FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
Orvosi - Nobel-díjasok
Ez a téma le van zárva!
1 2 

szemtelen rigó ( #56 ) 2013-02-21 13:41:31
Privát üzenet
1961 Orvosi Nobel-díjasa

BÉKÉSY György (Budapest, 1899. 6. 3. - Honolulu, 1972. 6. 13.) magyar származású amerikai fizikus, biofizikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1961-ben kapta "a fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért"

Apja magyar diplomata volt. Békésy kémiai tanulmányait a berni egyetemen kezdte meg, s 1923-ban a budapesti egyetemen fejezte be fizikusi doktorátussal. A budapesti posta távbeszélő üzemének kutatólaboratóriumában kezdett dolgozni, s ott működött egészen 1946-ig. Mindössze egy évre szakította meg ottani munkáját, amikor 1926-1927-ben a berlini Siemens és Halske központi laboratóriumában alkalmazták. 1939-től 1946-ig a budapesti egyetemen a kísérleti fizika professzora volt, majd Svédországba települt, s a stockholmi Karolinska Intézet vendégkutatója lett. 1947-ben az USA-ba költözött, s a Harvard egyetem munkatársa; 1966-tól a hawaii egyetem professzora volt. A hallási folyamatok kutatását H. Helmholtz 1857 -ben felállított rezonanciaelméletének alapján kezdte meg. 1923 óta foglalkozott fiziológiai akusztikai kutatásokkal. A belső fül csigáját egy membrán választja ketté, amely mint­ egy 24 ezer párhuzamos, különböző hosszúságú rostból áll. H. Helmholtz szerint a csigába kerülő hangoknak megfelelő rost rezonálni kezd, s e rezonanciák alapján (idegek közvetítésével) fogja fel az agy a hang magasságát, erősségét stb. Békésy egy, a csigát pontosan utánzó modellel dolgozott. A csigát hidrodinamikai rendszernek fogta fel, amelyben a hangrezgés hatására tovahaladó hullámok keletkeznek, s ezeknek az amplitúdó­ maximuma meghatározott helyhez kötött. A membrán rezgése úgy válik idegingerületté, hogy az érzéksejtek szőrei a nyomás és a húzás által elhajolnak. A hangelemzés már a csigában létrejön, s az agyban csak finomodik.
Válasz erre

szemtelen rigó ( #55 ) 2013-02-21 13:20:45
Privát üzenet
1960 Orvosi Nobel-díjasai

BURNET, Sir Frank MacFarlane (Traralonga, Ausztrália 1899.9.3)ausztráliai orvos és immunológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat1960-ban kapta,
megosztva P.B. Medawarral "a szerzett immuntolerancia felfedezéséért.


A victoria-beli Geelong Collegeben tanult orvosi diplomáját a melbournei egyetemen szerezte 1923 - ban. 1927-ben doktorált Angliában, a londoni egyetemen. Ezután visszatért Ausztráliába, és Melbourne-ben, a Walter and Eliza Hall Institute for Medical Research-ben dolgozott, 1944-től 1965-ig az intézet igazgatója volt. 1944 óta a kísérleti orvostan tanára a melbourne-i egyetemen. 1965 és 1969 között az Ausztrál Tudományos Akadémia elnöke. Érdeklődése már korán a vírusok okozta betegségekre terelődött, s így az immunitás mechanizmusának kutatását kezdte meg. Az immunitás - védettség ­ úgy jön létre, hogy valamely fajidegen anyag - rendszerint fehérje - hatására antitestek képződnek. Az ezt kiváltó fehérje esetenként valamely mikroorganizmus része is lehet. De lehet a táplálék része, vagy lehet átültetett szövet is. Ha valamely szövetet egyik emberről a másikra ültetnek, akkor idegen fehérjét is visznek át, s a szervezet a képződött antitestek és egyes sejtek segítségével kiveti vagy elpusztítja az idegen szövetet. Az életmentő átültetést így a beteg saját immunológiai mechanizmusa hiúsítja meg. Burnet felfedezte, hogy az embrió és az újszülött állat szervezete nem veti ki az átültetett szövetet, és az adott antigén iránt maradandó tolerancia alakul ki. A saját és nem saját anyagok megkülönböztetése csak az újszülött kor után alakul ki, ekkor kezd a szervezet antitesteket termelni, de csak olyan anyagok ellen, amelyekkel eddig még nem találkozott. Jóllehet az ellenanyag-termelés képessége öröklődik, az immuntolerancia mégis szerzett tulajdonság, s azok az anyagok test azonosak, amelyekkel a szervezet embrionális élete folyamán már találkozott. Burnet elgondolása - amelyet -P. B. Medawar-ral és Owennal együtt dolgozott ki - 1961-ben megerősítést kapott, amikor felfedezték, hogy az antitestképzés helye az újszülött korban a csecsemőmirigy, s e képesség
más szövetekben csak a születés után rövid idővel jelenik meg. Burnet nevéhez fűződik a specifikus immunválasz kialakulásának ún. klónszelekciós elmélete.



MEDAWAR, Sir Peter Brian (Rio de Janeiro, 1915. 2. 28.) angol zoológus és anatómus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1960-ban kapta, megosztva F. Burnet-tel, "a szerzett immuntolerancia felfedezéséért".

A wiltshier-i Marlborough College-ban, majd Oxfordban folytatott zoológiai és kórtani tanulmányokat. Érdeklődése a biológia és az orvostudomány határterületén mozgott. 1944-ben a zoológia egyetemi tanára lett, 1947-ben Birminghamben a zoológia professzora; 1951-ben a londoni egyetemen átvette a zoológiai tanszék vezetését. 1962 és 1971 között az angol National Institute for Medical Research igazgatója volt. 1985-től londoni Clinical Research Center transzplantációs biológiai részlegének a vezetője. Már munkásságának korai szakaszában a szövettannal, a perifériás idegek regenerációjával és a fejlődés közbeni alakváltozás matematikai elemzésével foglalkozott. Azt vizsgálta, hogy miért nem fogadja el a szervezet a testidegen bőrt. Kutatásának ez lett a fő területe. Birminghami éveiben elsősorban a pigmentálódást s a bőrátültetést tanulmányozta állatokon. Kísérleteiben azok az egerek, amelyeknek újszülött korukban befecskendezték valamely (donor) állat szöveteit, ugyanattól az állattól felnőtt korukban is elfogadták a bőrtranszplantátumot. Így jutott el F. Burnettel és Owennal a szerzett tolerancia felismeréséhez. Eszerint valamely szervezetnek a testidegen, átültetett szövetekkel szembeni immunitása nem veleszületett, hanem szerzett, és a testidegen szövet hatására keletkezik. Medawar szerint azok az anyagok nem testidegenek, amelyekkel a szervezet embrionális élete folyamán már találkozott. A szervezet, helyesebben az immunológiai folyamatok végzésére alkalmas, ún. kompetens sejtek az embrionális élet során "megtanulják" a szelekciót, a saját és a nem saját felismerését. Szívesen foglalkozott tudományelméleti kérdésekkel, a tudományos kutatás és kísérletezés módszertanával.
Válasz erre

szemtelen rigó ( #54 ) 2013-02-21 12:41:18
Privát üzenet
1959 Orvosi Nobel-díjasai

OCHOA, Severo (Luarca, 1905.9.24.) spanyol származású amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1959-ben kapta, megosztva - A. Kornberg -gel, "a ribonukleinsav és a dezoxiribonukleinsav biológiai szintézise mechanizmusának felfedezéséért".

Tanulmányait Malagában végezte. További tanulmányokat folytatott Madridban és Glasgow-ban, majd előbb a spanyol Tudományos Tanácsban, később. a berlin-dahlemi, illetve a heidelbergi Kaiser Wilhelm Institut für Biologie-ban dolgozott - O. Meyerhoe irányításával. Ott az izmok élettanával és általában biokémiával foglalkozott. Ezután került át a hamp teadi (London) Orvostudományi Kutatóintézetbe, ahol egyes enzimek kutatását kezdte meg. Nem sokkal később ismét Madridban találjuk, itt élettant és biokémiát tanít, majd az Orvostudományi Kutatóintézet élettani osztályának lesz a vezetője. 1936-ban visszatért -O. Meyerhoe-hoz Heidelbergbe, az enzimfolyamatokat tanulmányozta a glikolízis és fermentáció során. Ugyanezt a kutatómunkát folytatta a brit tengerészet Biológiai Intézetében, Plymouthban. Vitaminkutatásokat folytatott, a B ,-vitamint vizsgálta, az oxidatív átalakulások mechanizmusát, később pedig a - Cori házaspárral St. Louisban ismét az enzimkutatásba kapcsolódott be. A New York-i egyetem Orvostudományi Kutatóintézetébe ment át, s rendes egyetemi tanárrá lépett elő. 1956 óta amerikai állampolgár. Fő kutatási területei: egyes enzimmechanizmusok tanulmányozása a biológiai oxidációban a szintézis és az energiatranszport során; fontos új felfedezéseket tett a szénhidrátok és zsírsavak reakcióinak kapcsolata terén, s mindenekelőtt a nukleinsavak bioszintézisében. Ez a munka összefüggött a vitaminkutatással, az oxidatív foszforiálás tanulmányozásával s egyéb hasonló kérdésekkel, köztük a pirimidin-nukleotidok fotokémiai reakciójával. A molekuláris biológia egyik legeredményesebb s legsokrétűbb kutatója. Eredményeit a Nobel-díjon kívül számos díjjal, kitüntetéssel jutalmazták, noha a két kutató, -A. Kornberg és Ochoa munkája szorosan összefügg, mégis megkülönböztetik eredményeiket, miszerint a dezoxiribonukleinsav szintézisének mechanizmusát A. Kornberg , míg a ribonukleinsavét. Ochoa tanulmányozta. 1961 től Ochoa érdeklődése elsősorban a fehérje-bioszintézis részleteinek tanulmányozása fele fordult, részt vett a "biológiai kód" rejtélyének megfejtésében

KORNBERG, Arthur (New York, 1918.3.3.) amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1959-ben kapta, megosztva -S. Ochoával, "a ribonukleinsav és a
dezoxiribonukleinsav biológiai szintézise mechanizmusának felfedezéséért" .

A New York City College-ban tanult, majd a rochesteri egyetemen szerzett orvosi diplomát. 1942-ben az USA közegészségügyi szolgálatában dolgozott. Előbb a táplálkozási és fiziológiai osztály munkatársa, majd az enzim- és anyagcsereosztály vezetője volt. New Yorkban - S. Ochoával, majd a St. Louis-i és berkeleyi Washington egyetemen a Cori házaspárral működött együtt. Később a Washington egyetem orvosi fakultásán a mikrobiológiai kutatásokat vezette, majd a Stanford egyetem Biokémiai Intézetének a vezetője lett. Az ún. genetikai kódnak a következő nemzedékre való átvitelében - bármely élőlény esetében - a kétfajta nukleinsavnak különböző funkciói vannak, azonban mindkettő a fehérjeszintézist szolgálja. Az élet fő princípiumai a nukleinsavak és a fehérjék. A nukleinsavak újraképződésében viszont a fehérjéknek van döntő szerepük, minthogy a fehérjék - enzimek formájában - gyakorlatilag valamennyi biokémiai reakcióban részt vesznek, Kornberg és . Ochoa ezt az alapvető mechanizmust egyes részleteiben tisztázták, miközben az élő szervezetekből olyan fehérjéket vontak ki tiszta állapotban, amelyek nukleinsavak képzésére képesek. A K. által az Escherichia coli baktériumból nyert dezoxiribonukleinsav polimeráz nevű enzim kémcsőben képes megfelelő kiindulási anyagokból szaporítani a dezoxiribonukleinsav mennyiségét.
Válasz erre

szemtelen rigó ( #53 ) 2013-02-21 11:53:50
Privát üzenet
1958 Orvosi Nobel-díjasai

BEADLE, George Wells (Wahoo, Nebraska, 1903. 10. 22.) amerikai genetikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1958-ban kapta, megosztva - J. Lederberggel és E. L. Tatummal, "annak felfedezéséért, hogy a gének hatásukat meghatározott kémiai folyamatok szabályozása révén fejtik ki".

1926-ban végezte el a nebraskai egyetemet, s 1931-ben doktorált a Cornell egyetemen. Két évet a California Institute of Technologyn dolgozott, ahol- Th. H. Morgan vezetésével genetikai kutatásokban vett részt. Az USA-ban és másutt több egyetemen tanított: 1937-től1946-ig a Stanford egyetemen, majd ismét a California Institute of Technologyn; 1961-től a chicagói egyetemen. 1941-ben kezdett - E. L. Tatum-mal dolgozni. Míg Th. H. Morgan kísérletében az ecetlegyet használta, ők jóval egyszerűbb élőlénnyel dolgoztak: a Neurospora crassával. E gomba egyetlen jelentős szerves tápanyaga a cukor; nitrogénnel, foszforral és kénnel szervetlen sók formájában táplálható. Röntgensugár hatására mutációkat figyeltek meg, s ezek következtében a gombák ama képessége, hogy a növekedésükhöz szükséges egyes szerves vegyületeket létrehozzák - megszűnt, illetve más mennyiségben termeltek egyes szerves vegyületeket, s ez a tulajdonság öröklődőnek bizonyult. Beadle azt a következtetést vonta le, hogy a gén jellegzetes funkciója a megfelelő enzimek kialakítása. Mutáció akkor lép fel, amikor a gén megváltozik, s tovább nem képes normális enzim létrehozására. Ha ez bekövetkezik, akkor bizonyos reakciók nem folynak le, a kémiai reakciók sorrendje törést szenved, s a szervezet fizikai jellegében gyökeres változás történik. B. eredeti megfogalmazása szerint: minden egyes gén tehát egyetlenegy enzim termelését szabályozza. Ezt a törvényt ma másképp kell átfogalmazni: minden gén egy cisztronja egyetlenegy polipeptidlánc termelését szabályozza.


LEDERBERG, Joshua (Montclair,New Jersey, 1925. 5. 23.) amerikai genetikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel­ díjat 1958-ban kapta, megosztva - G. W. Beadle -lel és E. L. Tatum-mal, "a baktériumok genetikai anyagának genetikai rekombinációja és szerveződése terén tett felfedezéseiért". New Yorkban nevelkedett. A Columbus College-ban zoológiát, belgyógyászatot és sebészetet, a Yale egyetemen mikrobiológiát és botanikát tanult. Tanulmányainak befejezése után rövidesen a genetika rendkívüli tanára a wisconsini egyetemen, majd 1954-től rendes egyetemi tanár. 1957-ben az egyetemen orvosi genetikai osztályt létesített, amelynek egy éven át vezetője volt. Ugyanebben az időszakban a bakteriológia vendégtanára volt Berkeleyben és az ausztráliai Melbourneben. A Palo Altó-i Stanford egyetemen is genetikai osztályt alapított. 1978-ig ott dolgozott, majd a Rockefeller egyetem elnöke lett. A baktériumok szaporodásáról sokáig csak annyit tudtak, hogy a baktérium osztódással szaporodik. De ha a baktériumok szaporodásának csak ez a formája léteznék, akkor nem volna elképzelhető, hogy a baktériumokkal a magasabbrendű szervezetekhez hasonló genetikai kísérleteket lehessen végezni. Ezért a baktériumgenetikával foglalkozó kutatók olyan folyamatokat kerestek, amelyekben az egyes tulajdonságok - az ivaros szaporodáshoz hasonlóan - kombinálódnak. Lederbergnek . E. L. Tatummal együtt sikerült először ilyen rekombinációs jelenséget felfedeznie. Elvileg azt a tényt vonták kétségbe, hogy a baktériumok aszexuális lények. Rájöttek, hogy különböző baktériumtörzsek egymással keresztezhetők, s így a genetikai faktorok tekintetében új kombinációkkal rendelkező utódok jöhetnek létre. A folyamat - a konjugáció - megfelel a magasabbrendű szervezetek szexuális folyamatainak, mert a tulajdonságok átadásának megvalósulásához a sejteknek közvetlenül érintkezniük kell. Az érintkezés során az egyik baktériumból (ez felel meg a "hím"-nek) genetikai anyag (dezoxiribonukleinsav) megy át a másikba. Gyors egymásutánban tette újabb és újabb felfedezéseit, s ezzel kora egyik vezető mikrobiológusává lépett elő. 1952-ben feleségével, Esther Lederberggel leírt egy olyan módszert, amelynek segítségével tisztázni lehetett többek közt a bakteriális rezisztencia kialakulásának a módját, továbbá a bakteriális mutációk mechanizmusának legalapvetőbb jelenségeit. N. D. Zinderrel egy másik fajta genetikai kicserélődési módszert is felfedezett. Ez a bakteriális transzdukció. Lényegében tulajdonság-átvitelről van szó az egyik baktériumról a másikra, úgy, hogy a baktériumot megfertőző, majd abból kiszabaduló vírus (fág) magával ragadja a baktérium meghatározott tulajdonságáért felelős gént (DNS-t), s ezt átviszi egy másik megfertőzött baktériumba. A továbbiakban Lederberg nem korlátozta tevékenységét csak a baktériumgenetikára. Lényeges megfigyelésekkel járult hozzá a penicillin hatásmechanizmusának a felderítéséhez, és az űrmikrobiológiára is kiterjesztette érdeklődését.

TATUM, Edward Lawrie (Boulder, Colorado, 1909. 12. 14. - New York, 1975. 11.5.) amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1958-ban kapta, megosztva -G. W. Beadielel és - J. Lederberg-gel, "annak felfedezéséért, hogy a gének hatásukat meghatározott kémiai folyamatok szabályozása révén fejtik ki".

A chicagói és winsconsini egyetemen végezte tanulmányait. 1931-ben kémiából, 1932-ben mikrobiológiából, 1934-ben pedig biokémiából doktorált. Átmenetileg Utrechtben, majd 1937 és 1941 között ismét az USA-ban dolgozott. 1945-ig rendkívüli egyetemi tanár volt, majd 1948-ig a Yale egyetemen tanított, előbb a botanika, majd a mikrobiológia professzoraként, azután pedig különböző intézetekben a biológia, illetve a biokémia tanára. Jelentős munkásságot fejtett ki különböző szakfolyóiratokban is. Egy korai dolgozatában a baktériumok táplálkozásával és anyagcseréjével foglalkozott. Fő kutatási területe a mikroorganizmusok biokémiai folyamatainak tanulmányozása. -- G. W. Beadlelel végzett közös munkájukat egy dolgozatukban így foglalják össze: "A fiziológiai genetika szempontjából egy szervezet fejlődése és működése nem más, mint a kémiai reakciók integrált rendszere, amelyet valamilyen módon a gének ellenőriznek ... A gének szerepének a vizsgálata közben a fiziológiai genetika általában azt kísérli megállapítani, hogy a már ismert veleszületett tulajdonságoknak melyek a fiziológiai és kémiai alapjai." J. Lederberggel közös eredménye a genetikai rekombináció felfedezése. Egy előadásban így foglalta össze munkásságának értelmét: "Az átöröklés kutatása és a környezetkutatás választ kell hogy adjon civilizációs ártalmakkal járó atomkorunk kérdésére. A két kutatási ágnak kell a jövőben a ma emberiségét megerősítenie, meg kell szabadítania azt a betegségektől, s jobb megoldást kell találnia a szociológiai és gazdasági kérdésekre. Ha egy kérdést világosan látunk, az már a
megoldás fele."
Válasz erre

Numerramar ( #52 ) 2013-01-29 17:53:30
Privát üzenet
1957. Orvosi Nobel-díjasa

BOVET, Danielle (Neuchátel, Svájc, 1907.3.23.) francia-svájci származású olasz farmakológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1957-ben kapta "a szintetikus vegyületek felfedezéséért, amelyek bizonyos anyagokat a szervezetben aktivizálnak, különösen azoknak az edényrendszerre és a vázizomzatra gyakorolt hatását illetően".

A genfi egyetemen tanult, majd a párizsi Pasteur Intézetben végzett jelentős munkát. 1935-ben - G. Domagk felfedezte a prontozilt. Ez a szervezetben hatásos volt a streptococcusok ellen de kémcsőben nem. Bovet és munkatársai úgy magyarázták ezt, hogy a prontozil a szervezetben átalakul, s így hat a baktériumokra. Ennek kimutatása végett a prontozil molekuláit el kellett bontani. Az egyik molekularészlet, a szulfanilamid 1936-ban kémcsőben is hatásosnak bizonyult a baktériumok ellen. 1937-ben olyan vegyületeket fedezett fel, amelyek egyes allergiás jelenségeket semlegesítettek. Feltették, hogy a jelenségeket a szervezetben a hisztamin nevű vegyület idézte elő, a felfedezett vegyületeket tehát antihisztaminoknak nevezte el. Bovet fejlesztette ki azt a módszert is, amellyel a kurárét a sebészetben felhasználhatták. Ez az alkaloid bénítja az izmokat, de kis adagban ártalom nélkül használható az izmok elernyesztésére is. Az érzéstelenítéssel egybekötve, a sebészet haszonnal alkalmazhatta. 1947-ben a római Instituto Superi-ore di Sanita farmakológiai osztályának vezetője lett. 1969-től nyugalomba vonulásáig a római egyetem professzora volt.

Válasz erre

Numerramar ( #51 ) 2013-01-29 17:38:01
Privát üzenet
1956. Orvosi Nobel-díjasai

COURNAND, André Frédéric (Párizs, 1895. 9. 24.) francia származású amerikai orvos, belgyógyász. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1956-ban kapta, megosztva - W. Forssmann -nal és - D. W. Richards-szal, "a szívkatéterezés és a keringési rendszer kóros elváltozásainak felfedezéséért".

1913-ban fejezte be egyetemi tanulmányait a párizsi Sorbonne-on. Fizikát, kémiát és biológiát tanult. Az első világháborúban a francia hadseregben szolgált, majd orvosi tanulmányokat folytatott, s 1930-ban doktorált. Nem sokkal később az USA-ban telepedett le. A Columbia Egyetem tuberkulózis­ szolgálatánál, a New York-i Bellevue Hospitalben szerződéses orvos lett. 1934-ben a Columbia Egyetem előadója volt, 1951-ben nevezték ki rendes egyetemi tanárrá. 1958-ban a Nemzeti Tudományos Akadémia tagja lett. - 1931-ben D. W. Richards-szal kezdte tanulmányozni a légzés fiziológiáját és fiziopatológiáját. Ő dolgozta ki a szív-tüdőrendszer kutatásának fiziológiai módszerét. Ez a munka több mint három évtizedet vett igénybe, melynek eredményeként a klinikai vizsgálatokban jól alkalmazható szívkatéterezési technikát dolgozott ki. Emellett továbbra is foglalkozott a tüdő kórélettanával. A tüdősebészeti műtétek élettani hatását vizsgálta, a műtét után működésben maradt tüdő fiziológiai funkcióképességét kutatta. Foglalkozott a levegő és a vér közti gázcserével a tüdőben, a tüdő megbetegedése esetén. Tanulmányai és cikkei a világ számos szakfolyóiratában láttak napvilágot, több tudományos társaság tagjává választotta.


FORSSMANN, Werner Theodor Otto (Berlin, 1904. 8. 29. Schopfheim, 1979. 6. 1.) német orvos. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1956-ban kapta, megosztva - A. F.
Cournand -nal és - D. W. Richards-szal a szívkatéterezés és a keringési rendszer kóros elváltozásainak felfedezéséért".

Orvosi tanulmányait a berlini egyetemen végezte, 1929-ben kapott. diplomát. Hamarosan a drezdai városi kórház sebészeti klinikájának, majd a berlini Robert Koch Kórháznak a vezetője lett. 1958-ban a düsseldorfi Evangélikus Kórház sebészetének .vezetője. A második világháborúban katonaorvosként hadifogságba került. Haláláig Mainzban volt egyetemi tanár. A katéterezés kutatását 1861-ben két francia kutató: A. Cheveau és M. Marey kezdte meg kísérleti állatokon. A szív jobb oldalába vezetett, katéterekkel vizsgálták a vérnyomás változásait. 1912-ben három német orvos: Unger, Bleichröder és Loeb gyermekágyi láz esetén katétert vezettek a láb ereibe s azt a hasi aorta megfelelő magasságába vezetve, a megfelelő gyógyszert a leghatásosabban alkalmazták. Forssmann 1929-ben kezdte, meg idevonatkozó munkáját. A. Chaveau és M. Marey módszerét önmagán alkalmazta. Karjának könyökvénájába katétert vezetett, s azt a szív jobb pitvarába tolta fel. Ezután röntgen vizsgálatot végzett, s így a katéter láthatóvá vált a szívben. Ez, az eljárás csaknem .teljesen veszélytelennek bizonyult, s lehetővé tette, hogy a keringési rendszer kóros elváltozásait
nyomon kövessék, s a szív jobb oldalát röntgenezéssel vizsgálják. Újabb - szintén önmagán végzett - kísérletével Forssmann kontrasztanyagot fecskendezett a saját szívébe, s így olyan röntgenfelvételeket is készíthetett, amelyeken a szív üregei és a nagyerek pontosan kirajzolódnak. Az eljárás - a katéterezés -lehetővé tette azt is, hogy a szívből (és más szervekből is) veszélytelenül közvetlen vérmintákat gyűjthessenek .Az általa kidolgozott eljárása azonban csak később, - A. F. Cournand klinikai technikájának kidolgozásakor vált általánosan is alkalmazhatóvá, és a szívhibák és fejlődési rendellenességek diagnosztikájának
nélkülözhetetlen módszerévé.


RICHARDS Jr., Dickinson Woodruff (Orange, New Jersey, 1895. 10. 30. - Lakeville, Connecticut, 1973. 2. 23.) amerikai orvos és fiziológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1956-ban kapta, megosztva - A. F. Cournand ­ nal és -- W. Forssmann -nal, "a szívkatéterezés és a keringési rendszer kóros elváltozásainak felfedezéséért". .

1913 és 1917 között angol és görög nyelvi tanulmányokat folytatott a Yale egyetemen, majd két éven át a hadseregben szolgált. 1918-ban tüzértisztként Franciaországban járt. A háború végén a Columbia egyetemre iratkozott be, belgyógyászatot, sebészetet és élettant tanult. 1923-ban élettanból doktorált. Ezután négy évet a New York-i Presbyterian Hospitalben dolgozott, majd egy évet töltött a londoni National Institute for Medical Research-ben, s újra visszatért a New York-i kórházba, ahol a légzés és a keringés élettanával foglalkozott. 1931-ben kezdett -- A. F. Courand-nal együttműködni a New York-i Bellevue Hospitalben. 1945-ben a New York-i Columbia egyetem professzora lett. 1961-ben nyugalomba vonult. Az első szívkatéterezést -- W. Forssmann német orvos végezte. Egyes kutatók vizsgálatai azt mutatták, hogy a szívkatéter károsító hatás nélkül huzamosabban is az emberben tartható, így a vérben levő gázok mennyiségét pontosan elemezni lehet, s a szív teljesítményét is meg lehet mérni. Richards a légzés vizsgálatára a szívkatéterezést találta alkalmasnak, ily módon a kisvérkör áramlási és nyomásviszonyait és a vér gáz­ tartalmát elemezhette. Munkatársaival állapították meg, hogy a katéterezés értékes módszer a szívbillentyűhibák, valamint a szív fejlődési és szerzett rendellenességeinek diagnosztizálásában. Az angiokardiográfiával - amelynek során a szívbe katéterrel röntgen-kontrasztanyagot juttatnak - párosítva a katéterezés rendkívül értékesnek bizonyult a sebészetben, a szívbetegségek természetének és helyének megállapításában.

Válasz erre

Numerramar ( #50 ) 2013-01-29 16:07:05
Privát üzenet
1955. Orvosi Nobel-díjasa

THEORELL, Axel Hugo Theodor (Linköping, 1903. 7. 6. - 1982. 8. 18.) svéd biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1955-ben kapta "az oxidációs enzimek természetével és hatásmódjával kapcsolatos felfedezéseiért".

Tanulmányait a stockholmi Karolinska Intézetben folytatta. 1930-ban doktorált, de gyermekbénulást kapott, s így orvosi gyakorlatot nem folytathatott. Érdeklődése hamarosan a biokémia felé fordult. 1926-ban felfedezte és leírta a vérplazmában található egyik lipoproteint, amelynek fontosságát azonban csak jóval később ismerték fel. 1932-ben és 1933-ban Uppsalában a biokémia docense, ekkor kristályosította a mioglobint (ez a fehérje viszi fel az izomban az oxigént), leírta fő tulajdonságait, ultracentrifugával meghatározta molekulasúlyát, adszorpciós tulajdonságait s reakcióit oxigénnel. Ezzel nagyban elősegítette J. C. Kendrew későbbi munkáját. J. C. Kendrew röntgenkrisztallográfiával meghatározta a fehérjemolekula teljes háromdimenziós szerkezetét. 1933 őszétől másfél évet .- O. H. Warburg mellett dolgozott Berlin-Dahlemben. A dehidrogenázok működési mechanizmusának megértésében jelentős lépést jelentett, amikor - O. H. Warburg mellett az ún. "sárga enzimmel" dolgozott (élesztőből izolált enzim, amely a NADH-t molekuláris oxigén jelenlétében oxidálni képes). Theorell kristályosította az enzimet, s sikerült két részre bontania: színtelen fehérjére és egy sárga anyagra, amely a riboflavin (B2-vitamin) monofoszfát észterének bizonyult. Ma ezt flavin-mononukleotidnak (FMN) nevezik, s ez volt az első koenzim (az enzim kis molekulasúlyú csoportja), amelyet világosan jellemeztek. A két rész külön-külön inaktív volt, vagyis a koenzim és az enzim fehérjerésze csak együtt aktív. 1935-től kezdve számos oxidációs enzimmel - citokróm, peroxidáz, kataláz, flavinprotein stb. dolgozott, 1937-ben a Karolinska Intézet kutatóintézetének az igazgatója lett. '
Válasz erre

Numerramar ( #49 ) 2013-01-29 15:37:22
Privát üzenet
1954. Orvosi Nobel-díjasai


ENDERS

ENDERS, John Franklin (West Hartford, Connecticut, 1897. 2 10.) amerikai mikrobiológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1954-ben kapta, megosztva - F. C. Robins-szal és - Th. H. Weiler-rel
"a poliomielitisz-vírus ama képességének felfedezéséért, hogy különböző típusú szövetek kultúrájában képes tenyészni".

Tanulmányait a Yale egyetemen angol nyelvi szakon kezdte, de az első világháború miatt meg kellett szakítania. Így csak 1920-ban végzett. Minthogy apja üzleti munkáját nem akarta folytatni, a Harvard egyetemre iratkozott be, s bakteriológiából doktorált 1930-ban. Ezután a Harvard University Medical Schoolban dolgozott. 1946-ban a bostoni Children's Medical Centerben laboratóriumot szervezett a fertőző betegségek kutatására. 1956-ban a Harvard egyetem professzora lett. Mindenekelőtt a vírusok okozta betegségek iránt érdeklődött, s az volt a legnagyobb gondja, hogy a szervezeten kívül nem tudtak még vírusokat tenyészteni; ezt a problémát a baktériumok esetében már régen megoldották. Hamarosan rájött azonban, hogy élő csirkeembriókban tenyészthetők a vírusok. 1948-ban kezdett munkatársaival a poliovírus-kísérletekbe. Akkoriban azt hitték, hogy ez a vírus csak az idegsejtekben tenyészik, az ilyen irányú kísérletek azonban nem voltak biztatóak. E. kételkedett abban, hogy a poliovírus csak idegsejtekben tenyészthető. Első kísérleteiket a mumpsz vírusával végezték, de mert a szövetkultúrában baktériumok is tenyésztek, a munka kudarccal végződött. Ekkor jött segítségükre a penicillin, amely megállította a baktériumok szaporodását, míg a vírusok tenyésztését nem befolyásolta. Ezután próbálkoztak a poliovírussal. Előbb emberi embriók szövetein tenyésztették sikerrel a vírust, majd másfajta szövetdarabkákon is. Ezzel olyan szövetkultúra-módszert teremtettek, amellyel tisztán és nagy mennyiségben vizsgálható a poliovírus. T. C. Peeblesszel közösen 1954-ben ezzel a módszerrel izolálta a kanyaró vírusát is, amely korábban laboratóriumi körülmények között nem tenyészett. Az ő valamint F. C. Robins és - Th. H. Weller felfedezése azért is rendkívül jelentős, mert utat nyitott azoknak a kutatásoknak, amelyek az ötvenes években J. E. Salk és A. B. Sabin poliomielitisz-ellenes oltóanyagait eredményezték.

ROBBINS

ROBBINS, Frederick Chapman (Auburn, Alabama, 1916. 8. 25.) amerikai mikrobiológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1954-ben kapta, megosztva - J. F. Enders -szel és - T. H. Weiler-rel, "a puliomielitisz-virus ama képességének felfedezéséért, hogy különböző típusú szövetkultúrákban képes tenyészni".

Tanulmányait a missouri egyetemen és a Harvard egyetemen végezte. 1940-ben doktorált, majd egy bostoni kórház bakteriológusa és belgyógyásza volt. 1942-től négy éven át katonaorvosként előbb az USA-ban, majd Észak-Afrikában és Olaszországban szolgált. Ennek során alkalma nyílt egyes vírusok és rickettsiák keltette betegségek tanulmányozására. Tanulmányozta a májgyulladás, a tífusz, a Q-láz (Queensland­láz: szarvasmarhák betegsége, egy rickettsiafaj okozza, amelyet rágcsálókról a kullancsok visznek át) okait. Laboratóriumban vizsgálta a vírusokat. 1946-ban visszatért a bostoni kórházba; 1948 és 1950 között ösztöndíjat kapott a vírusbetegségek tanulmányozására, s ekkor a bostoni Children's Medical Center kutatási osztályán - J. F. Enders-szel dolgozott együtt. Kísérletükben polio vírusokat tenyésztettek szövetkultúrákon . 1952-ben a Western Reserve University School of Medicine gyermekgyógyász-professzorává nevezték ki, s egyben a Cleveland Metropolitan General Hospital gyermekgyógyászatának vezetője lett.

WELLER, Thomas Huckle (Ann Arbor, Michigan, 1915. 6. 15.) amerikai virológus és parazitológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1954-ben kapta, megosztva - J.F. Enders -szel és - F. C. Robbins -szal,
"a políomielitisz-vírus ama képességének felfedezéséért, hogy különböző típusú szövetek kultúrájában képes tenyészni".

Tanulmányait a michigani egyetemen végezte 1936-ban. Ezután a Harvard University Medical Schoolt látogatta, s orvosi doktorátusát 1940-ben szerezte meg. A második világháború idején orvosként Puerto Ricóban szolgált, de a háború végén visszatért a Harvard egyetemre. J. F. Enders-szel még egyetemi éveiben ismerkedett meg, s 1947-ben csatlakozott hozzá a bostoni Children's Medical Centerben. Vele együtt dolgozta ki a poliovírus szövetkultúrás tenyésztési módszerét. Még egyetemre járt, amikor Rockefeller- ösztöndíjjal Floridában a maláriát tanulmányozta. 1949 és 1954 között - J. F. Enders laboratóriumának volt a helyettes vezetője. Ugyanakkor a Harvard egyetemen tartott, előadásokat a trópusi orvoslás és közegészségügy tárgyköréből. 1954-ben a Harvard egyetem professzora lett, s a Harvard Medical Schoolban laboratóriumot kapott. Foglalkozott a cytomegalia-vírussal (fertőzése szokatlanul nagy, kóros sejtek képződését, a cytomegaliát váltja ki), a rubeolavírussal, s ennek során az emberi vírusok terjedésének korábban ismeretlen mechanizmusát fedezte fel. A magzati fertőzöttség - kongenitális infekció - esetén a megszületett csecsemő hosszú időn át terjesztheti a fertőző vírust, s így járványos jellegű fertőzés forrása lehet.
Válasz erre

Numerramar ( #48 ) 2012-10-06 21:23:53
Privát üzenet
1953. Orvosi Nobel-díjasai

KREBS, Sir Hans Adolf (Hildesheim, 1900. 8. 25. - Oxford, 1981. 11. 22.) német származású angol biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1953-ban kapta, megosztva - F. A. Lipmann -nal, "a citromsavciklus felfedezéséért" .

Tanulmányait Göttingenben, Freiburgban, Münchenben és Berlinben folytatta. Előbb az egyik berlini egyetemi klinikán dolgozott, majd 1926 és 1930 között - O. Warburg mellett: a Kaiser Wilhelm Institut für Biologie-ban. Ezután a freiburgi egyetemen működött, ahonnan 1933-ban a nácik elbocsátották. 1933 júliusától az angliai cambridge-i Biokémiai Intézet- ben dolgozhatott tovább. Később a sheffieldi egyetemen a farmakológia docense, 1938-ban a biokémiai osztály vezetője, 1945-től 1954-ig itt, 1 954-től pedig Oxfordban a biokémia professzora. Fő működési területe az intermedier anyagcsere; tisztázta a karbamidszintézis útját. Foglalkozott a madarakban a tápanyagok oxidálásának egyes köztes termékeivel, az elektrolittranszport mechanizmusával és a sejtlégzés összefüggéseivel. Legnagyobb jelentőségű eredménye az ún. citromsavciklus (citrátkör, Krebs-ciklus) felfedezése. Ez - nagyon kevés kivétellel - valamennyi oxigént felhasználó sejtben megtalálható, s a sejtek energiaszolgáltató mechanizmusának az alapja. Felfedezésének messzemutató fejlődéstani jelentősége is van, hiszen az alapvető, az energia szállítását és a sejtalkotó molekulák szintézisét eredményező folyamatok csaknem valamennyi élőlényben azonosak. - Szent-Györgyi Albert már akkor észlelte, hogy egyes citromsavciklusban részt vevő szerves dikarbonsavak (szukcinát, fumársav, oxál­ecetsav) a szövetlégzést katalitikus módon fokozzák, amikor Krebs még nem derítette fel a jelenség teljes mechanizmusát. Ezért nevezik a citromsavciklust Szent-Györgyi-Krebs-féle körfolyamatnak is.


LIPMANN, Fritz Albert (Königsberg, 1899. 6. 12.) német származású amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1953-ban kapta, megosztva - H. A. Krebs­ szel, "a koenzim-A-nak és az intermedier anyagcserében játszott szerepének felfedezéséért".

Orvostudományt a königsbergi, berlini és müncheni egyetemen, farmakológiát Amszterdamban, kémiát pedig Königsbergben és Berlinben tanult. A Kaiser Wilhelm Institut munkatársa volt előbb Berlinben, majd - F. Meyerhof irányításával Heidelbergben. 1931-ben a Rockefeller Intézetben, 1932 és 1939 között a koppenhágai Carlsberg-alapítványnál, majd New Yorkban a Cornell Orvostudományi Intézet biokémiai osztályán dolgozott. New York-i tevékenysége 1941-ben kezdődött, 1949-től Bostonban működött. 1957-től nyugalomba vonulásáig a Rockefeller egyetemen a biokémia professzora. Korai munkái nem biokémiai irányzatúak. Kiemelkedő eredménye volt az ATP (adenozin-trifoszfát), a szervezetek univerzális energiatároló vegyületének hatásmechanizmusvizsgálata, az ún. "magasenergiájú foszfátkötés" koncepciójának megalkotása. Később szövetkultúrákon anyagcsere-kísérleteket végzett, különösen a glikolízis szerepével foglalkozott embrionális sejtek anyagcseréjében. E kutatásai során jutott el koenzim-A felfedezéséhez. A Krebs-féle körfolyamat teljes mechanizmusa csak akkor vált tökéletesen felderíthetővé, mikor Lipmann felfedezte a koenzim-A jelenlétét és szerepét. Az enzimek egy része a fehérjemolekulán kívül meghatározott, nem fehérje természetű, kismolekulájú komponenst - koenzimet tartalmaz. A koenzim-A is ilyen anyag, azon enzimek működéséhez szükséges, amelyek a savgyökök átvitelét katalizálják egyik vegyületről a másikra. Az ilyen folyamatok mind az energiatermelő, mind pedig a bioszintetikus folyamatok sorában igen gyakoriak és fontosak, ezért a koenzim-A megismerése a biokémia további fejlődése szempontjából igen jelentős volt. Lipmann fő célja mindvégig a bioszintézis mechanizmusainak megismerése volt. Ezt szolgálta az acetil-foszfát felfedezése; a koenzim-A felfedezése; a koenzim-A anyagcserében játszott reakciója ; karboxil- és metilaktiválás az acetil-koenzim-A­ban; az ATP-acetát reakciómechanizmus.
Válasz erre

Numerramar ( #47 ) 2012-10-06 20:22:43
Privát üzenet
1952. Orvosi Nobel-díjasa

WAKSMAN, Selman Abraham (Priluka, Oroszország, 1888. 7. 2. - Hyannis, Massachusetts, 1973. 8. 16.) orosz származású amerikai biokémikus és mikrobiológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1952-ben kapta "a sztreptomicin, a tuberkulózis elleni első hatásos antibiotikum felfedezéséért".

1910-ben telepedett le az USA-ban, s így megkésve kezdte meg tanulmányait a Rutgers egyetem mezőgazdasági fakultásán, J. G. Lipmann, a kiváló talajmikrobiológus irányításával. 1915-ben szerzett diplomát, s 19l6-ban amerikai állampolgár lett. További tanulmányokat folytatott a California egyetemen, ahol 1918-ban végzett, majd visszatért a Rutgers egyetemre. Még ebben az évben kinevezték a New Jersey-i Agrártudományi Kísérleti Állomás mikrobiológusává, s ott dolgozott egészen 1954-ig. Közben a Rutgers egyetemen talaj mikrobiológiát adott elő, 1925-ben docens lett, 1930-ban professzor. 1940-től a mikrobiológiai osztály vezetője. 1949 és 1958 között a Rutgers egyetem Mikrobiológiai Intézetének igazgatója volt. 1958-ban nyugalomba vonult. 1931 és 1942 között a Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet bakteriológusa is volt. Évtizede­ ken át tanulmányozta az aktinomicétákat, munkatársaival mintegy tízezer talajmikroba antibiotikus működését vizsgálta. 1940-ben fedezte fel az első" Waksman-antibiotikumot", az aktinomicint. 1942-ben H. B. Woodruff-fal a sztreptotricin izolálásáról számolt be, amely a penicillinre érzéketlen mikrobákra is hatott, de erős mérgező mellékhatása volt. 1944-ben A. Schatz-cal és E. Bugi-val írt először a sztreptomicinről, amelyet a Streptomyces griseus sugárgomba termelt. A szer hatásos volt a tuberkolózis kezelésében. Waksman laboratóriumában mintegy húsz antibiotikumot izoláltak. Waksmannak a sztreptomicin felfedezése mellett nagy érdeme, hogy úttörő volt a talaj mikrobáinak rendszeres kutatásában, és rájött a sztreptomicétákban rejlő óriási lehetőségekre. Hatalmas ipari méretekben végeztek vizsgálatokat, s a fonalas mikroorganizmusok az ő erőfeszítései nyomán váltak - a penicillin mellett - korunk legfontosabb antibiotikumainak a forrásává.
Válasz erre

Numerramar ( #46 ) 2012-10-06 19:58:20
Privát üzenet
1951. Orvosi Nobel-díjasa

THEILER, Max (Pretoria, 1899. 1. 30. - New Haven, Connecticut, 1972. 8. 11.) dél-afrikai származású amerikai orvos és virológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1951-ben kapta "a sárgaláznak és leküzdésének a kutatásáért".


Pretoriában nevelkedett, majd a fokvárosi egyetemen folytatta tanulmányait. 1922-ben kapott orvosi diplomát, miután még a londoni St. Thomas's Hospitalben és a londoni School of Tropical Medicine-ben tanult. 1922-től a Harvard egyetem Orvosi Intézetében dolgozott Bostonban, s 1930-ban a Rockefeller-alapítvány Nemzetközi Egészségügyi Osztályára lépett be. Később ugyanott igazgatóhelyettes, a víruskutató laboratóriumban pedig igazgató lett. 1964-ben a Yale egyetemen a járványtan és a mikrobiológia professzorává nevezték ki. 1920-ban kezdte meg a sárgalázzal kapcsolatos kutatásait. W. Reed fedezte fel, hogy a sárgalázat a Stegomya fasciata nevű szúnyog csípése terjeszti, de fontosnak látszott, hogy irtásán kívül oltással érjenek el aktív immunitást. Theiler majmokat fertőzött meg a sárgaláz vírusával, majd átoltotta a betegséget egerekbe. Az egerekben a vírus agyvelőgyulladást (encephalitis) idézett elő. A vírust egérről egérre oltotta, s így sok lépés után végül legyengített vírust nyert, amellyel a majmokon enyhe lefolyású betegséget okozhatott. Ez a folyamat aktív immunitást biztosított a majmokban a legerősebb hatású vírustörzsekkel szemben is. Az oltóanyagot a franciák széles körben alkalmazták Afrikában a harmincas-negyvenes években. Még biztosabb hatású oltóanyagot állítottak elő a csirkeembrióról csirkeembrióba oltással, s 1937 óta ezt az oltóanyagot használják Dél-Afrikában.
Válasz erre

Numerramar ( #45 ) 2012-10-06 19:18:57
Privát üzenet
1950. Orvosi Nobel-díjasai
KENDALL, Edward Clavin (South Norwalk, USA, 1886.3.8. - Princeton, New York, 1972. 5. 4.) amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1950-ben kapta, megosztva -Ph. S. Hench -csel és- T. Reichsteinel,"a mellékvesekéreg hormonjainak, szerkezetüknek és biológiai hatásuknak a felfedezéséért".


Tanulmányait a Columbia egyetem kémiai fakultásán 1908-ban fejezte be, 1910-ben doktorált. Ugyanebben az évben belépett a detroiti Parke Daves and Co. kutatólaboratóriumába, és a pajzsmirigy hormonjának izolálásával kezdett foglalkozni. Csaknem fél éven át végezte kísérleteit, majd további három éven át a New York-i St. Luke's Hospitalben. A tiroxin izolálását 1914 decemberében a rochesteri Mayo Klinikán fejezte be. Ekkor a biokémiai osztály vezetőjévé, a minnesotai egyetem professzorává nevezték ki. 1951-es nyugalomba vonulásáig a Mayo Klinika munkatársa maradt. Ezután a princetoni egyetem előadó professzora volt, 1950-ben a Nemzeti Tudományos Akadémia tagjává választották. Kendall izolálta a tiroxint, amely az- F. G. Banting és Ch. H. Best által előállított inzulin mellett a kialakuló hormonterápia legfontosabb anyaga lett. Felismerte a cisztein és a glutation szerepét az oxidációs-redukciós biokémiai folyama­ tokban. A hormonkutatás Kendallt is elvezette más belső elválasztású mirigyek tanulmányozásához. A mellékvese belső részét Takamine már korábban felfedezte, viszont a kéreg még ismeretlen volt. Feltételezték, hogy ez a szerv több jelentős hormon termelője, s ezt mutatták Svájcban - T. Reichstein kutatásai is, hiszen ő a harmincas években mintegy harminc vegyületet izolált is a szervből. Kendallnak huszonnyolcféle szteroidot sikerült izolálnia a mellékvesekéregből, s ezek közül négy hatást mutatott a laboratóriumi állatokra. Kendall e négy anyagot nevezte el A-, B-, E- és F-vegyületeknek, A kéreghormonok kutatásának nagy lendületet adott a második világháború, mert - egyes feltevések szerint - ezek az ember állóképességének fokozásában is szerepet játszhatnak. Ez a feltevés vulgáris színezetű volt, viszont fokozta a kutatók érdeklődését. 1944-re sikerült szintetizálni az A-vegyületet (l 1-dehidrokortikoszteron), 1946-ra az E-vegyületet (kortizon), amellyel Ph. S. Hench végzett eredményes kísérleteket. Ma a kortizont és kortizolt széles körben alkalmazzák a gyógyászatban a szem, a bőr, a vesék, a tüdő, a szív, a véredények, a gyomor és a bélcsatorna betegségeinek kezelésében. Általában alkalmas gyógyeszköz a gyulladásos folyamatok és a túlérzékenység eseteiben.


HENCH, Philip Showalter (Pittsburgh, 1896.2.28.­ Ocho Rios, Jamaica, 1965. 3. 30.) amerikai orvos, patológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1950-ben kapta, megosztva - E. Kendall-lal és - R. Reichstein -nel, "a mellékvesekéreg hormonjainak, szerkezetüknek és biológiai hatásuknak a felfedezéséért".

Orvosi tanulmányait 1916-ban fejezte be a Lafayette College­ ban. Rövid katonaorvosi szolgálat után visszatért tanulmányaihoz, és 1920-ban doktorált a pittsburghi egyetemen. Egy évig ezután Pittsburghben, a St. Francis Hospitalban volt belgyógyász, majd a minnesotai orvosi egyetem Mayo-alapítványának a tagja lett. 1926-tól a reumaosztályt vezette, 1928-ban egyetemi előadó. 1932-ben adjunktus, 1935-ben docens, 1947-ben professzor volt. 1958-ban nyugalomba vonult. 1942-től a hadsereg orvosi testületének főnöke volt, és a hadsereg reumaközpontjának az igazgatója. 1946-ban kilépett a hadsereg kötelékéből, de polgári szaktanácsadó maradt. Henchet mindenekelőtt a reumás betegségek érdekelték, s az volt a felfogása, hogy azokat nem mikrobiális kórokozók okozzák, hanem az anyagcsere zavarának a következményei. Egy sor vegyi anyagot, köztük hormonokat próbált ki. Minthogy munkatársa, -E. C. Kendall a kortikoidokkal foglalkozott, az ő figyelme is ezekre irányult. A negyvenes évek közepén, amikor kortikoidokat szintetizáltak, és már elegendő mennyiség állt rendelkezésére, kísérleteket kezdett az "E" nevű vegyülettel, ezt nevezte el kortizonnak, s meglepően jó eredményeket ért el. Bár az alkalmazott gyógymód több kellemetlen mellékhatással járt, s noha elhagyásakor ismét visszaállt a megelőző állapot, a kezelés igen gyors és erőteljes hatású volt. Hench felfedezése a hormonterápia igen jelentős állomása.



REICHSTEIN , Tadeus (Wloclawek, 1897.7.20.) lengyel származású svájci vegyész. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1950-ben kapta, megosztva Ph. S. Hench -csel és- E. C. Kendall-al, "a mellékvesekéreg hormonjainak szerkezetüknek és biológiai hatásuknak a felfedezéséért".

Gyerekkorában, szüleivel Kijevben élt; 1905-ben hagyta el a család Oroszországot, s előbb Berlinbe, majd Zürichbe költöztek 1914-ben svájci állampolgár lett. Tanulmányait a zürichi Eldgenössische Technische Hochschulén végezte, - H. Staudinger vezetésével, s 1922-ben doktorált. Néhány éven át, az Iparban dolgozott, ott ismerkedett meg - L. Ruzickával majd 1929-ben korábbi főiskoláján a szerves és élettani kémia docense lett. 1931-ben - L. Ruzicka mellett dolgozott, 1934-ben címzetes, 1937 -ben társ-, 1938-ban rendes egyetemi tanár, s a bázeli egyetem Gyógyszerészeti Intézetének igazgatója. 1946-ban átvette a szerves kémiai tanszék vezetését is, s mindkét pozíciót 1950-ig betöltötte. I 952-ben az ő kezdeményezésére épült új Szerves Kémiai Intézetbe ment át s annak igazgatója lett. 1960-ban nyugalomba vonult de kutatónak készülő fiatalokkal azóta is foglalkozik. A mellékvesekéreg hormonjainak szerepét először az Addison-kór kutatásakor ismerték fel. Nagy fontosságuk van a szervezet elektrolit háztartásának és intermedier anyagcseréjének szabályozásában, és a stresszhatás elleni védekezésben. A mellékvesekéreg több mint negyven anyagot termel, s ezek közül Reichstein mintegy harmincat izolált, sokat közülük elsőként szintetizált. Ezt a munkát 1934-ben kezdte meg. Már 1935-ben közzétette első eredményeit, s 1943-ban társszerzője volt egy összefoglaló tanulmánynak - The Hormones of the Adrenal Cortex (A mellékveskéreg hormonjai) -, a kutatás azonban annyira összetett, s a téma annyira szerteágazó volt, hogy a vizsgálatok egészen 1956-ig tartottak. 1946-ra kiderült, hogy az; az egyetlen hormon, amelyet Reichstein eredetileg egynek hitt, legalább huszonkilenc különböző szteroidszármazékból állt. Ezeknek az anyagoknak a szteroid természetét Reichstein bizonyította, s összetételüket is ő világította meg. Az összetevők közül a kortikoszteron a 17 -hidrokortikoszteron (hidrokortizon) és az aldoszteron bizonyult a legfontosabbnak. Még a többi anyag izolálása és azonosítása előtt sikeresen elvégezte a dezoxikortikoszteron részleges szintézisét, mely biológiailag rendkívül aktív anyag, s az Addison­-kór kezelésére igen alkalmasnak mutatkozott. Fő kutatási területén kívül foglalkozott a kávé és a cikória aromás anyagainak vizsgálatával, valamint vitaminkutatással is, pl. a C-vitamin tömeges termelésének módszerét tökéletesítette sikerrel.

Válasz erre

Törölt bejegyzés ( #44 ) 2012-10-06 19:17:44
Törölve
Numerramar ( #43 ) 2012-10-06 17:25:41
Privát üzenet
1949. Orvosi Nobel-díjasai

HESS, Walter Rudolf (Frauenfeld, Svájc, 1881. 3. 17. - Muralto, 1973. 8. 12.) svájci fiziológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1949-ben kapta, megosztva - A. C. Moniz-szal, "a köztiagynak a belső szervek tevékenységét koordináló funkcionális szerveződését illető felfedezéséért".

Orvosi tanulmányait 1906-ban fejezte be a zürichi egyetemen. A szemészetre specializálta magát, ám 1912-ben abbahagyta a gyakorlatot, és tanársegéd lett előbb Zürichben, majd Bonnban, az élettani tanszéken. 1917 -ben a zürichi egyetem Élettani Intézetének az igazgatójává nevezték ki. Az első világháború után átmenetileg több angol fizológussal - -Ch. S. Sherrington, - F. G. Hopkins, - H. H. Dale - is együttműködött. Hess kutatásai előtt nem sokat foglalkoztak még az egyes agyi funkciók lokalizálásával, noha különösen a vegetatív idegrendszer perifériás részeiről már elég nagy ismeretanyag halmozódott fel. Hess azzal az elgondolással kezdte meg vizsgálatait, hogy valamennyi élő szervezet egységes egész. Ő a szervezet integratív szerveződésének élettani alapjait akarta meghatározni. Az egyik legnagyobb akadály e téren az volt, hogy a köztiagy viszonylag nehezen hozzáférhető. A köztiagy gyenge elektromos ingerlésére a vizelés, székelés, légzés és vérnyomás megváltozása következett be. A kísérleti állatok magatartásában, "hangulatában" is változás állt be az ingerlés hatására. E jelenségek magyarázatához elsősorban az agy szövettani vizsgálatára volt szükség. Az agyi területek feltérképezése, az ún. központok pontos lokalizálása lehetővé tette annak felderítését, hogyan befolyásolják az egyes központok a különböző szervek működését. Megállapította, milyen módon fejt ki szabályozó hatást a köztiagy a vázizomzatra. Pontos technikát fejlesztett ki egyes részeinek elektromos ingerlésére, s egyes funkciók lokalizálásával nagy segítséget adott a gyakorlati agysebészet számára.


MONIZ, Antonio Caetano de Abreu Freire Egas (Avanca, 1874. 11.29. - Lisszabon, 1955. 12. 13.) portugál idegsebész. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1949-ben kapta, megosztva - W. R. Hess-szel, "az egyes pszichózisok esetén végzett prefrontális leukotómia terápiás értékének felfedezéséért" .

Orvosi tanulmányait a portugál Coimbra egyetemen folytatta, s ugyanott 1902-ben professzor lett. Ezt megelőzően azonban a bordeaux-i és párizsi orvosi főiskolákon is tanult. 1911-ben a lisszaboni egyetem neurológiai professzora lett. Ezt a tisztségét haláláig megtartotta. Moniz a politikában is részt vett. 1903 és 1917 között parlamenti képviselő volt; 1917-ben Portugália spanyolországi követévé nevezték ki, s ugyanebben az évben külügyminiszter lett. Ő vezette a portugál küldöttséget az 1918-as párizsi békekonferencián. Korai kutatásai elsősorban arra irányultak, hogy feltérképezze az agy véredényeit. A vér­ be röntgensugarakat elnyelő (kontraszt) anyagot juttatott, s ezután röntgenfelvételeket készített, s ezzel az angiográfia megteremtője lett. Legjelentősebb eredményeit a harmincas években érte el, amikor az agy homloki lebenyét tanulmányozta, amely az agy egyik "csendes területe" volt. Feltehető volt, hogy ez a rész végez bizonyos koordinációkat, felelős az asszociációkért és egyes emlékek tárolásáért. Úgy látszott tehát, hogy ha a beteg egyéb pszichiátriai és fizikai gyógymódokkal nem volt kezelhető, akkor a homloklebeny egyes részeinek átvágásával bizonyos kóros viselkedési formák megszűnhetnek. 1935-ben végezte Moniz az első operációt, s két év során húsz betegen végzett műtétet. A prefrontális lebeny fehérállományában végzett metszések folytán hét betegnél teljesen megszűntek a korábbi tünetek, de a többiek életét sem veszélyeztette az eljárás. Moniz ezzel megteremtette a nagyagyféltekék sebészetét, még ha eljárása nem is vált elterjedtté. A prefrontális leukotómiát a szakma és a közvélemény jelentős része az orvosi etika alapelveivel összeegyeztethetetlennek tartja.
Válasz erre

Numerramar ( #42 ) 2012-10-06 13:51:19
Privát üzenet
1946. Orvosi Nobel-díjasa

MULLER, Hermann Joseph (New York, 1890. 12. 21. - Indianapolis, 1967.4.5.) amerikai biológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1946-ban kapta "azért a felfedezéséért, hogy a röntgensugarak segítségével mutációk idézhetők elő".

A Harlemben nőtt fel. Tanulmányait a Columbia egyetemen végezte, 1916-ban szerzett doktori címet. Muller kutatómunkáját különböző amerikai egyetemeken és intézményekben folytatta: 1918-1920-ban a Rice Institute in Houstonban, 1920- 1932-ben a texasi egyetemen; s nyolc évet töltött Európában. 1932-ben és 1933-ban Berlinben dolgozott Guggenheim-ösztöndíjjal, 1933 és 1937 között pedig N. I. Vavilov meghívására a SZU Tudományos Akadémiájának Genetikai Intézetében dolgozott. (Távozás ára azért került sor, mert szembekerült T. D. Liszenko dogmatikus genetikai nézeteivel.) F. A. E. Crew meghívására J937-től 1940-ig az edinburghi egyetem Állatgenetikai Intézetében működött. Ezt követően öt évet töltött az Amherst College-ban, 1945-ben az indianai egyetem professzora volt; 1964-ben nyugdíjba vonult. Már tanulmányai idején bekapcsolódott az egyetem egyik kutatócsoportjának munkájába, amely kimutatta, hogy a gyümölcslégyben a gének lineárisan helyezkednek el a kromoszómákban, meghatározott helyzetben; két gén egymáshoz viszonyított helyzetét a közöttük levő kapcsolódások (linkage) gyakorisága szabja meg. Muller tett javaslatot olyan technikára, amellyel nyomon követhető a kapcsolódás. E célból bizonyos tulajdonságok együttes öröklődését mint genetikai "jelzőket" alkalmazta. 1911-ben -Th. H. Morgan irányításával kezdett dolgozni. Önálló kutatásainak megkezdésekor olyan módszert keresett, amelynek segítségével a mutációk előfordulási arányát növelni lehetett. Ennek eredményeként mutatta ki 1919-ben, hogy ha pl. a hőmérsékletet emelik, akkor növekszik a mutációk száma. Sorozatos kísérletei során próbálkozott meg a röntgensugár alkalmazásával. Tapasztalatai szerint ez az eljárás erősen megnövelte a mutációk előfordulását. A felfedezés igen nagy jelentőségű volt, hiszen módot adott arra, hogy a genetikusok nagyszámú eseten figyelhessék meg a mutációkat; bebizonyította, hogy a mutációk keletkezésében semmi misztikus nincsen (korábban ui. a mutációk magyarázatára nem volt mód), hiszen azok voltaképpen kémiai átalakulás hatására jönnek létre. Ennek a felfedezésnek meghatározó jelentősége volt olyan későbbi tudományos módszerekben, mint a Watson-Crick-féle modell felfedezése. Munkásságának és felfedezésének szomorú "gyakorlati" bizonyítékát adták a hirosimai atombomba-támadás genetikai következményei. A második világháború után Muller különösen aktívan hangsúlyozta az atombomba-kísérletek károsító hatását a mutációk arányának megnövekedése miatt. Muller munkásságának jelentős hatása volt az eugenikai meggondolások kialakulására is, mert - mint 1950-ben írta Our Load of Mutations (Mutációs megterhelésünk) c. művében írta - "az emberi faj genetikailag veszélyeztetve van, s e veszélyeztetettség a káros hatású mutációk következménye".
Válasz erre

Numerramar ( #41 ) 2012-10-06 12:53:39
Privát üzenet
1948 Orvosi Nobel-díjasa


MÜLLER, Paul Hermann (Olten, 1899. 1. 12. - Basel, 1965: 10. 12.) svájci vegyész. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1948-ban kapta "a DDT - több ízeltlábú elleni kontaktméreg - erőteljes hatásának felfedezéséért".

Már egyetemi évei előtt laboránsként dolgozott, 1916-ban a Dreyfus and Co., majd egy évvel később a Lonza Rt. tudományos ipari laboratóriumában. Így csak 1919-ben kezdhet­ te meg egyetemi tanulmányait a bázeli egyetemen, ahol fizikai kémiát és botanikát tanult. Doktorátusának megszerzése után a J. R. Geigy Rt.-hez lépett be, s ott később a tudományos kutatás helyettes igazgatójává lépett elő. Ez a cég a növényvédő szerek kutatásával foglalkozott. A rovarirtó szerek kutatását 1935-ben kezdte meg. Olyan szert keresett, amely gyorsan elpusztítja a rovarokat, de a növényeknek és a melegvérűeknek semmi vagy mindössze elhanyagolható károsodást okoz. A rovarirtó szertől azt várták, hogy olcsó és tartós legyen, és ne legyen kellemetlen szaga. A korábban ismert szerek ezeknek a követelményeknek nem feleltek meg, ui. többségük arzéntartalmú volt, s ha közvetlenül nem is okoztak kárt, de a talajban lassan felhalmozódva, károsító hatásuk kimutatható volt. 1939 szeptemberében tett Müller első ízben kísérletet a diklór-difenil­triklóretánnal (DDT). A kísérlet sikerrel járt, s 1942-ben megkezdték ipari szintű gyártását. 1943-ban, nem sokkal azután, hogy a brit haderő elfoglalta Nápolyt, tífuszjárvány tört ki a városban. Minthogy azonban ~ Ch. J. Nicolle már korábban kimutatta, hogy a tífuszt a ruhatetű terjeszti, a ruhatetű irtás ára használták Müller találmányát, s a járványt megfékezték. Hasonló eredménnyel alkalmazták 1945 őszén Japánban. Noha a DDT-vel szemben egyes rovarok a gyakori permetezések során valamivel ellenállóbbakká váltak, s több új szer alkalmazása vált szükségessé, továbbá a több mint két évtizedes DDT-használat után kiderült, hogy ez a szer sem teljesen ártalmatlan a madarakra és az emlősökre sem, s így használatát egyre inkább korlátozni kell, mégis Mülleré az érdem, hogy a kontaktmérgek alkalmazásával a kártevő rovarok irtása nagyüzemi módszerekkel lehetségessé vált.

Mára tiltott szerré vált - nagyon káros.
Válasz erre

Numerramar ( #40 ) 2012-10-04 18:05:15
Privát üzenet
1947. Orvosi Nobel-díjasai

CORI, Carl Ferdinand (Prága, 1896. 12.5. - 1984.) cseh származású amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1947-ben kapta, megosztva - G. T. R. Corival és - B. A. Houssay -val, "a katalitikus glikogén-anyagcsere-folyamatok felfedezéséért" .

Apja a trieszti Tengerbiológiai Intézet igazgatója volt, így tanulmányait az ottani középiskolában folytatta. Egyetemi tanulmányait a prágai német egyetemen fejezte be 1920-ban. Ezután egy éven át a bécsi egyetemen dolgozott, majd a grazi egyetem farmakológiai tanszékén volt tanársegéd. 1922-ben Buffalóba került, az ottani Állami Rákkutató Intézet biokémikusa lett. 1931-ben a St. Louis-i Washington egyetem orvosi karán végzett, majd később a farmakológia professzora lett. 1940-ben a Nemzetközi Tudományos Akadémia tagja. A harmincas években feleségével, - G. T. R. Corival azt kutatta, hogy a májban és az izomban raktározott szénhidrát, a glikogén hogyan bomlik le és épül fel a szervezetben. Azt, hogy a glikogén az izomban tejsavvá alakul, - O. F. Meyerhof már két évtizeddel korábban fedte fel. Ők izolálták a glukóz-1-foszfátot, amelyet tiszteletükre gyakran Cori-észternek neveznek. Kiderült, hogy a szervezetben a glikogénláncok nem vízfelvétellel hidrolizálnak a láncokat felépítő glukózegységekre, hanem szervetlen foszforsav felvételével, ún. foszforolízissel glukóz-l-foszfát keletkezik. A glukóz további lebontási folyamatai (pl. tejsavvá) a glukóz-1-foszfátból indulnak ki, de ugyan ebből a vegyületből épül fel - a lebomlástól eltérő úton - a glikogén. A Cori-észter tehát kulcsfontosságú a szén­ hidrátlebontás és -szintézis megértése szempontjából egyaránt. - Foglalkozott még a hipofízis és a szénhidrát-anyagcsere kapcsolatával, kutatta a pajzsmirigy és a hőszabályozás összefüggését, az adrenalin és az inzulin hatásmechanizmusát.

CORI, Gerty Therésa Radnitz (Prága, 1896. 8. 15. - St. Louis, USA, 1957. 10. 26.) cseh származású amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1947-ben kapta, megosztva - C. F. Corival és - B. A. Houssay -val, "a katalitikus glikogén-anyagcsere-folyamatok felfedezéséért".

1920-ban végezte el a prágai német egyetem orvosi fakultását, majd két éven át kórházi orvosi gyakorlatot folytatott. 1920-ban ment - C. F. Corihoz feleségül, s 1922-ben együtt vándoroltak ki az USA-ba. Ettől kezdve élete végéig férjével együtt végezte kutatómunkáját . 1947-ben a St. Louis-i Washington egyetem orvosi karán a biokémia docense lett. Férjétől függetlenül, az örökletes emberi betegségek terén végzett kutatásokat. Munkájával kimutatta, hogy a glikogéntárolással kapcsolatos betegségek szorosan összefüggnek azzal, hogy bizonyos enzimek molekuláris szerkezete megváltozott, illetve bizonyos enzimek teljesen hiányzanak.

HOUSSAY, Bernardo Alberto (Buenos Aires, 1887. 4. 10. - Uo., 1971. 9. 21.) argentin fiziológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1947-ben kapta, megosztva -C. F. Corival és G. T. R. Corival, "a hipofízis elülső lebenye által termelt hormonoknak a cukoranyagcserében betöltött szerepét tisztázó felfedezéséért" .

A Franciaországból bevándorolt család fia 1904-ben szerezte meg gyógyszerészi diplomáját a Buenos Aires-i egyetemen. 1911-ben doktorált. Ezután évtizedeken át azon az egyetemen dolgozott, részint az állatorvosi, részint az orvosi fakultáson. 1943-ban politikai okokból elmozdították állásából, de 1955-ben ismét visszakerült az egyetemre. Ő szervezte meg Argentína első önálló kutatószervezetét, a Biológiai és Kisérleti Orvostani Intézetet. Több tucat egyetem .. tiszteletbeli tagja, több mint háromszáz tudományos társaság választotta tagjai közé. 1940-ben az USA Nemzeti Tudományos Akadémiájának külföldi tagja lett. Már egyetemi éveiben figyelme a hipofízisre, erre az agyalapon függő, kis belső elválasztású mirigyre terelődött. Ő mutatta ki e mirigy számos döntő funkcióját. Bebizonyította, hogy fontos szerepet játszik a cukoranyagcserében is. A hipofízis elülső lebenye ugyanis olyan hormonokat termel, amelyeknek az - F. G. Banting és Ch. H. Best által felfedezett inzulinnal ellentétes hatása van. A már cukorbeteg kísérleti állatok esetében a hipofízis eltávolítása csökkentette a betegség súlyosságát, minthogy az inzulinnal ellentétes hatású hormonok hatása is elmaradt. Másrészt viszont a hipofíziskivonat befecskendezése súlyosbította a beteg állatok állapotát. A hatásért a hipofízis elülső lebenyének növekedési hormonja, az STH felelős. Több nyelven megjelent munkája: Tex/book of Human Physiology (A humán fiziológia tankönyve).


Válasz erre

Törölt bejegyzés ( #39 ) 2012-10-04 16:08:31
Törölve
Numerramar ( #38 ) 2012-10-04 15:43:59
Privát üzenet
1945. Orvosi Nobel-díjasai

FLEMING, Sir Alexander (Lochfleld, Skócia, 1881. 8. 6. - London, 1955. 3. 11.) skót származású orvos és bakteriológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1945-ben kapta, megosztva - E. B. Chain -nel és - H. W. Florey-val, "a penicillin feltalálásáért, valamint annak felfedezéséért, hogy az számos fertőző betegségnek hatásos gyógyszere".

Skóciában és Londonban tanult. Orvosi diplomáját 1906-ban mint a londoni St. Mary's Medical School hallgatója szerezte meg, ahol előbb tanársegéd, majd docens volt. 1914-től az első világháború idejére katonaorvosi szolgálatra vonult be, s 1918-ban tért vissza első munkahelyére. Ugyanott 1928-ban egyetemi tanár lett, s 1948-ban vonult nyugállományba, mint a bakteriológia professzora, akkor már a londoni egyetemről. 1943-ban választották a Royal Society tagjává. Munkája az immunológia, az általános bakteriológia és a kemoterápia területeire terjedt ki. Ő honosította meg - P. Ehrlich szalvarzán-gyógymódját Nagy-Britanniában. Már katonai szolgálata idején foglalkozott biokémiai kutatásokkal, ami a háború után, 1922-ben a lizozim nevű fehérje felfedezésében teljesedett ki. Ez a fehérje a könnyben és a nyálban egyaránt megvan, s kitűnt baktériumpusztító hatásával. E hatás mechanizmusának felderítése számos fontos felfedezéshez vezetett, egyebek között lehetővé tette, hogy F. W. Twort ugyanezekben az években a baktériumokra pusztító hatású parazitafajt fedezzen fel. Fleming fő felfedezése véletlenül történt. 1928-ban ­ akkor már egyetemi tanár volt - egy Staphylococcusokat tartalmazó tenyészetet véletlenül lefedetlenül hagyott a laboratóriumában. Néhány nap múlva felfigyelt arra, hogy a tenyészetbe penészgomba hullott, s e gombafoltok körül a baktériumok elpusztultak. Ezeken a területeken a továbbiakban sem tenyésztek baktériumok. Fleming izolálta a gombát, s azonosítva megállapította, hogy az a Penicillium notatum nevű faj. Feltételezte, hogy a gomba olyan anyagot választ ki, amely megakadályozza a baktériumok szaporodását. Ezt az anyagot nevezte el penicillinnek. Most már céltudatosan tenyésztette a gombát, és különböző típusú baktériumokkal hozta azt össze. Egyes baktériumokra a gomba hatástalan maradt, másokat viszont elpusztított. Megvizsgálta azt is, hogy milyen hatással volt a fehérvérsejtekre, s megállapította, hogy azoknak nem ártott. Azt is megállapította, hogy a baktériumokat elpusztító adag az állatokra teljesen ártalmatlan volt. Így lehetővé vált, hogy a baktériumokat az élő szervezeten belül, annak károsítása nélkül elpusztítsa. Fleming azonban nem volt vegyész, így a penicillinnek nevezett anyag azonosítása és izolálása - H. W. Florey-ra és - E. B. Chain-re várt. A penicillin volt az első olyan anyag, amelyet - S. A. Waksman óta antibiotikumnak neveznek. A labilis hatóanyag - a penicillin - tömeges méretű előállítását a második világháború sebesültjeinek kezelése különösen sürgetővé tette, ez magyarázza, hogy az 1928-ban felfedezett anyag ipari előállítása csak mintegy másfél évtizeddel később oldódott meg.



FLOREY, Sir Howard Walter (Adelaide, Ausztrália, 1898. 9. 24. - Oxford, 1968.2. 21.) ausztráliai származású angol vegyész és patológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1945-ben kapta, megosztva - E. B. Chain -nel és A. Fleminggel, "a penicillin feltalálásáért, valamint annak felfedezéséért, hogy az számos fertőző betegségnek hatásos gyógyszere" .

Orvosi diplomáját az adelaide-i egyetemen szerezte meg 1921-ben. Ezután Angliába utazott, Oxfordban és Cambridgeben patológiai tanulmányokat folytatott. 1925-1926-ban Rockefeller-ösztöndíjjal az USA-ban dolgozott. 1931-ben Sheffieldben, 1935-ben Oxfordban lett a patológia tanára. 1962-ben az oxfordi Queen's College igazgatója, az Orvosi Kutató Tanács tagja. 1941 óta a Royal Society tagja, 1963-ban az USA Nemzeti Akadémiájának külföldi tagja. Amikor - G. Domagk a harmincas években felfedezte a prontozilt, az érdeklődés a kemoterápia felé fordult. Az első antibiotikumok felfedezése e kutatásait tovább ösztönözte, s a második világháború kényszerű követelményei még sürgetőbbé tették a kutatásokat. Florey előbb a -A. Fleming felfedezte lizozimmal kapcsolatban végzett vizsgálatokat, majd - E. B. Chainnel az addig ismeretlen összetételű penicillin izolálását tűzte ki céljául. A háború éveiben sikerült egyre nagyobb mennyiségben előállítania a Penicillium notatum hatóanyagát. Ezt az ­ akkor még igen drága - anyagot első ízben 1943-ban óriási sikerrel használták a Tunéziában és Szicíliában megsebesült katonák gyógyítására. Rövidesen megállapították a penicillin kémiai szerkezetét, továbbá ipari méretű előállításának technológiáját is kidolgozták. A penicillin mindmáig a leginkább elterjedt s a legnagyobb mennyiségben alkalmazott antibiotikum. Florey a továbbiakban kutatásokat végzett a véredény-megbetegedések (arterioszklerózis - érelmeszesedés) terén is, lényeges eredményre azonban nem jutott. Annyit sikerült megállapítania, hogy a házisertés érbetegsége és az emberé között bizonyos analógia van, ami a kísérletezés gyakorlata szempontjából jelentős felfedezés.


CHAIN, Sir Ernst Boris (Berlin, 1906. 6. 19. - London, 1979. 8. 12.) német származású angol biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1945-ben kapta, megosztva - A. Fleming -el és - H. W. Florey-val, "a penicillin feltalálásáért, valamint annak felfedezéséért, hogy az számos fertőző betegségnek hatásos gyógyszere".

Apja Oroszországból telepedett Berlinbe, ahol nehéz vegyészeti üzemet létesített. Chain első tudományos ismereteit ott szerezte. Vegyészi diplomáját Berlinben nyerte el l930-ban, majd az egyik berlini kórházban enzimkutatással kezdett foglalkozni. 1933-ban Angliába emigrált, s ott két éven át Cambridge-ben -F. G. Hopkins irányításával a foszfolipidek kutatásán dolgozott. 1935-ben az oxfordi egyetemre került, kórtant adott elő. A kémiai patológia tanársegédje lett 1936-ban. 1948-ban Rómában az International Research Center for Chemical Microbiology tudományos igazgatója, majd 1961-től a londoni egyetemen a biokémia tanára. 1949-ben választották a Royal Society tagjául. 1935-ben Oxfordban találkozott - H. W. Florey-val. Ettől kezdve együtt dolgoztak a penicillin kutatásán. Foglalkozott még a daganatképződés, a diftéria biokémiájával, a lizozimhatás analitikai mikromódszereivel és mechanizmusával. Ő határozta meg a már Fleming felfedezte penicillin bontását katalizáló enzimet. E. P. Abraham- mal felderítette a kristályos penicillin kémiai szerkezetét, s megállapította, hogy valójában négy különböző penicillin van, amelyek kémiai szempontból igen hasonlítanak egymásra, s csak a molekulának a penicillinhatás szempontjából nem fontos részében térnek el egymástól.
Válasz erre

Numerramar ( #37 ) 2012-10-04 14:13:17
Privát üzenet
1944. Orvosi Nobel-díjasai

ERLANGER, Joseph (San Francisco, 1874. 1. 5. - St. Louis, 1965. 12. 5.) amerikai orvos és fiziológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1944-ben kapta, megosztva H. S. Gasserrel, "az egyes idegrostok nagymértékben differenciált funkcióinak felfedezéséért".

A kaliforniai egyetemen 1895-ben végzett a kémiai fakultáson; orvosi diplomáját 1899-ben szerezte a John's Hopkins egyetemen, ahol aztán 1906-ig dolgozott. A fiziológiai tanszéken volt előbb tanársegéd, majd adjunktus és docens. 1906-ban a wisconsini orvosi egyetemen az élettan professzora lett. 1910-ben St. Louis-ban a Washington orvosi egyetem élettanprofesszorává nevezték ki. 1946-ban vonult nyugalomba. 1922-ben a Nemzeti Tudományos Akadémia tagjává választották. -H. S. Gasserrel már a wisconsini egyetemen találkozott, ahol tanítványa volt, St. Louis-ban már munkatársa. A húszas évektől kezdve együtt dolgoztak az idegrostok elektromos tulajdonságainak kutatásán. Izolált idegtörzset ingereltek, s az áthaladó elektromos impulzusokat oszcilloszkópon mutatták ki. A potenciál időbeli változása sajátos képet mutat. Előbb egy csúcs potenciál látható, majd egy kisebb, még később egy még kisebb elnyújtott hullám. E hármas tagozódású potenciálgörbe alapján Erlanger és - H. S. Gasser megállapították, hogy az idegkötegben a rostok alapjában véve három csoportba sorolhatók. Az elsőbe tartozó rostok vezetési sebessége a legnagyobb, e rostok csúcspotenciálja jelenik meg először az oszcilloszkópernyőn, ezt követi a lassabb an vezető, majd a leglassabban vezető csoportnak megfelelő csúcs. Az egyes csoportok szerkezetét vizsgálva megállapították, hogy a vezetési sebesség egyenesen arányos a rostvastagsággal. A különböző vastagságú idegrostok funkciója is különböző. A legvastagabb (leggyorsabban vezető) rostok pl. a mozgatás, a legvékonyabbak a fájdalomérzés szolgálatában állnak. Eredményeiket Electrical Signs of the Nervous System (Az idegrendszer elektromos jelei) közös tanulmányban tették közzé


GASSER, Herbert Spencer (Platteville, 1888. 7. 5. - New York, 1963.5.11.) amerikai idegfiziológus és orvos. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1944-ben kapta, megosztva -J. Erlanger -rel, "az egyes idegrostok nagymértékben differenciált funkcióinak felfedezéséért".

Orvosi tanulmányait 1910-ben fejezte be a wisconsini egyetemen. Már ekkor találkozott - J. Erlanger-rel. Disszertációját a John's Hopkins egyetemen védte, meg 1915-ben, majd egyévi farmakológiai kutatómunkára visszatért a wisconsini egyetemre. 1916-ban St. Louis-ba, a Washington egyetemre került, ott kezdődött meg együttműködése J. Erlangerrel; 1921-ben a farmakológia professzorává nevezték ki; 1923 és 1925 között Európában dolgozott. Ezután visszatért St. Louis-ba, 1931-ben pedig New Yorkban, a Cornell egyetem orvosi karán az élettan tanára lett. 1935-től 1953-ig a Rockefeller Orvosi Kutatóintézet igazgatója volt. 1953-ban nyugalomba vonult. Munkássága már egyetemi éveitől kezdve szorosan kapcsolódott Erlanger tevékenységéhez, s ez az együttműködés eredményezte a közösen kapott Nobel-díjat. A harmincas évek derekától tevékenysége inkább az oktatás és képzés szervezésére helyeződött át. Eredményeket ért el az ingerületvezetéssel kapcsolatban, kutatásokat végzett a traumatikus sokk és véralvadás terén.
Válasz erre

Numerramar ( #36 ) 2012-10-04 10:45:30
Privát üzenet
1943. Orvosi Nobel-díjasai

DAM, Carl Peter Henrik (Koppenhága, 1895. 2. 21. - Uo., 1976. 4. 24.) dán biokémikus. Az 1943-as fiziológiai vagy orvos­ tudományi Nobel-díjat 1944-ben kapta, megosztva . E. A. Doisy-val "a K-vitamin kémiai természetének, szerkezetének és hatásának felfedezéséért".

1920-ban végezte el a koppenhágai Politechnikai Intézet kémiai fakultását. 1923-ban került kapcsolatba az ottani élettani osztállyal, majd 1928-tól a koppenhágai egyetem biokémiai tanszékén dolgozott; 1940-től 1946-ig pedig az USA-ban, előbb a rochesteri egyetemen, majd a New York-i Rockefeller Intézetben. Ugyanebben az időben, 1941-ben nevezték ki a koppenhágai Politechnikai Intézet biokémia-professzorává. 1956-tól 1962-ig egy zsiradékokat kutató intézet biokémiai osztályát vezette Dániában. Dolgozott korábban Ausztriában, Németországban és Svájcban is. 1929-ben azt tanulmányozta, hogyan történik tyúkokban a koleszterin szintézise. A kísérleti állatok mesterséges étrendjéből a zöld növényi táplálék telje­ sen hiányzott. A kizárólag ezen az étrend en tartott állatokon megfigyelte, hogy bőrük alatt kis vérömlenyek támadtak, s ugyanilyen jelenségeket tapasztalt izmaik között is. Ha táprendjükhöz citromlét adott, ez nem segített a kísérleti állatokon. Sorra kipróbálta az addig már felfedezett vitaminokat, de egyiknek sem volt hatása. Minthogy olyan anyagról volt
szó, amelynek a véralvadásban (coagulation, németül Koagulation) fontos szerepe volt, a még ismeretlen vitamint K-vitaminnak nevezte el. Néhány év múlva - E. A. Doisy és munkatársai izolálták ezt az anyagot, és megállapították kémiai szerkezetét, képletét. Az anyag felfedezésének nemcsak táplálkozástani jelentősége van, hanem a véralvadásban játszott szerepe folytán a sebészetben is eredménnyel alkalmazzák. A madarak jobban megszenvedik e vitamin hiányát, mint az emlősök és az ember, minthogy az utóbbiak bélrendszerének kólibaktériumai képesek a K-vitamin felépítésére. Korszerű körülmények között született csecsemők esetében előfordul, hogy az aszeptikus kórházi viszonyok megfosztják az újszülöttet a kóli-,,fertőzéstől", s így mesterséges K-vitamin-adagolásra lehet szükség. Dam eredményes kutatásokat végzett az E-vitaminnal, a koleszterin-anyagcserével és az epekőképződéssel kapcsolatban is.


DOISY, Edward Adalbert (Hume, Illinois, 1893. 11. 13.) amerikai biokémikus. Az 1943-as fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1944-ben kapta, megosztva -- C. P. Dam -mal, "a K-vitamin kémiai természetének, szerkezetének és hatásának felfedezéséért".

Egyetemi tanulmányait 1914-ben fejezte be az illinois-i egyetemen. Az első világháborúban katona volt, s doktorátusát csak 1920-ban szerezte meg a Harvard egyetemen. 1919-ben a St. Louis-i Washington orvosi egyetemre került, ahol előbb tanársegéd, majd docens lett a biokémiai tanszéken. 1923-ban ugyanott professzorrá nevezték ki. 1938-ban a Nemzeti Tudományos Akadémia tagja lett. 1922-1934 között a patkányok és egerek nemi ciklusát szabályozó petefészekhormonokat tanulmányozta, s ennek során 1929-ben E. Allennel kristályos formában előállította a petefészek (kémiailag pontosan nem definiált) hormonját, az ösztrogént. Rövidesen sikerült izolálnia az ösztriolt és az ösztradiol-17 bétát. Ezek az anyagok és rokonvegyületeik igen fontosak az ember esetében is, s számos betegség kezelésében van szerepük. 1936-ban Doisy vizsgálni kezdte a baromfik vérzékenységét, amelyet - C. P. H. Dam figyelt meg elsőként 1929-ben. Háromévi munkával sikerült izolálnia A C. P. H. DAM feltételezte anyagot, a K-vitamint, s munkatársaival megállapította annak kémiai szerkezetét, majd rövidesen szintetizálták. Ő állította elő tiszta formában az inzulint is. A második világháború idején Doisy az antibiotikum-kutatás felé fordult. Noha hatásos gyógyszert nem sikerült felfedeznie, a Bacillus pyocyaneus négy aktív kristályos alkotórészének izolálása igen sokat segített az antibakteriális hatás magyarázatában. Radioaktív szén segítségével kutatta tovább a hormonok és epesavak anyagcseréjét. Ennek során négy új metabolitot (az anyagcserében részt vevő anyagot), addig ismeretlen epesavakat sikerült felfedeznie.
Válasz erre

Numerramar ( #35 ) 2012-10-04 09:30:59
Privát üzenet
1939. Orvosi Nobel-díjasa

DOMAGK, Gerhard (Lagow, 1895. 10. 30. - Burgberg, Baden­Württemberg, 1964. 4. 24.) német biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1939-ben kapta "a prontozil antibakteriális hatásának felfedezéséért".

Orvosi tanulmányait röviddel az első világháború kitörése előtt kezdte meg a kieli egyetemen. A háborúban katonai szolgálatot teljesített, ezért orvosi diplomáját csak 1921-ben kapta meg. Rövid időre Kielben, majd a greifswaldi egyetemen volt tanársegéd, később az I. G. Farbenindustrie munkatársa lett. 1927-ben a kísérleti kórtani és bakteriológiai osztály vezetője volt. A Nobel-díj átvételét Hitler politikai okokból megtiltotta neki (rövid időre le is tartóztatták), s így az érmet csak 1947 -ben vehette át, a díjtól azonban elesett. 1959-ben az angol Royal Society tagjává választották. Amikor az I. G. Farbenindustrie kötelékébe lépett, új festékanyagok rendszeres kutatását kezdte meg. Egy újonnan szintetizált festék, egy narancsvörös színű vegyület, amelynek kereskedelmi neve prontozil volt, azzal vonta magára Domagk figyelmét, hogy ha azt egerekbe oltotta, igen erőteljes hatással volt a streptococcusos fertőzésekre. Azt már egy nemzedékkel előbb - P. Ehrlich kimutatta, hogy bizonyos kémiai anyagokkal különböző betegségeket lehet gyógyítani, ám 1932-ben, Domagk kísérletei idején, az egészen közönséges, parányi baktériumok - pl. a streptococcusok - ellen nem ismertek hatásos ellenszert. Domagk kétségtelen eredményeit csak 1935-ben tette közzé, a késedelem oka mindmáig kiderítetlen. Annyit tudunk, hogy Domagk emberen első ízben akkor próbálta ki a prontozil hatását, amikor lánya egy tűszúrás következtében súlyosan fertőződött, s menthetetlennek látszott. Felfedezése új utat tört a gyógyászatban. Megindította a kemoterápia fejlődését. A szulfonamidok (a prontozil bomlásterméke is szulfonamid) igen széles körű gyógyhatást fejtenek ki olyan betegségek esetén, amelyeket streptococcusok és hozzájuk hasonló baktériumok okoznak. Ilyen pl. a vérmérgezés, az agyhártyagyulladás, szívburokgyulladás, valamint a kólibaktériumok okozta fertőzések sora. Megszabadította az emberiséget a tüdőgyulladás rémétől. Idevágó mun­káját az 1947-es Nobel-díj Évkönyvben megjelent tanulmányában foglalta össze: Die weitere Entwicklung der Chemotherapie bakteriellen lnfektionen (A bakteriális fertőzések kemoterápiájának további fejlődése). Igen lényeges elvi megállapítása: "csak azoknak a vegyületeknek volt gyógyhatásuk, amelyek a szulfonamid-csoportot para-helyzetben hordozták a nitrogéncsoporttal szemben ... " Igen részletesen foglalkozott a baktériumok rezisztenciájával mint a kemoterápia egyik döntő kérdéscsoportjával. Élete végén figyelme a rákkutatás felé fordult. Olyan anyagot keresett, amely pusztítja a ráksejteket, de nem károsítja az egészségeseket. Ez a törekvése nem járt eredménnyel.
Válasz erre

Numerramar ( #34 ) 2012-10-04 08:52:19
Privát üzenet
1938. Orvosi Nobel-díjasa

HEYMANS, Corneille Jean Francois (Gent, Belgium, 1892. 3. 28. - Knokke-Ie-Zout, 1968. 7. 18.) belga farmakológus és fiziológus. Az 1938-as fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1939-ben kapta "a karotiszszinusz és aortareceptorok jelentőségének felfedezéséért a szívműködés, a vérnyomás és a légzés szabályozásában" .

Tanulmányait szülővárosában, majd Párizsban, Lausanne­ ban, Bécsben és Londonban folytatta, 1922-ben belépett az atyja által alapított Farmakodinamikai és Gyógyászati Intézetbe, majd 1930-tól, atyja halála után, annak vezetője lett, Később a genti egyetem professzora volt, Munkássága a szívközpontra vonatkozott, tehát a vérnyomás és légzőközpont élettani és kémiai kérdéseire, A keringési apparátus és a légzés közötti reflektorikus kölcsönhatások természetét Heymans kísérletileg tisztázta, Igazolta, hogy a vérnyomás változása a légző központok működését is. befolyásolja. Itt arról van szó, hogy a karotiszszinusz és az aorta ívének nyomásérzékeny idegvégződései nemcsak a vérkeringésre fejtenek ki szabályozó befolyást, hanem ugyanezek az idegapparátusok és ingerek reflektorikus úton döntően befolyásolják a légzést. Ha ugyanis a karotiszszinuszban vagy az aorta ívében emelkedik a vérnyomás, akkor a keringési apparátusra kifejtett depresszorhatással együtt csökken a légzés. Ha viszont ugyanezeken a helyeken csökken a vérnyomás, akkor az általános vérnyomás-emelkedés mellett a légzés fokozódik, A reflex jellegének és tulajdonságainak pontosabb elemzését Heymans ún. karotiszszinusz-készítménye tette lehetővé. Ezzel a készítménnyel kimutatta, hogy ha intravénásan adrenalint adunk, akkor a vérnyomás emelkedik, és a légzés csökken. - Idevonatkozó eredményeit J. J. Bouckaert-rel közös tanulmányában foglalta össze: Les chemorécepteurs du sinus carotidienne (1939) (A karotisz szinusz kemoreceptorai).
Válasz erre

Numerramar ( #33 ) 2012-10-04 08:40:54
Privát üzenet
1937. Orvosi Nobel-díjasa

SZENT-GYÖRGYI Albert (Budapest, 1893. 9. 16. 1986.10.22.) magyar származású amerikai biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1937-ben kapta "a biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéseiért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársav-katalízis vonatkozásában".

Tanulmányait - amelyeket az első világháború idején meg kellett szakítania - a budapesti egyetemen végezte. 1917-ben kapott orvosi diplomát. Bakteriológiai kutatásokat végzett, majd tanulmányait Hamburgban, a Trópusi Egészségügyi Intézetben folytatta. A húszas években Michaelis irányításával Berlinben tanult. 1927-ben Cambridge-ben kémiai doktorátust is szerzett. Ezután -E. C. Kendall vezetésével folytatott tanulmányokat az USA-ban, a Mayo Klinikán. Időközben farmakológiai és kémiai munkákon dolgozott Hollandiában 1930-ban visszatért Magyarországra, ahol a szegedi, majd a budapesti egyetem professzora volt. 1947-ben telepedett le az USA-ban, ahol a Woods Hole-i Marine Biological Laboratory Izomkutató Intézetének igazgatója lett. 1955 óta amerikai állampolgár. 1928-ban, amikor -F. G. Hopkins laboratóriumában dolgozott Cambridge-ben mellékvesékből izolált egy anyagot, amely könnyen leadott és felvett hidrogénatomokat, tehát a szervezetben a hidrogén egyik hordozója volt. Minthogy molekulája hat szénatomot tartalmazott Szent-Györgyi hexuronsavnak nevezte el. Ugyanezt az anyagot sikerült kivonnia a káposztából és a narancsból is, amelyekről azóta kiderült, hogy C-vitaminban gazdag növények, de már Szent-Györgyi feltételezte, hogy a hexuronsav vitamin. 1932-ben azonban Ch. G. Kin amerikai kutató megelőzte, aki izolálta a C-vitamint, s az a hexuronsavval azonosnak bizonyult. A közlemény két héttel korábban jelent meg, mint Szent-Györgyi közzétett eredményei. Szent-Györgyi javaslatára az anyagot "átkeresztelték" aszkorbinsavvá (a skorbutot a C-vitamin hiánya okozza). A harmincas években azt tanulmányozta, hogyan használja fel a szervezet az aszkorbinsavat. Kísérleteihez az aszkorbinsavat a Szeged környékén termesztett paprikából állította elő. 1936-ban bizonyos flavonokat izolált amelyek a hajszálerek áteresztőképességét befolyásolták. Ez az anyag volt a P-vitamin, amely a haemorrhagia purpurát (pontszerű vérzések) s más betegségeket gyógyított, s visszaállította a törékeny és kórosan áteresztő hajszálerek normális állapotát. O.-H. Warburg módszerét alkalmazva tanulmányozta az izomszövetek oxigénfelvételét. Vizsgálta a tejsavnak széndioxiddá alakulását. Azt tapasztalta, hogy egyes szerves dikarbonsavak (borostyánkősav, furmársav, almasav, oxálecetsav) a szövetlégzést katalitikus módon fokozzák. E felismerés nélkül nem fedezhette volna fel - H. A. Krebs a citrátkört, amelyet joggal neveznek Szent-Györgyi-Krebs-féle körfolyamatnak. Az említett dikarbonsavak e körfolyamatban keletkeznek és alakulnak át egymásba. A továbbiakban Szent-Györgyi az izomösszehúzódás kémiai mechanizmusával foglalkozott, s azt tapasztalta, hogy az izomfehérje fő tömegében két lazán kötődő fehérjéből, az aktinból (Straub F. Brunó, 1941) és a miozinból áll. Részben felderítette szegedi és budapesti munkatársaival azt a mechanizmust, amelynek során az ATP (adenozin-trifoszfát) - ez a nagyenergiájú foszfátkötéseket tartalmazó vegyület - olyan változásokat idéz elő, amelyek az izomösszehúzódáshoz vezetnek. 1960-ban a csecsemőmirigy (thymus) tanulmányozásával kezdett foglalkozni. 1961-ben ki­ derült, hogy a szervezet immunológiai adottságainak kezdeti megteremtésében e mirigynek szerepe van. Különböző anyagokat izolált thymusból. amelyek a növekedést szabályozzák. Elméletet állított fel a ráknak és a fehérjék elektronszerkezetének összefüggéséről. Szent- Györgyi mindenkor igen aktív közéleti tevékenységet fejtett ki Magyarországon harcot folytatott a fasizmus ellen, amerikai éveiben számos beszédében és írásában szállt síkra a világbéke ügye mellett, harcolt az atomháború fenyegetése ellen. Igen nagy irodalmi munkásságot fejtett ki. Több mint kétszáz tanulmányán kívül számos jelentős könyvet írt.

Válasz erre

Numerramar ( #32 ) 2012-08-09 15:51:50
Privát üzenet
1936. Orvosi Nobel-díjasai

DALE

DALE, Sir Henry Hallett (London, 1875.6.9. - Cambridge, 1968. 7. 23.) angol farmakológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1936-ban kapta, megosztva -O. Loewi-vel, "az idegingerületek kémiai átvitelévei kapcsolatos felfedezéseiért" .

1909-ben szerezte orvosi diplomáját a cambridge-i egyetemen. Már korábban E. H. Starling vezetésével dolgozott, és ebben az időben találkozott - O. Loewi-vel. Később rövid ideig Frankfurtban együtt dolgozott - P. Ehrlich-hel is. 1914-ben sikerült izolálnia az acetil-kolint, s megállapította annak hatását is, amely a paraszimpatikus rendszer idegeinek hatásához volt hasonló. Azt - O. Loewi állapította meg, hogy az idegek nem hatnak közvetlenül a szívre, hanem az idegingerület azonnali hatása olyan kémiai anyagok felszabadításában áll, amelyek azután közvetlenül működnek közre a szív funkcionális változásaiban. Ennek a megállapításnak a felhasználásával Dale 1929-ben munkatársaival kimutatta és azonosította az acetil-kolint. 1933-ban Dale laboratóriumában mutatták ki, hogy a paraszimpatikus ganglionok gazdagok acetil-kolinban. Munkatársaival a következő években sikerült megállapítania az acetil-kolin szerepét: kémiai közvetítője az ingerületi folyamatoknak, neuronról neuronra, neuronról




LOEWI, Otto (Frankfurt am Main, 1873.6.3. - New York, 1961. 12.25.) német származású amerikai farmakológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1936-ban kapta, megosztva -- H. H. Dal e -lel, "az idegingerületek kémiai átvitelével kapcsolatos felfedezéseiért" .

Tanulmányait Strasbourgban és Münchenben végezte. Fő működési területe a fiziológiai kémia és a farmakológia. Ennek a tanszéknek lett 1909-ben a professzora Grazban, később a New York-i egyetem tanára. Már korai kutatásai során kimutatta, hogy az állati szervezet fehérjéinek leépülési termékeiből fehérjéket képes felépíteni. Foglalkozott a vesefunkciók élettanával és farmakológiájával, valamint a digitálisz hatás­mechanizmusával. 1921-ben felfedezte az idegimpulzusok kémiai átvitelét. A központi idegrendszertől elvezető idegrostok - mint kimutatta - a test különböző részeiben fekvő végső elágazódásuknál parányi acetilkolin mennyiségeket választanak ki. Ezek ingerlik a "szinapszison" a következő idegsejtet vagy a kivitelező szervet. Így tehát kémiai mediátor anyagok közvetítik az ingerek továbbítását vagy hatását. "Az a felfedezés - mint egyik előadásában mondotta -, hogy a neurokémiai mechanizmust anyagi befolyás irányítja, az első bizonyíték arra, hogy az idegrendszer nemcsak a kívülről érkező kémiai behatások eredményszerve, és nemcsak az általános anyagcsere résztvevője, hanem maga is specifikus kémiai befolyással van a szervezet történéseire."
Válasz erre

Numerramar ( #31 ) 2012-08-09 15:22:51
Privát üzenet
1935. Orvosi Nobel-díjasa


SPEMANN, Hans (Stuttgart, 1869.6.27. - Freiburg, 1941. 9. 12.) német zoológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel­ díjat 1935-ben kapta "a fejlődés embrionális stádiumában működő organizátorhatás felfedezéséért".

1891-tő! orvosi tanulmányokat folytatott a heidelbergi egyetemen. Fizikát tanult --P W. C. Röntgentől, majd botanikát és zoológiát. 1908-ban Rostockba került az állattani és összehasonlító anatómiai tanszékre; 1914-ben a berlin-dahlemi Kaiser Wilhelm Institut für Biologie másodigazgatója ; 1919 tavaszától a freiburgi egyetemen a zoológia professzora lett. Kezdettől a fejlődéstan kérdéseit kutatta. A múlt század nyolcvanas éveiben már tudták, hogy a megtermékenyített petesejten bekövetkező első folyamat az, hogy kettéosztódik. Úgy látszott, hogy a petesejt fejlődését valami, ami a megtermékenyítés pillanatában már jelen van, belülről szervezi. Spemann kísérletei kimutatták, hogy ha az osztódott petesejtből keletkezett két leánysejtet különválasztják, két teljes embrió fejlődik ki. Ez azonban csak a fejlődés igen rövid, kezdeti szakaszában valósítható meg. Később az embrió különböző sejtjei a szomszédos sejtekre hatással vannak. Úgy látszott, hogy az embrióban ún. organizátorok vannak, meghatározott sejtcsoportok, amelyek megindítják és meghatározzák a fejlődés menetét. A pete maga tulajdonképpen organizációs mezőkből áll, s ezek központjában vannak az organizátorok, amelyek irányítják a többi organizációs mezőhöz tartozó sejt fejlődését. Az organizátorközpont valószínűleg a legélénkebb anyagcsere helye. Ennek szerepét a kétéltűek petéin észlelték. Spemann után a vizsgálatokat sikerült kiterjeszteni madarakra, patkányokra és nyulakra is. A megállapítások az emberi csírára is érvényesek. A Spemann és iskolája által kidolgozott ún. fejlődésmechanika megnyitotta az utat a fejlődés alapjelenségeinek kísérleti elemzéséhez. Kísérletei során számos új mikrosebészeti módszert dolgozott ki.
Válasz erre

Numerramar ( #30 ) 2012-08-09 14:42:04
Privát üzenet
1934 Orvosi Nobel-díjasai

WHIPPLE, George Hoyt (Ashland, New Hampshire, 1878. 8. 28. - Rochester, 1976. 2. 2.) amerikai orvos. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1934-ben kapta, megosztva -G. R. Minot-tal és W. P. Murphy-vel, "a vérszegénység májterápiájáért".

A Vale egyetemen, majd a John's Hopkins egyetemen tanult. Orvosi diplomáját 1905-ben szerezte meg. Tíz évig tanított a John's Hopkins egyetemen, majd a California egyetem orvosi fakultásának professzora lett. Elsősorban az epefestékek iránt érdeklődött. Minthogy ezek a festékek a szervezetben a hemoglobinból képződnek, mindenekelőtt azt akarta kideríteni, hogy mi történik a hemoglobinnal a szervezetben. 1917 -ben kezdte meg a kísérletsorozatát : kutyákat előbb vérszegénnyé tett, majd megfigyelte az új vörösvértestek képződésének módját. Különböző étrendeket alkalmazott, s azt tapasztalta, hogy a vörösvértestek képzésére a májdiéta volt a legkedvezőbb hatással. 1921-ben a rochesteri egyetemre ment át, s ott tovább folytatta a vérszegénységgel kapcsolatos kísérleteit. A különböző étrendi faktorok hatásosságának megítélésére módszert dolgozott ki. Nevét az orvos­ történet az ún. Whipple-féle kór - a bélcsatornában végbemenő lipoid-elszappanosodás" okozta súlyos táplálkozási zavar révén is feljegyezte.


MINOT, George Richards(Boston, 1885. 12. 2. - New York, 1950. 2. 25.) amerikai orvos. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1934-ben kapta, megosztva -G. H.
Whipple-lel és - W. P. Murphy -vel, "a vérszegénység•májterápiájáért" .


Tanulmányait a Harvard egyetemen folytatta, 1912-ben szerzett orvosi diplomát. Egy ideig zoológiai tanulmányokat is folytatott, majd különböző kórházakban belgyógyászként működött. 1928-ban a Harvard Medical School professzorává nevezték ki. Elsősorban a vérrel kapcsolatban álló betegségek érdekelték, ezen belül is főként a vérszegénység okait kutatta. G. H. Whipple már a húszas évek elején közölte, hogy kísérletei szerint vérszegénység esetén a májdiétának jó hatása van a vörösvértestek számának növelésében. Minot feltételezte, hogy a vészes vérszegénység voltaképpen a felszívódás zavara okozta hiánybetegség, amit elsősorban az azóta felismert B12 felszívódásának kiesése okoz, minden esetben a gyomornedv sósavszegénysége kíséri. Minthogy a máj vitaminokban gazdag szerv, teljesen veszélytelennek látta a májdiéta ajánlását. Ezt• a módszert munkatársával, W. P. Murphy-vel 1924-ben kezdte alkalmazni, s eljárását siker koronázta. 1926-ra már jelentős számszerű eredményt is közölhetett.

MURPHY, William Parry (Stoughton, Wisconsin, 1892. 2. 6.) amerikai orvos. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1934-ben kapta, megosztva - G. R. Minot -tal és G. H. Whipple-lel, "a vérszegénység májterápiájáért" .

Az oregoni egyetemen fizika-matematika tanári diplomát szerzett 1914-ben. Rövid tanári tevékenység után a Harvard egyetemre iratkozott be, orvosi diplomáját 1922-ben kapta meg. - G. R. Minot-tal a Peter Bent Brigham Hospital­ ben találkozott, s együtt dolgozták ki a vészes vérszegénységet gyógyító májterápiát. Májkivonatot adtak izomba vészes vérszegénység, a hyperchrom anaemia (olyan vérszegénység, amelyben a hemoglobin érték kevésbé csökken, mint a vörösvértestszám) és granulocytopenia (az egyik fehérvérsejt­ típus hiánya) esetén. Jelentős eredményeket ért el a cukorbetegség kutatásában, amit a húszas években még a vér betegségének tartottak. E tárgykörből mintegy ötven tudományos dolgozatot tett közzé. Nyugalomba vonulásáig, 1958-ig a Harvard egyetem tanára volt.
Válasz erre

Numerramar ( #29 ) 2012-02-29 17:51:27
Privát üzenet
1933 Orvosi Nobel-díjasa

. MORGAN, Thomas Hunt (Lexington, Kentucky, 1866.9.25.­Pasadena, Kalifornia, 1945. 12.5.) amerikai genetikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1933-ban kapta a kromoszómáknak mint az átöröklés hordozóinak jelentőségével kapcsolatos felfedezéseiért".

A kentuckyi egyetemen és a John's Hopkins egyetemen morfológiát és fiziológiát tanult. Tanulmányait 1890-ben fejezte be, s egy évvel később a Bryn Mawr College-ba került.
1904-ben a Columbia egyetemen a kísérleti állattan professzora lett, 1928-ban pedig a California egyetem Kerckhoff Biológiai intézetének a vezetője. A Bryn Mawr College-ban töltött évek idején fedezte fel de Yries újra Mendel genetikai munkásságát. A Mendel-féle szabályok különösen akkor kerültek az érdeklődés .homlokterébe, amikor sikerült bizonyos kapcsolatot tálalni egyes örökletes jegyek és az osztódó sejtek magjában megfigyelt kromoszómák között. Ez lényegében Morgan munkásságának eredménye volt, aki 1910-től kezdve egy muslicafaj' a .Drosphila melanogaster változatainak teljes skálájára kiterjedő vizsgálatokat végzett. Azért kísérletezett ezzel a légyfajjal, mert igen szapora, és könnyen tenyészthető. A genetikai ,elmélet egyszerűsége és szabatos matematikai jellege lehetővé tette, hogy Morgan kimutassa az egészen aprólékos testjegyek összefüggését a sejtek kromoszómaszerkezetével. Felfedezte, hogy bizonyos, többnyire együtt öröklődő jegyek a kromoszómák olyan meghatározott szakaszaival hozhatók kapcsolatba, amelyek közeli szomszédságban vannak egymással. Ennek alapján alakult ki az a feltevés, hogy a felnőtt szervezet valamennyi örökletes jegyének bizonyos anyagi részecske, az úgynevezett gén felel meg a szülőktől eredő kromoszómák valamelyikében. Minthogy az ivarosan szaporodó élőlények nagy többségének valamennyi sejtje - az ivarsejtek kivételével - az élőlényre jellemző számú kromoszómapárokból álló, ún. kettős kromoszómakészletet foglal magába, a párok egyik tagja az apától, a másik az anyától ered, tehát minden örökletes jegyhez egy génpárnak kell tartoznia. Morgan 1926-ban kiadott könyve :A gén elmélete alapmunka, s mindazt összefoglalta, amit szabad szemmel és egyszerű mikroszkóppal végzett vizsgálatokkal ki lehetett mutatni. ~ H. J. Muller - Morgan egyik tanítványa - a kromoszómák tanulmányozására röntgensugarakat is alkalmazott, s néhány évtized múltán J. Watson és F. H. C. Crick felfedezése révén - a molekuláris biológia szintjén igazolódtak vizsgálatai. Morgan munkásságát és elméletét sokan vitatták, és elvetették.
Válasz erre

Numerramar ( #28 ) 2012-02-29 17:18:14
Privát üzenet
1932 Orvosi Nobel-díjasai

SHERRINGTON, Sir Charles Scott (London, 1857. 11. 27.Eastbourne, 1952. 3. 4.) angol fiziológus és neurológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1932-ben kapta, megosztva E. D. Adrian -nel, "a neuronok funkcióinak területén tett felfedezéséért".

Cambridge-ben szerzett orvosi diplomát 1885-ben, majd Berlinbe utazott, hogy R. Virchow és R. Koch irányításával további tanulmányokat folytasson. 1895-ben a liverpooli egyetemen, a húszas évek végétől az oxfordi egyetemen volt az élettan professzora. Mindenekelőtt az idegrendszer működése érdekelte, s modern idegélettani ismereteink jelentős része tőle származik. Első idevágó tanulmánya még egyetemi éveiben látott napvilágot. 1894-ben bizonyította, hogy az izmokhoz vezető idegeknek nem csak az izom-összehúzódás ingerlésében van részük. Az idegrostok harmada-fele érző: érzeteket továbbít az agyhoz. Az agy tehát érzékelni képes az izmok feszülését, s így azok helyzetét és működési összhangjukat ellenőrizheti. Ezzel magyarázható, hogy bizonyos idegrendszeri betegségek esetén az izmok koordinált mozgásképessége károsodik. Sherrington tanulmányozta a gerincvelő átvágásának és a nagyagy eltávolításának hatását az állatok izomműködésének szabályozására. 1906-ban elméletet dolgozott ki az antagonista izmok reflexviselkedésére. Ezzel magyarázható, hogy a szervezet az idegrendszer koordináló irányításával egységként működik :Az idegrendszer integráló működése. A reflex­ központban összegeződő ingerek (szummáció) s az önmagában hatástalan, de a következő inger érvényesülését megkönnyítő inger (facilitáció) jelensége azt mutatja, hogy a reflex­ központban nemcsak az ingerület egyszerű átkapcsolódása és továbbvezetése megy végbe, hanem a beérkezett ingerület a központot izgalmi (vagy gátolt) állapotba juttatja. A központ viselkedését Sherrington centrális állapotnak nevezte. A facilitáció és szummáció ellentéte a reflexgátlás. E három jelenség kombinálódása folytán az ingerek közül valamelyik uralkodóvá (prepotenssé) válik, s ez kioltja a pillanatnyilag kevésbé fontos reflexek hatását. A reflexekkel kapcsolatos kutatásai foglalták le a következő évtizedeit is: A reflexgátlás egyes szempontjaival kapcsolatos megjegyzések. Munkásságának közvetlen, gyakorlati eredménye volt az ún. Sherrington-szabály. Bizonyos dermatomákon - az egyes gerincvelői szelvényeknek megfelelő rostok által beidegzett bőrterületen - érzett fájdalomból esetenként daganatokra lehet következtetni. Későbbi stádiumban a fájdalom megszűnhet, mert a daganat roncsoló hatású. De az érzéketlenség valamely dermatomában éppen a Sherrington-szabály, a dermatornák átfedése folytán csak akkor jöhet létre, ha legalább három egymás melletti ideggyökér károsodott. Sherrington kutatásai kiterjedtek az agykéreg motoros mezőinek tanulmányozására is, amelyek során kimutatható volt, hogy a test egyes részeit mely régiók szabályozzák.

ADRIAN, lord Edgar Douglas (London, 1889. 11.30. - Cambridge, 1977.8.4.) angol fiziológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1932-ben kapta, megosztva Ch. Sherrington -nal, "a neuronok funkcióinak területén tett felfedezésükért" .

Tanulmányait a cambridge-í Trinity College-ban folytatta, fiziológiát Cambridge laboratóriumában tanult, ahol F. G.Hopkins a vitaminokat, A. V. Hill pedig az izmok hőtermelését kutatta. A "minden vagy semmi" elvét vizsgálta az idegsejtek esetében. Eszerint küszöb érték alatti inger esetében nincs válasz, annál nagyobb inger pedig egyforma választ vált ki az idegben. Dolgozott a klinikai neurológia területén is. A receptorok (érzékszervek) működésének feltárásában 1928-ban kezdett vizsgálatai jelentették a fordulópontot. Neki sikerült elsőként az érzékszervekhez tartozó afferens idegről az ingerléssel kapcsolatban akciós potenciálokat levezetni. A béka egyik kis mellizmának motoros idegében futó rostokat fokozatosan szétválasztotta, míg olyan egységekhez jutott, amelyek az efferens neuronok mellett csak egyetlen afferens neuront tartalmaztak. Megállapította, hogy az izom nyújtása és az afferens idegrost akcióspotenciál-frekvenciája között összefüggés mutatható ki. Vizsgálatait más érzékszervekre is kiterjesztette. Megállapította, hogy küszöbérték alatti ingerek esetén az idegroston keresztül nincs akcióspotenciál-leadás. A küszöbingernél az akciós potenciál megjelenik, hogy ha az akciós potenciál levezetése egyetlen afferens rostról történt, s akkor az inger további erősítése nem vezet a csúcspotenciál amplitúdójának a növekedésére (ez megfelel a "minden vagy semmi" elvének). Ha az inger intenzitását növelik, akkor az érzékszervhez tartozó afferens idegről levezethető akciós potenciálok leadásának a frekvenciája nő. 1935-ben A. észlelte először a kisagy jellegzetes elektromos aktivitását

Válasz erre

Numerramar ( #27 ) 2012-02-29 16:49:00
Privát üzenet
1931 Orvosi Nobel-díjasa

WARBURG, Otto Heinrich (Freiburg, 1883. 10. 8. - Berlin, 1970. 8. 1.) német biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1931-ben kapta "a légzőferment természetének és funkciójának felfedezéséért".

Tanulmányait a berlini egyetemen végezte E. Fischer vezetésével. 1906-ban szerzett kémiai doktorátust. Ezután a heidelbergi egyetemen tanult, ahol 1911-ben orvosi diplomát kapott. 1913-ban lépett be a Kaiser Wilhelm Institut für Biologie-ba, majd 1931-ben átvette a számára épített Kaiser Wilhelm Institut für Zellphysiologie-t. Számos jelentős felfedezéssel és módszertani felismeréssel gazdagította a biokémiát és az élettant. Bevezette az anyagcsere-folyamatok tanulmányozásának manométeres módszerét (Warburg-készülék vagy Warburg-manométer). A hidrogénátvitel (dehidrogenálás) optikai vizsgálati módszerei, a glikolízist és légzést összekapcsoló enzim, az ún. Zwischen-Ferment, továbbá a flavin enzimek (sárga enzimek) és működésük felfedezése, a fotoszintézis mechanizmusának tanulmányozása és a tumoranyagcsere vizsgálata - megannyi terület, ahol Warburg maradandó eredményeket ért el. A légzés modern kutatását már A. Landsteiner Lavoisier megkezdte. Warburg 1923-ban vékony, még légző szövetmetszeteket helyezett edénybe, s oxigénfelvételüket a nyomás csökkenésén mérte. 1925-ben feltételezte, hogy a sejtek oxigént igénylő reakcióiban citokróm nevű enzimek vesznek részt. Megfigyelte, hogy a szén-monoxid-molekulák kötődnek a citokrómokhoz, tehát feltehető, hogy azok vasat tartalmaznak. Valóban kiderült, hogy a citokrómokban a vér hemoglobinjához hasonló hemcsoportok vannak. A hemoglobin hemcsoportjai szállítják az oxigént a sejtekbe, s ott a citokrómok hemcsoportjai veszik fel az oxigént, és hozzák működőképes, aktív állapotba. Továbbra is kérdés volt azonban, hogy mi történik voltaképpen, amikor az oxigén "működni kezd". Az emésztés során felszívódott kis molekulák hidrogénatomokat adnak le, s ezek oxigénhez kötődve vizet képeznek. H. O. Wieland a dehidrogéneződést tartotta a kulcsreakciónak, amelyet enzimek katalizálnak, s szerinte az oxigén aktiválódása kevésbé jelentős. Wieland szerint viszont a biológiai oxidációk során az oxigén aktiválódik. A szövetekben jelen levő egyik vastartalmú citokróm enzim - az ún. légzőferment - aktiválja a levegő molekuláris oxigénjét, s ez az aktivált oxigén a tápanyagot, illetve annak átalakulási termékeit szén-dioxiddá és vízzé oxidálja. Ma már tudjuk, hogy mind H. O. Wieland, mind Warburg állítása helytálló, mert a biológiai oxidációk előfeltétele mind a tápanyag, illetve a metabolitok (az anyagcsere folyamán keletkező anyagok) hidrogénjének, mind pedig a levegő oxigénjének aktiválódása. Az aktivált hidrogén átvitele és egyesülése az aktivált oxigénnel azonban nem közvetlenül, hanem bizonyos közbeiktatott enzimrendszereken keresztül történik. Warburg a légzőfermenttel kapcsolatos kutatásait : Az élő anyag katalitikus hatásairól című könyvében foglalta össze. 1932-ben Warburg Christiannal izolálta az első sárga enzimet - vagy flavoproteint -, s felfedezte a sárga enzimek koenzimjét, a flavin-adenin­dinukleotidot (FAD), amely a B2-vitaminnak a származéka. A sárga enzimek dehidrogenázok. Három évvel később felfedezte a nikotinsavamidot, amely vitaminhatású vegyület, s a dehidrogenáz enzimek egy másik csoportjának koenzimje, hiánya pellagrát okoz. E munkája folytán 1944-ben másodszor is jelölték a Nobel-díjra, de Németország akkori politikai viszonyai megakadályozták jelölése elfogadását.
Válasz erre

Numerramar ( #26 ) 2012-02-29 16:21:00
Privát üzenet
1930 Orvosi Nobel-díjasa


LANDSTEINER, Karl (Bécs, 1868.6. 14. - New York, 1943. 6. 24.) osztrák származású amerikai orvos és szerológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1930-ban kapta "az ember vércsoportjainak felfedezéséért".

Orvostudományi tanulmányait Bécsben végezte, majd kémiai tanulmányokat folytatott Zürichben, Würzburgban E. H.Fischer mellett - és Münchenben. Előbb a bécsi Higiéniai Intézet munkatársa, majd 1898 és 1908 között a bécsi egyetem Kórtani és Anatómiai Intézetében működött. Ezután 1919-ig vezette a bécsi Wilhelminen-Spital kórbonctani osztályát, s egyben 1911-től a kórbonctan professzora a bécsi egyetemen. 1919 és 1922 között Hágában dolgozott, majd 1922-től a New York-i Rockefeller Intézetben. 1909-ben Popperrel együtt először igazolta, hogy a korábban a német Heine és a svéd Medin leírta gyermekbénulást kórokozó idézi elő. ő jött rá arra, hogy ha a mikroszkópot ún. sötét látótérrel használja, akkor a szifilisz kórokozója könnyen előtűnik, s ezzel a gyakorló orvosok számára módszert adott a betegség diagnózisához. Még a század elején kísérletezett a gyermekbénulásnak majmokra való átvitelével. Vizsgálta, mennyiben függ a szerológiai specificitás a kémiai szerkezettől. Legnagyobb felfedezése az emberi vér négy vércsoportjának kimutatása volt. A téma voltaképpen már a századforduló óta foglalkoztatta. Landsteiner megállapította, hogy az emberi vérben csak kétféle, A- és B- típusú agglutinogén (vérsejtanyag), s úgyszintén kétféle, alfa- és béta-típusú agglutinin (vérsavóanyag) lehet jelen. Minthogy azonos egyed vérében egymásra ható agglutinogén anyag és agglutinin soha sincs jelen, tehát autoagglutináció nem történhet. Az agglutinogének szerint négy vércsoport különböztethető meg: AB, A, B és 0 (azaz agglutinogén-mentes), s ennek sorrendben a 0 (azaz agglutinin-mentes), alfa-,béta-, alfbéta-agglutinint tartalmazó savó felel meg. Ezt a rendszert a későbbiekben maga Landsteiner is tovább finomította. A felfedezésnek óriási jelentősége van a korábban teljesen bizonytalan és életveszéllyel járó közismert vérátömlesztés, sőt újabban a szövetátültetés szempontjából. Landsteiner1940-ben újabb jelentős felfedezést tett. A. S. Wienerrel közösen felismerte az ún. Rh-faktort. Ez a sajátságos vércsoport­faktor antigén tulajdonságú, öröklési tényező. Olyan házinyúl vérsavója, amelybe előzőleg bundermajom (Rhesus majom; innen a faktor elnevezése) vérét vitték be, egyes emberek vérét agglutinálja, másokét nem, az egyéb vércsoportviszonyoktól függetlenül, vagyis az emberek nyolcvanöt százalékának vörösvértestei a Rhesus majom vörösvértesteinek agglutinogénjéhez hasonló anyagot tartalmaznak. Az első az Rh + típus, a második az Rh -. Ha az anya Rh -, a magzat viszont Rh +, mert az apától ezt örökölte, akkor a magzati faktor ellenanyag-termelést indít meg az anya vérében, ami viszont agglutinálja a magzat vörösvértesteit, s ezzel pusztulását okozhatja. Ha az előzetes felismerésnek megfelelően az újszülött vérét megfelelő Rh-jú és csoporthoz tartozó vérrel cserélik
fel, akkor megmenthető. Landsteiner mindkét felfedezésének nemcsak az orvostudomány, hanem az antropológia szempontjából is nagy jelentősége van, mivel nagyban hozzájárult a humángenetikai kutatásokhoz.
Válasz erre

Numerramar ( #25 ) 2012-02-29 15:58:43
Privát üzenet
1929 Orvosi Nobel-díjasai


EIJKMAN, Christiaan (Nijkerk, 1858. 8. 11. - Utrecht, 1930. 11. 5.) holland orvos. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel­díjat 1929-ben kapta, megosztva F. H. Hopkins -szal, "a neuritisz elleni vitamin felfedezéséért".

Orvosi tanulmányait az amszterdami egyetemen végezte. Eleinte az élettan érdekelte, de amikor a holland kelet-indiai hadseregben teljesített szolgálatot, figyelme egyre inkább a bakteriológia felé fordult. Betegsége miatt hamarosan leszerelték, s csak 1886-ban került vissza ismét Kelet-Indiába, hogy egy orvosi kutatócsoporttal a beriberi néven ismert betegséget tanulmányozza. Eredetileg R. Kochot kérték fel erre a munkára, ám elfoglaltsága miatt nem mehetett, s ő javasolta Ejkmant. L. Pasteurnek a betegségekkel kapcsolatban kidolgozott csiraelmélete ebben az időben már általánosan elfogadott volt, s számos jelentős eredményt is hozott. A múlt század nyolcvanas éveiben a kutatók valamennyien elfogadták már, hogy a betegségek jelentős részét mikroorganizmusok okozzák. Ennek megfelelően kezdték meg a beriberi "kórokozójának" a kutatását is, de minden eredmény nélkül. A kutatócsoport nagy része hazatért, E. azonban Bataviában maradt, mint egy új bakteriológiai laboratórium igazgatója. A laboratórium a bennszülött orvosok főiskoláján működött. 1896-ban sikerült megoldania a beriberi rejtélyét, részint a véletlen folytán. A bakteriológiai kutatások végett nevelt csirkék között a beriberi tüneteit mutató betegség tört ki. Ejkman megpróbálta a fertőzést átvinni a beteg állatokról az egészségesekre, de ez nem sikerült. Viszont egyik napról a másikra megszűnt a betegség, s a további kutatásra sem maradt lehetőség. Ejkman most más irányban tapogatózott. Felfigyelt arra, hogy bizonyos időszakokban rizst kaptak a kísérleti állatok. Pontosabb vizsgálatokkal kiderítette, hogy ha hántolt rizst ad a csirkéknek, megbetegszenek. Ez az, amit ma "táplálkozási hiánybetegségnek" nevezünk. Először természetesen arra gondolt, hogy a rizsben - egyes esetekben - valamilyen toxikus anyag van, s ez hat a kórokozókra. Csak a következő évtized során született meg a pontos magyarázat, amelyet F. G. Hopkins fogalmazott meg: valaminek a hiányáról van szó. Ezt a hiányzó anyagot nevezte el aztán C. Funk vitaminnak. Kiderült tehát, hogy a betegségek csíraelmélete nem általánosítható, s vannak tisztán biokémiai jellegű betegségek is. A beriberi nevű hiánybetegség vitamin­ "gyógyszere": a B1-vitamin. Ejkman l898-tól 1928-ig az utrechti egyetem professzora volt. Fenti munkásságán kívül jelentős az az eljárás, amelyet a kólibaktériumok vízben való kimutatására dolgozott ki. Eredményeit már 1897-ben megjelent tanulmányában publikálta.



HOPKINS, Sir Frederick Gowland (Eastbourne, 1861. 6. 20. Cambridge, 1947. 5. 16.) angol biokémikus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1929-ben kapta, megosztva Ch. Eijkman -nal, "a növekedést serkentő vitaminok felfedezéséért"

Tanulmányait a természettudományi szakon kezdte meg, analitikai kémiát tanult, majd orvosi tanulmányokat folytatott. Diplomáját 1894-ben kapta meg, s ezt követően a londoni Guy's Hospitalbe került. Már ekkor inkább a biokémiai kutatás vonzotta. 1 898-ban először az élettan tanárává nevezték ki Cambridge-ben, s csak 1914-ben bízták rá a biokémiai tanszék vezetését, amelyet valóságos kutatóintézetté fejlesztett, s ily módon tudományos iskolát alapított. 1930-tól 1935-ig ő volt a Royal Society elnöke. Már a múlt század végén tudták, hogy a zselatin, ámbár fehérje, egyedül mégsem alkalmas az élet fenntartására; ha kísérleti állatokat kizárólag zselatin étrenden tartottak, elpusztultak. 1900-ban fedezte fel Hopkins hogy a triptofán, a fehérjék egyik aminosav építőköve hiányzik a zselatinból. Bizonyos aminosavakat a szervezet nem képes előállítani, azoknak a tápanyagokkal kell az élő szervezetbe bejutniuk. Ezzel a felfedezésével az "esszenciális aminosav" fogalmát alapozta meg. Azt is felderítette, hogy két, látszólag azonos fehérje közül az egyik alkalmas az élet fenntartására, a másik viszont nem. Az előbbi tehát nyilvánvalóan olyan anyagokat tartalmaz, amelyeknek hiánya, noha a szervezetnek csak nyomokban van rájuk szüksége, mégis betegséget okoz. A triptofánon kívül felfedezte aglutation nevű peptidet, amelynek az élő szervezetben lejátszódó oxidációs-redukciós folyamatokban van szerepe. Vizsgálta továbbá a tejsavképződést az anyagcserében. Vitaminokkal kapcsolatos kísérletei elsősorban az A-vitaminra vonatkoztak, de munkássága előkészítette a C- és D-vitamin felfedezését, s megalapozta a modern biokémiai kutatásokat. Nagy iskolateremtő, nevelő egyéniség volt.


Válasz erre

Numerramar ( #24 ) 2012-02-29 15:06:56
Privát üzenet
1928 Orvosi Nobel-díjasa


NICOLLE, Charles Jules Henri (Rouen, 1866.9.21.- Tunisz, 1936. 2. 28.) francia orvos és bakteriológus. A fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díjat 1928-ban kapta "a kiütéses tífusszal kapcsolatos munkásságáért".

Tanulmányait Rouenban folytatta, 1893-ban kapott orvosi diplomát. Még tanulmányai idején részt vett egy tanfolyamon a Pasteur Intézetben, ott ismerkedett meg a mikrobiológiával. Hamarosan a roueni egyetem professzora lett, de az egyetem Bakteriológiai Intézetében is tevékenykedett. 1903-ban a tuniszi Pasteur Intézet igazgatójává nevezték ki, s ez adott alkalmat arra, hogy szinte valamennyi észak-afrikai fertőző betegséget megismerje. Megfigyelte a kiütéses tífusszal kapcsolatban, hogy a betegeket otthonukban felkereső orvosok és a betegeket felvevő kórházi alkalmazottak szinte kivétel nélkül megbetegedtek, a kórházban fekvő betegek viszont nem terjesztették többé a kórt. Nicolle hamarosan rájött, hogy ennek oka az volt, hogy a beteg levetette ruháit, s a kórházba fekvés előtt alaposan megfürdött; a betegség terjesztője tehát nyilván a betegek ruhájában bújt meg. Hasonló tapasztalatokat szerzett a malária és a sárgaláz terjedésével kapcsolatban is, ezeket a betegségeket különböző moszkitófajok terjesztik. Rövidesen kiderült, hogy a kiütéses tífuszt a ruhatetű terjeszti, amelynek irtása rendkívül nehéz, s csak a DDT és más kontaktmérgek
felfedezésével (P. H. Muller) vált lehetővé. A kiütéses tífusz enyhébb formában is előfordul (Brill-Zinsser-kór), ez szinte teljesen tünetmentes, viszont éppúgy részt vesz a fertőzés terjesztésében, mint a súlyosabb formák. E fő működési területén kívül Nicolle még számos tudományos kérdéssel is foglalkozott: a visszatérő láz (Borrelia-infekció), a spirochaeták fejlődése a visszatérő lázban, a skarlát, az influenza, a trachoma, a lágyfekély stb., valamennyi kutatási téma volt a számára.

Válasz erre


1 2 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal