulák is felhalmozhatnak felületükön pozitív vagy negatív ionokat. Elektromos térben a fehérjeoldatokban e molekulák méretüktől, alakjuktól, a töltés jellegétől függő sebességgel vándorolnak a katód vagy anód felé. Tiselius 1937-ben megszerkesztette a róla elnevezett elektroforetikus készüléket. Ez U alakú cső, amelyben mérhető a fehérjemolekulák vándorlási sebessége. A módszer alkalmas a különböző fehérjefajták szétválasztására. Tiselius berendezésével könnyen bomló, érzékeny anyagokat, így szérum fehérjéket, hormonokat, enzimeket, antitesteket, vírusokat, poliszacharidokat választott szét. Megállapította, hogy a vérplazma fehérjéi albumin- vagy globulin­csoportokat tartalmazó frakciókra bonthatók, ez utóbbiakat még tovább osztotta alfa-, béta- és gamma-szérumglobulinokra. Az eljárás a fehérjekomponensek mennyiségi meghatározására is használható, mivel az oldat törésmutatója a koncentrációval arányosan változik. Ilyenkor megfelelő optikai berendezésekkel a törésmutató változását figyelik. Ez a módszer az orvosi gyakorlatban a kóros elváltozást szenvedett szérumok vizsgálatában is jelentős. Tiselius munkatársaival továbbfejlesztette az adszorpción alapuló kromatográfiás analitikai módszert. Kidolgozta különböző változatait, a frontális, az eluciós (kimosásos) és kiszárításos eljárást. Alkalmazásukkal meghatározta, hogy a vizsgálandó anyag egykomponensű vagy keverék-e, valamint a nagyon kis szerkezeti különbségeket is észlelni tudta. A szérumglobulinok tanulmányozása során arra az eredményre jutott, hogy az alfa-globulinok közé zsírban oldódó vitaminok, hormonok, lipoproteidek és glükoproteidek tartoznak, a béta-globulinok főleg lipoproteideket és néhány enzimet tartalmaznak, a gamma-globulinokban fordulnak elő az antitestek.

Válasz erre

Numerramar ( #43 ) 2012-08-01 20:25:58
Privát üzenet
1947 Kémiai Nobel-díjasa

ROBINSON

ROBINSON, Sir Robert (Bufford, Derbyshire, 1886. 9. 13. Great Missenden, London mellett, 1975.2.8.) angol szerves kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1947-ben kapta "a biológiailag fontos növényi anyagok, elsősorban az alkaloidok vizsgálatáért" .

Apja gyáros, feltaláló volt. Azt akarta, hogy fia is vegyen részt a család nagy üzleti vállalkozásában. Az ő kívánságára kezdett Robinson a manchesteri egyetemen kémiát tanulni. 1910-ben doktorált. Két évet az ifjabb W. H. Perkin mellett dolgozott. 1912-ben a sydneyi egyetemen a szerves kémia professzora lett, három év múlva ugyanebben a minőségben Liverpoolba költözött. 1921-ben a St. Andrews egyetem tanári katedráját kapta meg, a következő évben pedig régi iskolája, a manchesteri egyetem professzorává nevezték ki. Ezt az állását 1927-ben a londoni, 1930-ban az oxfordi egyetem követte. Ott tanított egészen 1955-ig, nyugalomba vonulásáig. Professzori katedrája mellett számos egyéb tisztséget is betöltött. 1924-ben a Royal Society tagjává választották, amelynek 1949-1950-ben elnöke is volt. 1955-ben a Shell Chemical Co. igazgatói tisztségét látta el. 1939-ben lovagi címet kapott, 1940-1941-ben a Chemical Society elnöke volt. Felesége, G. M. Walsh szintén kémikus, számos vizsgálatában munkatársa. Kutatásai a szerves kémia több ágát érintik, de különösen a növényi színanyagok és az alkaloidok tanulmányozásában ért el jelentős eredményeket. A sárga színű növényi színanyagok közé tartoznak a flavonoidok (heterociklusos vegyületek, amelyeknek több csoportjuk van, pl. a flavonok, flavonolok). Robinson szerkezetigazoló szintézissel a flavonok közé tartozó acacetin és szkutellarein szerkezetét tárta fel (1926-1930); a flavonolok közül pedig agalangin, datiszcein, kempferid, miricetin szintézisét valósította meg (1925•-1926). Az élénk színű növényi színanyagok, az antocianidinek és antocianinek szintézisére 1925-1928 között dolgozott ki módszert. Segítségével állította elő, pl. a vörös őszirózsában, a szamócában, a muskátliban, vörös rózsában, a vörös áfonyában, a szalviában, mályvában, fekete szőlőben, primulában található antocianint (1928-1934). A szintézisek egyúttal e vegyületek pontos szerkezetének a meghatározását is lehetővé tették. Korábban, 1906-1907 között a brazíliai és kelet-indiai brazilfából kinyerhető és textilfestékként használatos brazilin és hematoxilin szerkezetét tanulmányozta, az ötvenes években pedig szintézisüket is megvalósította. Másik nagy kutatási területe az alkaloidok vizsgálata, amellyel az 1910-es évek elejétől foglalkozott. Ezek az anyagok heterociklusos, nitrogéntartalmú növényi bázisok, amelyek a gyógyászatban fontosak. 1917 -ben szintetizálta a nadragulyában levő atropint, hét évvel később a gránátalmafa gyökerében előforduló pszeudopelletierint. Vizsgálta az ópium alkaloidjait, a kábító hatású és fájdalom­ csillapító narkotint, a morfint, a köhögéscsillapító kodeint, az erősen mérgező hatású, görcsös állapotot okozó, ezért a gyógyászatban nem alkalmazott tebaint. 1911-ben szintézissel igazolta a narkotin szerkezetét, 1925-ben megállapította a morfin és kodein struktúráját, és több következtetést vont le a tebain felépítéséről. Más alkaloidok közül a berberin szerkezetét határozta meg szintézisévei, foglalkozott a harmala alkaloidokkal, felderítette az ajmalin szerkezetét (1949-1957). Jelentősek a sztrichninnel és brucinnal végzett tanulmányai (mindkettő erős méreg). 1946-ban megállapította a sztrichnin szerkezetét. Igen jelentékenyen hozzájárult a szerves reakciók elektronelméletének kidolgozásához is (1926-1932). Vizsgálta a női ivarhormon hatású sztilbösztrolt és hexösztrolt .
Válasz erre

Numerramar ( #42 ) 2012-08-01 19:45:06
Privát üzenet
1946 Kémiai Nobel-díjasai

SUMNER


SUMNER, James Batcheller (Canton, Massachusetts, 1877. 11. 19. - Buffalo, N. Y., 1955. 8. 12.) amerikai biokémikus. A kémiai Nobel-díjat 1946-ban kapta, megosztva - J
H. Northroppal és - W. M. Stanley-vel (a díj felét kapta), "az enzimek kristályosíthatóságának felfedezéséért".

Gazdag textilgyáros fia volt. Tizenhét éves korában egy vadászaton baleset érte, és a bal karját elvesztette. A Harvard egyetemen kémiát és fiziológiát tanult. Egy ideig a sackville-i Mt. Allison College-ban és a Worcester Polytechnic Institute-ban tanított. 1914-ben doktorált, még ugyanebben az évben az ithacai Cornell egyetem orvosi tanszékére került, ahol 1929-ben a biokémiai intézet professzora lett. 1947 -ben az egyetemen enzimkutató laboratóriumot állítottak fel számára, amelyet 1955-ös nyugdíjba vonulásáig vezetett. 1917-ben kezdett hozzá ahhoz a reménytelennek látszó munkához, hogy enzimeket kémiai vegyületként kristályos állapotban izoláljon. Hosszú éveken át vizsgálta a babban előforduló ureáz nevű enzimet, amely a karbamidnak ammóniára és szén-dioxidra való bomlását katalizálja. Vizes alkohollal megpróbálta a babból az enzimet kivonni, de a nagy aktivitású enzimet mindig csak amorf alakban kapta meg. 1926-ban alkohol helyett vizes acetont alkalmazott. Ekkor igen nagy ureáz aktivitású kristályos terméket kapott. Megkísérelte e kristályos anyag enzim hatású részét leválasztani, de ez nem sikerült. További kutatásokkal bebizonyította, hogy a tiszta ureáz enzim kristályaihoz jutott, amelyek a fehérjék jellemző reakcióit mutatták. Így egyidejűleg Sumnernek az a feltevése is igazolódott, hogy az enzimek lehetnek tiszta fehérjék is. Ezt a felfogást ugyanis a biokémikusok nagy része akkoriban még nem ismerte el. A nagy tekintélyű - R. WILLSTÜTER és Sumner között éles vita is kialakult emiatt; ami az amerikai tudóst meglehetősen elkeserítette. 1929-ben rövid időre - H. K. EULER-CHELPIN-hez utazott Stockholmba, és közösen vizsgálták az ureázt. 1937-ben a hidrogén-peroxid (a biológiai oxidációnál keletkező és erős sejtméregként ható vegyület) vízre és oxigénre való szétesését katalizáló kataláz enzimet izolálta kristályos állapotban. -Th. SVEDBERG-gel közösen még ebben az évben meghatározta molekulasúlyát. Későbbi vizsgálatai során tanulmányozta a koenzim-I-et, valamint a lipoxidáz és a szacharáz enzim kristályosíthatóságát.

NORTHROP

Northrop John Howard (Yonkers, N. Y., 1891. 7. 5.) amerikai biokémikus. A kémiai Nobel-díjat 1946-ban kapta, megosztva - W. M. Stanley-vel és J. B. Sumnerrel az I enzimek és vírusproteinek tiszta formában való kinyeréséért" a díj egyik felet megosztva neki és - W. M. Stanleynek ítélték.

Apja. a Columbia egyetemen zoológiát tanított; egy laboratóriumi robbanásnál vesztette életét. Anyja botanikát tanított a Hunter College-ban. Northrop is a Columbia egyetemen végezte tanulmányait. 1915-ben szerzett doktori címet. Ebben az évben a Rockefeller Intézet Jacques Loeb's laboratóriumában kezdett dolgozni. 1924-ben a Rockefeller Intézet tagja lett. 1961-es nyugalomba vonulásáig végezte ott kutatásait. Közben 1948-1958 között a California egyetemen vendégprofesszorként előadásokat tartott. Az első világháború alatt egy hadiüzemben dolgozott, ahol alkohol erjesztésével acetont állítottak elő. 1918-ban feltárta az erjedési folyamat részleteit. Az ott végzett kutatások vezették el az enzimek tanulmányozásához. Már 1920-ban megpróbált kristályos állapotú enzimet előállítani, de első kísérletei nem jártak sikerrel. 1926-ban -J. B. SUMNER eredményein felbuzdulva kezdett újra munkához, amely csak .1930-ban hozta meg a várt eredményt. Ekkor
ugyanis M. Kunitzcal közösen sikerült gyomornedvből kristályos alakba? izolálnia a gyomor nyálkahártyája által termelt fehérjebontó enzimet, a pepszint. Kimutatta róla, hogy egyetlen, nem elágazó peptidláncból áll, és a nyálkahártyában az inaktív pepszinogén formájában fordul elő. M. Heriottal együtt ezt az anyagot is sikerült kristályosítania. Vizsgálta a fehérjék pepszines emésztésének, a protolízisnek a mechanizmusát, ezen belül külön hangsúlyozta a pH (a közeg kémhatására jellemző érték) szerepét. A pepszin és proenzimje, a pepszinogén egyaránt savanyú jellegű fehérje, lúgok hatására mindkettő tönkremegy. A pepszinogén savas közegben alakul át pepszinné, amely a fehérjéket peptidekké bontja szét. 1933-ban M. Kunitzcal közösen a hasnyálmirigy fehérjebontó enzimjét, a tripszint, illetve ennek inaktív proenzimjét, a tripszinogént nyerte ki kristályos formában a hasnyálmirigy nedvéből. A tripszin lúgos közegben hat. Ugyanebben az évben a hasnyálmirigy által termelt másik enzimet, a kimotripszint, illetve előtermékét, a kimotripszinogént kristályosították. Ez utóbbit ciklusos polipeptidnek vélték, de ezt a nézetet a későbbi kutatások nem támasztották alá. A kimotripszinogén a tripszin hatására alakul át aktív enzimmé, amely ugyancsak lúgos közegben bontja a fehérjéket. Eredményei alapján általános következtetéseket vont le az enzimek kémiai természetére, reakcióik kinetikájára, Tanulmányozta a húsban előforduló fehérjéket, vírus-, bakteriofág- és baktériumkutatásokat is folytatott. E munkái során emlősök beléből izolált egy bakteriofágot, amely bizonyos baktériumokat elpusztít, és vizsgálta a baktériumok agglutinációját. 1941-ben az antitoxinok közül elsőként kristályosította a diftéria-antitoxirit.


STANLEY

STANLEY, Wendell Meredith (Ridgeville, Indiana, 1904: 8: 16. - Salamanca, 1971. 6. 15.) amerikai biokémikus. A kémia Nobel-díjat 1946-ban kapta, megosztva - J. H. Northroppal és - J. B. Sumnerrel (a díj felét kapta J. H .. Northroppal közösen), "az enzimek és a vírusproteinek tiszta formában való kinyeréséért".

Kémiai tanulmányait az Indiana állambeli Richmondban, az Earlham College-ban kezdte meg, majd az illinois-i egyetemen folytatta, ahol 1929-ben doktorált. Két évig tanársegédként működött ott, majd Münchenbe utazott, - H. O. WIELAND laboratóriumába. 1931-ben tért vissza az USA-ba és előbb a New York-i, majd a princetoni Rockefeller Orvosi
Kutatóintézet munkatársa lett. 1948-ban elfogadta a berkeleyi California egyetem biokémia-professzori állását és a víruskutató laboratórium igazgatói tisztségét. 1948-tól a virológia, 1964-től pedig a molekuláris biológia professzori katedráját is megkapta. Emellett számos más tisztséget is betöltött. 1941-ben a National Academy of Sciences a tagjai sorába választotta. A szerves kémia területén a szterinek csoportjába tartozó vegyületeket, valamint a tuberkulózis gyógykezelésére használatos chaulmoogra-olajat (növényi olajféleség) tanulmányozta. Kutatásainak fő területe a fertőző betegségeket okozó vírusok. 1935-ben a dohánymozaik-betegséggel fertőzött dohánynövény leveléből kristályos anyagot izolált. A levél kipréselt nedvéből alkohollal kicsapta a legtöbb fehérjét, és a maradék oldathoz ammónium-szulfátot adott. Finom tűszerű~ kristályos termékhez jutott, amelynek már 10 a -9-en grammja is előidézte a betegséget. Sokszor megismételt átkristályosítással megkísérelte tovább tisztítani ezt az anyagot és a vírushatású részt elválasztani, de minden művelet után ugyanolyan maradt a termék kémiai összetétele, fertőzőképessége. Kísérletéből azt a következtetést vonta le, hogy magát a dohánymozaik-vírust nyerte ki kristályos állapotban. Eredménye óriási szenzációt keltett, mert a vírusokat abban az időben élő szervezeteknek tekintették, s most kiderült, hogy a vírus egyszerű kristályos anyag, mint bármely más vegyület. Stanley úgy vélte, hogy a dohánymozaik-vírus fehérje, más kutatók azonban rövidesen kimutatták, hogy a vírus nukleinsavból és fehérjéből felépülő, nagy molekulatömegű nukleoproteid. Stanley eredményei nagy lökést adtak a víruskutatás további fejlődésének. A munkáknak ő maga is aktív részese maradt. A későbbi években vizsgálta a tüdőgyulladást okozó baktériumok sajátságait, a második világháború alatt az influenzavírus kutatásával foglalkozott; ki is fejlesztett egy vakcinát, amelyet az amerikai hadseregben alkalmaztak.
Válasz erre

Numerramar ( #41 ) 2012-08-01 18:31:57
Privát üzenet
1945 Kémiai Nobel-díjasa


VIRTANEN


VIRTANEN, Artturi Ilmari (Helsinki, 1895. 1. 15. - Helsinki, 1973. 11. 11.) finn kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1945-ben kapta "a mezőgazdasági és élelmiszerkémia területén elért eredményei elismeréséül, különös tekintettel a takarmánytápanyagok konzerválásának módszerére" .

Kémiai tanulmányait a helsinki egyetemen végezte, ott doktorált 1919-ben. Disszertációjában a fenyőgyanta fő alkotórészének, az abietinsavnak a szerkezetével foglalkozott. A zürichi Eidgenössische Technische Hochschulén, majd a münsteri és végül a stockholmi egyetemen - H. von EULER-CHELPIN-nél bővítette fizikai és biológiai ismereteit; bakteriológiát is tanult. Először az állami vaj- és sajtellenőrző állomás munkatársa volt, majd a finn tejgazdasági szövetkezetek szövetségének kémikusa, 1921-ben pedig igazgatója lett. Tíz év múlva az újonnan alapított helsinki Biokémiai Intézet igazgatójává nevezték ki. A helsinki egyetemen pályafutását 1924-ben kezdte meg. 1939-ig docens volt, ekkor a biokémia professzora lett, 1948-ig tartotta meg ezt a tisztségét. 1931-1939 között a helsinki műegyetemen is biokémia katedrát kapott. 1948-ban a Finn Tudományos Akadémia elnökévé választották. Tizenötéven keresztül állt e testület élén. 1965-ben vonult nyugalomba. A mezőgazdasági kémiai kutatásokhoz kiterjedt biokémiai vizsgálatokra volt szükség. 1943-1950 között tanulmányozta a nitrogénmegkötő baktériumok szerepét és a nitrogénmegkötés menetét. E baktériumokat három csoportba osztotta. Az első csoportba a pillangós virágúak gyökerén élő baktériumok tartoznak; ezeknél bonyolult enzimrendszer játszik közre a nitrogén megkötésében. A második csoportban a baktériumok a nitrogénmolekulákat nitrogénatomokká bontják, majd ionizálják. A harmadik csoportba a szabadon élő nitrifikáló baktériumok tartoznak. Virtanen nyomon követte a nitrogén átalakulásának kémiai folyamatait, és vizsgálta a keletkezett termékeket. Enzimkémiai kutatásokat is végzett. Megállapította, hogy a mikroorganizmusokban egyes enzimek csak szükség esetén, pl. megfelelő nitrogénfelvételnél keletkeznek (adaptív enzimek). Vannak azonban állandóan jelenlevő (konstitutív) enzimek is, amelyek - az előbbi csoporttal ellentétben - a baktériumok életéhez nélkülözhetetlenek. 1948-ban ebből a témából kiindulva tanulmányozta a szeszes erjedést, az élesztőbaktériumok növekedését és táplálkozását befolyásoló tényezőket. A hideg éghajlatú országokban különösen fontos a takarmányok helyes tárolása. Ezért voltak nagy jelentőségűek Virtanenek ezen a téren az 1920-as években elkezdett kutatásai. Helytelen tárolásnál a zöldtakarmányban tejsavas erjedés megy végbe, amely csökkenti a tápanyag szénhidrát- és nitrogéntartalmát. A tejsavbaktériumok ugyanis a takarmánynak ezeket a tápanyagait használják fel saját életfolyamataikhoz. Virtanen a tartósítandó takarmányhoz sósavat adott. Az anyagot annyira savanyította meg, hogy a baktériumok szaporodásának meggátolásához elegendően savas közeget állítson elő. Ezzel a módszerrel - A. I. V.-eljárás, Virtanen nevének kezdőbetűiről - a takarmány szénhidrát- és nitrogéntartalmát sikerült megőrizni, és a vitamintartalom is jobban megmaradt. Az így kezelt takarmánnyal táplált tehenek teje is több vitamint tartalmazott. Virtanen egyéb kutatásai során vizsgálta a talaj kém hatását, foglalkozott a tejfeldolgozás és a sajtérlelés kérdéseivel. A Nobel-díjas


tudósok lindaui konferenciáin többször felhívta a figyelmet a mezőgazdaság legfontosabb kérdéseire.
Válasz erre

Törölt bejegyzés ( #40 ) 2012-08-01 18:31:08
Törölve
Numerramar ( #39 ) 2012-03-24 19:49:31
Privát üzenet
1944 Kémiai Nobel-díjasa

HAHN, Otto (Frankfurt am Main, 1879. 3. 8. - Göttingen, 1968. 7. 28.) német kémikus. Az 1944-es kémiai Nobel-díjat 1945-ben kapta "a nehéz magok hasadásának felfedezéséért",


Egyetemi tanulmányait Marburgban és Münchenben végezte, 1901-ben doktorált, disszertációját egy szerves vegyület, az izoeugenol brómszármazékairól írta. Szerves kémikusnak indult. 1902-1904 között tanársegédként működött a marburgi egyetemen. 1904 őszén Londonba utazott - W. Ramsay-hez, aki több nemesgáz felfedezéséért éppen abban az évben kapott Nobel-díjat. Egy esztendeig dolgozott mellette az University College-ban, itt kezdett az akkor még igen kevéssé ismert radioaktivitással foglalkozni. Vizsgálatai közben felfedezte a tórium bomlássorának egyik tagját, a radiotóriumot. 1905 őszétől Montreálban folytatta kutatásait -E. Rutherfordnál-nál, a McGill egyetem fizikai intézetében. A radiotórium alfa-sugárzását és a keletkezett termékeket vizsgálta. Felfedezte az aktínium-bomlássor egyik tagját, a radioaktíniumot. Németországba visszatérve a berlini egyetem kémiai intézetében elsőként foglalkozott radioaktivitással, s csakhamar felfedezte a tóriumsorozat radiotórium előtti tagjait, a mezotórium 1,2, 3-at. 1907-től harminc éven keresztül együtt folytatta kutatásait L. Meitner osztrák fizikussal, aki ebben az évben került az intézetbe. A béta-sugarak abszorpciós képességét, mágneses tulajdonságait vizsgálták, és újabb bomlástermékeket is felfedeztek. H. kísérletileg kimutatta, hogy a radioaktív bomlásnál az atommagok visszalökődnek. 1910-ben professzori kinevezést kapott. 1912-ben az újonnan alapított berlin-dahlemi Kaiser Wilhelm Institut kémiai intézetébe került, amelynek 1928-tól igazgatója lett. Tanulmányozta a kálium, a rubídium radioaktivitását, és megalapozta a stronciumos kormeghatározási módszert. Munkáját az első világháború megszakította. F. Haber gáztámadásokat előkészítő csoportjába került. 1920-ban L. Meitnerrel együtt felfedezte a 91.rendszámú elemet, a protaktíniumot; az urán bomlástermékeinek vizsgálatai közben pedig az első magizomert, az urán X2 izomerjét és az urán-Z-t (helyesen: protaktínium-234). Megalapította a "megmérhetetlen anyagmennyiségek kémiáját", azaz olyan módszereket dolgozott ki, amelyekkel milliárdod, billiárdod grammnyi sugárzó anyagot lehet kimutatni. 1934-ben E. Fermi az urán neutronokkal kiváltott mag reakcióinak vizsgálata közben felfedezte a lassú neutronokat, a keletkezett radioaktív elemeket pedig transzurán elemeknek tartotta. H. L. Meitner, F. Strassmann még ebben az évben hozzákezdett e kísérletek ellenőrzéséhez. Az eleinte kapott eredmények látszólag alátámasztották az olasz tudós állításait. Hahn ék úgy vélték, hogy a magreakcióban 97-es rendszámig terjedő transzuránok keletkeznek, amelyeket három radioaktív bomlássorba osztottak be, az urán háromféle átalakulásának megfelelően. Feltételezték, hogy az egyik reakcióban urán-239 keletkezik, amely béta-sugárzással a 93-as rendszámú transzuránná alakul. Az elemet (neptúniumot) azonban nem találták meg, csak később sikerült - E. M. Mcmillan- nek és P. H. Abelsonnak felfedeznie. 1938-ban a neutronokkal bombázott urán magreakciójában négy új radioaktív anyagot találtak. Először rádiumnak gondolták őket, az azonosítási vizsgálatok során azonban arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy a folyamatban nem rádium, hanem bárium keletkezik. Eredményeiket, amelyeknek helyességében maguk is kételkedtek, 1938 decemberében közölték a Naturwissenschaft c. folyóiratban. A jelenségre a közben Koppenhágába menekült L. Meitner és O. Frisch adott magyarázatot. Az urán magja két, közel azonos nagyságú részre, báriumra és kriptonra hasad, miközben óriási mennyiségű energia és néhány, további hasadást (láncreakciót) előidéző neutron szabadul föl. Az uránon és tóriumon kívül több nagyobb rendszámú elem magja is hasadóképes. Az urán maghasadásának felismerése lett az atombomba és az atomreaktor elvi alapja. Hahn remélte, hogy a reakció nem lesz alkalmas atomfegyverek készítésére, az erre irányuló német tudományos erőfeszítésekben nem is vett részt. A háború végéig az urán hasadási termékeit vizsgálta. 1945 áprilisában több híres német tudóssal együtt Angliába internálták, csak 1946 januárjában tért vissza hazájába. A Kaiser Wilhelm Gesellschaft, majd - ennek utódaként - az általa életre hívott Max Planck Gesellschaft elnöke lett. Ezt a tisztét 1960-ig töltötte be. 1955-ben tizenöt Nobel-díjas tudóssal együtt felhívást tett közzé Mainauer Erkldrung címmel, amelyben az atomenergia háborús felhasználásának veszélyére figyelmeztetett. 1957-ben az NSZK tizenhét vezető fizikusával együtt nyilatkozatban ítélte el a Bundeswehr atomfelfegyverzését, és kijelentette, hogy nem hajlandó atomfegyverek készítésében részt venni. Ezekben az években sok külföldi egyetemen tartott előadást.

Válasz erre

Numerramar ( #38 ) 2012-03-24 19:21:04
Privát üzenet
1943 Kémiai Nobel-díjasa

HEVESY, György József (Budapest, 1885. 8. 1. - Freiburg im Breisgau, 1966. 7. 5.) magyar származású kémikus, Németországban, Dániában, Svédországban működött. Az 1943-as kémiai Nobel-díjat 1944-ben kapta "a kémiai folyamatok kutatása során az izotópok indikátorként való alkalmazásáért".

Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben, Freiburgban végezte, ott doktorált 1908-ban. Rövid időt Zürichben az Eidgenössische Technische Hochschulén töltött, ahol a sóolvadékok kémiai viselkedését vizsgálta. Ezután -F. Haber mellett Karlsruhéban dolgozott. 1911-ben Manchesterbe utazott -. Rutherford-hoz. Ott kezdte meg a radioaktív anyagok vizsgálatát. Két év múlva a bécsi Rádium Intézetbe ment, ahol F. Panethte1 dolgozott együtt. Az első világháború kitörése megszakította munkáját. 1914-1918 között katonai szolgálatot teljesített. A háború befejezése után a Budapesti Tudományegyetem fizikai kémia tanszékének tanára lett. A Tanácsköztársaság bukása után Dániába emigrált, és N. Bohr koppenhágai Elméleti Fizikai Intézetében dolgozott. 1926- ban a freiburgi egyetemen a fizikai kémia professzora lett, ahonnan Hitler hatalomra jutása után, 1934-ben visszatért Dániába. 1943-ban, Dánia német megszállásakor Stockholmba menekült, és az ottani egyetemen a szerves kémia professzora lett. A Nobel-díjon kívül több más jelentős kitüntetés birtokosa. A Manchesterben töltött két év meghatározta egész kutatói pályáját. E. Rutherford azzal a feladattal bízta meg, hogy az urán-238 bomlásakor keletkező termékeket, a radioaktív rádium-D-t és az ólmot válassza el egymástól. Két­ éves munka eredményeként megállapította, hogy kémiai úton nem különíthetők el, mivel ahogy rövid idő múlva - F. Soddy bebizonyította - azonos elem izotópjai. A rádium-D azonban felhasználható az ólom nyomjelzésére. Ez a felismerés vált a radioaktív indikáció módszerének kiindulási pontjává, amelyet 1913-ban Bécsben F. Panethtel együtt továbbfejlesztett. A módszer lényege a következő: a vizsgálandó, nem radioaktív elemhez kis mennyiségű, saját radioaktív izotópot adnak. Mivel az izotópok kémiailag azonosan viselkednek, ugyanúgy részt vesznek minden kémiai reakcióban, mint a jelzett anyag, sugárzásuk mérése alapján a vizsgálandó anyag viselkedése, mozgása nyomon követhető. 1913-ban a két tudós ólom- és bizmutsók oldhatóságát és más tulajdonságait vizsgálta. Hevesy továbbfejlesztette ezt a módszert, 1923-ban a növényekben, 1934-ben az állatokban lejátszódó biokémiai folyamatok vizsgálatára tette alkalmassá, 1940-ben pedig a gyógyászatba is bevezette. Munkái során 1934-ben a H. Urey-től ajándékba kapott nehézvízzel az aranyhal és környezete vízcseréjét tanulmányozta, 1935-ben a radioaktív foszfor-32-izotóppal (amelyet ő fedezett fel) vizsgálta a csontokban, a vérben, a rosszindulatú daganatokban a foszforanyagcserét. Kutatási eredményeinek alapján kimondta, hogy az élő szervezet építőelemei dinamikus állapotúak, a biokémiai folyamatok során fokozatosan kicserélődnek. Ebben az évben dolgozta ki az aktivációs analízist. A vizsgálandó anyag alkotóelemeit ­ vagy egy részüket - radioaktív besugárzással radioaktív izotópokká alakította. A keletkezett izotópok bomlásának vizsgálatával az elemek minősége és mennyisége megállapítható. A radioaktív izotópok elkülönítésére irányuló kutatásai során 1922-ben felfedezte a kálium-41-izotópot. J. N. Brönsteddel együtt nagyon alacsony nyomáson, frakcionált desztillációval higanyizotópokat választott szét. 1936-ban észlelte a szamárium radioaktivitását. Angliai tartózkodása alatt részt vett a még ismeretlen, ritka földfémek felfedezésére irányuló kutatásokban. Ennek során felismerte, hogy az aktínium három vegyértékű. 1922-ben a Bohr-féle atomszerkezeti elmélet alapján feltételezte, hogy az ismeretlen 72. elem nem a ritkaföldfémek közé tartozik, mint ahogy azt gondolták, hanem a titáncsoportban a cirkónium mellett fordulhat elő. D. Costerrel együtt röntgenspektroszkópiai elemzéssel cirkóniumásványokban valóban ki is mutatta jelenlétét. Az új elemet Koppenhága latin nevéről hafniumnak nevezték el. Hevesy egyéb kutatásai során tanulmányozta a kristályokban lejátszódó diffúziós jelenségeket, 1926-ban fluoreszcenciás kémiai analízissel vizsgálta az elemek gyakorisácát a Földön.
Válasz erre

Numerramar ( #37 ) 2012-03-24 18:39:44
Privát üzenet
1939 Kémiai Nobel-díjasa

BUTENANDT, Adolf Friedrich Johann (Bremerhaven-Lehe,1903. 3. 24.) német biokémikus. A kémiai Nobel-díjat 1939-ben kapta, megosztva L. Ruzická -val, "a nemi hormonok vizsgálatáért" .

Egyetemi tanulmányai tárgyául a kémiát választotta a marburgi egyetemen, ahová 1921-ben iratkozott be. 1924-ben Göttingenbe ment, ott -A. Windaus kémia előadásait hallgatta, és az ő irányítás a mellett doktorált 1927-ben a pajzsmirigy hormonjának, a tiroxinnak a vizsgálatából. 1931-ben ezen az egyetemen magántanár lett. 1933-ban a danzigi műegyetemen a szerves kémia professzora és a szerves kémiai intézet igazgatója lett. 1935-ben a Rockefeller-alapítvány meghívására tanulmányutat tett az USA és Kanada több egyetemén, az itt szerzett tapasztalatait későbbi kutatásai során hasznosította. 1936-1972 között a Berlin- Dahlemben (később Tübingenben) működő Kaiser Wilhelm Institut, illetve annak utóda, a müncheni Max Planck Institut für Biochemie igazgatója. 1945-től 1956-ig a tübingeni egyetemen tanított, ekkor Münchenben kapott katedrát. 1971-es nyugalomba vonulásáig volt itt a biokémia professzora. 1960-ban, O. Hahn nyugalomba vonulásakor átvette a Max Planck Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften elnöki tisztét, ezt 1972-ig töltötte be. A. Windaus biztatására kezdett foglalkozni a női nemi hormonokkal, amelyekről abban az időben igen keveset tudtak. A vizsgálatokhoz sok segítséget jelentettek - A. Windausnak és -H. O. Weilandnak-nak a szteroidok körében végzett kutatásai. A szteroidok természetben előforduló, bonyolult szerves vegyületek, s közéjük tartoznak a nemi hormonok is. A göttingeni egyetem fiatal tanársegédjének 1929-ben, közel egy időben az amerikai E. A. Doisy-val, számtalan kísérlet eredményeként igen nagy mennyiségű terhes női vizeletből sikerült elkülönítenie az ösztront, a tüszőhormont. Ez a vegyület az ösztrogének (a női nemi hormonok egyik csoportja) közé tartozik, a menstruációs ciklus szabályozásában, a másodlagos női ivarjelleg kialakításában és fenntartásában játszik szerepet. Butenandt megállapította az ösztron összegképletét, majd kémiai lebontási reakciói alapján 1933-ban sikerült a szerkezetét is meghatároznia. 1931-ben, L. Ruzická-val egy időben kezdett foglalkozni a férfi nemi hormonok vizsgálatával. 1932-ben férfivizeletből kristályos állapotban izolálta és azonosította az androszteront (15 000 l-ből 0,015 g-ot) és oxidált formáját, a dehidro-androszteront. Ennek az anyagnak és az 1935-ben tanulmányozott tesztoszteronnak hasonló szerepe van a férfiszervezetben, mint az ösztrogéneknek a nőiben. A tesztoszteron szerkezetét Butenandt - és tőle függetlenül L.Ruzicka - szintézissel is igazolta. 1934-ben Butenandt felfedezte és kristályos formában elkülönítette a másik női nemi hormont, a progeszteront, és később szerkezetét is megállapította. Ez az anyag a petefészek sárgatestében és a méhlepényben képződik. A megtermékenyítés után a petesejt nyálkahártyáját alkalmassá teszi a pete befogadására, biztosítja a terhességet. Bonyolult kapcsolatban áll az ösztrogén hormonokkal, hatásuk részben ellentétes, részben azonos. Butenandt a biokémia sok más területén is végzett kutatásokat. Foglalkozott rovarokra ható növényi anyagokkal. Izolálta az Indonéziában honos derris­gyökér hatóanyagát, a rotenont, és szerkezetét is meghatározta. Az 1950-es években a génhatás kémiai mechanizmusát tanulmányozta, és részletesen vizsgálta a gének szerepét az enzimek képzésében. Ebből a szempontból a rovarok pigmentképződésének folyamatát kutatta, s felfedezte a folyamatban résztvevő hidroxi-kinurenint. Ennek is meghatározta szerkezetét, és szintetizálta. Vizsgálta a rovarok (pl. lepkék) nemi csalogató anyagait is. Több éves munkával, mintegy félmillió nőstény selyemlepkéből, elsőként izolált egy ilyen vegyületet, amelyet a selyemlepke latin neve után (Bombyx mori) bombikolnak nevezett el. 1959-ben szerkezetét is meghatározta. Ezek a vizsgálatok irányították figyelmét a rovarok által rendkívül kis mennyiségben kiválasztott anyagok, a feromonok kutatására. A rovarvilág különböző fajainak egyedei szervezetükből kiválasztott anyagok révén cserélnek egymással információt. Ma már sok rovar különböző rendeltetésű (nemi csalogató, vészjelző, nyomjelző, riasztó) feromonját izolálták. A feromonkutatásnak, amelynek alapjait Butenandt rakta le, ma óriási jelentősége van a növényi kártevő rovarok elleni védekezésben. Butenandt munkálkodott a vírus- és rákkutatás területén is.

RUZICKA, Leopold (Vukovar, 1887. 9. 13.Mammern, Thurgau, 1976.9. 26.) horvát származású svájci kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1939-ben kapta, megosztva -A.
Butenand t -tal, "a polimetilénekkel és a magasabb szénatomszámú terpénekkel végzett munkáiért".

Kémiai tanulmányait Karlsruhéban végezte. H. Staudinger volt a. tanára, disszertációját is nála készítette el; 1916-ig tanársegédje volt. 1918-tól 1925-ig a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule előadója volt, ugyanakkor egy genfi illatszergyárban folytatta kutatásait. 1926-ban az utrechti egyetemen kapott professzori katedrát, de innen 1929-ben visszatért Zürichbe, és 1957-es nyugalomba vonulásáig a műegyetemen a szerves kémia professzora. Munkásságának legjelentékenyebb része a terpének kémiájára irányult. Ezek a vegyületek a növényi illóolajok alkotórészei, szénhidrogének, amelyeknek nyílt láncú és gyűrűs (aliciklusos) csoportjai egyaránt előfordulnak. 1921-ben Ruzicka tökéletesítette az - O. Wallach által 1887-ben felállított izoprén szabályt, amely a szerkezetkutatás során mindig jó támpontnak bizonyult. Eszerint ezeknek a bonyolult, természetes eredetű vegyületeknek a szénváza izoprénváznak megfelelő tagokból épül fel (az izoprén nyílt szénláncú, telítetlen szénhidrogének közé tartozó vegyület). Ruzicka megállapította az izoprénrészek illeszkedési módját is. 1920-1930 között végzett kutatásai során egyaránt foglalkozott egyszerűbb és bonyolult felépítésű terpénekkel. Feltárta a gyöngyvirág illatú monoterpén linalool, a fenyőfából nyerhető illóolajak, a nerolidok (a narancsvirág illóolaja) szerkezetét. Vizsgálta abiciklusos terpéneket, a 15 szénatomot tartalmazó szeszkviterpéneket, a 30 szénatomos triterpéneket. Több, e csoportokba tartozó vegyületet elkülönített, és szerkezetüket is meghatározta, pl. a dalmátvirág, több borsfajta, a citrom, a fenyőtű illóolajának egyes komponenseit. 1926-ban az állati eredetű makrociklusos ketonok (muszkon, cibeton) szerkezetének felderítésévei a makrociklusos kémia alapjait vetette meg. E két vegyület az illatszeripar értékes alapanyaga, éppúgy mint a többi illóolaj is, amelyek közül Ruzicka többnek a szintézisét is megvalósította. 1934-ben áttért a szteroidhormonok kutatására, A. Butenandt-tal egy időben vizsgálta a férfi nemi hormonokat, meghatározta közülük az androszteron szerkezetét, és sikerült koleszterinből elő is állítania. Mindkét tudós tisztázta a tesztoszteron szerkezetét, és Ruzicka dehidroandroszteronból ezt a vegyületet is szintetizálta. 1946- 1949 között más, gyógyászatban fontos anyagokat is tanulmányozott, a szívre ható glikozidokat, amelyek - akárcsak a nemi hormonok - a bonyolult felépítésű szteroidok közé tartoznak. Egyidejűleg folytatta vizsgálatait a terpénekkel is, a nősziromgyökér illóolajának, az ibolya illatú ironnak a szerkezetét derítette fel.

Válasz erre

Numerramar ( #36 ) 2012-03-24 17:29:10
Privát üzenet
1938 Kémiai Nobel-díjasa

KUHN, Richard (Bécs, 1900. 12. 3. - Heidelberg, 1967. 8. 1.) osztrák származású német biokémikus. Az 1938-as kémai Nobel-díjat 1939-ben kapta "a karotinoidok és a vitaminok kutatásáért".

Kémiai tanulmányait a müncheni műegyetemen -R. Willstatternél végezte. Az ő kutatásaihoz csatlakozva írta meg 1922-ben doktori disszertációját az enzimek sajátosságairól. 1926-ban a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule általános és analitikai kémia professzorává nevezték ki. Három évig tanított, majd 1929-ben a heidelbergi egyetem tanára, 1930-ban pedig a Kaiser Wilhelm Institut (1948 óta Max Planck Institut) für medizinische Forschung igazgatója lett. 1955-ben a Max Planck Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften alelnökévé választották. Kezdetben enzimkémiai és sztereokémai kutatásokat végzett, majd 1927-ben áttért a poliének vizsgálatára. Ezek telítetlen szénhidrogének, amelyekben kettőnél több kettős kötés van. Közülük az ún. konjugált kettős kötéseket tartalmazó tagokat tanulmányozta, amelyekben a kettős kötéseket egyszeres kötések választják el. Elsősorban a növényi eredetű poliéneket vizsgálta, többnek meghatározta a szerkezetét sőt a szintézisét is megvalósította. E kutatásai vezették el őt 1931-ben a poliének egyik csoportjának, a karotinoidoknak a vizsgálatához. Kuhn e csoportnak több tagját vizsgálta, pl. 1928-1932 között meghatározta az egyik legkorábban (1878-ban) elkülönített növényi színanyag, a sötét ibolyaszínű bixin szerkezetét 1933-1934-ben pedig a sáfrány pigmentjeinek szerkezetét derítette fel. Különösen behatóan vizsgálta 1931-től kezdve a sárgarépa színanyagát, a karotint, amely egyúttal az A-vitamin provitaminja. Megállapította, hogy nem egységes anyag, és kromatográfiás módszerrel az egyes alkotórészeket, az alfa béta - és gamma-karotint különválasztotta. Meghatározta az egyes összetevők biológiai hatását is. Eredményei segítették P. Karrer munkáját az A-vitamin szerkezetének megállapításában és szintézisének megoldásában. A színanyagok vizsgálata során 1933-ban J. Wagner-Jauregg-gel közösen - 4500 1 tejsavóból elkülönített egy gramm növekedést segítő színanyagot, amelyet laktoflavinnak nevezett el (ma inkább riboflavin néven használatos). 1934-ben igazolta e vegyület vitamin természetét, és -P. Karrer-ral egyidőben szintetizálta .. A laktoflavin tulajdonképpen a B2 vitamin, amely a heterociklusos vegyületek egyik csoportjába, az ún. flavinok közé tartozik. Foszforsavas észtere, fehérjéhez kötődve, az ún. sárga légzési ferment alkotórésze. 1935-ben - ugyancsak J. Wagner-Jauregg-gel együtt - élesztőkivonatból izolálta a B1-vitamin (aneurin) oxidációs termékét, a tiokrómot, amely zöldeskéken fluoreszkál, vitaminhatást nem mutat, s a B2-vitamin mennyiségi meghatározására alkalmas. A két kutató e vegyület szerkezetét is megállapította. 1938-1939-ben Kuhn a B6-vitamin szerkezetét derítette fel. E vegyületnek az adermin nevet adta (ma inkább piridoxinnak nevezik), mivel hiánya bőrbetegséget okoz, amely e vitamin adagolásával megszüntethető, Megoldotta szintézisét is, bár az ebben az időben már amerikai tudósoknak is sikerült. 1938-ban kumulénekkel foglalkozott. A nagyobb szénatomszámú tagok az ő kutatásai révén váltak ismertté. 1940-ben egy másik vitaminhatású vegyületet, pantoténsavat állította elő, és szerkezetét is meghatározta. Vizsgálta a szintetikus mosószerek közé tartozó invert szappanokat, megállapította róluk, hogy csíraölő hatásúak, ezért fertőtlenítő mosásokhoz különösen alkalmasak.
Válasz erre

Numerramar ( #35 ) 2012-03-24 16:16:12
Privát üzenet
1937 Kémiai Nobel-díjasai



KARRER. Paul (Moszkva, 1889. 4. 21. - Zürich, 1971. 6. 18.) svájci kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1937-ben kapta, megosztva W. N. Haworth -szal, "a karotinoid ok és flavinok, valamint az A- és B2-vitamin kutatásáért".

Svájci szülők gyermeke. Szülei 1892-ben tértek vissza Oroszországból. Kémiai tanulmányait a zürichi Eidgenössische Techmsche Hochschulén A. Wernernél végezte. Nála doktorált 1911-ben a nitrozo-pentamin-kobalt komplex sók témájából. Egy évig A. Werner tanársegédjeként szerves arzénvegyületekkel foglalkozott. E kutatásai révén került kapcsolatba .P. Ehrlich-hel, akinek 1912-től hat éven keresztül asszisztense volt Frankfurt am Mainban, a Georg Speyer Hausban. 1918-ban meghívták a zürichi műegyetemre rendkívüli professzornak, s a következő évben A. Werner utódaként a szerves kémia professzora lett, és megkapta a kémiai intézet igazgatói tisztségét is, amelyet 1959-es nyugalomba vonulásáig töltött be. Frankfurt am Mainban biokémiai problémákkal kezdett foglalkozni. Tanulmányozta a P. Ehrlich által nemrég felfedezett szalvarzánt és rokon vegyületeit. 1915-ben egy szerves komplexet állított elő tanárával együtt, az ezüst-szalvarzánt, amelyet a gyógyászatban is sikeresen alkalmaztak. Zürichbe visszatérve áttért a szénhidrátok vizsgálatára. A keményítőt, glikogént, inzulint, cellulózt, lihenint, kitint választotta témájául, és felfedezte e három utóbbi vegyület enzimatikus hasíthatóságát. Vizsgálta a cserzőanyagokat; először sikerült kristályos állapotban cserzőanyagot nyernie. Tanulmányozta a fiziológiailag fontos lecitint, megállapította, hogy a természetben két komponense van. Ezenkívül foglalkozott aminosavakkal, fehérjékkel, alkaloidokkal. 1926-ban kezdte meg a növényi színanyagok vizsgálatát, először az antociánokról ismerte fel, hogy több vegyület keverékei, és néhány komponenst el is különített. Itt elért eredményei vezették el a karotinoidok vizsgálatához. Számos karotinoid színanyag szerkezetét derítette fel, így a sárgarépa alfa- és béta-karotinjának, a paradicsomban levő likopinnak, a klorofill kísérőjének a xantofillnak, a zeaxantinnak, a bixinnek, a krocetinnek a szerkezetét, több ide tartozó vegyületet fel is fedezett, például a zeaxantint, anteraxantint. Amikor .H. Euler-Chelpin és H. Steenbock kimutatta, hogy a karotinnak A-vitamin hatása van, Karrer hozzálátott a vitamin kutatásához. Megállapította, hogy ez az anyag nemcsak a növényekben, hanem az állati szervezetben is előfordul, és ki is vonta a halmájbó1 R. Kuhn eredményeire támaszkodva - amely szerint létezik alfa béta-gamma-karotin - kimutatta, hogy az A-vitamin a béta-karotinból képződik, s 1930-ban meghatározta a béta-karotin, 1933-ban pedig az A-vitamin szerkezetét, majd szerkezetbizonyító szintézisüket is elvégezte. Ez volt az első eset, hogy sikerült meghatározni egy vitamin szerkezetét. 1933-ban Szent-Györgyi Albert kutatásai hoz csatlakozva, az aszkorbinsav (C-vitamin) szerkezetét tisztázta. Az elkövetkező években a flavinok közé tartozó B2-vitaminnal (laktoflavinnal, újabb nevén riboflavinnal) foglalkozott. Vizsgálatait R. Kuhn-nal párhuzamosan, de tőle függetlenül végezte. 1934-ben sikerült a 82-vitamint kristályos állapotban izolálnia, a következő két évben pedig megállapította szerkezetét, és szintézisét is elvégezte. Karrer 1936-1937-ben az enzimkémia területére tért át; a hidrogénátvivő szerepet betöltő kodehidrogenáz (NAD) szerkezetét és működését vizsgálta. Megállapította, hogy a hidrogénátvitelben a nikotinamid-részlet játssza a döntő szerepet. Az 1938-as év újabb eredményt hozott. Az alfa-tokoferolnak - az E-vitamin egyik komponensének - szerkezetét határozta meg, és szintetizálni is tudta. A következő két évben a K-vitamint izolálta, és megállapította, hogy nem egységes. Az 1940-es évek végén visszatért az alkaloidok kutatására, vizsgálta az ópiumalkaloidok közé tartozó tebaint és a kuráré alkaloidokat. 1948-ban a fekete retek magjából antibiotikus hatású vegyületet izolált; amelyet rafaninnak nevezett el.

HAWORTH, Sir Walter Norman (Chorley, Lancashire, 1883. 3. 19. - Birmingham, 1950. 3. 19.) angol szerves kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1937-ben kapta, megosztva -P. Karrer-rel, "a szénhidrátok és a C-vitamin kutatása terén elért eredményeiért" .

HAWORTH

Kémiai tanulmányait Manchesterben kezdte el az ifjabb W.Perkin tanítványaként, majd Göttingenben folytatta - O. Wallach vezetése alatt. Ott doktorált 1910-ben. Visszatért hazájába, és a londoni Imperial College-ban tanított, majd 1912-1920 között a skóciai St. Andrew's egyetem docensi állását kapta meg. Innen 1920-ban átment a Newcastle-upon­ Tyne-ban levő Armstrong College-ba, majd öt év múlva a birminghami egyetemre. Mindkét helyen professzorként működött. Kiváló tanárnak ismerték; kedvelte a művészetet és irodalmat is. 1947-ben lovagi címet kapott. W. Perkin és O. Wallach mellett az illóolajok fő alkotórészével, a terpénekkel foglalkozott. 1913-ban vizsgálta a fenyőtűolajból kivonható szilvesztrent, amely monociklusos monoterpén. Tanulmányozta oxidációs lebontásának termékeit, megállapította ezek szerkezetét, és szintetizálta őket. A durhami egyetemen csatlakozott J. Irvine és Th. Purdie szénhidrátkémiai kutatásaihoz. 1916-ban eljárást dolgozott ki a cukrok metilezésére. A keletkező metiléterek nagyon fontos cukorszármazékok a szénhidrátok szerkezetkutatásában; H. és E. Hirst 1923-1927 között kidolgozott módszerükben emetilszármazékok előállításával állapították meg, hogy hány tagból áll a szénhidrát-molekulában levő laktolgyűrű. Az öttagú gyűrűt tartalmazó cukrokat furanózoknak, a hattagú gyűrűset piranózoknak nevezték el. Haworth bebizonyította, hogy a legegyszerűbb cukrok piranóz gyűrűs vegyületek, de léteznek olyan cukrok is, amelyekben öttagú gyűrű van, ezek azonban labilisabbak. Tanulmányozta a cukrok térszerkezetét, és ábrázolásukra perspektivikus képleteket ajánlott (Haworth-Boeseken-féle képlet). A monoszacharidokkal végzett vizsgálatai alapján 1927-1941 között több di- és poliszacharid szerkezetét állapította meg, így a maltóz, cellobióz, laktóz, gentiobióz, melibióz, a triszacharid raffinóz és származékaik - főleg glikozidjaik valamint a növényi eredetű mannanok, a keményítő, cellulóz, inulin és az emberi szervezetben is előforduló glikogén szerkezetét. 1930-ban -- Szent-Györgyi Albert felkérte Haworth-ot mint a szénhidrátkémia neves szakemberét, hogy az általa akkor izolált és cukorszármazéknak tartott hexuronsav kémiai szerkezetét állapítsa meg. Az angol kémikus vállalkozott erre, és 1933-1934-ben felderítette a vegyület szerkezetét. Időközben -- Szent-Györgyiék kimutatták, hogy ez a vegyület azonos a skorbutot megakadályozó C-vitaminnal, ezért aszkorbinsavnak nevezték el. Haworth rövidesen a C-vitamin szintézisét is megoldotta, kiindulási anyagul egy ötszénatomos cukrot, a xilózt választva. E módszer azonban iparilag nem volt gazdaságos, mivel a xilóz drága, és a folyamat hatásfoka kicsi. A szintézis alapján azonban Haworth és munkatársai tanulmányozni tudták az aszkorbinsav kémiai felépítése és vitaminhatása közti összefüggést. Haworth később áttért a mikroorganizmusok poliszacharidjainak vizsgálatára. 1948-ban az emberi gümőkor kórokozójának (Myco-bacterium tuberculosis) tokjában levő poliszacharid szerkezetét állapította meg.

Válasz erre

Numerramar ( #34 ) 2012-03-23 20:22:18
Privát üzenet
1936 Kémiai Nobel-díjasa

DEBYE, Petrus Josephus Wilhelmus (Masatricht, . 1884. 3. 24. - Ithaca, N. Y. USA, 1966. 11. 2.) holland fizikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1936-ban kapta "a molekulák dipólusmomentumának meghatározása útján, valamint a gázokban röntgen- és elektrondiffrakciós módszerrel végzett kutatásaiért, amelyekkel hozzájárult a molekulaszerkezetről szerzett tudásunk elmélyítéséhez" .

Egyetemi tanulmányait 1905-ben fejezte be az aacheni műegyetemen. Egy ideig ott volt tanársegéd, majd a müncheni egyetemre ment ugyanilyen minőségben. Ott doktorált 1910-ben. A következő évben Zürichben, két év múlva Utrechtben az elméleti fizika professzora volt. 1914-ben a göttingeni egyetemen működött, és később a fizikai intézet igazgatója lett, 1920-ban a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule tanára volt, hét év múlva a lipcsei egyetemen töltötte be ezt a tisztséget. 1935-ben az akkor épített berlin-dahlerni Kaiser Wilhelm Institut für Physik első igazgatójává nevezték ki. 1940-ig vezette az intézetet, ekkor az USA-ba emigrált, és nyugalomba vonulásáig, 1952-ig, az ithacai Cornell egyetem professzoraként tevékenykedett. Sokoldalú munkásságot fejtett ki; molekulaszerkezeti és fizikai-kémiai kutatásai egyaránt jelentősek. 1912-ben dolgozta ki a molekulák dipóluselméletét. A nemesgázokban, az azonos atomokból álló molekulákban a magok pozitív töltés ének és az elektronhéj negatív töltésének súlypontja egybeesik. Ezek a molekulák nem polárisak, és csak külső elektromos tér hatására válnak dipólussá. A legtöbb molekulában ezek a súlypontok nem esnek egybe. Az ilyen molekulák polárisak, és a külső elektromos tértől független dipólusmomentumuk van. Ilyen pl. a víz, a sósav, az ammónia, számos szervetlen só, több szerves vegyület molekulája. A dipólusmomentum nagyságát az egyik fajta elektromos töltés összegének és a pozitív és negatív töltések közti távolságnak a szorzata adja meg. Debye egyenletet állított fel a molekula dipólusmomentuma és a közeg dielektromos állandója között. Ennek alapján lehetővé vált a dipólusmomentum kísérleti meghatározása. Ez nagyon fontos módszert adott a vegyész kezébe, mivel a dipólusmomentum nagyságából következtetni lehet a molekula nagyságára és számos tulajdonságára. Debye tiszteletére azután a dipólusmomentum egységét debyenek nevezték el. Göttingeni évei alatt P. Scherrerrel közösen új módszert dolgozott ki a kristályszerkezetek meghatározására, amely a -W. H. Bragg és W. L. Bragg által kidolgozott eljárás továbbfejlesztése volt. Annál a vizsgálati módszernél ugyanis nagy, jól fejlett kristályokra volt szükség. D. és P. Scherrer kimutatták, hogy ugyanarra az eredményre jutnak, ha kristályporból indulnak ki. Abban ugyanis számtalan, legkülönbözőbb irányultságú apró kristály van, s közöttük mindig akad annyi megfelelő irányultságú, hogy az elhajlítási kép létrejöjjön. A vizsgálatot a következőképpen végezték: kristályport zártak üvegcsőbe, és röntgensugárral (később elektronsugárral) sugározták be. A kristályban szabályszerűen elhelyezkedő atomok elektronjain a röntgensugár elhajlik, és az üvegcső elé helyezett fényképezőlemezen interferenciaképet mutat. E kép elrendeződéséből, erősségéből következtetni lehet a kristály szerkezetére. E. Hückellel közösen foglalkozott erős elektrolitokkal, kutatásaik eredményeként született meg 1923-ban a Debye-Hückel-elmélet, amelyben magyarázatot adtak arra az addig tisztázatlan tényre, hogy miért nem érvényes S. A. Arrhenius elmélete az erős elektrolitokra. Abból indultak ki, hogy az elektrolitok oldatban teljesen disszociálnak, és az S. A. Arrhenius által feltételezett látszólagos részleges disszociációt az ionok között fellépő elektrosztatikus Coulomb-erőkkel magyarázták. Oldatban a pozitív iont negatív ionokból álló felhő veszi körül, a negatív iont pedig pozitív töltésű ionfelhő. Az ionok mozgását az ellentétes töltésű felhő lassítja, csökkentve a vezetőképességet, mintha a disszociáció csak részleges volna. Ugyancsak mozgékonyságot gátló tényező, hogy míg a nyugvó ion körüli ionfelhő töltéseloszlása gömbszimmetrikus, addig ionvándorláskor ez deformálódik. Az ion elmozdulásakor az őt körülvevő ionatmoszféra felbomlik, az új helyen pedig új atmoszféra keletkezik. Ehhez a folyamathoz azonban idő kell (Debye-féle relaxációs idő). Így egy ideig a mozgó ion mögött az ellentétes töltésű ionok fölöslegben lesznek, és visszahúzó erőt fejtenek ki (Debye-effektus, relaxációs effektus). Az ionok mozgékonyságát csökkenti az is, hogy az ellentétes töltésű ionok ellenkező irányban mozognak, vízmolekulákat is visznek magukkal. Az ionok tehát ellenkező irányban mozgó közegben vándorolnak (elektroforetikus effektus). D. és E. Hückel matematikai formába öntötték elméletüket, amelynek segítségével vizsgálni lehetett az oldatok számos tulajdonságát, egyebek között a vezetőképesség koncentráció- és hőmérsékletfüggését. Azt is megállapították, hogy erős elektrolitok vezetőképességének a koncentrációtól való függését az ionok töltés­száma befolyásolja, míg a gyenge elektrolitoknál a disszociációfok változása szabja meg. 1929-ben D. gázok és gőzök molekula- és atomszerkezetének meghatározását vizsgálta a kristályoknál alkalmazott módszerrel. A röntgen-, illetve elektron­sugarak interferenciaképéből következtetni tudott az atomok közötti távolságra. Eredményesen tanulmányozta a szilárd állapotot. Fajhőelméletében a szilárd anyagok fajhőjének hőmérsékletfüggését vizsgálta. TJ törvényében megállapította, hogy az abszolút nullapont (- 273 c) közelében a fajhő a hőmérséklet harmadik hatványával arányosan csökken. Az alacsony hőmérsékletek vizsgálata későbbi kutatásaiban (mágneses hűtés, szupravezetés) is jelentős helyet kapott. Az 1940-1950-es években makromolekulák molekulasúlyának megállapítására dolgozott ki új módszert, amely óriásmolekulájú anyagokat tartalmazó oldatok fényszórási képességének vizsgálatán alakult.
Válasz erre

Numerramar ( #33 ) 2012-03-23 19:19:16
Privát üzenet
1935 Kémiai Nobel-díjasa

JOLIOT-CURIE, Frédéric (Párizs, 1900.3.19. - Uo., 1958. 8. 14.) francia atomfizikus. A kémiai Nobel-díjat 1935-ben kapta, megosztva feleségével, Iréne Joliot ­ Curie-vel, az általuk felfedezett "új elemek előállításának radioaktív kémiája terül etén végzett munkájukért".

1923-ban Párizsban a Fizikai és Kémiai Főiskolán mérnöki oklevelet szerzett. A katonai szolgálat teljesítése után, 1925-ben M. CURIE Rádium Intézetébe került preparátorként. A következő évben házasságot kötött az ugyanott dolgozó I. Curie-vel, s ekkor felvette az ő nevét is. Ettől kezdve munkájuk jelentős részét közösen végezték. 1930-ban doktorált, disszertációjának témája a polónium elektrokémiai vizsgálata volt. Ezt követően más radioaktív elemeket is tanulmányoztak elektrokémiai szempontból. 1932-ben megismételték W. W. G. Bothe és H. Becker kísérleteit, berilliumot bombáztak polónium alfa-részecskéivel. A kibocsátott sugárzásról megállapították, hogy korpuszkuláris természetű, de nem ismerték fel, hogy neutronokból áll. Így azután eredményeik közlése után pár héttel J. Chadwick-nek jutott a felfedezés dicsősége. Még a neutron felfedezése előtt megjósolták, hogy annak tömege nagyjából azonos a protonéval. 1933-ban elsők között foglalkoztak a pozitron keletkezésének és megsemmisülésének feltételeivel. Vizsgálták a gamma­ kvantum elektron-pozitron párrá alakulását, materializálódását. A fordított jelenséget is tanulmányozták, amikor a pozitron és elektron egymásba ütközve gamma-kvantum alakjában szétsugárzódik. 1934-ben alumínium-atommagokat bombáztak polónium alfa-részecskéivel. Az alumínium pozitronsugárzást bocsátott ki, amely nem szűnt meg a sugárforrás eltávolítása után sem, hanem exponenciálisan csökkent az idővel, a természetes radioaktív anyagok sugárzásához hasonlóan. Az alumíniumban a folyamat során ugyanis pozitronsugárzó radioaktív foszfor (ahogy ők nevezték, radiofoszfor) keletkezett. Ezzel a kísérlettel először hoztak létre mesterséges radioaktív izotópot. Kiindulásul bór-, fluor-, nátrium-, magnézium-atommagokat alkalmaztak, és rájöttek arra, hogy alfa-részecskék helyett más bombázó részecskéket is használhatnak, pl. protont, deuteront és főleg neutront. E reakciók során sok radioaktív izotópot fedeztek fel, amelyek azután a gyógyászatban, radioaktívindikátor-módszernél, a kor meghatározásoknál és a gyakorlati élet sok más területén váltak jelentőssé. J Curie. a biokémiai problémák megoldására alkalmazta ezeket az izotópokat. 1935-ben a Sorbonne rendkívüli professzorává nevezték ki. 1937-től a College du France professzora és a Caisse Nationale des Sciences igazgatója lett. Magkémiai laboratóriumot alapított, és megépítette Nyugat-Európa első ciklotronját. N. Bohr-tól és E. Fermi-től függetlenül, 1939-ben, az atommaghasadás felfedezése után, H. Halbannal és L. Kowarskival együtt kimutatta, hogy a folyamat során új, "szekunder" neutronok szabadulnak föl, amelyek - újabb uránmagokat hasítva - láncreakciót idéznek elő. Megállapították, hogy a természetben ritka urán-235 könnyen hasad, míg az urán-238 jóval nehezebben. Láncreakciót ki lehet váltani urán-235 tartalmú természetes uránnal, ha a gyors neutronokat moderátorral lelassítják; erre a célra J.-Curie a nehézvizet ajánlotta. A láncreakció szabályozására pedig kadmium rudakat javasolt, amelyek a reakciózónába merülve elnyelik a neutronokat, és ezzel megakasztják a folyamatot. Még ez év májusában H. Halbannal, L. Kowarskival és F. Perrinnel együtt megszerezte az első atomreaktor-szabadalmat, amelyet azonban átengedett a Centre National de la Recherche Scientifique-nek. A háború kitörése után titokban folytatta intézetében a kutatásokat. A hadügyminisztérium segítségével 1940-ben megvásárolták Norvégiából a világ nehézvízkészletét. Franciaország megszállása után a laboratóriumot átköltöztették először Clermont-Ferrand-ba, majd H. Halbant és L.Kowarskit J.-Curie a nehézvízkészlettel titokban Angliába küldte. Ő maga hazájában maradva részt vett az ellenállásban, 1942-ben a francia KP tagja lett. 1946-ban az akkor alapított Francia Atomenergia Bizottság főbiztosává nevezték ki. A chátilloni erődöt bocsátották rendelkezésére, ahol vezetésével 1948 végére felépítették az ország első atomreaktorát, a ZOÉ-t, amely urán-oxidot és nehézvizet alkalmazott, és plutóniumot termelt. A következő évben irányítása alatt Saclay-ban atomkutató intézetet építettek. 1950-ben egyik fő kezdeményezője volt a stockholmi felhívásnak, amely elítélte az atomenergia háborús felhasználását. Támadta a kormány politikáját, és részt vett a francia KP XII. kongresszusán. Ezért főbiztosi tisztségétől felmentették. Ettől az időtől kezdve a Centre National de la Recherche Scientifique atomfizikai részlegét vezette majd 1956-ban - felesége halála után - átvette a Sorbonne magfizika és radioaktivitás tan székét és a Rádium Intézet vezetését. 1951-ben a Békevilágtanács elnökévé választották, és Lenin-békedíjat kapott. 1957-ben folytatta az orsay-i magfizikai intézet építését, amelyet I. JOLIOT-CURIE kezdett el.


JULIOT-CURIE, Iréne (Párizs, 1897. 9. 12. ­ Uo., 1956. 3. 17.) francia atomfizikus. A kémiai Nobel-díjat 1935-ben kapta, megosztva férjével, F. Joliot - Curievel, az általuk felfedezett "új elemek előállításának radioaktív kémiája területén végzett munkájukért".

M. CURIE és P. CURIE lánya. A Sorbonne-on végezte egyetemi tanulmányait. Az első világháború idején, először anyja mellett, azután önállóan, röntgenasszistensként tevékenykedett, és részt vett a röntgenasszisztensnőket képző tanfolyamok vezetésében. 1918-ban, az egyetem elvégzése után asszisztens lett a Rádium Intézetben. Itt ismerkedett meg F. Joliot-val, akivel 1926-ban házasságot kötött. 1925-ben doktorált, disszertációjában a polónium alfa-sugárzását vizsgálta. A házasságkötés után kutatásai jelentős részét férjével közösen végezte, bár ő inkább fizikai szempontból. tanulmányozta a jelenségeket, míg férje kémiai oldalról Igyekezett azokat megközelíteni. 1938-ban P. Savitch jugoszláv tudóssal együtt csaknem eljutott a maghasadás felfedezéséhez. Uránt bombáztak lassú neutronokkal. A termékről azt gondolták, hogy a ritkaföldfémekhez hasonló tulajdonságú transzurán elem. Kísérleti eredményeik ellenőrzésekor állapította meg -O. Hahn és F. Strassmann, hogy az urán magja bárium- és kriptonmagra hasad. 1937-ben a Sorbonne magfizika és radioaktivitás tanszékének professzorává nevezték ki. A háború után, az 1946-ban alapított Francia Atomenergia Bizottság biztosa volt, ezt az állását 1951-ig tartotta meg, amikor férje leváltása után egy évvel, kommunista nézetei miatt, őt is fel­ mentették tisztségétől. 1948-ban átvette a Rádium Intézet vezetését, amit professzori katedrájával együtt haláláig megtartott. Tevékenyen részt vett az első atomerőmű létrehozásában, és élete végéig irányította az orsay-i nagy magfizikai központ építését, amely tervei alapján készült ej. Jelentős közéleti tevékenységet fejtett ki. Tagja volt a Békevilágtanácsnak. 1955-ben Lenin-békedíjat kapott. A Francia Nőszövetség tagjaként sokat foglalkozott a francia nők szociális és intellektuális helyzetével. A sugárzó anyagokkal végzett munka tönkretette szervezetét, s - anyjához hasonlóan - fehérvérűségben hunyt el.
Válasz erre

Numerramar ( #32 ) 2012-03-23 18:22:46
Privát üzenet
1934 Kémiai Nobel-díjasa

UREY, Harold Clayton (Walkerton, Indiana, 1893.4. 29. - La Jolla, 1981. 1. 6.) amerikai kémikus. A kémiai Nobel-­díjat 1934-ben kapta "a nehézhidrogén felfedezéséért".

A montanai állami egyetemen zoológiai és kémiai tanulmányokat folytatott; 1917-ben végzett. Az USA ez idő tájt lépett be az első világháborúba, ezért egy hadiüzemben helyezkedett el mint ipari kémikus. A háború befejezése után két évet régi egyetemén töltött tanársegédként, majd 1921-ben Berkeleybe, a California egyetemre ment. Itt G. Lewis mellett doktorált 1923-ban. Témája a kétatomos gázok entrópiájának kiszámítása molekulaspektrumukból. Még ebben az évben ösztöndíjjal Koppenhágába utazott, N. Bohr elméleti fizikai intézetébe. 1924-ben tért vissza az USA-ba. Öt éven át a John's Hopkins egyetemen tanított, majd 1929-ben átment a New York-i Columbia egyetemre, ahol 1934-ben kémiaprofesszorrá nevezték ki. A második világháború alatt kutatásait az atombomba létrehozására szervezett Manhattan Engineers District program keretein belül végezte. 1945-ben csatlakozott a chicagói egyetem újonnan alapított Institute for Nuclear Studieshez, amelyet E. Fermi vezetett. 1958-íg maradt ott, ekkor visszatért a California egyetemre, ahol 1970-es nyugalomba vonulásáig dolgozott. Kezdeti kutatásait a kémia és a fizika határterületén végezte. Reakciókinetikával, abszorpciós- és Raman-spektrográfiával foglalkozott W Heisenberg az 1920-as években kvantumelméleti és termodinamikai számítások alapján megjósolta, hogy a hidrogénnek is van izotópja, és feltételezte, hogy ez fizikai módszerekkel elválasztható az l-es tömegszámú hidrogéntől. Urey. elméletileg megállapította a feltételezett nehézhidrogén spektrumvonalait. 1931- ben munkatársaival együtt kidolgozta előállítási módszerét is. Cseppfolyós hidrogénből indult ki, amelynek frakcionált desztillációjával - feltevése szerint - nehézhidrogénben dús párlatot is kellett kapnia. Ennek a frakciónak a színképelemzése bebizonyította, hogy a hidrogénnek valóban van izotópja, amelynek a tömegszáma 2. A felfedezést a következő év elején hozták nyilvánosságra. Az új izotópot Urey deutériumnak nevezte el. Vizsgálta fizikai tulajdonságait (pl. gőznyomását, olvadás pontját), és jelentékeny eltérést észlelt a könnyűhidrogén hasonló adataihoz képest. Ezt azzal magyarázta, hogy a két izotóp atomsúlya 100 %-kal különbözik egymástól. Ilyen nagy eltérés egyetlen más izotópnál sem tapasztalható. A deutérium jelentősége hamarosan megnőtt. Atommagját, a deuteront atomlövedékként alkalmazták magreakciók kiváltására, a deutérium-oxidról, a nehézvízről pedig az évtized végére kiderült, hogy fontos neutronlassító az atomreaktorokban. Urey - E. W. Washburnnel közösen - a nehézvíz előállítására is kidolgozott egy módszert. Ez azon a megfigyelésen alapult, hogy vizes oldatok elektrolízisénél a könnyűhidrogén válik le hamarabb az elektródon, a visszamaradó oldat pedig feldúsul deutériumban. (Ez az eljárás egyébként nagyon hosszadalmas és költséges.) A második világháború idején az atomkutatások során rendkívül fontossá vált ez a vegyület. Ebben az időben Urey az urán-235 és -238 szétválasztási módszerével foglalkozott. Később kidolgozta a szén-, oxigén-, nitrogén-, kénizotópok úgynevezett izotópcserés elválasztási módszerét. Egyéb kutatásai során 1938-ban az oxigén-18-izotópot észterképződési reakció mechanizmusának tanulmányozására használta. A háború befejezése után geológiai, csillagászati kérdésekkel és az élet keletkezésének problémájával foglalkozott. Vizsgálta bolygórendszerünk keletkezését, a Föld ősatmoszférájának összetételét.
Válasz erre

Törölt bejegyzés ( #31 ) 2012-03-23 18:20:47
Törölve
Numerramar ( #30 ) 2012-02-29 12:54:28
Privát üzenet
1932 Kémiai Nobel-díjasa

LANGMUIR, Irving le.: lenmjur) (Brooklyn, New York, 1881. 1. 31. - Falmouth, Massachusetts, 1957.8.16.) amerikai fizikai kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1932-ben kapta "a felületi kémia területén végzett kutatásaiért és elért eredményeiért" .

Egyetemi tanulmányait az University of Columbia School of Minesban végezte, ahol 1903-ban kohómérnöki diplomát szerzett. Ezután Göttingenbe ment H. W. Nernst-hez, akinél 1906-ban doktorált. Disszertációjában a disszociált gázok hűtés hatására bekövetkező újraegyesülését vizsgálta. Visszatért Amerikába, és Hobokenben (N. J.) a Stevens Institute of Technology tanára lett. 1909-ben belépett a General Electric Company Schenectadyben működő kutatólaboratóriumába amelyet 1932-től 1950-ig, nyugalomba vonulásáig igazgatott: A felületi jelenségek kiváló kutatója volt, akinek eredményei nemcsak elméleti jelentőségűek maradtak, hanem nagyon fontos ipari alkalmazásra is találtak. Sokat foglalkozott vákuumjelenségekkel. Megfigyelte, hogy kis nyomáson a fizikai és kémiai jelenségek hogyan zajlanak le. Ennek során a vezetékekben és sík felületen a hővezetésnél és áramlásnál keletkező hőveszteséget tanulmányozta. Az akkoriban feltalált volfrámszálas izzólámpát választotta vizsgálatai tárgyául. Megállapította, hogy a lámpa feketedését az izzószál párolgása okozza, és jobb eredményt lehet elérni, ha a szálat nem vákuumba, hanem nitrogénatmoszférába helyezik. 1913-ban ki is dolgozta a gáztöltésű volfrámszálas izzólámpát, meghatározva a volfrám és több más, magas olvadáspontú fém olvadáspontját és gőznyomását. Kutatásai nagy szerepet játszottak az elektroncsövek s ezáltal a rádiótechnika kifejlődésében. Felállította tértöltési elméletét, amely magyarázatot adott arra a jelenségre, hogy izzó katódos vákuumdiódáknál állandó anódfeszültség mellett a katódáram a hőmérséklettel egy bizonyos értékig exponenciálisan nő, s ettől kezdve alig változik. A Langmuir­Child-törvényben a diódák tértöltési tartományában az áramerősség és anódfeszültség közti összefüggést vizsgálta. 1926-ban találta fel és nyolc év múlva szabadalmaztatta a Langmuir-fáklyát. Itt volfrámelektródok között létesített ívfényen atomos állapotú hidrogént állított elő, s ezt hegesztésre használta fel. Szerkesztett ezenkívül higanyos légszivattyút is. A felületi jelenségek vizsgálata igen jelentőssé vált a kolloid­ és fizikai kémiában is. Volfrámszálas izzólámpa-kísérleteiben azt észlelte, hogy a szál felületén nagyon stabil, monomolekuláris vastagságú gázréteg kötődik meg, adszorbeálódik. Kimutatta, hogy folyadékok felületén is keletkezhet monomolekuláris film. Ilyenkor a molekulák a felületen irányítottan helyezkednek el. így pl. ha egy csepp olajsav terül szét a vízen, a keletkező filmben a molekulák szénhidrogéncsoportjai egymással párhuzamosan és nagyjából függőlegesen kifelé állnak a vízfelszínből, a karboxilcsoportok pedig a víz felé fordulnak. Számszerű összefüggést állított föl az adszorbeált anyagmennyiség és a gáznyomás, illetve az adszorbeált anyagmennyiség és oldatkoncentráció között. (Az első esetben gázadszorpcióról, a második esetben az oldott anyag adszorpciójáról van szó.) A nyomás, illetve koncentráció növelésével eleinte nagymértékben nő az adszorbeált anyagmennyiség, majd a telítettségi érték elérése után alig változik. Felületi mérleget szerkesztett, és az azzal kapott adatok segítségével kiszámította az adszorbeált réteg vastagságát, a benne részt vevő molekulák átlagos keresztmetszetét és hosszúságát. Eredményeit a heterogén katalízisvizsgálatoknál értékesítette. Megállapította, hogy a heterogén katalitikus reakciók (a katalizátor és a reagáló anyagok különböző fázisban vannak) a katalizátor felületén játszódtak le. Elsősorban a szilárd felületen végbe menő gázadszorpciót vizsgálta, 1919-ben továbbfejlesztette G. Lewis és W. Kossel kémiai kötéselméleteit. Felállította a vegyérték-oktettelméletet, a kémiai kötést elektronpárok képződésével magyarázta, és ezen az alapon értelmezni tudta az ionos és kovalens kötésű vegyületek képződését egyaránt. Az első világháború alatt tengeralattjárókat észlelő berendezést a második világháború alatt új mesterséges ködfejlesztő eljárást dolgozott ki. Nyugalomba vonulása előtt az időjárás mesterséges befolyásolhatóságát (mesterséges eső) tanulmányozta.

Válasz erre

Numerramar ( #29 ) 2012-02-29 12:21:38
Privát üzenet
1931 Kémiai Nobel-díjasa

BOSCH, Carl (Köln, 1874. 8. 27. - Heidelberg, 1940. 4. 26.) német kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1931-ben kapta, megosztva F. Bergius-szal, "a nagynyomású kémiai eljárások felfedezése és kifejlesztése területén végzett munkáiért".

A berlin-charlottenburgi műegyetemen metallurgiát és gépészetet tanult, 1894-ben szerzett mérnöki oklevelet. 1896-ban a lipcsei egyetemen J. A. Wislicenusnál kémiát hallgatott, két évvel később doktorált nála szerves kémiából. 1899-ben a ludwigshafeni Badische Anilin- und Sodafabrik (BASF) kémikusa lett. 1914-ben a nagy vegyi üzem vezetőségi testületének tagjává, 1919-ben elnökévé választották. Ezt a tisztségét megtartotta 1925-ben is, amikor az I. G. Farbenindustrie magába olvasztotta a BASF-ot. Az új konszern létrehozásában jelentős szerepet játszott. Tíz év múlva, nyugdíjba vonulásakor, a felügyeleti tanács elnöke lett. Nagy hírű ipari szakember volt. Az első világháború befejezése után mint ipari szaktanácsadó, a német delegáció tagjaként részt vett a versailles-i béketárgyalásokon. Ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy a francia ipar képviselőivel magánmegbeszéléseket folytasson a nyugat­ európai egységes nitrogénipar megteremtéséről. 1937-ben a Kaiser Wilhelm Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaf­ ten elnökévé nevezték ki. A BASF-ban eleinte bekapcsolódott az indigószintézis tökéletesítésére irányuló kísérletekbe. Nem­ sokára megbízták azzal a feladattal, hogy vizsgálja felül a W. Ostwald által ajánlott eljárást az ammónia elemeiből való szintézisére. Bebizonyította, hogy W. Ostwald helytelen kísérleti eredményekből indult ki. Kutatta más nitrogén­vegyületek (főleg fém-cianidok és -nitridek) előállítási módszereit. Első sikereit 1907 -ben érte el, amikor alkalmas berendezést dolgozott ki bárium-cianid gyártására. 1908-ban a BASF-tól azt a megbízást kapta, hogy az F. Haber-től megvásárolt ammóniaszintézis szabadalmát dolgozza át nagy­ ipari eljárássá. Oppauban 180 munkatársat foglalkoztató laboratóriumot rendeztek be számára. Bosch mintegy húszezer kísérletet végzett, míg 1913-ban sikerült megoldania a feladatot. Ez volt az első, ipari méretű, nagy nyomáson és hőmérsékleten végzett előállítási módszer. F. Haber laboratóriumi méretekben, 185 atm nyomáson, urán- vagy ozmiumkatalizátor alkalmazásával ammóniát állított elő alkotóelemeiből: hidrogénből és nitrogénből. A nagyipari módszerre való áttéréskor több problémát kellett megoldani. Mivel a termelés hatásfoka kicsi volt, nagyobb reakciósebességre, ehhez viszont alkalmasabb katalizátorra, valamint nyomásálló készülékre volt szükség, és természetesen a gazdaságosságot is figyelembe kellett venni. Fizikai-kémiai számításokkal megállapították, hogy a reakcióhoz a 400 C fokos hőmérséklet és a 200 atm nyomás a legkedvezőbb. Találtak olcsóbb, megfelelőbb katalizátort: vas- és alumínium-oxid keverékét. A reaktort nyomásálló acélból készítették, de a hidrogéngáz ilyen körülmények között reagál az acél széntartalmával, ezáltal csökkenti a fal szilárdságát. Bosch ezért különleges nemesacélból készítette a reaktorfalakat, és lágyvas béléssel látta el. Pontosan meghatározta, hogy a berendezés egyes részein mekkora lehet a hőmérséklet. A re akció két alapanyagát a cseppfolyós levegőből (nitrogén) és vízgázból (hidrogén) nyerte. A Haber-Bosch-féle ammóniaszintézis óriási jelentőségű volt. F. Haber szavai szerint Bosch "az ammóniaszintézisből nagyipart teremtett". Ez az ipar - a nitrogénipar - most már elegendő alapanyagot biztosított a mezőgazdaság (műtrágyagyártás) és a haditechnika céljaira egyaránt. Az első világháború után nagymértékben fejlesztette a szénhidrogénezési eljárást is.

BERGIUS, Friedrich (Goldschmieden, 1884. 10. 11. - Buenos Aires, 1949. 3. 30.) német kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1931-ben kapta, megosztva - C. Bosch -sal, "a nagynyomású kémiai eljárások felfedezése és kifejlesztése területén végzett
munkáiért" •

Apjának vegyi gyára volt, amelyben elsők között állítottak elő timföldből alumíniumot. Így már gyermekkorában megismerkedett az ipari kémiával. Breslauban kezdte meg egyetemi tanulmányait, és Lipcsében fejezte be 1907-ben. Ekkor írta dolgozatát a tömény kénsav ipari oldószerként való alkalmazásáról. Berlinben -H. W. Nernst laboratóriumában tökéletesítette fizikai kémiai ismereteit, majd F. HABER mellett dolgozott Karlsruhéban. Közös munkájuk során meggyőződött arról, hogy a nagy nyomás jelentősen befolyásolja a kémiai reakciókat: F. HABER ammóniaszintézishez használt, nagy nyomáson működő berendezésének elvét vette alapul eljárása kidolgozásakor. 1911-ben a hannoveri műegyetem tanársegédje lett, s közben kutatásai folytatására magánlaboratóriumot állított fel. Doktori disszertációja 1912-ben készült el: Nagy nyomás alkalmazása a kémiai folyamatokban és a kőszén képződési folyamatának utánzása címen. Már ekkor foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a "szén cseppfolyósításával", az ásványi szén nagy nyomáson és hőmérsékleten végzett hidrogénezésével cseppfolyós szénhidrogéneket állítson elő, és így mesterséges üzem- és hajtóanyagot nyerjen. 1913-ban elhagyta a hannoveri egyetemet, egy esseni cég tudományos laboratóriumának vezetését vette át. Három év múlva a laboratóriumot Mannheimbe költöztették, és üzemet állítottak fel módszere tökéletesítésére. A folyamat ipari megvalósítása közben sok probléma merült fel (megfelelő katalizátor, nyomásálló készülék tervezése). 1927-ben az I. G. Farbenindustrie megvásárolta a szabadalmat, és Leuna Művekben felállított gyárban megkezdődött a folyékony tüzelőanyagok gyártása B. eljárása alapján. 1935-ben siketült B.-nak tökéletesebb módszert kidolgoznia. A széncseppfolyósítási folyamatban olajban eloszlatott szénporon vas-oxid vagy molibdén-szulfid katalizátorok alkalmazásával, 450 C fokon, 200 atm. nyomáson hidrogént vezetnek át. Így magas forráspontú, cseppfolyós szénhidrogének keletkeznek, amelyek az olajban feloldódnak. A reakcióelegy lepárlásával nagy oktánszám ú benzin nyerhető. Az átalakulás jó hatásfokú, alapanyagként rossz minőségű szén is felhasználható. Az eljárás rendkívül fontossá vált a második világháborúban, amikor a németek így állítottak elő benzint. Bergius1916-ban kezdett a fa elcukrosításával foglalkozni. A fa közönséges hőmérsékleten, tömény sós avval végzett hidrolízisével a benne levő szénhidrátokat (főleg a cellulózt) egyszerűbb cukrokra bontotta. A keletkezett cukoroldatból vákuumban a sósavat eltávolította. A kapott termék takarmányozásra alkalmas, valamint az etil-alkohol gyártásának alapanyaga lehet. Foglalkozott ezenkívül fenol előállításával klór-benzolból, és etilén átalakításával glikollá (kétértékű, vagyis két hidroxil­ csoportot tartalmazó alkoholféleség). Bergius a harmincas években Heidelbergben volt professzor, majd a Badische Anilin- und Sodafabrik, később pedig az I. G. Farbenindustrie igazgatója lett. A második világháború után Madridban, majd Buenos Airesben élt.
Válasz erre

Numerramar ( #28 ) 2012-02-28 20:51:59
Privát üzenet
1930 Kémiai Nobel-díjasa

FISCHER, Hans (Höchst am Main, 1881. 7. 27. - München, 1945. 4. 6.) német biokémikus. A kémiai Nobel-díjat 1930-ban kapta "a hemin és klorofill szerkezetének kutatásáért és különösen a hemin szintéziséért" .

Apja egy vegyi gyár igazgatója volt. F. Lausanne-ban és Marburgban tanult kémiát és orvostudományt. Ott doktorált kémiából 1904-ben, négy évvel később pedig orvostudományból Münchenben. Egy ideig a müncheni klinikákon dolgozott, majd Berlinben E. Fischer tanársegédje lett. 1911-ben visszatért Münchenbe, 1916-ban meghívták az innsbrucki egyetemre, ahol A. Windaus utódaként az orvosi kémia professzorává nevezték ki. Két évvel később ugyanebben a minőségben Bécsbe ment. 1920-ben újra visszatért Münchenbe, ahol a műegyetemen H. O. Wieland-tól átvette a szerves kémia tanszék professzori katedráját. Nagyarányú tudományos pályája igazán az első világháború befejezése után ott bontakozott ki. A második világháború borzalmai megviselték az idegeit, és pár héttel a háború befejezése előtt önkezével vetett véget életének. Kutatásait még müncheni évei alatt kezdte meg az epefestékekkel. 1911-ben kristályos állapotban izolálta az emberi epekőből a legrégebben ismert epefestéket, a bilirubint. Kétéves munkával felderítette az oxidatív és reduktív lebontása során keletkező termékek szerkezetét, és a bilirubin szerkezetére is vont le következtetéseket, de ennek helyességét csak 1942-ben tudta szintézissel igazolni. Az epefestékek szoros kapcsolatban állnak a hemoglobin nem fehérje jellegű (prosztetikus) színes csoportjával, a heminnel. Ennek szerkezetét F. sok munkatársával csaknem két évtizeden át vizsgálta. Kutatásaiban F. W. Küster eredményeire támaszkodott, aki már 1912-ben feltételezte, hogy a hemin molekulája makrociklusos rendszer, amely négy pirrolgyűrűt tartalmaz. Ezt az elképzelést azonban akkoriban a kémikusok nagy része elvetette. Fischer lebontási kísérletei ezzel a szerkezettel viszont értelmezhetők voltak. 1929-ben a hemin szerkezetbizonyító szintézis évei minden kétséget kizáróan sikerült igazolnia
ennek az elképzelésnek a helyességét. Eszerint a hemin négy, egymással egy-egy metincsoporton átkapcsolódó pirrolgyűrűből felépülő, ún. porfinváz származéka; a molekula középpontjában egy vasion van. A lebontási kísérletek során sok más termék szerkezetét is megállapította, ezek az ún. porfirinek közé tartoznak; 1930-ig többnek a szerkezetbizonyító
szintézisét is megvalósította. Végül 1936-ban az alapvegyületet, a porfint is szintetizálta. Ezek az anyagok az élő szervezetben nélkülözhetetlenek, éppúgy mint a növényekben a klorofill, amelyet Fischer. ugyancsak behatóan vizsgált. Bebizonyította, hogy a hemin és a klorofill hasonló szerkezetű vegyületek, és e hasonlóság alapja a mindkét vegyületben előforduló porfinváz. Nagyarányú kísérletsorozattal a klorofill több lebontási termékének a szerkezetét meghatározta, 1940-ben pedig e színanyagot alkotó két komponens, a klorofill-a és -b felépítését is felderítette. Mindkettő dihidro-profinvázat (klorinvázat) tartalmaz, centrumukban magnézium atom áll. Fischer eredményei tették lehetővé a klorofill teljes szintézisét, melyet 1960-ban R.B. Woodwardnak sikerült megvalósítania.
Válasz erre

Numerramar ( #27 ) 2012-02-28 19:42:51
Privát üzenet
1929 Kémiai Nobel-díjasai


EULER-CHELPIN, Hans Karl August Simon von (Augsburg, 1873. 2. 15. - Stockholm, 1964. 11. 6.) német származású svéd kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1929-ben kapta, megosztva A. Harden -nel, "a cukor erjedésének és e folyamatban ható enzimeknek a kutatásáért".

Apja katonatiszt volt. Euler fiatal korában festett, és művészettörténetet tanult. Az a vágya vezette el őt a fizikához és a kémiához, hogy a színeket behatóan vizsgálhassa. Münchenben, Würzburgban, Berlinben, Göttingenben tanult, E Fischer, J. H.Vanthoff H. W. Nernst tanítványaként. Rövid időt Párizsban is töltött a Pasteur Intézetben. 1897-ben S. A. Arrhenius tanársegédje lett Stockholmban, ettől kezdve élete végéig itt élt. 1900-ban kinevezték a fizikai kémia, hat évvel később az általános és szerves kémia professzorává. 1929-ben Stockholmban egy biokémiai intézet igazgatását bízták rá. Fő kutatási területe az enzimkémia volt de vizsgálati módszerei között mindig jelentős helyet kaptak a fizikai kémiai módszerek. A. Harden eredményeihez kapcsolódva a zimáz ( E. Buchner) egyik alkotórészét, a kozimáz nevű koenzimet vizsgálta. Sikerült élesztőből kristályos állapotban kivonnia. Megállapította, hogy dinukleotid típusú vegyület, ötszénatomos cukorból, heterociklusos bázisokból, foszforsavból épül fel, és hatásmódját is felderítette. -Munkatársaival együtt részletesen tanulmányozta a cukor erjedésének, a szeszes erjedésnek a mechanizmusát. Felismerték, hogy bonyolult, több lépésben végbemenő folyamat, amelynek minden lépését más-más enzim katalizálja. A kozimáz az oxidációs-redukciós reakciókat katalizáló enzim koenzimje, amely nem egységes, hanem több koenzim keveréke. Egyik része dehidrogénező tulajdonságú, ezt kodehidrogenáz­I nek nevezték el. 1936-ban sikerült tiszta állapotban kinyerniük, és rövidesen szerkezetét is meghatározták: nikotinamid­ adenin-dinukleotid (NAD). Ebben az időben O. Warburg hasonló tulajdonságú koenzim-komponenst fedezett fel, amely a kodehidrogenáz-II nevet kapta. Euler. is részt vett szerkezetének felderítésében, ez az előbbi koenzim foszfátja (NADP). Euler kutatásai során a koenzimeket nem- csak kémiai szempontból vizsgálta, hanem biológiai funkciójukat is megfigyelte, és tanulmányozta, hogy a szervezetben lejátszódó oxidációs-redukciós folyamatokban milyen kémiai változásokon mennek át, s közben hogyan kapcsolódnak a megfelelő enzim fehérje részéhez. Eredményei a vitaminkutatás területén is jelentősek. A vitaminokat a természet katalizátorainak tartotta. 1928-ban P. Karrer-ral egy időben igazolta, hogy a karotin A-vitamin hatású, s annak provitaminja. 1932-ben árpacsírából elkülönítette az erős fiziológiai hatású indol származékot, a gramint, öt évvel később, ugyan­ csak élesztőből, kristályos állapotban izolálta a B6 vitamint. 1933-ban előállította a cukor lúgos lebontásakor keletkező terméket, a redukáló hatású reduktont, vizsgálta sajátságait, szerkezetét. Az 1940-es években a tumorok biokémiájával foglalkozott, így a rákot és annak kémiai anyagokkal való gyógyítási lehetőségeit is tanulmányozta.



HARDEN, Sir Arthur (Manchester, 1865. 10. 12. - Bourne End, 1940. 6. 17.) angol biokémikus. A kémiai Nobel-díjat 1929-ben kapta, megosztva - H. von Euler - Chelpin -nel, "a cukor erjedésének és a folyamatban ható enzimeknek a kutatásáért" .

Egyetemi tanulmányait Manchesterben H. Roscoe-nál, majd 1887-ben Erlangenben O. Fischemél végezte, s ott doktorált a következő évben. Ezután visszatért Manchesterbe, ahol kilenc éven át tanársegéd volt az egyetemen. Tanárával együtt írta J. Daltonról az Új szemlélet Dalton atomelméletének születéséről című művet. 1879-ben az akkor alapított Jenner Institute for Preventive Medicine (a későbbi Lister Institute) kémikusa lett. 1907-ben a biokémiai részleg igazgatójává nevezték ki. Ezt a tisztséget 1930-ig, nyugalomba vonulásáig töltötte be. Ugyan­ ebben az időben a londoni egyetemen a biokémia professzori katedráját is megkapta. 1909-ben a Royal Society tagjai közé választotta. 1913-1937 között egyik szerkesztője volt a Biochemical Journalnak. Az első világháború alatt az intézet vezetőjeként az élelmezési nehézségek megoldásán is fáradozott. 1936-ban lovagi címet kapott. Manchesteri évei alatt a fény szén-monoxid és klór keverékére kifejtett hatásával foglalkozott, Londonban azonban már biokémiai témát választott kutatása tárgyául: a szeszes erjedést, amellyel mintegy harminc éven át foglalkozott. 1906-ban Th. Younggal közösen megállapította, hogy az E. Buchner által felfedezett és élesztő présnedvéből kivont zimáz enzim nem egységes anyag, hanem fehérje mellett egy viszonylag kis molekulasúlyú és hőre kevésbé érzékeny részt, ún. koenzimet is tartalmaz. Harden kozimáznak nevezte el. Megállapította, hogy a cukor erjedése több lépésben zajlik le, s ezeknek mindegyikét más-más enzim katalizálja. Tanulmányozta a folyamatban a foszforsavészterek szerepét is. Megfigyelte, hogy az élesztőből ki préselt sejtmentes nedverjesztőképessége hamar csökken, de foszforsavas sók hozzáadása után ismét nőni kezd. Erjedés közben az oldatból a szabad foszfát eltűnik, és helyette cukor-foszfátok keletkeznek. Sikerült is izolálnia először a fruktóz-1,6-difoszfátot, amelyet Harden-Young észternek neveztek , majd több más cukor-foszfátot. Bebizonyította, hogy a cukor lebontásának első szakaszában foszforileződés megy végbe, s a keletkező cukor-foszfátok köztitermékek a folyamatban. Későbbi kutatásai során az izomban a glikogén tejsavvá való átalakulását vizsgálta.
Válasz erre

Numerramar ( #26 ) 2012-02-28 17:56:07
Privát üzenet
1928 Kémiai Nobel-díjasa


WINDAUS, Adolf Otto Reinhold (Berlin, 1876. 12.25. - Göttingen, 1959. 6. 9.) német szerves kémikus. A kémiai Nobel-díjat 1928-ban kapta "a szterinek szerkezetének, valamint e vegyületcsoport és a vitaminok kapcsolatának tanulmányozásában elért eredményei elismeréséül".

Berlinben és Freiburgban orvosi tanulmányokat folytatott. Egyetemi évei alatt tanára, E. Fischer hatására nagyon megkedvelte a kémiát, s miután 1897 -ben utolsó orvosi vizsgáját is letette, egy évet a freiburgi egyetem kémiai laboratóriumában töltött. 1900-ban doktorált H. Kiliani mellett, témáját egy kevéssé ismert területről választotta, disszertációját a szterinekről írta. Ez a téma egész életén át meghatározta kutatásait. Tíz évig a freiburgi egyetemen dolgozott, ekkor F. Pregl utódaként az innsbrucki egyetemen az orvosi kémia professzora lett. Két év múlva, 1915-ben, O. Wallach nyugalomba vonulásakor, a göttingeni egyetem kémiaprofesszorának és a kémiai intézet igazgatójának hívták meg. Élete végéig ezt a tisztséget töltötte be. H.Weilanddal együtt a Liebig's Annalen der Chemie szerkesztője volt. Kutatási területe a természetben előforduló bonyolult szerves. vegyületek kémiája. Foglalkozott az anyarozs-alkaloidok közé. tartozó hisztaminnal, 1907 -ben mesterségesen előállította hisztidinből. Csak később fedezték fel, hogy a hisztamin állati szövetekben, varangymérgekben, sőt egyes növényekben is előfordul. 1901-től kezdve, több mint harmincéves kutatás eredményeként, meghatározta az emberi és állati szövetek egyik legfontosabb alkotórészének, a koleszterinnek a szerkezetet. 1919-ben felismerte, hogy rokon vegyület a belőle keletkező epesavakkal, amelyeket - H. Wieland vizsgált. A két, tudós egymással párhuzamosan és egymás munkáját kiegészítve folytatta kutatásait, míg 1932-ben végre eljutottak a ,koleszterin szerkezetének feltárásához. A koleszterin négygyűrűs szteránvázas vegyület, a szterinek csoportjába tartozó egyértékű, telítetlen alkohol. Windaus más szterineket is vizsgált. 1921-ben előállította a növényekben található sztigmaszterint. 1934-ben, kilencéves kutatómunka eredményeként, tisztázta az ergeszterin szerkezetét. Már 1925-ben megállapította, hogy az ergoszterin élesztőből kivonható, és ultraibolya fény besugárzására D-vitamin hatású (antirachitikus, angolkórellenes) anyaggá alakul 1932-ben sikerült izolálnia belőle a D2-vitamint, a kalciferolt. Az ergoszterin tehát a D2-vitamin provitaminja. 1935-ben előállította a 7-dehidro-koleszterint, amelyet később állatok bőrében is megtalált. Megállapította róla, hogy a D3 -vitamin provitaminja, amely ultraibolya fény hatására a természetes D3 vitaminná alakul át. A további kutatások során a D4- és D5-vitamint is sikerült kinyernie. Windaus a B1-viramin (aneurin) szerkezete felderítésének. is. aktív, részese volt. 1931-ben élesztőből izolálta az aneunnt, és megállapította összegképletét. Egyúttal azt is igazolta, hogy ez a vegyület azonos azzal az anyaggal, amelyet a rizskorpából vontak ki, és a beriberi gyógyítására használtak. Több lebontási reakcióját megvalósította (1934-1935), ezzel nagymértékben hozzájárult szerkezete megismeréséhez. Egyéb kutatásai során foglalkozott az ugyancsak szteránvázas, szívre ható glükozidokkal (a szívizom működését serkentő növényi anyagok) és az ezekkel rokon szteroid-szaponinokkal.

Válasz erre

Numerramar ( #25 ) 2012-02-28 17:05:59
Privát üzenet
1927 Kémiai Nobel-díja

WIELAND, Heinrich, Otto (Pforzheim, 1877.6.4. - München, 1957.8.5.) német szerves kémikus. Az 1927-es kémiai Nobel-díjat 1928-ban kapta "az epesavak és rokon anyagok szerkezetének kutatásáért".

Tanulmányait Berlinben, Stuttgartban, Münchenben végezte. A .müncheni műegyetemen doktorált 1901-ben, F. Thielénél, akinek szerves kémiai kötéselmélete nagy hatással volt rá. Ott kezdett tanítani. Három évvel később magántanár lett, 1909-ben rendkívüli tanárrá nevezték ki, majd 1914-ben szeres kémiai professzori katedrát kapott. 1917 -1918-ban F. Haber mellett a berlin-dahlemi Kaiser Wilhelm Institut für Chemie munkatársa volt. 1921-ben elfogadta a freiburgi egyetem meghívását, de négy év múlva visszatért Münchenbe és az egyetemen R. Willstaiter utóda lett. 1953-ig, nyugalomba vonulásáig tanított itt. Több mint húsz éven át, A.Windaus-sal együtt, a Liebigs Annalen der Chemiec. folyóirat szerkesztője volt. Munkássága rendkívül sokrétű. A század első évtizedében szerves nitrogénvegyületekkel foglalkozott, pl. az aromás nitrózóvegyületeket és az aril-hidrazidokat vizsgálta. Érdeklődése azonban csakhamar a természetben előforduló szerves vegyületek biokémiája felé fordult. 1912-ben alkotta meg dehidrogénezési elméletét, amely miatt nagy vitába keveredett O. Warburg-gal, az oxidációs elmélet hirdetőjével. Wieland szerint az élő szervezetben lejátszódó oxidációs folyamatokban az oxigén közvetlenül nem vesz részt, hanem az oxidálandó vegyületből egy dehidrogénező enzim hidrogént von el. Ezt a reakciót részletesen tanulmányozta az alkoholok esetében. Szent-Györgyi Albert állapította meg, hogy mindkét elmélet helyes, csak különböző oldalról vizsgálja a jelenséget.) 1924-től huszonnégy éven át kutatta a szteroidok csoportjába tartozó epesavakat. Megkönnyítette a munkát, amikor. A. Windaus bebizonyította, hogy az epesav és a koleszterin, amelyből az előbbi vegyületek keletkeznek az epében, rokon szerkezetű vegyületek. E rokonság alapja a mindegyikükben előforduló négygyűrűs szteránváz. A két tudós egymással szoros kapcsolatban végezte további kutatásait, W. 1932-ben megállapította, hogy a koleszterin és az epesavak a hidrogénezett 1,2-ciklopenteno-fenantrén származékai. Az utóbbiak közös alapvegyülete a kolánsav, amelynek szerkezetét 1932-ben derítették fel. Ezután Wieland munkatársaival több epesavféleség szerkezetét tisztázta. Vizsgált több más, ugyancsak a szteroidok közé tartozó vegyületet is, amelyek fontos biológiai szerepet töltenek be. Foglalkozott a szívre ható glükozidokkal és a varangyok bőrmirigyének mérges váladékaival, a varangymérgekkel, amelyek néhány mérges gombában is előfordulnak. Többnek a szerkezetét feltárta, és azt szintézissel is igazolta. E kutatásait 1913-ban kezdte meg. Az alkaloidok is kutatási körébe tartoztak. 1925-ben a morfin szerkezetét tanulmányozta, 1921-1939 között pedig a lobelia-alkaloidok felépítését tisztázta. E vegyületek légzésbénulás esetén fontos gyógyszeralapanyagok. 1924-től a lepkeszárny-pigmenteket vizsgálta. Ezek az anyagok a heterociklusos pteridinek közé tartoznak, és nagyon elterjedtek a természetben. A xantopterin és leukopterin szerkezetét derítette fel. 1914-ben az emberi és állati szövetben, valamint több növényben előforduló mezo-inozit (aliciklusos alkoholféleség) szerkezetét állapította meg és igazolta szintézissel, Foglalkozott a komló keserű ízét okozó vegyületekkel, a humulonnal és lupulonnal, mindkét vegyület egy aliciklusos diketon-féleség bonyolult származéka. Szerkezetüket 1925- 1926-ban sikerült megállapítania. 1940-ben a gyilkos galócában előforduló triptcfán-származékokat tanulmányozta. Jelentős módszer a róla elnevezett Wieland-lebontás, amelynek során karbonsavat lehet több lépésben eggyel kisebb szénatom számú karbonsavvá alakítani.
Válasz erre


1 2 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal